Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-01-29 / 9. szám
9. szám Pest , január’ 29dikén 1834. TÁRSALKODÓ. A' SZERZETESEK.*) (Ballada 1224.) Halk vonul távol-ború’ homályán, Nyugti hullám-honja’ kebliböl, Vész-üvöltve villám-koronáján, A’ vak éjfél’ zordon réme föl; ’S hol zsibbadtan , néma csend’ sírjában, A’ kihalt lét’ zaja szenderül, — Gáza’ fölkent hőse egyedül, Nyugszik a’ szent szüzek’ védlakában. Nyugszik, mint a’ réti zaj , de álma Mint az éjfél, rém alakban kél; Nyugszik a’ nagy harcz után ’s fájdalma Öldöklőbb a’ harczok’ vészinek Álma csak bús szélcsönd szívviharján, Mélly vad örvényként halált fedez; ’S ébren alva messzi tévedez Lelke, a’ múlt’ puszta ’s dúlt virányán. Netta tűn, a’ hű, föl képzetében, Mint éjszakfény jégsziget felett, Bánat-arcczal, mint reggel’ ködében Lágy tavasz, ha sír gyöngykönnyeket;S föl-fölriad lelke kínzatából, Hitszegőt mert nem véd szentkereszt, — ’S hall fohászt, hall ismert régi neszt, Melly felé nyög a’ lak’ templomából. * Ezt Társalkodónk mutatványul közli a’ legközelebb kijött, 1834 ki debreczeni „Lant“ból. — E’ kis zsebkönyvecskét, mellynek t. Péczeli József ur— e’ példás tanító ’s széplelkű hazafi — mostodik évi folyamatját adá ki ’s mellyben a’ debreczeni Kollegium’ lelkesb nevendékinek külön dolgozati foglalkoznak, az idén még csinosb alakban látjuk. Egy szép rézmetszés díszesíti, mint Kaufmann Angelika’ föstvénye : ,,a’ holt Pallas.“ — Belső tartalmára nézve is méltán elmondhatjuk, hogy teljesen megfelel azon szép czélnak, mellyet Kölcseynknek e’ mottóul választott versében kitűzve látunk: „Hass, alkoss, gyarapíts, — ’s a’ Haza fényre derül!“ — Közöljük itt azon ifjú dolgozók’ neveit, kik az idei Lantot alkotni segíték, betűrendben munkáik’ czimével együtt. Baksai: Lanthoz — Levél Szikszaihoz — Tavaszkor — Pályám —■ Barátimhoz. — A’ holt Pallas (Virgilből) — I. Fazekas Gedeon ur’ sirja fölött. Keme: a’ Szerzetesek — Zábola’ völgye. Kiss Bálint: Elválás (Sonett). Kuthy Lajos: a’ Szökevény (Rege). M. G.: a’ hűtlen szerető. Nagy Imre: Lotti álmában. O.: Bátorítás. Polgár Mihály : Ibrahim (Pfeffeltől). Rácz Lajos: Eltökélés. Szűcs István: Sorvadozó Klytie — Csörgeteghez — Őszkor. S. betű alatt: A’ Reményhez — Hű szerető. Török József: Normanni szokás (Chland’ drámai költeményiből. Török Pál: Dalok angolból, Byron után. T. P. hetük alatt : Dalok XIII. századból , cseh nyelvből, úgymint : Venczel király’ szerelmi dala — Szerelmi dal Visegrád alatt, — Pacsirta — Rózsa. Név nélküli Tündérvár (epicus versekben). Végre talányok Péczeli Lajos, Sárvári József és Tóth Mihálytól. — Mi végezetül e’ nemes ügyekezetnek örök diszlést kívánunk ’s bennünk egyszer’smind azon óhajtás fakad , vajha e’ szép példa a’magyarhonban tanítók ’s nevendékek közt utánzatúl szolgálna! „Óh ! csak egyszer engedd látnom őt, csak Egyszer engedd még, nagy szenvedő! Hogy kihűlt keblén végsőt sóhajtsak, ’S akkor — bár Örökre váljon ő ! Osztva menny és föld közt, ’s honnam űzve E’ malasztért esd csak kebelem; Tiszta e’ láng ’s szent ez érzelem; Öl tekints rám sors alátta szűzre! Egykor egybeforrva lángzatában, Mint ezüst lant’ testvér zengzete; Lelkünk égi kések’ tavaszában Egymás’ keblin égé ’s reszkete; Mennyderítve szállt e’ szív’ reménye, Mint szivárvány, hímes szárnyain; *S üdv-ragyogva csillag arczain, Trónra fent a’ szív’ lángérzeménye. És tavasz jött, fájdalom’ tavassza Dér-virággal szellem-kebelén ; Sírba szállt a’ hűség ’s áldozatja Szent magányom’ éjii sínylem én. Messze halt reményim’ vég-sugára Édeneny’ bús omladékmn el; Véle halt e’ szív — ’s e’ szent lepel? Szállt a’ halvány lányka’ homlokára. És tavasz jön, és tavasz megy, nékem Szép koránya ah de nem virúl! Égi dalján szétfoly lángszerelmem; *S illat árja könnyeimre hűlt. Csöndes és száll csillag-fátyolában, Elnémúl a’ szent kar’ zengzete, Minden nyugszik; — ’s mint sír’ szellete, Én nyögök csak e’ rideg magányban. Küzdök mindig e? láng-gerjelemmel, Ah! de nincs erőm levínom azt; Minden órán a’ múlt’ bája tűn fel, Minden óra uj sebet fakaszt. Vissza, visszavont kék távolába Éjimből a’ hű emlékezet, Ah! remény de nem nyújt gyámkeze, Messze halt az! könnyeim híjába!! Mint nem ismert berkek’ távolában Lant ha sír, — föl e’ fohász vonul, A’ szent szüzek’ puszta templomában A’ magányos lányka’ ajkkul, Nézti a’ nagy szenvedőn merengnek, Halvány lámpafény rezg könnyein , Kebliben zaj, arczán néma kín, Néma kínja megcsalt szerelemnek. És hogy a’ nagy szenvedő előtt áll , Csend körűle ’s titkos borzalom — Sir’ nyögő fuvalmán tompa nesz száll Halk felé, mint felsírt fájdalom .