Theologiai Szemle, 2015 (58. új évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1. szám - SZÓLJ, URAM! - Fekete Károly: Az önérzetre ébredés zarándokútja
SZÓLJ, URAM! Az önérzetre ébredés zarándokútja Olvasandó a 23. zsoltár: „Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm... Amilyen vegyes érzelmek szólalnak meg ebben a zsoltárban, olyan sokféle és olyan ellentétes érzelmek jellemzik az életünket. Mennyi minden kavarog bennünk: ígéretek és vádak, bizakodás és bizalmi válság, gúnyolódás és gőg, reménység és csalódás, olykor ránk tör a hontalanság magánya, és csábít a „valahol otthon lenni a világban” érzete is. Egyszerre tud uralni bennünket a kiüresedés és a túltelítettség, a kiégés és a „torkig vagyok” állapota. Ugyanakkor vannak felszakadó sóhajaink, könyörgéseink, békességóhajtásunk, és feszült várakozásunk, hogy mindez megváltozik, és minden jóra fordul. Az egykori zarándokokat is egy ilyen feszült jobbra várás vitte újra és újra az Isten színe elé, és késztette őket felmenni ahhoz az Úrhoz, akinél minden lehetséges. A jobbra várást mindig az jelzi, hogy az ember felismeri a megnyílt egeket, sőt a hit mindig megnyílt egeket lát. Önérzetesen képviseli, hogy nincs bedeszkázva fölöttünk az ég, és nem is gazdátlan, mert a megnyílt egeknek van Ura és Királya. Ez a felismerés olyan távlatokat nyit, amely megmutatja, hogy a mennyben lakó Isten éppúgy úrrá tud lenni a hozzá vegyes érzelmekkel fordulókon, mint ahogyan leszereli az elbizakodottak és a gőgösök gyalázkodását. Az igazi zarándoklat sohasem csupán a szent helyig, a templomépületig tart, hanem az Isten megszólításáig, a vele való találkozásig. Ez az alapja a feszült jobbra várásnak, és ez az értelme a zarándokút következetes bejárásának. A zsoltáros járatos ezen az úton, és jó vezetőnk, mert megjárta az önérzetre ébredés zarándokútját. Az önérzetre ébredés zarándokútjának első életképét egy testtartás uralja: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz.” A zsoltáros bemutat egy testtartást, ami prédikál. Hitvallás, mert kizár minden egyéb segélyforrást. Nem önmagára néz, nem is szorító körülményeire vagy pótmegoldásokra. Nem is bálványozott emberekre, földi tekintélyekre néz, hanem sokkal magasabbra tekint, a menny Urának trónjáig lát. Imádságos testtartásával, felfelé emelt tekintetével, kifelé fordított üres kezeivel többet fejez ki, mint egy szóvirágokkal teletűzdelt, betanult, sztereotip imádsággal. A felemelt tekintet annak kifejezője, hogy vége az önhittségnek, az akarnokságnak, a kudarcos próbálkozásoknak, mert rájött: Istentől jön mindaz, ami győzelemre visz. Aki Istenre emeli a tekintetét, az példát ad. Magába roskadt lefelé nézőket serkent ebbe az irányba fordulni, patthelyzetbe jutottakat ösztönöz felfelé nézésre. Hitetések, meghasonlások, térdre kényszerülések, megszégyenítések utáni bizalomvesztésben a magasságos Istennél lehet biztos pontra lelni. Bennünket, a csak ritkán és riadtan felfelé tekintgetőket arra biztat, hogy szegezzük a tekintetünket tartósan Istenre, mert ő a helyén van. A várakozás mozdulatából, az Istenre irányuló testtartásból az a zsoltársor emel tovább bennünket, amelyben a testtartásból magatartás lesz. A zsoltáros egy ószövetségi életképpel érzékelteti azt, hogy az imádkozó testtartás és a felemelt tekintet igenis mindennapos magatartás lehet ott, ahol az Istenre hangoltság folyamatossá válik, ahol a ház urának a kezére összpontosul minden figyelem. A menny Urának a keze sorsfordító kéz! Ezért