Társalkodó, 1838. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1838-05-16 / 39. szám
boldogabb éghajlat felé költözik , ki sóhajtoznék utána? ő fészket rakott, ő felnevelte kisdedit, ő énekelt, ’s ez vala végzetök. ’S ti miért álljatok ház körül annyi bánattal e’ ravatalt, barátim? mit könnyeztek?... Ki itt fekszik, is betölté végzetét, betöltő, mint a’ rózsa melly dúsan virágzott, mint csillag melly tisztán sugárzott, mint madár, melly édes dallal lebegte körül kisdedit. Asszony vala, szeretett. Mert szeretni az aszszony’ végzete, ez magas hivatása e’ földön. A’ férfié a‘ küzdés, a’ tett; legyen bár czélja, mellyet magának ifju ereje’ végzetében kitűzött, a’ legmagasb, az, hogy az emberiségnek élend ; legyen bár a’legalábbvaló önség, mellyre számtalan csalódás tanitá, boldogsága mindig a’külvilágtól függ. Az asszony’ élete más. nézzétek öt ifjúsága’ első éveitől, mikor a’ szív először ébredez, arczai először lángolnak, először lobog egy érzelem tekintetében , ő is czélt keres magának, de ez nem hir, nem önség, — egy rokon kebel ez, mellyet boldogíthasson. Reményivé ’s keresve jár körül; így foly a’ földön szélylyel a’ zöld repkény (babér), mindenfelé terjesztve ágait, mindenfelől virítva, míg egy fát talált, ’s akkor mint ölelé ezer karral támaszát, mint szövé körül legszebb zöldjével, mint emelkedők tövén, hogy levelei a’ kedvelt’ lombjával vegyüljenek , ’s dús koszorúkban függjenek le ágairól! — E’ la , sorsa a’ repkénynek, melly állani fog ’s virulni, míg ő vele süllyedni’s veszni, mert nincs egy ága, nincs egy gyenge hajtás, melly nem függne tövén. ’S ha e’ kép nem festheti egészen mindazon vonzalmat ’s feláldozást, mellyel a’ hölgy első szerelméhez ragaszkodik, ha le nem festheti mind azon boldogságot, melly elárad szivén, valljon hol találunk ollyast, melly egy anya’ érzelmét lefestené! Isten mikor meglátogatá földünket, nem villámok közt tűnt-fel az embereknek, nem hegytetőn ragyogó sugaraktól körülvéve; ő egy anya’karjai között mosolyga a’ pásztorok’ adományinak , ’s ez vala legszebb, legszentebb oltára a’ világon. Egy anya , a ki nem érzi egész értelmét e’ szónak, kinek nem szökik köny szemébe, ha arra gondol, ki élete’ első pillanatától őt szeretni meg nem szűnt, ki gyermekörömeinek mindig tuda mosolygani, ki mindig könyvt talált, ha kedvese szenvedett! Kinek szivét nem tölti vágy, ha boldog gyermek korára gondol vissza, hol az egész életből csak még anyját ösmeré, ’s olly szépnek képzelé a' világot, mert nem tudta még , hogy szeretni e' földön csak anyák tudnak. S nem láttátok-e őt gyermeke körül, ha mint az isteni gondviselés , őrzi magzatát ! Gyermeke még nem beszél, de ő érti, érti ha mosolyg, tudja mért kényezik, szerelme mindenlátó. Mert mi állna ellen neki; ő nem számol, nem kérdez , ő szeret, é s feláldozza magát. Élete mit érne, ha gyermeke nem él; mióta anyává lett, magának reményem nem tud már; új életet kezde, 's lelke nem ön testében lakik többé. Arczai elsápadnak beteg kedvese fölött; mit bánja ő , ha a’ beteg’ arczai kipirultak ismét. Ezer könyvt sírt, de hogy’ számolná ezt, hisz’ gyermeke ma mosolygott. A’ fáradság megtörte erejét, 's érzi, hogy végórája közéig, de ő elragadtatva örömérzetétől szorítja karjai közé gyermekét, hisz' az élni fog. — ’S mikoron végre felnőttünk , mikor lelkünkben , száz kinem mondható vágja ébredő, száz remény ostromló szivünket olly annyira, hogy éltünk lassúnak látszott, ki érző szivünk’ legmélyebb rejtélyeit, ki tűrte tapasztalatlan boldogságunkat, mellyet annyi bajló csalódás szebbite meg? ha nem anyánk, Ő megérté fiát. Miként a'kertész, ha magva csak egy levélkét hajta ki, már a’faóriást sejdíti a’gyenge növényben, úgy ő gyermekjátékunkban a' férfiút. 