Textilmunkás, 1977 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
TEXTILMUNKÁS 2 1977. JANUÁR ) Hogyan dolgozik, tanul, él a brigádunk ? Az indulás... Tizenöt esztendő múlt el azóta jóban-rosszban, hogy 1961 tavaszán Csepelen, a Magyar Posztógyárban megalakítottuk szocialista címért küzdő brigádunkat. Többségünk tősgyökeres csepeli munkáscsaládból való fiatalasszony volt akkor, de faluról is érkeztek hozzánk, Nógrád és Szabolcs megyékből. Alig voltunk 20—25 évesek akkoriban, túl a férjhezmenésen, az otthonalapítás gondjaival küzdve. Gyapjúválogatóban dolgoztunk, a művezetőnk asszony volt, Takácsné, aki az ország egyik első női művezetője volt az iparágban. Tőle tanultuk a szakmát, s ő indított el bennünket azon az úton is, ami az Állami-díjas megbecsülésünkig vezetett. Mindig azt mondta, ne legyetek kishitűek asszonyok, hisz tudtok és szerettek dolgozni... Nagyon sokat köszönhetünk ez első évek kezdeti bizonytalanságában a műhelybizottságunknak. Műhelytitkárunk Mészáros Imréné, akiit csak „Mészi”-nek hívtunk mindig, a velünk egy időben alakult első gyári asszonybrigádnak, az Úttörő brigádnak volt a tagja, de mégis ő ismerte el elsőnek, ha kezdeményezéseinkkel meghaladtuk őket. Másaiké bíztatott bennünket, s bátorított is, ha kellett. Brigádnaplónk számtalan bejegyzését őrzi, amiben a legkisebb eredményünket is elismerte. Jó ügyet szolgálunk Egymáshoz illettünk sorsunkat is, legtöbbünket egy-két kisgyermek és férj várt odahaza, s volt közöttünk két brigádtag, aki már a mi segítségünkkel építette fel Királyerdőn a kis otthonát. Érdekes módon a férjeinket Michellerné, a brigádvezetőnk és Kasznárné brigádtagunk családi házának építésénél hoztuk öszsze először. Mindannyian szorgalmas, jól dolgozó munkásemberek, korban, érdeklődési körben is összeillők voltak, így aztán csapatban építettük a házakat. Amikor a munkát, a sok téglarakodást, ásást, kubikolást befejeztük, nótáztunk is, jóindulattal és szeretettel egymás iránt. A férjeink, miután megismertek bennünket, együtt is, egyre kevesebbet mondták a neheztelő szót, ha a brigádmunkára hivatkozva mind több társadalmi vállalkozásba fogtunk. Tudták, jó helyen vagyunk, jó ügyet szolgálunk. A munkában támasztott követelményeknek akartunk a legmegbízhatóbban megfelelni, segíteni akartunk a nehézségekkel küzdőket, nem csuktuk be a brigádnaplónkat mások előtt, mert adtunk arra, hogy a környezetünk hallgasson ránk, higgyen nekünk és jöjjön utánunk. Az első társadalmi munkanapokon, amikor a gyári óvodákért dolgoztunk, majd később Csepelért, Vietnamért mentünk be vasárnaponként, éreztük, hogy mindenki ránk néz, tőlünk várja az első lépést, s csak utánunk indul el. Ez a környezetünk nem változott mind a mai napig, mi mindig szem előtt vagyunk, egész gyári magatartásunk a példa erejével hat. „ Öröm melós” jelzőt kaptunk Mi a vállalatunkkal is teljesen azonosulni tudtunk, boldogan éltük át a gyapjú „újrafelfedezését” ... Ha év vége, tervidőszak vége következett, sokszor jöttek hozzánk a gazdasági vezetők. Asszonyok, kevés a munkaerő, meg kellene még ezt meg azt csinálni... Mi soha nem mondtunk nemet. Dünnyögtünk, de tettük a magunkét, hisz a mind bonyolultabb igények, a minőségi feladatok előtérbe kerülése számunkra is érthető és világos volt. Programváltásra, újfajta szál megmunkálására sokszor kerül sor, majd minden műszakban más a fonal