Szózat, 1923. január (5. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-31 / 24. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Rózsa­ utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) Telefon: Szerkesztőség József 03—52, József 64—46, kiadóhivatal: József 63—51 Fiókkiadó hivatal: IV., Városház­ utca 10. Tel.: 77—34. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre...............1120 kor. Egy hónapra ...... 400 kor. Egyes szám............... 20 kor. Külföldre egy hónapra 900 kor. V. ÉVFOLYAM 24. SZÁM SZERDA , BUDAPEST, 1923 JANUÁR 31 Bankokrácia és hirszolgálat Az Est ma két hosszú hasábon foglalko­zik azzal az ellentéttel, mely a Magyar Táv­irati Iroda és a bankok között, hogy az ő nyelvükön fejezzük ki magunkat — fölme­rült. A közleményen megérzik az erőlködés, mellyel a bankok ügyét nemzeti üggyé, a bankok álláspontját országos állásponttá akarja szélesíteni. Mi is országos, nemzeti ügyet látunk a dolog mögött, látjuk a túl­­hatalmas bankokrácia egységes felvonulását­­egy intézmény ellen, mely meg tudta tartani a bankmilliárdokkal és profitéhséggel szem­ben legteljesebb függetlenségét s meg tudta tartani a nemzetközi hírcsérő eszközeit ma­gasabb nemzeti és állami célok szolgálatára. Tulajdonképpen mi is történt? A MTI és a nagybankok között megállapodás történt, mely szerint a gazdasági és pénzügyi hírszol­­gáltatásról a MTI gondoskodik, azonban e megállapodás január 31-én lejár. E terminus előtt természetesen tárgyalás volt a felek között. Felvonult a nagytőke, a budapesti bankokrácia, és megindította az offenzívát a MTI ellen. Csodálatos agresszivitással és sze­rénytelenséggel indult meg a roham, mely­nek célja a nemzetközi kereserének és hírszol­gáltatásnak a bankok hatalmi körébe való nyű­gözése s ezzel együtt egy ellenséges faji érdek szolgálatába való kapcsolása. A ban­­kokrácia és a bankokrácia bástyái mögött, elhelyezkedőit kapitalista, fajta nem tartja, teljesnek hatalmi­­ hálózatát a hírszolgálat eszközeinek birtoka nélkül, mert ez jelenti neki közelebbről az arbitrázst, távolabbról, de nem túlságos távolról politikájának, a gaz­dasági liberalizmusnak sikeres alátámasz­tását. Ezek a politikai és gazdasági szempon­tok lendítik akcióra a nagybankokat a MTI ellen akkor, amikor ezeknek a bankoknak szerényeknek és kissé óvatosabbaknak kel­lene lenniük, hogy kiengeszteljék a velük szemben teljes joggal ellenséges közhangula­tot és közvéleményt, mely nyakán érzi a bankérdekeltségek fojtogató kezét. E szerve­zet artériái nem táplálkoznak már a bank­­trezorok frankmillióiból, hanem táplálkoz­nak azokból a milliárdokból is, amelyeket a fegyintézet rendelkezésükre bocsát. A ban­kok nem a magyar gazdasági élet érhálóza­­tába közvetítik e milliárdokat, hanem a ma­guk sejtjeit, a maguk rétegét, a maguk faj­táját és a maguk hatalmát táplálják és erősí­tik vele nagy elképedésére, sőt felháboro­dására az egész keresztény társadalomnak. Amikor ennek a felháborodásnak kétségtelen jelenségeit alig lehet elfojtani, a bankok ha­talmi szférájukat ki akarják terjeszteni a hit­szolgálat szerveinek megszerzésével, hogy az egész országot diktatórius hatalmuk alá görnyesszék. E lépés szinte példátlan jelent­kezése a plutokrácia hatalmi éhségének, je­lentkezése azoknak a politikai és gazdasági céloknak, melyek ellenségesen merednek a keresztény társadalmi, politikai és gazdasági front felé. E kérdésben két, egymással merő­ben ellentétes világ, két ellentétes érdek, két ellentétes érzés, két külön cél csap össze. Az egyik részen az idegen kapitalizmus, a másik részen pedig a magyar állami és politikai ér­dek áll elnaszkírozottan, bankcsoport és hír­­szolgálati szervezet vitájává egyszerűsítve. De nézzük meg a konkrétumokat. A bankérdekeltség három alapvető kifogással kezdi az offenzívát. Az első kifogás, hogy a MTI hírszol­gálata túlságosan drága, mert m­íg egy né­met