Tiszatáj, 1959 (13. évfolyam, 1-12. szám

1959 / 1. szám

BESZÁMOLÓT, egyszerű vissza­pillantást, azt ne mondjam, felso­rolásfélét kellene adnom az aláb­biakban: valamiről, amit még nemigen summáztak, s aminek a lényege, hatása, minden finom ár­nyalata arr­gysem summázható. Arról szólnék, mit is értsünk a vajmi prózai kifejezésen: magyar— szovjet zenei kapcsolatok. Kevés regisztrálásra szorítkoz­nék, amennyire csak lehetséges, két okból. Az egyi­k: a­­puszta té­nyek és az e tekintetben kölcsö­nösen, mindkét nép számára so­katmondó nevek egyszerű felsoro­lása, amiben együttvéve megvaló­sultak ezek a kapcs­olatok — lehe­­tetlenné tenné akár egy gondolat felvetését. Oly hosszú ugyanis ma már a lista Alekszandrovék, vagy a csodálatos Ulanova első magyar­országi szereplésétől a novoszi­­birszki Bánk bán bemutatóig, Soszta­kovics X. szimfóniájának pesti előadásától Bartók Concerto­­jának a közelmúlt moszkvai sikeré­ig. És így tovább egészen a leg­közelebbi múltig, Hernádi Lajos hangversenyéig a szovjet főváros­ban, Szvjatoszlav Richter soha nem felejthető Bartók II. zongoraverse­nyéig az Erkel Színházban, vagy­ éppen a fiatalabbik Ojsztratonak, a nagy szovjet hegedűművész fia­inak minapi remek koncertjéig Magyarországon. A másik, amiért a tények rögzítésének kilenctize­dét helyesebb elhagyná: önmaguk­ban úgyis keveset mondanak a lé­nyegről. Éppen arról a lemérhe­­tetlenről és felmérhetetlenről­­mondanak majdnem semmit, ami a két nép kultúrájában s mi több, lelkében végbemegy, éppen ezek­nél­ a zenei hatásoknak az ered­ményeként. Nemrégiben tértem haza Moszk­vából, ahol operánk nagysikerű vend­égszereplésével kapcsol­atban voltam odakünn. A Sztanyiszlav­­szkij — Nyemirovics Dancsenko Színház előtt, ahol vendégszerepel­tünk, estéről-estére ott állt és vá­rakozott egy fiatal lány. Úgy hív­ták, hogy Ljuba Dsenyiszova. Azért várt ott, hogy megköszönje amelyet — mint rögtön látják majd — kivételesen nagyrabecsült. Meglepetéssel láttam, hogy Mátyás Máriával kölcsönösen ismerősként üdvözlik egymást. Mint kiderült, Ljuba néhány éve ugyanígy, esté­ről estére ott volt, amikor magyar művészek több este magyar mű­sort adtak a Kolomnij-teremben. Mert a magyar muzsikáiba még előbb »beleszeretett«, már akkor, amikor a moszkvai Szakszerveze­tek Háza oszlopcsarnokában első ízben hangzott fel négy esztendő­vel ezelőtt az »Elindultam szép hazámból«, a »Kádár Kata balla­dája«, meg »A szántói híres ut­ca«. S még nincs vége a kis tör­ténetnek. Mindezt ugyanis Ljuba személyesen mondotta el nekem magyarul. Igaz, nevetségesen — pontosabban meghatóan — rossz magyarsággal, elő-éle kapva hóna alatt szorongatott, elmaradhatat­lan orosz—magyar szótárát — de magyarul. Egy­­kislány, akinek so­ha senkije — nehogy tévedjünk: udvarlója sem! — volt magyar, s aki úgy megszerette a magyar mu­zsikát, hogy magától és magában elkezdte tanulni a nyelvet­, s az­óta sem hagyta abba. Különös, szokatlan eset? Csak­ugyan. Akárcsak Tatjana Cserna­­vova orvostanhallgatóé, a­kit a Bánk bán bemutató szünetében a színházban szólítottam meg talá­lomra. A széparcú, huszonkétéves lány Leonard Malcerbe, diáktár­sába karolva sétált a társalgóban, derűjével és igazi orosz szükseségű hajfonatával mintha egész ifjú és biztató jövőjű népét testesítette volna meg. Amit a kérdésemre válaszolt, valódi meglepetés: — Nagyon, örülök — mondta —, hogy végre személyesen megismerked­tem a Bánk bánnal, amelyet azon­ban nem most ismertem meg. Megkapó részleteire magyar mű­vészek itteni korábbi vendégsze­replésein figyeltem fel, s azután valahányszor alkalmam nyílt, vé­gighallgattam a pesti rádióból. Mostantól azután végleg egyik kedvenc operaművemmé léptettem elő. Alig várom már, hogy Moszk­vában is műsoron legyen. Nos, Tatjánáinak már nem kell sokáig várnia. Novoszibirszk után — ahol négy éve bemutatták, s az­óta is műsoron tartják — Moszk­vában is bemutatják a Bánk bánt, méghozzá