most, hogy hosszú évek óta keresztcsévelünk, nem jókedvükből alakítják így a programot gazdasági vezetőink, s ha ezt velünk meg is beszélik, mi nem zárkózunk el soha. Pedig, de keveset kerestünk még csak öt-hat éve is! Alig értük el az 1200—1400 forintot három műszakban, állandó 130—150 százalékos termeléssel. A gépeink kihasználásban a 18 orsó helyett mi 30-at viszünk, s nem rohanunk, nem nyitjuk ki a száltisztítót, hogy gyorsabban forogjon a szál. Ha úgy is néznek ránk kezdő munkásnők, igaz szívvel a munkájukhoz nem kötődök, mint a haragosukra, mi szólunk, csukd be a száltisztítódat, nem úgy kell hajtani a munkát, hogy az a minőség rovására menjen. És nem sajnáljuk azokat a perceket sem a műhelyben tölteni, amikor műszakváltáskor összejövünk. Valóságos kis termelési tanácskozást tartunk mi naponta, mert egymást váltjuk három műszakban a gépeken. Elmondjuk milyen az anyag, mire vigyázzon a társunk. A műszakot az utolsó percig végigvisszük, még akkor is, ha „örömmelós” jelzőt kaptunk érte eleinte. „Nemcsak szépek, okosak is voltunk” A mi termelési vállalásaink mindig a legfontosabb gyári érdekhez igazodnak. Ha kell, karácsonykor túlórázunk, mert tudjuk mit jelent a szovjet export, tudjuk, hogy valahol épp a mi termékünk kell az ünnep öröméhez egy családnak. Hogy a műhelytáblán a mi brigádunk tagjainak neve áll rendszerint az élen? Ez nem csoda, mostanában a 170 százalék sem ritka nálunk. De nem vagyunk ebben egyedül. A mi gyárunkban már 126 ilyen, jobbra törő munkáskollektíva dolgozik, s nagy részük van abban, hogy sikeresen gazdálkodunk, gyarapodunk gépekben, szociális intézményekben, és keresetben is. A mi vállalatunknál hívtak meg az országban először szocialista brigádvezetőket az igazgatótanács ülésére. S erre büszkék vagyunk, mert nemcsak szépek, okosak is voltunk. Nagy fájdalmunk egy van: szakmailag nem léphettünk előre. A keresztcsévélés még mindig nem számít szakmának. Mi, 5,40-es órabérért, majd 8,20-ért dolgoztunk 1976- ig, amikor 13 forint lett az alapbérünk, de a foglalkozásunk mindmáig a „betanított” minősítést éri csak el. Ebben, úgy érezzük, több támogatást kellett volna kapnunk szakszervezetünk központi vezetőségétől is. Nem is a magunk érdeke mondatja ezt velünk, mert mi gyereklányként, fiatalasszonyként jöttünk a textiliparba, s mi innen el nem megyünk már, amíg csak dolgozunk. Az utánpótlás aggaszt minket, az, hogy ma a nagyobb társadalmi megbecsülés a „szakmája van-e” kérdéssel függ össze... „Kitárult a világunk” A tanulásban nagy utat tettünk meg. Négy elemis brigádtagunk is volt , kezdett elsőnek tanulni, s mi tartottuk benne a lelket. Mert tíz évvel ezelőtt még kaptunk a pedagógusoktól is, hogy „Most jut eszünkbe a nyolc osztályt elvégezni?!” holott akkor még alig harmincévesek voltunk, s bizony nem volt díszmenet odáig az életünk, más fogadtatást vártunk volna... Mi valamennyien elvégeztük a brigádban a nyolc osztályt Sorra beiratkoztunk és tanultunk, s ha valaki összeesett közülünk a vizsgáján az idegességtől, ránk és férjére mindig számíthatott, s folytattuk is, nem adta fel egyikünk sem. Azóta valamennyien sikeresen vizsgáztunk a marxista középiskolában is, pedig olyan szorongással és félénken kezdtük. Nem mertünk megszólalni, nem állt rá a nyelvünk. Aztán rájöttünk, hogy a politika nem „ördöngösség”, s hogy nekünk, asszonyoknak is hallatni kell a szavunkat. Azt, hogy