Tájékozódási futás, 1973 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

­. t¥F.___________■ MIGYIR Tt­tKOZÓDÉSI FUlfl SZttmSfS HIVTILOS LIPI1__________­ SZtM tÍJÉKOZiváSI FUTÉS Uj esztendő, régi tervek, új remenyek... Bizonyára különösebb fi­gyelemfelkeltés nélkül is fel­tűnt a Kedves Olvasónak néhány változás a TÁJÉKOZÓDÁSI FUTÁS IV. évfolyamának első számában. Ennek kapcsán néhány szó a bel­becsről és külcsinről. Az új címlap értékét,mint eddig is, főleg a művészi kivi­telű, aktuális fotók emelhetik. Kérdés, hogy a nyomda továbbra is igyekszik-e "színesebbé" tenni, vagy kérésünknek megfe­lelően egy állandó színben ké­szül majd? A hátsó borítóra keresztrejtvény került, a meg­fejtések­­ sz­ámával mérhető ér­deklődés dönti majd el szüksé­gességét. A belső borítókra várjuk a hirdetéseket. A cikkek tartalmi, nyelv­helyességi színvonaláról kapott­­kritikák közül hízelgő a Kia­dótól jött elismerés, a hason­ló karakterű szövetségi híradók között jó helyen áll újságunk. Ha a sportág hazai szakirodal­mát tekintjük, ez ott is elmond­ható, de külföldi -­ természe­tesen főleg északi - laptársak­tól gyűjthetjük még a tapaszta­latokat. Itt említve meg, amit egyik cikkírónk már jelzett, több értékes, sokakat érdeklő tájékozódást futó érdekesség lát napvilágot itthon és kül­földön egyaránt, melyeket fel­­kutatni, feldolgozni egy ember­nek - sőt az újság kislétszámú "társadalmi" szerkesztőségének - szinte lehetetlenség. Való­színűleg több Kedves Olvasónk­hoz is el-eljut ilyen, a széles közvéleményt is érdeklő anyag, úgy mint eddig, tudunk biztosí­tani helyet a lapban ilyen hí­rek, cikkek, rajzok stb. szá­mára, clmünk ismert... Egy rovatcím-változás is történt, mivel az idei évtől kezdve az évkönyv "Szélrózsa" címmel jelenik meg, ez a rovat a "futóhírek" címet kapta. Végezetül megköszönjük az újsággal kapcsolatban érke­zett szenvedélyes hangú kriti­kákat és baráti jótanácsokat, ezek építő erejére a jövőben is számítunk. Szaku­lla János Mindenki sportja Gyakori, köznapi beszédtéma a rendszeres test­edzés hiánya, az ifjabb generációk fizikai satnyu­­lása minden rohamosan emelkedő sportrekord ellené­re. Keresik azt a sportot, testmozgást, amely al­kalmas ennek a folyamatnak a megállítására és egy­úttal jól illeszkedik be századunk emberének kia­lakuló életformájába. Az ember hajlamos arra, hogy a hozzá közelálló dolgokat a valóságos értékénél többre tartson. így voltunk a mi erdei sportunkkal is,de mióta nem el­fogult sportkedvelők, hanem hidegvérükben szemlélő tájékozódásban laikusok is úgy vélik­­ és hirdetik, hogy a korunk egyik legvonzóbb, leghasznosabb, el­mét és testet egyaránt fejlesztő testedző formája, akkor már megnyugodhatunk, nem térképszeretetünk tükrében látjuk szebbnek a valóságot. A tájékozódás nem lesz mindenki sportja,de aki akarja az űzheti. Sportági sovinizmus lenne azt kívánni, hogy ez legyen az egyedül üdvözítő forma. De az az óhajunk, hogy mindenki ismerje, az reali­tás. Még akkor is, ha egyes esetekben az lehetet­lennek t­űnik. Japánban tájékozódási versenyt rendeztek kü­lönleges térképpel és tájolóval vakok részére. Ennyi a hír. Mielőtt bárki is továbbgondolná, álljon meg néhány percre és lehunyva szemét próbál­ja elképzelni, milyen sportot is tudna űzni.A lát­ható világ megszűnt, csak a hallható, tapintható sejthető jelenségek maradtak meg.• És az önerőből létezés szűk korlátok közé szorult. Mit is jelent­het egy színeket, formákat, fényeket és árnyakat soha nem élvező részére, ha egy darab papírral és tájolóval eligazodik, sőt sétál, kocog, fut, talán még versenyezget is azokkal kik szintén ki vannak zárva a másnak oly gazdag természetes környezetből? Nem tudom milyen lehet! Nem is sejtem, mert azt nem lehet elménkben, idegeinkben, tétova moz­dulatainkban megidézni, hogy vakok, világtalanok vagyunk. Csak azt tudom, hogy az öröm egy fajtája erdőben, réten futni, felfedezni a terepet útjai­val, dombjaival, rejtett kis pontjaival, érezni a szelet, a napot, a lépésenként változó világot. Tájékozódás vakoknak. Az ötlet szokatlan,egye­seknek morbidnak tűnik. De több,mint különlegessé­­get keresők sportban megnyilvánuló álhumanizmusa­ Lehet, hogy Japánban nem vált be, a Braille- tájolót nehezen kezelték, a domborított térkép úthálózatán ujjaik nehezen igazodtak el és a han­gok még ismeretlenül visszhangzottak. De az is lehet,hogy a parkerdő utjain néhányar­ részeseivé váltak oly élménynek, amit mi soha nem szünően érzünk. És látunk. Ekerletz Iván

Next