a »Bolsoj«-ban, a Nagy­színházban, a világ egyik legrepre­zentatívabb operaházában. Már próbálják is, felhasználva a kinti előadásainkból merítetteket. A ki­szemelt Melindának, a népszerű fiatal Tamara Szorokinának egyéb­ként már Budapesten alkalma nyílt tapasztalatokat szerezni, ami­kor oly felejthetetlenül szép Tatjá­nát, majd Violettát énekelt Opera­­házunkban tavaly, illetve az idén. A moszkvai Bánk bán bemutatóra előreláthatóan jövőre, s mi­it sze­retnék, éppen április 4-én kerül sor. Van ebben valami, ami egy tisztességes embert okvetlen mé­lyen elgomdolkozttat és baráti ér­zéssel, őszinte örömmel tölt el. A SOKBÓL, rengetegből épp ez egyet, mint frisset emeltem ki operáink legutóbbi vendégszerep­lését, mert kivált alkalmas érez­tetni valamit abból: a két baráti nép a muzsika nemzetközi nyel­vén csakugyan bensőségesen érti egymást, s barátsága, szinte észre­vétlen, igazi mélységeikig jut el. S most, hogy éppen ezt említettem, sajnálom, mert nem arról szóltam inkább, milyen kirobbanó sikert aratott a magyar muzsika, a ma­gyar dal és hangszeres művészet évek óta a Szovjetunióban, akár Jámbor László, Simándy József, Székely Mihály, Fischer Annie, Garay György, Kovács Dénes, vagy más művészünk, képviselte, terjesztette és népszerűsítette ered­ményesen. Vagy — amiről talán a legfontosabb és legidőszerűbb szól­ni — miként nyilatkoznak ma a szovjet zene legszámottevőbb ki­válóságai, Bartók Béla korában kevéssé és kevesek által ismert művészetéről és Kodályról. Richter, a világnak tán legnagyobb élő zongoraművésze élete kimagasló élményének nevezte találkozását Bartók muzsikájával. E kijelenté­se óta félelmetesen tökéletes Bar­tók tolmácsolással mutatta meg, mit jelent számára a gyakorlatban, ez a találkozás. S ami a legörven­­detesebb , rövidesen a Szovjet­unióban is bemutatja a II. zongo­raversenyt. A Háry János után több szovjet opera is érdeklődik, sőt A kékszakállú herceg vára után úgyszintén, Ivan Martinov, a kiváló szovjet Bartók-kutatói, leg­utóbbi nagysikerű Bartók-feszti­­vála­ak vendége mondotta: »Bar­tók, a magyar kultúra egyik leg­nagyobb képviselője megtalálta az utat népének szívéhez, ahonnan művészetének ihletését merítet­te.« Számunkra külön öröm, hogy a Kékszakállú, a Concerto nagy moszkvai sikere, Richter említett II. zongoraverseny játéka, s kö­zeli bemutatója tudatában hozzá­tehetjük: a szovjet nép szívéhez is! Úgy gondolom, ezúttal helyén­valóbb egyszer ennek a kétoldalú zenei kapcsolatnak azt a részét kiemelni­, amely kevésbé kézenfek­vő, köztudott, éppen, mert túlon­túl kevésszer emlegettük. Hogy a szovjet muzsika — és tegyük hoz­zá: balett­es, népi­­tánc — milyen hatással volt népünk egész mai zenei f­ultúrálódására, azt tulaj­donképpen csak külön, s e jelenle­ginél lényegesen részletesebb ta­­nulmányt hani lehetne, s kellene is elemezni. A szovjet zene- és ope­rakultúra közvetlen, de legalábbis közvetett hatása alól egyszerűen senki ki nem vonhatja magát­, aki ma Magyarországon zene iránt érdeklődik. Sőt, mondhatni a ze­ne iránt kevésbé fogékonyak sem. S nem azért, mert ez a hatás »kö­telező«, hanem, mert lenyűgöző, ellenállhatatlan, a maga területén világjelentőségű. Az orosz, zene rangja már­ régről, Glinka, Csaj­kovszkij, Glazunov, Ljadov, de még so­­kal inkább az »ötök«, Bo­rodin, Rimszfeij Korszakov, az óri­ás M­usszorgszkij és a többiek óta vitathatatlan — s igazi kultuszuk­­nak—, arcuk igazi megmutatásának idejét csak az ő muzsikájukban is izzó forradalom győzelme hozta m­eg. (Aminthogy Erkel Bánk bánja sem hangozhatott el teljes valójában még szülő­hazájában sem e forradalom, s örvendetes összefüggései nélkül — újabb ter­jedését a világban nem említve.) A TÖBBI KÖZÖTT éppen ezért hamis és hazug azok fanyalgása, akik kénytelen kelletten elismerik a szovjet zene és balett kiválósá­gát (nehéz volna tagadni) hazánk­ban való örvendetes hatását sem vitatják — csak