így kitárult a világunk, végeredményben, a minket jobbra, többre sarkalló szocialista brigádmozgalomnak köszönhetjük. . A mi életünkben a mozi is nagy esemény volt, amíg brigádtagok nem lettünk. Ma már otthonosak vagyunk a múzeumok és a színházak világában is. Szemes Mari művésznővel, a József Attila Színház tagjával baráti kapcsolat fűz össze minket, akárcsak Kiss István Kossuth-díjas szobrásszal. Jártunk a műtermében is, ő viszontlátogatott minket a gyárban. Hosszú évek óta színházbérletünk van, hol a Madách, hol a József Attila Színházba, bár eleinte nem ment olyan könynyen a kultúra befogadása, mint gondoltuk. Fáradtan ültünk be az előadásokra, sokszor el is bóbiskoltunk, s nem tudtuk igazán a színpadi világot, a nagy jövés-menést, a sok beszédet élvezni. Ma már ínyencek vagyunk, és kis túlzással szólva, megérezzük az igazi színészi teljesítményt és az olcsó hatásvadászatot. A Milliók Könyvtára sorozatot itt a gyárban kezdtük el vásárolni, s ez szó szerint értendő, mert az első években csak lakásdísz volt számunkra a könyv. Gyermekeink, férjünk olvasta el kezdetben az irodalom remekeit és ők elmondták nekünk a könyv tartalmát. Ma már kézbe veszszük a könyvet, s ha egy hónapig is tart míg a végére jutunk, de olvasó, könyvszerető asszonyok lettünk. Hogy a kultúra sem idegen tőlünk, egy szakszervezeti kultúrfele ősinek, Erdős Lajosodnak köszönhetjük. Ő hozta a gépemhez elsőként a jegyeket és mindmáig ő az, akinek a segítségével „mindennapi kenyerük” lett a színház és az olvasnivaló. „Ismeretlen volt az egyenlősdi” Nem volt minden nehézség nélküli a mi brigádunkban sem az együtt töltött 15 esztendő. A szocialista együttélést, egymás emberi megbecsülését és segítségét mégis ezalatt sajátítottuk el. Ha valakinek rossz napja volt, számíhatott, egy jó szóra a brigádtól. De félreértés ne essék, nem települtünk rá egymás magánéletére. Nem fogott senkit vallatóra a brigád, ha idegességében a gyermek tanulása vagy egyéb ok miatt elsírta magát. Tudtuk, előbb-utóbb úgyis elmondja, ami bántja, és azt is, hogy számíthat megértésünkre és segítségünkre. Három asszonyunknak voltak nehéz évei, családi gondjait, s Nem lehet 15 évet elmondani. Csak töredékét tudtuk viszszaadni annak, amit végig dolgoztunk, s nem is kenyerünk az írás. Mégis köszönetet mondunk ezért a pályázatért központi vezetőségünknek, mert jó volt és hasznos ennyi idő után végiggondolni közösen a megtett utat. Miután úgy tudjuk, e pályázat célja nem az, hogy csak szépet mondjunk, hanem az is, hogy igazat, és gondjainkat, javaslatainkat is megtehetjük, két dologban megtesszük észrevételünket. Úgy érezzük és gondoljuk, hogy változatlanul a legfontosabb feladat minden rendű és rangú vezető számára, hogy tisztelje a dolgozó-termelő embert, éreztesse vele megbecsülését. Nálunk a keresztcsévélőben 45 fok meleg volt a legkevesebb ezen a nyáron. A nagyüzemi párttitkárunk Pálmai Jenőné, és az szb-titkárunk Krokker Józsefné járták a műhelyeket, odamentek a gépeken dolgozókhoz, s ha nem is mondtak többet, minthogy „le a kalappal előttetek” vagy megkérdezték „lányok, bírjátok?” — már ez is jólesett az asszonyoknak. Elláttak bennünket ezekben a napokban citrommal, teával és jó szóval is. S ez utóbbi lehetne gyakoribb. Ne legyen a munkás egy kartotékadat A Magyar Posztógyár Bagi Ilona Állami-díjas szocialista brigádjának első díjat