Theologiai Szemle, 2015 (58. új évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1. szám - SZÓLJ, URAM! - Fekete Károly: Az önérzetre ébredés zarándokútja

SZÓLJ, URAM! Az önérzetre ébredés zarándokútja Olvasandó a 23. zsoltár: „Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm... Amilyen vegyes érzelmek szólalnak meg ebben a zsoltárban, olyan sokféle és olyan ellentétes érzelmek jellemzik az életünket. Mennyi minden kavarog bennünk: ígéretek és vádak, bizako­dás és bizalmi válság, gúnyolódás és gőg, reménység és csalódás, olykor ránk tör a hontalanság magánya, és csábít a „valahol otthon lenni a világban” érzete is. Egyszerre tud uralni bennünket a ki­üresedés és a túltelítettség, a kiégés és a „torkig vagyok” állapota. Ugyanakkor vannak felszakadó sóhajaink, könyörgéseink, békes­ségóhajtásunk, és feszült várakozásunk, hogy mindez megválto­zik, és minden jóra fordul. Az egykori zarándokokat is egy ilyen feszült jobbra várás vitte újra és újra az Isten színe elé, és késztette őket felmenni ahhoz az Úrhoz, akinél minden lehetséges. A jobbra várást mindig az jelzi, hogy az ember felismeri a megnyílt egeket, sőt a hit mindig megnyílt egeket lát. Önérzete­sen képviseli, hogy nincs bedeszkázva fölöttünk az ég, és nem is gazdátlan, mert a megnyílt egeknek van Ura és Királya. Ez a felis­merés olyan távlatokat nyit, amely megmutatja, hogy a mennyben lakó Isten éppúgy úrrá tud lenni a hozzá vegyes érzelmekkel for­dulókon, mint ahogyan leszereli az elbizakodottak és a gőgösök gyalázkodását. Az igazi zarándoklat sohasem csupán a szent helyig, a temp­lomépületig tart, hanem az Isten megszólításáig, a vele való talál­kozásig. Ez az alapja a feszült jobbra várásnak, és ez az értelme a zarándokút következetes bejárásának. A zsoltáros járatos ezen az úton, és jó vezetőnk, mert megjárta az önérzetre ébredés za­­rándokútját. Az önérzetre ébredés zarándokútjának első életképét egy testtartás uralja: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz.” A zsoltáros bemutat egy testtartást, ami prédikál. Hitvallás, mert kizár minden egyéb segélyforrást. Nem önma­gára néz, nem is szorító körülményeire vagy pótmegoldásokra. Nem is bálványozott emberekre, földi tekintélyekre néz, hanem sokkal magasabbra tekint, a menny Urának trónjáig lát. Imádsá­­gos testtartásával, felfelé emelt tekintetével, kifelé fordított üres kezeivel többet fejez ki, mint egy szóvirágokkal teletűzdelt, beta­nult, sztereotip imádsággal. A felemelt tekintet annak kifejezője, hogy vége az önhittség­nek, az akarnokságnak, a kudarcos próbálkozásoknak, mert rájött: Istentől jön mindaz, ami győzelemre visz. Aki Istenre emeli a tekintetét, az példát ad. Magába roskadt lefelé nézőket serkent ebbe az irányba fordulni, patthelyzetbe ju­tottakat ösztönöz felfelé nézésre. Hitetések, meghasonlások, térd­re kényszerülések, megszégyenítések utáni bizalomvesztésben a magasságos Istennél lehet biztos pontra lelni. Bennünket, a csak ritkán és riadtan felfelé tekintgetőket arra biztat, hogy szegezzük a tekintetünket tartósan Istenre, mert ő a helyén van. A várakozás mozdulatából, az Istenre irányuló testtartásból az a zsoltársor emel tovább bennünket, amelyben a testtartásból magatartás lesz. A zsoltáros egy ószövetségi életképpel érzékel­teti azt, hogy az imádkozó testtartás és a felemelt tekintet igenis mindennapos magatartás lehet ott, ahol az Istenre hangoltság fo­lyamatossá válik, ahol a ház urának a kezére összpontosul minden figyelem. A menny Urának a keze sorsfordító kéz! Ezért maga