A Természet, 1899. szeptember - 1900. augusztus (3. évfolyam, 1-24. szám)
1899-12-15 / 8. szám
A tajtékos kabócza. Különféle kultúrnövényeinket más-másféle apró kabóczák (Cicadellidae) rongálják meg. Vannak olyanok, amelyek a rózsát és almát, mások, amelyek a takarmánynövényeket és ismét mások, amelyek a gabonaféléket támadják meg és szívják ki nedveiket. Az erdészetileg fontos növényfajokra is jut holmi kártétel ezeknek az ugró lábú és szívó szájú rovaroknak révén. Legérdekesebb köztük az a kis kabócza, melyet tajtékzó kabócza (Aphrophora spumaria , Ptyelua v. Philaenus spumarius) néven jóformán minden iskolás gyermek ismer, ha nem is magát a kifejlődött állatot, de legalább a lárváját, mert ez olyan módját használja az önvédelemnek, ami még a rovarvilágban is furcsaságszámba megy. Pedig hát a hatlábúak közt amúgy is sokkal több az excentrikus természet, mint az emberek közt. Tavaszszal — és még júniusban is — alig járhatunk ligetekben, erdőtisztásokon, réteken és legelőkön annélkül, hogy a legkülönfélébb növények szárán holmi tajtékos nyálcsomókat ne találnánk. A be nem avatott ember komolyan azt hiszi, hogy mások jártak arra és — alkalmasint valami rossz fajta dohánytól — sűrűen köpködtek. Talán többen ismerik erdész-olvasóink közül azt a históriát, mikor a szalonokban és a főváros utczáin igen otthonos, de a szabad természetben annál tájékozatlanabb erdőbirtokos nagy haragosan rátámadt az erdészeti személyzetre, amiért megengedik, hogy mindenféle nép szanaszét kószáljon az erdőben, melybe pedig külön engedelem nélkül senki fiának sem szabad betennie a lábát. Mikor az erdőtisztek a leghatározottabban tiltakoztak a birtokos kifakadásai ellen és komolyan erősítették, hogy a tilosba bizony nem jár senki, a városi úr még dühösebb lett. — Nekem mondanak ilyet? Azt gondolják, hogy engem el lehet ámítani ? Nekem olyan bizonyítékaim vannak, hogy azok mellett valamennyien el fognak hallgatni! — De kérjük, méltóságos uram, hiszen ez úgyszólván lehetetlenség . . . — Hallgassanak ide! Ma künn jártam az erdőrukásokban és amint egy tetszetős helyen Jancsival leteríttettem a piáidét, majd, hogy rosszul nem lettem. Mindenfelé csupa köpés. Alig van fűszál, amelyet a bitangok le nem köptek volna. Alkalmasint bagóztak, vagy mi az istennyila. Megyünk arrább, ott is csak azt találjuk. Kiváncsi lettem, mennyire jártak a szemtelenek ; kocsin megyek az erdő jó részén keresztül, ahol csak leszállunk, minden gyöpös helyen szakasztott olyan disznóság ! Egész falunak kellett az erdőben szemtelenkedni. Képzeljék csak, micsoda szégyenbe kerülök, ha hölgytársaságot invitálok ki a zöldbe! Az összes jelenlevők, akiknek a beszéd szólott, hitetlenkedő módon csóválták a fejüket. — Nem hiszik ? No most rögtön jönnek velem, mielőtt a corpus delicti elpárologna. Neki indultak, ki is értek és a méltóságos úr undorodó arczsintorgatással mutatja a bűnjeleket. De már most aztán más baj támadt; az, hogy hangos kaczagásba ne törjön ki a kiváncsi erdészcsoport. Mert ahogy azt a nyálat egyikük gyufaszállal szétzavarja, ott berzenkedik a kellő közepén egy kis széles fejű, hegyes farú, hatlábú állat. — Nézzék csak meg a többit — sürgeti a méltóságos úr. Megnéztek százat is. A haragos úr maga is elővett egy fogpiszkálót, mert hát szégyenben maradni nem akart. Az egyik gyakornok tisztelettel meg is magyarázta, hogy hát ez tulajdonképen a »tajtékos kabócza« — így hívják a könyvekben. Ameddig szárnya nem nő, addig ezt a furfangot használja, hogy az ellenségeit rászedje. A mesebeli szólásmódot variáczióban lehet ráilleszteni: »Nyál előttem, nyál utánam, — senki engem meg ne lásson!