A Természet, 1899. szeptember - 1900. augusztus (3. évfolyam, 1-24. szám)
1899-12-15 / 8. szám
mint más ősmocsarat, mind úgy, hogy érdekes és tanulságos képet adjon. De a legszívesebben álmodozom azon, hogy magyar hazánk tipikus vidékeit, tipikus faunáját és flóráját lássam így viszont. Hisz az kétségtelen, hogy rengeteg összeget emésztene fel az ilyen gyűjteményes csoportosítás, de másrészt világraszóló becset adna ez az elrendezés a mi természettáni gyűjteményünknek. Annyit mindenesetre szeretnék megérni, hogy legalább az álmaim tizedrésze valósuljon meg, bár őszintén megvallom, hogy abból egy batka hasznom se lesz. De a szívemnek jól esett elmondani, hogy a gyűjtemények is csak úgy érnek valamit, ha azokban lelket látni. A pedantéria és igazság közt van némi különbség. A múzeumi gyűjtemények általában lehetnek pedánsak, — de nem igazak. Természettárak — természet nélkül! Ez a természetiszony a legszembetűnőbb a vidéki múzeumoknál. Hála istennek, de ma már az ország minden nagyobb városában múzeum-alapításról beszélnek, sőt több helyütt létezik is már múzeum. De ne kérdezzük hogyan ? Ezek a vidéki múzeumok egyelőre még inkább csak álomtárak. Képzeljünk ásatást, sok ásatást, igen sok ásatást, — az emberek mindenfelé szántanak és ásnak — s eközben sok régi kődarab, mammuth-fog és csorba urna kerül felszínre. Ezek a nagyobbrészt jelentéktelen és értéktelen holmik képezik a vidéki múzeumok alapját, u. n. archeológiai osztályát. Az így keletkezett múzeumi alap lassan kint kibővül, régi arczképekkel, amik a rosszaságuk miatt máskülönben úgyis a padlásra kerülnének, régi szúette székekkel, amiken állítólag Rákóczy György, Mária Terézia vagy Kossuth ült, repedt kávéscsészékkel, amikből Dériné ivott kávét, régi dohányzacskóval, melyből Csokonai gyújtott pipára stb. Némi ásványtöredékek és színehagyott préselt növények is kerülnek a gyűjteménybe, honnan természetesen a mellette kitömött állat sem hiányzik (melynek a bal szeme kiesett), meg a fehér veréb és a háromlábú csirke se maradhat el. És ezt nevezik vidéki múzeumnak! Kit érdekli mindez és ki tanul ebből ? A természetnek se művészileg festett képekben, se művészi preparácziókban sehol semmi nyoma. Épen így hiányzik a nép művészkedése is: a faragott vagy hímzett ethnográfiai tárgyak. Szóval minden hiányzik onnan, ami értékes és csak egyet találunk fel biztosan: a lélekölő unalmat. Ezek a vidéki unalomtájak is fölötte bántanak engem. Hiszen a vidék népe is rászorult arra, hogy ízlését és érzelmeit nemesítsük. Még talán jobban mint a fővárosi, ahol mégis csak akad olyasmi, ami a lelkületet csiszolja. A múzeumi reform tehát a legégetőbb a vidéken, ahol minden törvényhatóság találhat rá módot, hogy a múzeuma gyarapodását rendszeres anyagi támogatással segítse elő. A 19-ik század végén tehát ez a reform se késhet többé. A vidék is vegyen tudomást arról, hogy a képzőművészetnek csakis a művészi alkotásai nemesítenek s hogy a természettár csakis úgy oktat, ha a biológiai szempontok szerint van rendezve. A vidéki múzeumok főhivatása az lenne, hogy vidékük tipikus ásvány-, növény- és állatvilágát és lakosságuk tipikus viseletét gyűjtsék egybe minél gazdagabban s mikor már az embert is bemutatták, térjenek át az ember ipari- és képzőművészetére, mely utóbbiak keretében a régi leletek s az ereklyék is elhelyezhetők. Ilyen rendszerrel lehet múzeumról beszélni, — de ahol csak törött római ibrikek, biczegő históriai asztalok és háromlábú csirkék vannak, ott ne kérkedjünk a »muzeum« szóval. Ne bizony ! Kesdi-Kovács László: Barlangban a medve s mi is emberek, mi is csak rakott barlangban vagyunk s miről a medve arról álmodunk. Óh csak még egyszer jöjj el szép tavasz, te enyhe napfény, zöldelő fűszál ! Ok csak még egyszer lássak ibolyát s hulljon arczomba meleg napsugár. Hadd haljak meg egy tavaszi napon s a szívemre tegyetek ibolyát. Mindegy, ha én már azt nem is tudom, csak tegyetek szívemre ibolyát. Gárdonyi Géza van még szikra a hült hamu alatt, így marad bennem egy kis öntudat. És hallom majd a sok jövést-menést, a harangozást, a leszögezést, az elhadart circumdederumot, a köhögést, a gyors miatyánkot s a kocsit, hogy a havon nyikorog. Míg végre csend lesz. Magam maradok. * * * * Az élet oly bús, oly vigasztalan. Alig volt reggel, máris este van. Nyugat felől a fehér hegyeken a nap egy piros felhőn lemegyen, aztán sötét van, sötét lesz sokáig, csak a hó világít. Egy öreg kályha, lehelj meleget ! Ott künn a világ jéggé dermedett. Minden élő a zugokba vonul. .. Óh mennyi panasz száll a hó alul, didergő, fázó bogárkák faja. Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya. 3