Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-05-16 / 39. szám
3odik szám 1835. TÁRSALKODÓ, FANNI SÍRHALMA. Megholt, meg a' Leányka! A’ száp magyar leányka ! A’ Cháriszok könyeznek Sirhantjain , ’s gyakorta Megöntik a’ patakból —8 epeelve így kiállnak: Megholt, meg a’ Leányka! Megholt, meg a’ Leányka! Flórának egy virágát , Legkedvesebb virágát Elvitte a’ dühösszel ! Az Ámorok siratják, Szállj’elzilált hajakkal, Kékes kisírt szemekkel Mindenfelé ödöngnek. Futnak, de nem találják! ’Lepedve igy kiállnak: Megholt, meg a’ Leányka! Megholt, meg a’ Leányka! A’ verseket poéták Ki fogja már szeretni? Jajgatnak a’ poéták , Mindenfelé ezer jajt Viaszáznak a’ vad Echók A’ rengeteg berekben — ’Lepedve igjr kiáltnak : Megholt , meg a’ Leányka! Megholt, meg a’ Leányka, Az én jeles barátnőm ! Hát én ne üdvezeljem Hús sírodat Leánykám ? Jaj! énnekem szegénynek, A’ kín miatt szememből Könycsepp nem eshetik ki. lm! ím! tehát kezemmel Eger rózsafát teszek le Sírodba és epedve F,n is csak ezt kiáltom — Mind holtomig kiáltom: Meg hot , meg a' Leányka!!! Ferge István. LAMARTINE ÉS LADY STANHOPE. (Folytatása) (Ön __ szóla hozzám lady Stanhope — messzeföldről érkezett, hogy egy remeteasszonyt meglátogasson, hozza isten az urat! Én idegent csak ritkán fogadokét, esztendőben alig egy-kettőt; de finnek levele nekem megtetszett, és én óhajtam azon férfit ismerni, ki valamint én, istennek, természetnek s magánynak barátja; ezenkívül bizonyos valami azt is súgta nekem, hogy csillagzatunk rokonok s hogy mi egymáshoz illünk. Én örömmel látom, hogy sejtésem nem csak, ’s Ön’ vonásai, mellyeket most nézek, sőt még Önnek léptei is folyosómon, eleget mondanak nekem, hogy óhajtásomat, Önt látni, ne bánjam meg, Üljünk le és csevegjünk ; mi már barátok vagyunk.“ — ,,Hogyhogy Mylady! — válaszolok — olly hamar iuéltat-e barátságára egy férfiút, kinek neve ’s életfolyása Ön előtt egészen ismeretlen ? hisz Ön nem tudja, ki vagyok!44 — ,,Ez igaz — felelt a’ hölgy — én sem azt nem tudom, ki legyen Ön a’ világ’ folyása szerint, sem azt: mit teve, midőn az’emberek közt tölti vala napjait; ámde azt már tudom, Ön ki legyen isten előtt. Ne tartson Ön engem bódult asszonynak, mint a’ világtól gyakran neveztetem; de én le nem bírom győzni azon ösztönt magamban, hogy Önhöz nyíltszivüleg szóljak. Van egy tudomány, melly jelenleg Európában holt, melly napkeleten vévé eredetét, melly itt soha sem veszett el és örökké fen is marad. Én bírom e’tudományt, világosan szólva : én jóslók a’ csillagokból. Mi mindnyájan magzati vagyunk ez égilények közül valamellyiknek, melly a’mi születésünk felett világított, ’s mellynek szerencsés vagy szerencsétlen befolyása irva áll szemeinkben, homlokunkon, irva arczvonásunkban, kezünk’vonaliban , lábunk’ alkatában, mozdulatunkban ’s járásunkban. Én Önt csak néhány perczenet óta látom, ’s mégis már ismerem Önt, mintha egy századig éltünk volna együtt. Kívánja Ön, hogy Önt önmagával megismertessem ? Akarja, hogy sorsát megjövendöljem.“ — ... csak ezt ne cselekegye, Mylady ! — viszonzám mosolyogva. — Én nem tagadom azt, a’ mit nem ismerek; én nem akarom állítani, hogy a’ látható láthatlan természetben, a hol minden egymást kölcsönösen tartja fen ’s köti össze, alárendelt lények, mint i. o. az ember, nincsenek föntebb értelmi erők’ befolyása alatt; én megengedem , hogy csillagok vagy angyalok őrködnek felettünk; de nekem nincs szükségem megfoghatatlan titkok’ fejtésére, hogy magamat elismerjem annak, a’ mi vagyok, t. i. romlott, gyarló, nyomont embernek! A’ mi pedig jövendő sorsomat illeti, úgy gondolom, vétkezném isten ellen, ki előttem elrejti, ha teremtvényétől akarnám megtudni azt. Bármit hozzanak is a’jövő napok: én csak istent, szabadságot és erényt hiszek.“ ,,Nigyen Ön, a’ mit akar — viszonta Stanhope — de én tisztán látom, hogy Ön három szerencsés, hatalmas, jó csillag’ befolyása alatt született, mellyek Önt kedvező tulajdonokkal áldák meg; ’s ha Ön kívánja, felfedezhetem tüstént azon czélt is, hova e’ csillagok vezérlendik. Önt hozzám isten küldi, hogy lelkét megvija-