Tanító, 2006 (44. évfolyam, 1-10. szám)

2006-01-01 / 1. szám

Arany János: Alkalmi vers (részletek) Boldog, szerencsés új évet kívánunk kedves Olvasóinknak! Az új évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kívánni még ily áldott időben? Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros, Jól fizesse a tinót S nyerjen a mészáros. Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven, Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Senkinek a nyakára Ne vigyenek kontót, Valaki csak ráteszen, Nyerje meg a lottót, Annyi pénzünk legyen, hogy! Mégpedig pengőben, Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. (...) Tücski-hajcski baromnak Sokasuljon lába; Boci járjon mezőre, Gyerek iskolába; Gyarapodjék a magyar Számra, mint erőben, Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. Kívül, belül maradjon Békében az ország; A vásárra menőket Sehol ki ne fosszák. Béke legyen a háznál És a szívvedőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben. (...) Mire üssek még pohárt? Asszonyi hűségre? Barátság-, polgár-erény­, Vagy mi más egyébre? Hiszen ezek közöttünk Vannak kelendőben. Tudj’ Isten, mi minden nincs, Ez uj esztendőben. (1853.) A partnerség titkaiból Nagy „leckék” az iskolában CSILLAG FERENC A napokban több, szakmabeli kollégával arról beszélgettem, milyen az iskolák légköre. Feltettem a kérdést, létezik-e — a szó klasszikus értelmében — iskolai légkör? A jelenlévők megegyeztek abban, hogy iskolai klíma helyett pontosabb vagy helyesebb lenne e kérdéskört az osztályokban vizsgálni. A régi alma materek elvesztették szerepüket, ennek legalább annyi előnye van, mint hátránya. Miért is mondom, hogy ideális esetben előnyös ez az állapot? Feltétlenül közelebb kerül a tanító a tanítványához. Kapcsolatuk őszinte lehet, egymásra figyelhetnek, sőt bizalommal fordulnak egymás felé. Tudjuk, ennek feltételei vannak, többek között az, hogy nyitottak legyenek egymás problé­mái iránt. Merni kell a problémákat feltárni, elmondani, de fogadni is tudni kell azokat. A zártabb, a magának való pedagógus közösségében ez a légkör nem biztos, hogy gyümölcsöző lesz, vagy kialakul egyáltalán. Ezzel együtt, miután a mikroközösségek viszonylag független és önálló életet élnek, sokat veszít az iskola egyedi világából. S akkor sajnos már a veszélyes, a káros oldalának elemezésénél tartunk. A közösségeket falak, ajtók, folyosók választják el egymástól, s csak igen ritkán van arra lehetőség, hogy feladathelyzetben — az iskoláért, a nagyobb kollektíváért cselekedve — bizonyítsák a gyerekek az iskolához való kötődésüket. S ezt követően a teljes közösség előtt cselekedetük kiemelésre kerüljön. Persze ugyanezt éli át a pedagógus is, hiszen a munkáját ritkábban vagy egyáltalán nem értékelik, s ha mégis, akkor az az esetek jelentős részében felszínes, sematikus közlési formában ölt testet. Talán nem járunk rossz úton ezért, ha az iskola sajátos arculata megteremtésé­nek gondolatánál kissé elidőzünk. Egy terv, egy program nem helyettesítheti a kapcsolatrendszert. A lefektetett célok az olvasó számára meggyőzőek lehetnek, ám az alkalmazás elmaradása bizalmatlanságot okozhat. S akkor már e folyamatot a szülők is minősítik, hozzák-viszik az információkat, s az az általános tapasztalat, hogy a negatív hírnek mindig nagyobb az ereje és terjedési sebessége, mint a pozitívnak. Miért is tartom fontosnak, hogy erről két esetet is megjelenítsek? Mert a gyerek kapcsolata az iskolával — napjainkban — minimálisan tizenkét évben határoz­ható meg, a tanító pedig általában még ennél is hosszabb időt tölt el egy adott

Next