Társadalmunk, 1932 (2. évfolyam, 12-44. szám)
1932-03-26 / 12. szám
s mert megkövetelve a maga jussát, vértelenné tette az anya senyvedt testét, amelynek egyedül sem jut elégséges táplálék... Remegve lesi a választ, várjon — durva cselédmunka ellenében — juthat-e részére egy zug valamelyik kórházi szobában, ahol napvilágra hozza majd mindnyájunk szent reménységét: az uj, gügyögő, harmatos testű, rezsisziromkezű kis magyar emberpalántát... S most jön meggörnyedve, félénken pislogva, szánalmas öltözékében a magyar kispolgár. Több fokkal magasabb címzéssel kezdi alázatos instanciáját, mert szolgalelkűségében már ngm szokta meg, hogy neki semmiféle joga nincsen semmihez, csak isteni kegyességgel juthat »jogához«. Vergődik, kínlódik, összeroskadtan és minden helyről letaszítva, holott ő volt az, akinek alakját márványban akarták megfaragtatni a hatalmasok, felállítván neki a parlament nyilvánossága előtt, jelképesen, a névtelen adófizető szobrát. S mi lett a szoborból? Térrendszeri bizonyíték a népjóléti szindns peranyagában... Nem találja a helyét már sehol, nem tud önmagára lelni. Súlyos baj történt szerkezetében. Mert eddig, bármerre is lökdösték, s mindig talpra állott, mintha celluloid baba lenne, ólom gömb talpon. Most lebillent, s nem tud felkelni, béveteg tekintettel néz körül, elhomályosult tekintete cseik amát nézi, a jövőnek sötét képét elhessegeti magától, összecsuklottan vár valami csodára, minden magabízás híján. őt hívták mindent meggondolva és megfontolva a kibontott lobogó alá, ő vonult dalolva az ellenség ellen és ő adta oda életét, vérét és pénzét, ő vette a hadikölcsönt, amelyet becsületszóra kínáltak felé és ő vette szótlanul tudomásul, hogy a kétoldalú szerződésnek csak az a része érvényes, amelynek minden súlya az ő vállára nehezedik, ő vette a vállára a fegyvert és silbakolt, mint polgárőr a Károlyi korszakban, két napig és ült le alsózni a házmester fülkében a harmadik napon, hogy a negyediken átadja a fegyvert és pénz is tegyen mellé, saját becsesének őrzéséért. Ő igazította meg a kapkepárnát nyugodt polgári öntudattal mély atomra hajtott feje alatt, amely éjszakán kommunizmus lett, hogy rövidesen irtó hadjárat induljon ellene, az ellenforradalmár ellen. Viszont ő került az üldözés központjába, miután veszedelmes forradalmárnak lett bélyegezve. Ő szavazott a Friedrich-féle legszélesebb körű titkos szavazással a legreakciósabb kormányra, hogy e joga rövidesen elvonassék, szélsőbali eltolódásra való hajlamossága címén. Őt dédelgették mindenütt, doktor úrnak szólítgatták minden sarncon, hogy amikor be akarta küldeni fiát az egyetemre, hogy igazi doktor legyen, bezárják előtte az ajtókat. Ha pedig a fiú elvégezhette az egyetemet, odaszegődhet apja mellé, segíteni a panaszkodásban. Neki mondták, milyen gaz rágalom a tisztviselői fizetések csökkentésének híre, s ő szavazott a cáfoló kormányzatra, mely a következő hónapban életbe léptette a gáz rágalmat. Öt lepik meg reggelente az újabb ■udókiróvással és ö lepi el a közpénztárak helyiségeit, versenyezve a lefizetés pontosságával. Az ő munkabérszámlájából vonják le az MTI hátralékot, ő tartja el a közüzemeket, őt védi agyon az adósvédelmi intézkedés és őt öli meg a hitelezői rendelkezés, öt lakástól jól, ki bérhátraléka miatt és ő építtet az ügető lovak részére fedett istállót. Az ő felesége fekszik helyhiány miatt a hideg kórházi folyosón, igaz, hogy csak szülés után és ő veszi meg a bicskei luxuskórházat. Ő lohol, fárad, ágál egész nap és este már nem