maga is figyelmes szolga módjára lesi, várja Isten közbelépését, életváltoztató akaratát. Ez az ősi kép akkor lesz igazán beszédes, ha ráérzünk arra is, hogy a figyelmes szolga nemcsak a gazda kezének fontosságát ismeri, hanem arról is tud, hogy neki figyelmes Ura van, aki könyörületre tud indulni. Ő észreveszi a várakozó tekintetet, és kegyelmesen rátekint az övéire. Rátekint egy népre, nemzetre, egy korszakra, és elhozza a nagy honfoglalásokat, mert otthont teremt, elhozza a nagy egymásra találásokat, és közösséggé formál, s elhozza a legdöntőbb öntudatra ébredést, amikor magához térítve bennünket egyházba, gyülekezetbe gyűjt. Az önérzetre ébredés zarándokútjának harmadik vonása, hogy az Istenre tekintő magatartás bátor megszólalásra késztet. Ilyenkor a mindennapos magatartás átváltozik, és belső tartássá lesz. Ebben a belső tartásban van annyi erőtartalék, hogy tarthatatlan helyzetében is kitart a zsoltáros. Első renden nem is a testi korlátozottság fáj neki, hanem elviselhetetlen számára a gúnyos semmibevettség, a számára szent dolgok bántása, az Isten nevének és ügyének gyalázása. Bemocskolják, megtapossák azt, ami számára szentséges és érinthetetlen felségterület. Provokálják és kifigurázzák azt, ami tiszteleténekimádatának tárgya. Innen bizony már csak keserű kiáltással lehet fohászkodni kegyelmes támogatásért: „Könyörülj rajtunk, könyörülj Uram, mert torkig vagyunk!” Mennyi minden miatt mondhatjuk: torkig vagyunk vele! Elegünk van sok mindenből: egyéni sérelmektől kezdve, az egzisztenciális kiszolgáltatottságon és sodortatáson át az ideológiai hányattatásig, egészen a modern istengyalázás és gyűlöletkeltés különböző formáiig. Vajon nem azért történhetnek meg ezek, mert holtpontra jutott a hit, a keresztyénség, az egyház ereje? Egy publicistánál olvastam, hogy a világvallások között feszültséget gerjesztő, különböző istenkáromlások bennünket keresztyéneket arra kell figyelmeztessenek, hogy kiürült és megfeneklett a keresztyén küldetés. A kirívó esetek a keresztyén hűség botrányos mulasztásaira akarják felhívni a figyelmet. Bizony, kell az imádság ma is, hogy visszanyerje a keresztyén hit az igazi töltését, tartalmát és küldetését. A zsoltár egy minőségi ugrásra sarkall minket is, hogy jussunk el a belső tartás edzettségéig. A zsoltáros őszinte tényfeltárásán túl, nincs a hangjában semmi bosszú vagy lázadás, csak egy ezredéveken át zengő segélykiáltás, amelyre Isten a szabadító Krisztus elküldésével válaszolt. Felvállalta szabadításunk ügyét, mert nála is betelt a pohár keserű gyalázattal, s elküldte azt, aki kiitta a keserű poharat, aki könyörült rajtunk, aki felemelte tekintetét Istenhez, s kimondta: elvégeztetett. Testtartás, magatartás, belső tartás - így foglalhatjuk össze a zsoltáros három jellegzetes mozdulatát. Az első két mozzanat lehet hamisítvány. A testtartást lehet imitálni, felvett pózként megjátszani, válhat külső mázzá; a mindennapos magatartás jöhet megszokásból, rutinszerűen, közömbös beletörődéssel. De a harmadik, a belső tartás nem hamisítható. Amikor nagy a baj, akkor derül ki, hogy az imádságos testtartásnak és a mindennapos magatartásnak, a rendszeres templomozásnak, a keresztyén életúton zarándoklásnak van-e aranyfedezete. Az önérzetre ébredő keresztyén ember zarándokútján azért érdemes elindulni, mert el lehet jutni eddig a belső tartásig. Ez segít tarthatatlan, nehezen elviselhető élethelyzeteinkben is helyesen dönteni és megvárni az Istentől jövő jó megoldást. Ámen, Fekete Károly