nyert (kissé rövidített) pályamunkája mi mindig menedéket jelentettünk olyankor. A brigádunk legfiatalabb tagja, Bradács Lajosné Szabolcsból került első munkahelyes dolgozóként közénk. Jó érzésekkel fogadtuk, mert emlékeztünk mit jelentett számunkra, ha akadnak, akik nem gúnyolnak tájszólásunkért, akik megmagyarázzák, hogyan kell ügyesebben dolgozni. Bradácsnénak fia született, három évig volt gyermekgondozási szabadságon, s miközben sem szakadtunk el tőle. Kisfiának ajándékot vittünk. Most már visszajött ő is közénk, s újra ott a neve a 150 százalékot termelők között. Egészséges vitában döntöttünk mindig a jutalmakról is, ennek jogát ugyanis megkapta a brigádunk. Nálunk kezdettől fogva ismeretlen volt az egyenlősdi. Mindenki az elvégzett munkája arányában részesült a javakból is. Brigádvezetőnk Micheller Jánosné 1957 óta dolgozik a Magyar Posztógyárban, igazságos, türelmes, jó természetű, ő mindig magával ragadott minket lelkesedésével és hallatlan vállalkozó természetével. Tisztaszívűsége és egyszerűsége, páratlan igazságszeretete mindig nagy összetartó erőt jelentett számunkra. Nem mi panaszkodunk, hozzánk a vezérigazgató is odajön, minket mindenki köszönt, megkeres és üdvözöl. De látjuk, hogy mások, a többség ezt nem kapja meg. Csak egy adat a neve a munkaügyi osztályon, vagy a művezetője előtt. Ne legyen a munkás egy kartotékadat a szocializmusban, ez a mi javaslatunk. Kétéves szakszervezeti tagság után nemrég egy fiatal arnőnő, az új szakszervezeti tagdíjbesoroláskor ki akart lépni a szakszervezetből. A bizalmi odament az üzemvezetőhöz — mérnök az illető —, s kérte a segítségét, beszéljen ő is a munkásnővel. Kiderült, hogy nem is ismeri, s az eltelt két év alatt még szót sem váltott vele. Most sem vállalkozott a munkásnővel való beszélgetésre. A személy szerinti számontartás és észrevétel igénye minden dolgozóban benne él, hát még a szocialista brigádokban! S itt mondjuk el másik észrevételünket. Úgy gondoljuk, hogy ma mintha hétköznapjait élné a brigádmozgalom, s nincs elég törődés és figyelem a brigádok iránt. Több odafigyelést kérünk és sürgetünk minden gazdasági vezetőtől, szakszervezettől, pártszervektől, és mindenkitől, akit csak illet. Minket a kezdeti években annyi törődés és figyelem vett körül, és bizony az is erőt adott számunkra! Ugyanezt meg kell, hogy kapják mindazok, akik a mai években, a hetvenes években, a semmivel sem könnyebb munkakörülmények között arra a pluszra vállalkoznak, amit a szocialista brigádmozgalom jelent. Gondolkodtunk azon, mit tehetnénk mi, az Állami-díjasok, ennek a gondolatnak a megvalósulásáért. Arra jutottunk, hogy bár egész másfél évtizedünk alatt nyitottan éltünk, mindig és minden hozzánk fordulónak segítséget adtunk, mégis, szeretnénk akár ágazati szinten is több fórumot kapni, hogy megtett utunkkal és elért eredményeinkkel lelkesíteni tudjuk a fiatalabbakat, a figyelem hiányában kedvüket vesztőkét. A brigádmozgalom ma már túljutott a számok hajszolásán, nem a létszámunkban kell előbbre lépnünk, hanem a tartalomban, de abban valóban szocialista módon. MAGYAR POSZTÓGYÁR BAGI ILONA ÁLLAMI-DÍJAS SZOCIALISTA BRIGÁD: MICHELLER JÁNOSNÉ, BOCSKAI LÁSZLÓNÉ, KASZNÁR GYULÁNÉ, SZILÁGYI ISTVÁNNÉ, SZABÓ LÓRÁNTNÉ, KALLÓ JÓZSEFNÉ, BRADACS LAJOSNÉ, ZUEININGER GYÖRGYNÉ Javaslataink... Szőnyegterv (DALLOS IBOLYA rajza) Munkásasszony (KÉSZ ISTVÁN grafikája)