Textilmunkás, 1977 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

TEXTILMUNKÁS 2 1977. JANUÁR ) Hogyan dolgozik, tanul, él a brigádunk ? Az indulás... Tizenöt esztendő múlt el az­óta jóban-rosszban, hogy 1961 tavaszán Csepelen, a Magyar Posztógyárban megalakítottuk szocialista címért küzdő bri­gádunkat. Többségünk tősgyö­keres csepeli munkáscsaládból való fiatalasszony volt akkor, de faluról is érkeztek hozzánk, Nógrád és Szabolcs megyék­ből. Alig voltunk 20—25 éve­sek akkoriban, túl a férjhez­­menésen, az otthonalapítás gondjaival küzdve. Gyapjúválogatóban dolgoz­tunk, a művezetőnk asszony volt, Takácsné, aki az ország egyik első női művezetője volt az iparágban. Tőle tanultuk a szakmát, s ő indított el ben­nünket azon az úton is, ami az Állami-díjas megbecsülé­sünkig vezetett. Mindig azt mondta, ne legyetek kishitű­­ek asszonyok, hisz tudtok és szerettek dolgozni... Na­gyon sokat köszönhetünk ez első évek kezdeti bizony­talanságában a műhelybizott­­ságunknak. Műhelytitkárunk Mészáros Imréné, akiit csak „Mészi”-nek hívtunk mindig, a velünk egy időben alakult első gyári asszonybrigádnak, az Úttörő brigádnak volt a tagja, de mégis ő ismerte el elsőnek, ha kezdeményezése­inkkel meghaladtuk őket. Má­saiké bíztatott bennünket, s bátorított is, ha kellett. Bri­gádnaplónk számtalan bejegy­zését őrzi, amiben a legkisebb eredményünket is elismerte. Jó ügyet szolgálunk Egymáshoz illettünk sorsun­­kat is, legtöbbünket egy-két kisgyermek és férj várt oda­haza, s volt közöttünk két bri­gádtag, aki már a mi segítsé­günkkel építette fel Királyer­dőn a kis otthonát. Érdekes módon a férjeinket Micheller­­né, a brigádvezetőnk és Kasz­­nárné brigádtagunk családi házának építésénél hoztuk ösz­­sze először. Mindannyian szor­galmas, jól dolgozó munkás­emberek, korban, érdeklődési körben is összeillők voltak, így aztán csapatban építettük a házakat. Amikor a munkát, a sok téglarakodást, ásást, kubi­­kolást befejeztük, nótáztunk is, jóindulattal és szeretettel egy­más iránt. A férjeink, miután megismertek bennünket, együtt is, egyre kevesebbet mondták a neheztelő szót, ha a brigád­munkára hivatkozva mind több társadalmi vállalkozásba fogtunk. Tudták, jó helyen va­gyunk, jó ügyet szolgálunk. A munkában támasztott kö­vetelményeknek akartunk a legmegbízhatóbban megfelelni, segíteni akartunk a nehézsé­gekkel küzdőket, nem csuktuk be a brigádnaplónkat mások előtt, mert adtunk arra, hogy a környezetünk hallgasson ránk, higgyen nekünk és jöj­jön utánunk. Az első társa­dalmi munkanapokon, amikor a gyári óvodákért dolgoztunk, majd később Csepelért, Viet­namért mentünk be vasárna­ponként, éreztük, hogy min­­denki ránk néz, tőlünk várja az első lépést, s csak utánunk indul el. Ez a környezetünk nem változott mind a mai napig, mi mindig szem előtt vagyunk, egész gyári maga­tartásunk a példa erejével hat. „ Öröm melós” jelzőt kaptunk Mi a vállalatunkkal is tel­jesen azonosulni tudtunk, bol­dogan éltük át a gyapjú „új­rafelfedezését” ... Ha év vége, tervidőszak vé­ge következett, sokszor jöttek hozzánk a gazdasági vezetők. Asszonyok, kevés a munkaerő, meg kellene még ezt meg azt csinálni... Mi soha nem mondtunk nemet. Dünnyög­­tünk, de tettük a magunkét, hisz a mind bonyolultabb igé­nyek, a minőségi feladatok előtérbe kerülése számunkra is érthető és világos volt. Programváltásra, újfajta­­ szál megmunkálására sokszor kerül sor, majd minden mű­szakban más a fonal