« »Soha ilyet« — dörmögi a méltóságos úr — »S. úr, majd szedjen ezekből a csúf dögökből spirituszba , beviszem Pestre. Ez is nyilván valami új kellemetlenség, amit Amerikából vagy Afrikából hurczoltak be hozzánk.« Amint látjuk, ravasz pára ez a mi habos kabóczánk és nem restek undort gerjeszteni maga körül, csak hogy békében hagyják. Ő azonban semmit sem hagy békében, mert a legkülönfélébb növényeken üti föl cseppet sem esztétikus házikóját. Mindenféle gyim-gyomon, azonkívül fűzfahajtásokon is szívesen eléldegél, szívókáját beleszúrja a növényszárba és ennek ‘vadászatot^ a »Duna*Drdval^ez«*ben — »A Természet« eredeti tárczája. H ideg, csikorgó hideg van odakünn, olyannyira, hogy mikor rágondolok a mai tervünkre, hát bizony isten, harczra készül az irhám féltése vadászszenvedélyemmel. Mikor kitekintek az ablakon s látom, hogy vágtat a magas északi zord szülötte, a fagyasztó förgeteg a tökösi hatalmas gáton; mikor fülembe csap az a sípoló hang, melyet a vén ezüstös nyárfa ágai hallatnak, mint valami velőtrázó jajpanaszt ; mikor látom, hogy minden élő behúzódott a meleg szobába a dermesztő hideg elől, akkor úgy szeretnék én is itt maradni a meleg kályha mellett s álmodni inkább arról, mire elhatároztam magam. De az erdőmester, kit megedzett már a számos évek viszontagsága, nem ismer izgalmat. Midőn megjön az ideje, feláll s indulásra int. Künn vár már a kocsi. Lehajtatunk a »Csorna« partján »Bátsziget« felé. A szél, mintha csak útjában volna orrom, fülem, állam, nekik ront s marcangolja, tépi, üti-veri — legalább úgy érzem — mindaddig, míg végre magam is úgy gondolom, hogy igazán nincs már rajtam, mit annyira gyűlöl. Most már jól van, nem panaszkodom. Hamar czélhoz érünk, korán van még nagyon. A nap most bukott le a látóhatár alján. Betérünk egy alacsony, nádfedeles házikóka vacsorára. A kocsis lerakja a kosarakat s mi a szegényes család engedelmével s egyszersmind végtelen örömére megkezdjük a vadászos estebédet. A nagyapó tisztességtudóan le sem akar ülni a mi jelenlétünkben, pedig oly édesdeden kínálkozik a »búbos« padkája. A fiatal feleség kimegy s még egy kéve nádat rak a »banyakemencze« telhetetlen szájába, pedig máris alaposan be van »dörrentve«. S aztán megkezdődik a beszéd az évi termésről, a jövő évi reményről s hogy melegebben folyjon a »diskurálás«, hát odanyújtok egy üveg jó fehér villányit az öregnek. De báz igénybe kell vennem minden rábeszélő képességemet, hogy rábírjam az öreget a »kóstolóra«. S aztán megy körbe testvériesen. Úgy szeretem látni ezt az egyszerűséget, ezt a hamisítatlan természetességet, mikor úgy tesz mindenki, ahogy szokta volt eddig is; úgy szeretem látni azt az örömet, mely betölti a szegény ember szívét, mikor valami igazi úr betér szerény kunyhójába. Megbecsüli az a feljebbvalóját s nem felejti el soha életében egyszer történt szíves látogatását. Mire elvégeztük a vacsoránkat, besötétedett annyira, amekkora sötétségről szó lehet, mikor lábnyi magas hó takar be mindent, mikor a csillagok ezernyi villogó lámpája ragyog az ég boltozatán. Gyalog baktattunk a befagyott Csorna jobb oldalán a keskeny, letaposott úton. Csikorgott lábunk alatt a megfagyott 4