Thalassa - Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 2001 (12. évfolyam, 2-3. szám)
TANULMÁNYOK - MARNO DÁVID: A pszichoanalitikus narratíva
Tanulmányok nem tudatképes, de nem is annak a tudatelőttes képzetnek az alakjában, amihez eredetileg kapcsolódott, hisz az elveszett, hanem egy új, konstruált képzet segítségével. Míg a Dórában a tudattalan tudatossá tételének a narratíva kitüntetett eszköze volt, mert alkalmasnak tűnt a tudattalanná vált esemény eredeti időkontextusának reprodukálására, most kiderült, hogy a tudatossá tétel olyan tudatelőttes nyelvi tagok, és így olyan narratívák konstrukciójából áll, amelyek nem egy eredeti referenciát rekonstruálnak, hanem egy újat teremtenek. Ha pedig arra kérdezünk rá, hogy akkor mi ezeknek a konstrukcióknak a kritériuma, vagyis hogy miért képesek a tudattalan tudatossá tételére, akkor a választ nyilván az Álomfejtés környékén kell keresnünk: olyan asszociatív vagy szimbolikus kapcsolatban kell lenniük az elfojtottal, amelynek révén eléggé távol kerülnek tőle ahhoz, hogy a cenzúrán átmenjenek, ugyanakkor elég szoros kapcsolatban maradnak vele ahhoz, hogy az elfojtott kifejeződhessen bennük. A kapcsolat tehát asszociatív vagy szimbolikus: a tudattalan és a szóképzetek összekapcsolódását ugyanazok az elsődleges folyamatok irányítják, mint amelyek a tudattalan képzetek között munkálnak. A magasabb rendű tudatosodáson viszont azt kell érteni, hogy a már tudatelőttes (nyelvi) képzetekként megjelent tartalmak egymás között nem lehetnek az elsődleges folyamatok alanyai, mert a nyelvi struktúrák ezt kizárják, így a nyelvi struktúrák teszik lehetővé a tudattalan tartalmak igazi megkötését. De ha ez így van, akkor a narratíva csupán annyiban kitüntetett tudatosodási forma, amennyiben ilyen típusú nyelvi struktúra, nem képez le semmi „eredetit”, viszont képes olyan összefüggéseket megjeleníteni, amelyek kizárják a tudattalan tartalmak „primitív és irracionális” jellegének érvényesülését.52 32 Látható, hogy a narratíva kitüntetettsége kapcsán valójában egy referencialitáselméletről beszélünk. A korai freudi elmélet szerint a narratíva azért képes ellátni a kezelésbeli funkcióját, mert alkalmas arra, hogy leképezzen egy eredeti időstruktúrát. Itt tehát egy mimézisen alapuló referencialitásról beszélhetünk. Ha ezzel szemben a konstrukciós nézetet fogadjuk el, akkor a narratívának nem referenciális-mimetikus kritériuma lesz, hanem nyelven belüli; a nyelvi jelek egymás közti viszonyainak tropikus jellegén alapul az, hogy milyen tudatelőttes képzet alkalmas arra, hogy a tudattalan tartalmat felszínre hozza. Ez a nézet meglehetősen elterjedt az utóbbi évek, évtizedek pszichoanalízis-interpretációiban, minthogy azonban mi egy mimetikus referencia-elméletből indultunk ki, és, ahogy majd látni fogjuk, oda is fogunk visszajutni, anélkül, hogy részletesebben belemennénk akár a narratíva, akár a mimézis elméleteibe, szeretném felidézni egy „pre-narratológus”, Roman Jakobson vélekedését a narratíva mimetikus jellegéről. Jakobson Peirce szemiotikai elméletére támaszkodva száll szembe a