rádióügynökség közvetítésével kapták a bankok a pénzügyi híranyagot, addig csak 7500 aranymárkába került, ma azon­ban­, amikor a MTI látja el a hírszolgál­tatat, 12.000 aranyfrankot kell fizetniük. Elkendőzte­te­len arbitrázsfájdalom fugái kergetőznek ez érv mögött, mert ma a 12.000 frankos ellenszolgáltatásból kevesebb esik egy bankra, mint akkor a 7500 aranymárkás kötelezettségből. Akkor ugyanis csak tizen­öt nagybank fizette a 7500 aranymárkát, m­íg ma 46 bank fizeti a 12.000 aranyfrankot, vagyis a Devizaközpont összes tagjai fizet­nek havonta hat millió magyar koronát, amikor ugyanennyi idő alatt zsebrevágnak milliárdokat. A második kifogás az, hogy exponált pártpolitikusok ülnek a MTI igazgatósá­gában. Nem tudjuk, kiket értenek a bank­diktátorok exponált pártpolitikusok alatt, mert sem Kossalka Jánost, sem Bernát Istvánt nem lehet pártembernek minősíteni. Kossalka János és Bernát István közgazdá­szok, akik nem a napi politika szemszögé­ből, hanem a tudomány nagyobb szemhatárt nyitó magasságából nézik és látják a jelen­ségeket. Az igazgatóság többi tagja a ma­gyar társadalomnak dolgozó tagja, aki nem foglalkozik pártpolitikával és pártkérdések­­kel, sőt politikával sem, de kétségtelen, hogy a vérazonosság köteles szolidaritása sem fűzi a bankokráciához egyiküket sem, ami lehet kifogás, de nem lehet érv egy pontos és fontos munkát végző hírirodával szemben. A harmadik fő kifogás, hogy a pénzinté­zetek nem hajlandók semmiféle politikai csoport támogatására. Nem akarják kitenni magukat annak, hogy érintkezésbe kerülje­nek a kurzuspolitikával. Nem tudjuk, mi köze a „kurzuspolitikához“ a Magyar Táv­irati Irodának, mert az, hogy Budavári László szerény hetilapját a MTI nyomdája szedi és nyomja, szintén nem érv. Már a ma­gán­megrendeléseket­ is kifogásolják azok, akik maguk­ is magánmegrendelők. Ebben az egész kifogásban kénytelenek vagyunk meg­állapítani a hatalmi kérdés fölvetését. Orszá­gos bojkottot akarnak kimondani egy in­tézmény ellen, hogy rendelőkből rendelkezők legyenek. Hogy nem „kurzuspolitikával“ érintkeznének, ha céljukat elérnék, azt hisz­­szük, nem szükséges bizonyítani, mint ahogy szükségesnek találnánk a túlsó oldalrói ar­­­taik bizonyítását, hogy mennyiben van össze­függés a „kru­zuspolitik" és a MTI között. Milyen álarccal akarnak tulajdonképpen a bankok betörni a MTI-ba. Látszatra a mai, szerintük szűkkörű és egyoldalú politikai színezetű magánérdekeltség kezéből az összes magyar gazdasági érdekeltségekre szeretnék ráépíteni a MTI gazdasági hírszolgálatát. E frázis mögül kivigyorog az a rideg tény és önző törekvés, hogy a magyar gazdasági élet centralisztikus és a bankok kezében összefo­gott rendszerén keresztül a legerősebb érde­keltség tehát a bankok kezére játssza át a gazdasági hírszolgálatot és a bankrendszeren belül a monopolhelyzet minden előnyét élvező mammutbank, a Kereskedelmi és Hitelbank kezére, mert úgy érzik, hogy a bankokrácia diktatórius hatalmához hiányzik még az utolsó tégla, a­ gazdasági hírszolgálat fölött való korlátlan hatalom.­ ­ A csodaszarvas nyomában*) Írta: Pröhle Vilmos Napok óta tűnődöm, töprengek magamban, szóljak-e, hallgassak-e arról, ami se agyamat, se szivemet pihenni nem hagyja. Már egy pár­szor kezembe vettem a tollat, de megint letet­tem. Hátha félreértenek, hátha kelleténél na­gyobb reményeket keltek s aztán majd hiába keresek tisztitó vizet, mellyel a délibábosság vádját szegény fejemről lemoshatnám. De mikor az ember azon tépelődik, hogy szóljon-e, vagy hallgasson, a dolog vége rend­szerint az, hogy mégis csak kivakkantja, ami a szívét nyomja, mert különben kifúrná az ol­dalát. Hát, hogy a dologra, térjek, Mohamed futá­sának 1311-ik esztendejében, ramazán havának 29-ik napján, szóval jó tizenöt évvel ezelőtt .