is figyelmes szolga módjára lesi, várja Isten közbelépését, életvál­toztató akaratát. Ez az ősi kép akkor lesz igazán beszédes, ha ráérzünk arra is, hogy a figyelmes szolga nemcsak a gazda kezének fontosságát ismeri, hanem arról is tud, hogy neki figyelmes Ura van, aki kö­­nyörületre tud indulni. Ő észreveszi a várakozó tekintetet, és ke­gyelmesen rátekint az övéire. Rátekint egy népre, nemzetre, egy korszakra, és elhozza a nagy honfoglalásokat, mert otthont teremt, elhozza a nagy egymásra találásokat, és közösséggé formál, s el­hozza a legdöntőbb öntudatra ébredést, amikor magához térítve bennünket egyházba, gyülekezetbe gyűjt. Az önérzetre ébredés zarándokútjának harmadik vonása, hogy az Istenre tekintő magatartás bátor megszólalásra késztet. Ilyen­kor a mindennapos magatartás átváltozik, és belső tartássá lesz. Ebben a belső tartásban van annyi erőtartalék, hogy tarthatatlan helyzetében is kitart a zsoltáros. Első renden nem is a testi korlátozottság fáj neki, hanem el­viselhetetlen számára a gúnyos semmibevettség, a számára szent dolgok bántása, az Isten nevének és ügyének gyalázása. Bemocs­kolják, megtapossák azt, ami számára szentséges és érinthetetlen felségterület. Provokálják és kifigurázzák azt, ami tiszteletének­­imádatának tárgya. Innen bizony már csak keserű kiáltással lehet fohászkodni kegyelmes támogatásért: „Könyörülj rajtunk, könyö­rülj Uram, mert torkig vagyunk!” Mennyi minden miatt mondhatjuk: torkig vagyunk vele! Ele­günk van sok mindenből: egyéni sérelmektől kezdve, az egzisz­tenciális kiszolgáltatottságon és sodortatáson át az ideológiai hányattatásig, egészen a modern istengyalázás és gyűlöletkeltés különböző formáiig. Vajon nem azért történhetnek meg ezek, mert holtpontra ju­tott a hit, a keresztyénség, az egyház ereje? Egy publicistánál olvastam, hogy a világvallások között feszültséget gerjesztő, különböző istenkáromlások bennünket keresztyéneket arra kell figyelmeztessenek, hogy kiürült és megfeneklett a keresztyén küldetés. A kirívó esetek a keresztyén hűség botrányos mulasz­tásaira akarják felhívni a figyelmet. Bizony, kell az imádság ma is, hogy visszanyerje a keresztyén hit az igazi töltését, tartalmát és küldetését. A zsoltár egy minőségi ugrásra sarkall minket is, hogy jussunk el a belső tartás edzettségéig. A zsoltáros őszinte tényfeltárásán túl, nincs a hangjában semmi bosszú vagy lázadás, csak egy ez­redéveken át zengő segélykiáltás, amelyre Isten a szabadító Krisz­tus elküldésével válaszolt. Felvállalta szabadításunk ügyét, mert nála is betelt a pohár keserű gyalázattal, s elküldte azt, aki kiitta a keserű poharat, aki könyörült rajtunk, aki felemelte tekintetét Istenhez, s kimondta: elvégeztetett. Testtartás, magatartás, belső tartás - így foglalhatjuk össze a zsoltáros három jellegzetes mozdulatát. Az első két mozzanat lehet hamisítvány. A testtartást lehet imitálni, felvett pózként megjátszani, válhat külső mázzá; a mindennapos magatartás jö­het megszokásból, rutinszerűen, közömbös beletörődéssel. De a harmadik, a belső tartás­­ nem hamisítható. Amikor nagy a baj, akkor derül ki, hogy az imádságos testtartásnak és a mindennapos magatartásnak, a rendszeres templomozásnak, a keresztyén élet­­úton zarándoklásnak van-e aranyfedezete. Az önérzetre ébredő keresztyén ember zarándokútján azért ér­demes elindulni, mert el lehet jutni eddig a belső tartásig. Ez segít tarthatatlan, nehezen elviselhető élethelyzeteinkben is helyesen dönteni és megvárni az Istentől jövő jó megoldást. Ámen, Fekete Károly

Next