Tájékozódási futás, 1973 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
. t¥F.___________■ MIGYIR TttKOZÓDÉSI FUlfl SZttmSfS HIVTILOS LIPI1__________ SZtM tÍJÉKOZiváSI FUTÉS Uj esztendő, régi tervek, új remenyek... Bizonyára különösebb figyelemfelkeltés nélkül is feltűnt a Kedves Olvasónak néhány változás a TÁJÉKOZÓDÁSI FUTÁS IV. évfolyamának első számában. Ennek kapcsán néhány szó a belbecsről és külcsinről. Az új címlap értékét,mint eddig is, főleg a művészi kivitelű, aktuális fotók emelhetik. Kérdés, hogy a nyomda továbbra is igyekszik-e "színesebbé" tenni, vagy kérésünknek megfelelően egy állandó színben készül majd? A hátsó borítóra keresztrejtvény került, a megfejtések számával mérhető érdeklődés dönti majd el szükségességét. A belső borítókra várjuk a hirdetéseket. A cikkek tartalmi, nyelvhelyességi színvonaláról kapottkritikák közül hízelgő a Kiadótól jött elismerés, a hasonló karakterű szövetségi híradók között jó helyen áll újságunk. Ha a sportág hazai szakirodalmát tekintjük, ez ott is elmondható, de külföldi - természetesen főleg északi - laptársaktól gyűjthetjük még a tapasztalatokat. Itt említve meg, amit egyik cikkírónk már jelzett, több értékes, sokakat érdeklő tájékozódást futó érdekesség lát napvilágot itthon és külföldön egyaránt, melyeket felkutatni, feldolgozni egy embernek - sőt az újság kislétszámú "társadalmi" szerkesztőségének - szinte lehetetlenség. Valószínűleg több Kedves Olvasónkhoz is el-eljut ilyen, a széles közvéleményt is érdeklő anyag, úgy mint eddig, tudunk biztosítani helyet a lapban ilyen hírek, cikkek, rajzok stb. számára, clmünk ismert... Egy rovatcím-változás is történt, mivel az idei évtől kezdve az évkönyv "Szélrózsa" címmel jelenik meg, ez a rovat a "futóhírek" címet kapta. Végezetül megköszönjük az újsággal kapcsolatban érkezett szenvedélyes hangú kritikákat és baráti jótanácsokat, ezek építő erejére a jövőben is számítunk. Szakulla János Mindenki sportja Gyakori, köznapi beszédtéma a rendszeres testedzés hiánya, az ifjabb generációk fizikai satnyulása minden rohamosan emelkedő sportrekord ellenére. Keresik azt a sportot, testmozgást, amely alkalmas ennek a folyamatnak a megállítására és egyúttal jól illeszkedik be századunk emberének kialakuló életformájába. Az ember hajlamos arra, hogy a hozzá közelálló dolgokat a valóságos értékénél többre tartson. így voltunk a mi erdei sportunkkal is,de mióta nem elfogult sportkedvelők, hanem hidegvérükben szemlélő tájékozódásban laikusok is úgy vélik és hirdetik, hogy a korunk egyik legvonzóbb, leghasznosabb, elmét és testet egyaránt fejlesztő testedző formája, akkor már megnyugodhatunk, nem térképszeretetünk tükrében látjuk szebbnek a valóságot. A tájékozódás nem lesz mindenki sportja,de aki akarja az űzheti. Sportági sovinizmus lenne azt kívánni, hogy ez legyen az egyedül üdvözítő forma. De az az óhajunk, hogy mindenki ismerje, az realitás. Még akkor is, ha egyes esetekben az lehetetlennek tűnik. Japánban tájékozódási versenyt rendeztek különleges térképpel és tájolóval vakok részére. Ennyi a hír. Mielőtt bárki is továbbgondolná, álljon meg néhány percre és lehunyva szemét próbálja elképzelni, milyen sportot is tudna űzni.A látható világ megszűnt, csak a hallható, tapintható sejthető jelenségek maradtak meg.• És az önerőből létezés szűk korlátok közé szorult. Mit is jelenthet egy színeket, formákat, fényeket és árnyakat soha nem élvező részére, ha egy darab papírral és tájolóval eligazodik, sőt sétál, kocog, fut, talán még versenyezget is azokkal kik szintén ki vannak zárva a másnak oly gazdag természetes környezetből? Nem tudom milyen lehet! Nem is sejtem, mert azt nem lehet elménkben, idegeinkben, tétova mozdulatainkban megidézni, hogy vakok, világtalanok vagyunk. Csak azt tudom, hogy az öröm egy fajtája erdőben, réten futni, felfedezni a terepet útjaival, dombjaival, rejtett kis pontjaival, érezni a szelet, a napot, a lépésenként változó világot. Tájékozódás vakoknak. Az ötlet szokatlan,egyeseknek morbidnak tűnik. De több,mint különlegességet keresők sportban megnyilvánuló álhumanizmusa Lehet, hogy Japánban nem vált be, a Braille- tájolót nehezen kezelték, a domborított térkép úthálózatán ujjaik nehezen igazodtak el és a hangok még ismeretlenül visszhangzottak. De az is lehet,hogy a parkerdő utjain néhányar részeseivé váltak oly élménynek, amit mi soha nem szünően érzünk. És látunk. Ekerletz Iván