-je­lent meg Konstantinápolyban a Mekteb című­, azóta réges-régen elfelejtett irodalmi és tudo­mányos folyóiratnak az évi hetedik számában egy értekezés, melyet a tudós Nedzsib Ászim írt a magyarok eredetéről. A kérdés akkoriban, ahogy mondani szo­kás, aktuális volt. Mi magyarok a­ milleniumi ünnepségekre készülődtünk, az Akadémia a honfoglalás kútfőinek összegyűjtésére ,és­ ki­adására szánta volt el magát. A magyarbarát török tudósnak pedig mindezekről tudomása vala. A nevezetes értekezés eleje a magyarok ne­vével foglalkozik s az illető lapnak az alján egy kis jegyzet lábatlankodik, mely jegyzet sfe-’nt ®) Mutatvány a sasrataal­ .JjfaplsotofonH" te$jgy 8 második kiadásban megjelent: fedni"* a bagdadi kormányzóságban madzsar néven két nagy nomád törzs kószál mind a mai napig. A cikket, meg a jegyzetet tizenöt­ évvel ez­előtt Konstantinápolyban olvastam s minden meghatottság nélkül tudomásul vettem, hogy Nedzsib Ászim eme magát nagy-madzsarnak és kis-madzsarnak nevező kóbor népségben az Ázsiába viszaköltözött magyarokat sejti, szó­val akkurátusan ugyanazoknak a magyarok­nak az ivadékait látja, akik után szegény agyon- meg agyonmagyarázott Julián barát annyit koptatta a bocskorát s akiknek emléke Körösi Csom­a Sándort, Beguly Antalt nyu­godni nem hagyta. Mennyi hősi elszántság, mennyi önfeláldo­zás, hány nagy elmének kutatása­ , töprengése mondott csütörtököt e körül a kérdés körül! Hol itt, hol amott ünt fel a biztató remény, hogy rég elszakadt testvéreinknek mégis csak nyo­mára akadunk, de a szarvas, mint a pára, véd előtte, kad utána, megint csak eltűnt időtlen időknek, úttalan utaknak ingoványain. Sok csalódás a remény halála. Nedzsib Ászim híradását hideg mosollyal fogadtam s azóta jóformán el is feledtem. Ma négy hete a Beszimli Kitáb nagyér­demű szerkesztője és tulajdonosa, Tibajdulláh Eszad bej, besiktasi kastélyában fényes vacso­rát adott, mint monda „magyar testvérének tiszteletére“. Sokan voltunk, sokat beszélgettünk Török­ország mesés átalakulásáról, a jövő nagy fel­adatairól, a török-magyar testvércégről, meg arról a fontos szk­epról melyet e szép és ne­mes eszmén'1' a jövendő kultúr*”* al­kat .■**•*-­­ban be kell töltenie. Nem kisebb dologról esett szó, mint arról, hogy a Beszlmil Kitáb­a nyomtatott szó egész­­hatalmával mozgalmat indít, hogy az u­j Tö­rökország tanulni vágyó ifjai elsősorban Ma­gyarországot keressék fel, tanulják meg a test­vérnemzet nyelvét s az uj török irodalom a franciáskodás kétes útjairól terelődjék Petőfi, Arany és Jókai nyomdokaiba. Mivel pedig a pompás vacsorához nem bort, hanem kristálytiszta tajcheleni forrásvizet it­tunk, mindezeket tanácsos lesz nagyon komo­­lyan venni. Jó későre járt már az idő, mikor egy ku­szált Szakállu, meglehetősen gyenge törökség­­gel­ beszélő urra kezdtem figyelni. Tevfik bej­nek szólitották a többiek s mikor származása iránt érdeklődtem, kisült, hogy kurd nemes, aki már két évtized óta fáradozik népe múltjának felderítésén s ezért töméntelen sokat tanult és utazott, különösen Mezsopotámiában. Hirtelen eszembe jutott Nedzsib Aszim említett cikke s azt kérdeztem Tevfik bejtől, igaz-e, hogy a kardok között madzsar nevű törzsek is ta­nyáznak. Tevfik bej határozottan kijelentette, hogy igaz, hogy ő maga is találkozott madzsar törzs­­beli nomádokkal. Ha kiváncsi vagyok erre a népre, a konstantinápolyi kurd­ klub révén sok mindent megtudhatok. Pár nap múlva beállított hozzám a nemes kurd, és azt jelentette, hogy Konstantinápoly­ban jelenleg madzsar kurd nem tartózkodik, de a klub tagjaitól a következőket sikerült meg­tudnia: madzsar törzsbeli nomádok laknak Tü­­rk­ország és Perzsia határán Sehrizur és Szaues-Bulak között. Tulajdonképpen teljesen függetlenek, mert ha török adószedőt szimatol­nak mindjárt perzsa területre húzódnak és megló­d­tva. Nyelvük valami régiem török nyelvjárás kurd meg terasa sas vakkel Jól föl­­eresztve, vannak továbbá mád zsaruk a bitliszí és vani, nemkülönben a szivaszi kormányzó-­

Next