most, hogy hosszú évek óta kereszt­­csévelünk, nem jókedvükből alakítják így a programot gaz­dasági vezetőink, s ha ezt ve­lünk meg is beszélik, mi nem zárkózunk el soha. Pedig, de keveset kerestünk még csak öt-hat éve is! Alig értük el az 1200—1400 forintot három mű­szakban, állandó 130—150 szá­zalékos termeléssel. A gépeink kihasználásban a 18 orsó he­lyett mi 30-at viszünk, s nem rohanunk, nem nyitjuk ki a száltisztítót, hogy gyorsabban forogjon a szál. Ha úgy is néz­nek ránk kezdő munkásnők, igaz szívvel a munkájukhoz nem kötődök, mint a harago­sukra, mi szólunk, csukd be a száltisztítódat, nem úgy kell hajtani a munkát, hogy az a minőség rovására menjen. És nem sajnáljuk azokat a perceket sem a műhelyben töl­teni, amikor műszakváltáskor összejövünk. Valóságos kis ter­melési tanácskozást tartunk mi naponta, mert egymást váltjuk három műszakban a gépeken. Elmondjuk milyen az anyag, mire vigyázzon a tár­sunk. A műszakot az utolsó percig végigvisszük, még ak­kor is, ha „örömmelós” jelzőt kaptunk érte eleinte. „Nemcsak szépek, okosak is voltunk” A mi termelési vállalásaink mindig a legfontosabb gyári érdekhez igazodnak. Ha kell, karácsonykor túlórázunk, mert tudjuk mit jelent a szovjet ex­port, tudjuk, hogy valahol épp a mi termékünk kell az ün­nep öröméhez egy családnak. Hogy a műhelytáblán a mi brigádunk tagjainak neve áll rendszerint az élen? Ez nem csoda, mostanában a 170 szá­zalék sem ritka nálunk. De nem vagyunk ebben egyedül. A mi gyárunkban már 126 ilyen, jobbra törő munkáskol­lektíva dolgozik, s nagy részük van abban, hogy sikeresen gazdálkodunk, gyarapodunk gépekben, szociális intézmé­nyekben, és keresetben is. A mi vállalatunknál hívtak meg az országban először szocialis­ta brigádvezetőket az igazga­tótanács ülésére. S erre büsz­kék vagyunk, mert nemcsak szépek, okosak is voltunk. Nagy fájdalmunk egy van: szakmailag nem léphettünk előre. A keresztcsévélés még mindig nem számít szakmá­nak. Mi, 5,40-es órabérért, majd 8,20-ért dolgoztunk 1976- ig, amikor 13 forint lett az alapbérünk, de a foglalkozá­sunk mindmáig a „betanított” minősítést éri csak el. Ebben, úgy érezzük, több támogatást kellett volna kapnunk szak­­szervezetünk központi vezető­ségétől is. Nem is a magunk érdeke mondatja ezt velünk, mert mi gyereklányként, fia­talasszonyként jöttünk a tex­tiliparba, s mi innen el nem megyünk már, amíg csak dol­gozunk. Az utánpótlás aggaszt min­ket, az, hogy ma a nagyobb társadalmi megbecsülés a „szakmája van-e” kérdéssel függ össze... „Kitárult a világunk” A tanulásban nagy utat tet­tünk meg. Négy elemis bri­gádtagunk is volt , kezdett elsőnek tanulni, s mi tartot­tuk benne a lelket. Mert tíz évvel ezelőtt még kaptunk a pedagógusoktól is, hogy „Most jut eszünkbe a nyolc osztályt elvégezni?!” holott akkor még alig harmincévesek voltunk, s bizony nem volt díszmenet odáig az életünk, más fogad­tatást vártunk volna... Mi valamennyien elvégeztük a brigádban a nyolc osztályt Sorra beiratkoztunk és tanul­tunk, s ha valak­i összeesett közülünk a vizsgáján az ide­gességtől, ránk és férjére min­dig számíthatott, s folytattuk is, nem adta fel egyikünk sem. Azóta valamennyien sikere­sen vizsgáztunk a marxista középiskolában is, pedig olyan szorongással és félénken kezd­tük. Nem mertünk megszólal­ni, nem állt rá a nyelvünk. Aztán rájöttünk, hogy a poli­tika nem „ördöngösség”, s hogy nekünk, asszonyoknak is hallatni kell a szavunkat. Azt, hogy így