tud menni miből színházba, de azért ő tartott fent százezrekért egy színházat, míg végre belátta, hogy egész élete egy cirkusz és csak ekkor csinált e színházból is cirkuszt, amelynek lisztes arcú, biggyedt szájú, csörgősapkás, kifordított zsebü, összetört lelkű clownja lehet még a »polgár„ a pesti polgár.. . Nem. Ezerszer nem. Polgár, munkás, város és falu: fel a fejjel. Ennek a játékos jókedvben teremtett, csodálatos tehetségű nemzetnek minden fia meg kell hogy találja az élet útját. Nem vigasz nekünk a mindig hangoztatott világválság. Mert hittel hirdetjük, hogy erre a mélypontra ennek az országnak soha nem szabad lett volna kerülni. Hittel hiszünk a magyar dolgozó milliók sorsának megváltozásában. Ennek munkájából akarjuk kivenni a reánk eső részt. Elkísérjük az el- 1932 mSreíns *ГА R S A IRALMUNK Ki a pocsolyából! Irta: FRIEDRICH ISTVÁN országinlesi képviselő Az ifjúság problémája teljesen azonos a jövő kérdésével. A jövőt meg gondviselésadta nagyjainak azért nem tudják előkészíteni, mert a múltba való görcsös kapaszkodás és a sivár jelennek a csökönyös védelme minden idejüket és energiájukat abszorbeálja. Természetes, hogy ahol nincsen gazdaságpolitika és céltudatos organizatórikus kormányzati tevékenység, ott bizonytalanná lesz a következő generáció sorsa és reménytelen lesz az ifjúság elhelyezkedési törekvése. Szónokló, vitatkozó, ankétező társadalommá konszolidálta a dicsőségesen uralkodó rendszer a magyar intelligenciát. Mindenről tudnak e kies honban szépen szónokolni, írni, előadásokat tartani, de célirányosan cselekedni a «vezetésre hivatott» elemek nem tudnak. Az impotencia egyenesen kétségbeejtő. Egy depolitizált és elnémított társadalom küzküdik itt a mindennapi kenyérért. Mindenki csak a saját vackát védi és nem ér rá senki sem átfogó problémákkal foglalkozni. Az erők ebben az agyonszanált, agyonközigazgatott és agyonkonszolidált országban nem tudnak hatékony tényezőkké megszerveződni. Csupa szó, csupa panasz, csupa üres fogadkozás mindenfelé. Minden fellángolás egy követelés felállításában kulminál és azután bedöglik. Szalmatrsz itt minden. Fellángol és egy-kettőre lelohad. Ennek a koncentrált impotenciának és nagyképűsködő ürességnek az áldozata az ifjúság is. Ma nincsen külön ifjúságnyomor, mérnöknyomor, ügyvédnyomor, hanem általános nyomor, amely csak részben táplálkozik az európai dekonjunktúrából, hanem főképen a belső tehetetlenségnek köszönhető. Nincs tehát külön ifjúsági probléma. Csak egy élet-halál kérdés van, éspedig az, hogy meg tudjuk-e az ország gazdasági életét úgy szervezni, hogy kz minden dolgozni akaró magyar kenyérhez jusson. Az se különálló nyavalya, hogy az új diplomások nem tudnak elhelyezkedni. Ez is csak a teljes kormányzati koncepciónélküliségnek a folyománya. Mégse lehet úgy szétválasztani a mai gazdasági krízist, hogy küllön-külün beszélünk minden egyes foglalkozási ágnak és korosztálynak a válságáról. Hanem be kell ismerni, hogy a hatalmon lévők, akik folyton verik a mellüket, hogy őket így meg úgy küldte a Gondviselés a mi nyakunkra, nem képesek a nemzetet a bajokból kivezetni. Ez a szomorú valóság. Ezzel a ténnyel szemben az uralkodó rendszer részéről mindig csak azt halljuk, hogy mások se tudnák jobban kormányozni az országot. Addig nem is lesz az másként, amíg felül nem kerekedik a mai pocsolyanyugalmon egy népies, demokratikus, megszervezett politikai erő — mozgalom vagy pártszövetség—amelynek bátorsága lesz az egész katasztrofális helyzetünknek az üstökét megragadni.