'S miként örült előre, mi szép terveket alkotott magának , mi nagy jövendőt feste képzeletében, ’s mikép emelkedők szivünk szerelme jóslatain! ’S így áll szeretve ’s boldogítva a’ gyermek’ bölcsőjénél az asszony , ’s igy öleli szeretve az ifjút élete’ legszebb napjaiban , ’s igy támogatja a’férfit, ha ereje az élet’ csapási alatt lankadni kezd. Mert ha mindenki elhagyott, ha legszebb terved’ romjai felett állasz reménytelen , a' világon ha nincs hely, hol megpihenhetnél, ő nem hagyott el; talán nem érdemelted szerelmét, talán nem értéd, megveted hű ragaszkodását, ő el nem hagy; szerencsétlennek nem hírtelen az asszony, 's benne bízhatok Gyöngének gondolod, de nézzd most, midőn szükséged van reá, mikről nem tud lemondani, mennyit tűrni, milyeneket tenni, ’s mosolygani szenvedései közt, hogy észre ne vedd, mennyivel tartozol; ő nagyobbodott keserveiddel, ’s ha minden elhagyott, mindeneddé vált. Szeretni az asszony’ hivatása, ’s ha ritka felel meg neki, nem ők okai. Nézzétek a’ rózsát, ha az ősz’ hideg szele rajta átment, mi marad belőle tövisénél egyéb ? ’s még is száraz ágakban még él az erő , melly virágokat teremte, ’s melly hogy újra kihajtson, egy meleg nyárinapnál nem kivántatnék egyéb. ’S valljon az aszszonyt, ha százszor csalatva szeretni megszűnik, ha végre önnössé vált ez önnös világban, és szinte ki kezd, mert érezni többét nem mer, valljon kárhoztassuk őt ? Az erő, melly egykor szeretni tanitá, még szivében meg nem szűnt; adjátok vissza hírét,szeretni fog ismét; fektessetek egy gyermeket karjai közé, ’s angyallá válik ; öleljétek meg szerelemben,s érezni fogjátok, hogy a’ szív még dobogni tud.De ki teszi ezt? ki akarná fölemelni magáig a’süllyedettet? hiúságtoknak tiszta áldozatok kellenek, mit bánjátok ti a’ szenvedőt. — ’S oh, ők szenvednek! hadd mondjam itt egy aszszony’ sírja fölött, most hol meghatva álljatok körül e ravatalt; ők szenvednek száz meg ezer kínt, mellyeket mi nem gyanítunk, nem szánunk, ’s mellyek még is nagyobbak minden szenvedésinknél. Mert mik a’ férfi szenvedései? száz lánczczal függ az életen élő dús reményekben , 's bár mennyiszer csalatva, mindig egy uj czélt talált magának, melly után fáradhat. Az asszonynak egyetlen java, egyetlen reménye a’ szerelem; ’s hány van, ki ebben nem csalódott ? hány, ki ifjúsága álmát valósúlva látná, ’s ki soha nem kérdezte kétségbeesve önmagától: miért élt ? ’S ha netalán megérté a’ feleletet, ha végre gyanítani kezdő, hogy éltének czélja az vala, hogy egy érdemetlennek néhány boldog pillanatot szerezzen; ha általlátá, hogy mind e’ lángoló érzemény, mind e’ feláldozás hasztalan vala,’s hogy nem boldogíthatott, valljon mi vigasztalja őt? — A’ szabadság, mellyet felvilágosult századunk a’ nőnek engedett. — Szabadság? azaz: elhagyottság; ’s ez vigasztaljon ? Ő ne irigyeljétek az asszonyt, ki körülvéve hódolóktul ünnepek közt tölti napjait; szegény vigasztalás az öröm, a' vesztett boldogság helyett, ’s fényes köntöse csak a’világ előtt takarhatja szive mély sebét. Ki tudja mennyit szenved , ki tudja , milly keveset reményi ő ; 's ha szemei szárazok, s ha nem hallja senki sóhajtozni, ki tudja, mennyi nem ismert keserv apasztál el könyes’ forrását, mennyi tauitá olly hidegen mosolygani ? — mert bizonyosan neki is voltak szép napjai egykor ; egykor ő is reményit, ő is szeretett, ’s most mindennek — vége. Ó, ne irigyeljétek fényét, csak sírpompa ez, mellyel elhalt szivét veszi körül, ’s ezer világ sem melegíti