kitárult a világunk, végeredményben, a minket jobbra, többre sarkalló szocia­lista brigádmozgalomnak kö­szönhetjük. . A mi életünkben a mozi is nagy esemény volt, amíg bri­gádtagok nem lettünk. Ma már otthonosak vagyunk a múzeumok és a színházak vi­lágában is. Szemes Mari mű­vésznővel, a József Attila Szín­ház tagjával baráti kapcsolat fűz össze minket, akárcsak Kiss István Kossuth-díjas szobrásszal. Jártunk a műter­mében is, ő viszontlátogatott minket a gyárban. Hosszú évek óta színházbér­letünk van, hol a Madách, hol a József Attila Színházba, bár eleinte nem ment olyan köny­­nyen a kultúra befogadása, mint gondoltuk. Fáradtan ül­tünk be az előadásokra, sok­szor el is bóbiskoltunk, s nem tudtuk igazán a színpadi vi­lágot, a nagy jövés-menést, a sok beszédet élvezni. Ma már ínyencek vagyunk, és kis túl­zással szólva, megérezzük az igazi színészi teljesítményt és az olcsó hatásvadászatot. A Milliók Könyvtára soroza­tot itt a gyárban kezdtük el vásárolni, s ez szó szerint ér­tendő, mert az első években csak lakásdísz volt számunkra a könyv. Gyermekeink, fér­jünk olvasta el kezdetben az irodalom remekeit és ők el­mondták nekünk a könyv tar­talmát. Ma már kézbe vesz­­szük a könyvet, s ha egy hó­­­napig is tart míg a végére ju­tunk, de olvasó, könyvszerető asszonyok lettünk. Hogy a kultúra sem idegen tőlünk, egy szakszervezeti kultúrfele­­­ ősinek, Erdős Lajosodnak kö­szönhetjük. Ő hozta a gépem­hez elsőként a jegyeket és mindmáig ő az, akinek a se­gítségével „mindennapi kenye­­rük” lett a színház és az ol­vasnivaló. „Ismeretlen volt az egyenlősdi” Nem volt minden nehézség nélküli a mi brigádunkban sem az együtt töltött 15 esz­tendő. A szocialista együtt­élést, egymás emberi megbe­csülését és segítségét mégis ez­alatt sajátítottuk el. Ha vala­kinek rossz napja volt, szá­­míhatott, egy jó szóra a bri­gádtól. De félreértés ne essék, nem települtünk rá egymás magán­életére. Nem fogott senkit val­­latóra a brigád, ha idegességé­ben a gyermek tanulása vagy egyéb ok miatt elsírta ma­gát. Tudtuk, előbb-utóbb úgy­is elmondja, ami bántja, és azt is, hogy számíthat megér­tésünkre és segítségünkre. Há­rom asszonyunknak voltak ne­héz évei, családi gondjait, s Nem lehet 15 évet elmonda­ni. Csak töredékét tudtuk visz­­szaadni annak, amit végig dolgoztunk, s nem is kenye­rünk az írás. Mégis köszöne­tet mondunk ezért a pályá­zatért központi vezetőségünk­nek, mert jó volt és hasznos ennyi idő után végiggondolni közösen a megtett utat. Mi­után úgy tudjuk, e pályázat célja nem az, hogy csak szé­pet mondjunk, hanem az is, hogy igazat, és gondjainkat, javaslatainkat is megtehetjük, két dologban megtesszük ész­revételünket. Úgy érezzük és gondoljuk, hogy változatlanul a legfonto­sabb feladat minden rendű és rangú vezető számára, hogy tisztelje a dolgozó-termelő embert, éreztesse vele megbe­csülését. Nálunk a keresztcsé­vélőben 45 fok meleg volt a legkevesebb ezen a nyáron. A nagyüzemi párttitkárunk Pál­mai Jenőné, és az szb-titká­­runk Kr­okker József­né járták a műhelyeket, odamentek a gépeken dolgozókhoz, s ha nem is mondtak többet, mint­hogy „le a kalappal előttetek” vagy megkérdezték „lányok, bírjátok?” — már ez is jól­esett az asszonyoknak. Ellát­tak bennünket ezekben a na­pokban citrommal, teával és jó szóval is. S ez utóbbi lehetne gyako­ribb. Ne legyen a munkás egy kartotékadat A Magyar Posztógyár Bagi Ilona Állami-díjas szocialista brigádjának első díjat nyert (kissé rövidített) pályamunkája mi mindig menedéket jelentet­tünk olyankor. A brigádunk legfiatalabb tagja, Bradács Lajosné Sza­bolcsból került első munkahe­lyes dolgozóként közénk. Jó érzésekkel fogadtuk, mert em­lékeztünk mit jelentett szá­munkra, ha akadnak, akik nem gúnyolnak tájszólásunkért, akik megmagyarázzák, hogyan kell ügyesebben dolgozni. Bradácsnénak fia született, há­rom évig volt gyermekgondo­zási szabadságon, s mi­közben sem szakadtunk el tőle. Kis­fiának ajándékot vittünk. Most már visszajött ő is kö­zénk, s újra ott a neve a 150 százalékot termelők között. Egészséges vitában döntöt­tünk mindig a jutalmakról is, ennek jogát ugyanis megkap­ta a brigádunk. Nálunk kez­dettől fogva ismeretlen volt az egyenlősdi. Mindenki az el­végzett munkája arányában részesült a javakból is. Bri­gádvezetőnk Micheller János­­né 1957 óta dolgozik a Ma­gyar Posztógyárban, igazságos, türelmes, jó természetű, ő mindig magával ragadott min­ket lelkesedésével és hallatlan vállalkozó természetével. Tisz­­taszívűsége és egyszerűsége, páratlan igazságszeretete min­dig nagy összetartó erőt jelen­tett számunkra. Nem mi panaszkodunk, hoz­zánk a vezérigazgató is oda­jön, minket mindenki köszönt, megkeres és üdvözöl. De lát­juk, hogy mások, a többség ezt nem kapja meg. Csak egy adat a neve a munkaügyi osztályon, vagy a művezetője előtt. Ne legyen a munkás egy kartotékadat a szocializmus­ban, ez a mi javaslatunk. Kétéves szakszervezeti tag­ság után nemrég egy fiatal ar­­nőnő, az új szakszervezeti tagdíjbesoroláskor ki akart lépni a szakszervezetből. A bi­zalmi odament az üzemvezető­höz — mérnök az illető —, s kérte a segítségét, beszéljen ő is a munkásnővel. Kiderült, hogy nem is ismeri, s az el­telt két év alatt még szót sem váltott vele. Most sem vállal­kozott a munkásnővel való beszélgetésre. A személy sze­rinti számontartás és észrevé­tel igénye minden dolgozóban benne él, hát még a szocialis­ta brigádokban! S itt mondjuk el másik ész­revételünket. Úgy gondoljuk, hogy ma mintha hétköznapjait élné a brigádmozgalom, s nincs elég törődés és figyelem a brigádok iránt. Több odafi­gyelést kérünk és sürgetünk minden gazdasági vezetőtől, szakszervezettől, pártszervek­től, és mindenkitől, akit csak illet. Minket a kezdeti években annyi törődés és figyelem vett körül, és bizony az is erőt adott számunkra! Ugyanezt meg kell, hogy kapják mind­azok, akik a mai években, a hetvenes években, a semmivel sem könnyebb munkakörül­mények között arra a pluszra vállalkoznak, amit a szocialis­ta brigádmozgalom jelent. Gondolkodtunk azon, mit tehetnénk mi, az Állami-díja­sok, ennek a gondolatnak a megvalósulásáért. Arra jutot­tunk, hogy bár egész másfél évtizedünk alatt nyitottan él­tünk, mindig és minden hoz­zánk fordulónak segítséget adtunk, mégis, szeretnénk akár ágazati szinten is több fórumot kapni, hogy megtett utunkkal és elért eredménye­inkkel lelkesíteni tudjuk a fia­talabbakat, a figyelem hiányá­ban kedvüket vesztőkét. A brigádmozgalom ma már túl­jutott a számok hajszolásán, nem a létszámunkban kell előbbre lépnünk, hanem a tar­talomban, de abban valóban szocialista módon. MAGYAR POSZTÓGYÁR BAGI ILONA ÁLLAMI-DÍJAS SZOCIALISTA BRIGÁD: MICHELLER JÁNOSNÉ, BOCSKAI LÁSZLÓNÉ, KASZNÁR GYULÁNÉ, SZILÁGYI ISTVÁNNÉ, SZABÓ LÓRÁNTNÉ, KALLÓ JÓZSEFNÉ, BRADACS LA­JOSNÉ, ZU­EININGER GYÖRGYNÉ Javaslataink... Szőnyegterv (DALLOS IBOLYA rajza) Munkásasszony (KÉSZ ISTVÁN grafikája)

Next