mindennek lénye­gét próbálják­ kétségbevonni. — Csak a régi nagy orosz zenét kel­tik életre — mondják — s a híres cári balettet. Ebből igazság annyi, hogy valóban roppant mélygyöke­­rű tradíciók kelnek új életre a szovjet zenei és tánckultúrában. A hazugság több ennél. Egyrészt a régi nagy orosz muzsikát nem egyszerűen életre keltette a forra­dalom utáni, s a világ felé mind szélesebben kisugárzó szovjet ze­nekultúra, hanem e muzsika első igazi életét hozta meg. A jó balett­­hagyományokon pedig egy eddig a világon példátlan szépségű, mély­ségű és szélességű balett- és népi tánckultúra virágzott ki, amely­ben ma már sokkal több az új, min­t a régi. Hasonló a helyzet az ugyancsak mélygyökerű, nagytra­­díciójú szovjet kóruskultúrával és hangszeres művészettel. Azért tértem ki néhány szá­ban a fentiekre, mert elválaszthatat­lan a roppant hatástól, amit mindez zenei életünkre gyakorolt, az elmúlt esztendők­ folyamán. Balettművészetünk mai színvona­la, benne több vitatott és csaknem vitathatatlan saját sikere (például a két Bartók-balett) el sem kép­zelhető Vojnomnen, Messzerev, Za­harov, Lavrovszkij mesterek nagy­szerű művészi segítsége, az orosz és szovjet balettművek (A hattyúk tava, A bakcseszerájji szökőkút, Pak­s lángjai stb.) hatalmas hazai sikerei nélkül. A nemrégiben Bu­dapesten vendégszerepelt kápráza­tos leningrádi Kirov balett hatása is vitathatatlan — például A fából faragott királyfi koreográfiájának egy s más részében. Népi táncmoz­galmunk egész a világsikereket ara­tott Állami Népi Együttesig egy­szerűen elképzelhetetlen Mojszeje­­vék, Pjatnykijék, Nyirfácskáék, a grúzok, örmények, ukránok megfelelő ráhatása és inspirációja nélkül. Sosztakovics, Hacsaturján és más szovjet zeneszerzők életműve zenekultúránk szerves része, on­nan kezdve, hogy belőlük egy s más — főleg dal — már a felsza­badulás előtt tömegeink közé ike­rült, anélkül, hogy tudták volna pontosan, kinek a műve, micsoda is pontosan, amit énekelnek. A valódi, hamisítatlan Igor herceg, Hovanscsima és Borisz Godunov ma már csakugyan tízezrekhez közvetíti dalszínházainkból az orosz néplélek mély és régi iga­zát, dallam- és harmóniavilágá­­nak nálunk is nagyrabecsült szép­ségét. . S csak egyet még a sokból: fia­tal és még fiatalabb szovjet hang­szeres és énekművészek­­ismertet­ték meg velünk az elmúlt évek­ben a mai zenei előadóművészet világméretekben kimagaslónak el­ismert csúcsait. Liszt-zongoraver­senyünk ifjú szovjet győzteseitől (akik már Nyugaton aratott győ­zelmeket is hordoztak, vagy hor­doznál, azóta a tarsolyukban) Vla­­szenko-tól, Berm­ann-tól, Ajrapet­­jan-tól Szorokináig, a kiváló éne­kesnőig, Bezrodnij-tól Igor és Da­vid Ojsztrah hegedűművészig, s a pianista Obortin-tól, Zak-tól, Gol­­lels-től a páratlan Szvjatoszlav Rihiterig. A legnagyobb zenei él­mények fűződnek ezekhez a vi­lágszerte becsben tartott nevek­hez, amelyekben művész valaha részesíthette közönségét. S a ma­gyar zenei élethez, hangverseny­­forgalm­unkhoz, zenekultúránk ar­culatához mindez ma már elvá­laszthatatlanul hozzátartozik. Szemelvénynek is kevés, ameny­­nyit a gyönyörű témából érint­hettem. De tán sikerült némileg kibővíteni a mondatot — hiszen többet célul sem tűzhettem: — a magyar és a szovjet nép lelke nemcsak leggyakrabban, legm­é­­lyebben is a muzsikában találko­zott s találkozik a jövőben is számtalanszor. S ezen a gyönyörű, közös, nemzetközi nyelven a két nép kivált nagyszerűen megérti egymást. (Q­a­k cAn­dicb: q ^ A MUZSIKÁBAN tatálka űzott tefymn&ttytb&ei'i dUnag.tyat is : $жнце.Ь nép ie­tke »»o$aeeeeaeeeeeeaceeeee8#ee®eeeee»eeees»e»e«»eee*«e«e* Vigyázz ha szólal zilált vallomásod göröngyös sántító, izzadt mondatod, ha cinketollak és nem díszes tollvonások vésik a pergamenre szürke köznapod, ha tüzes indulat, szépyen és harag, ha lobog benned állati szenvedély, költő vigyázz ha megpendül a lant és ihleted nem isteni szikrafény! Szeressél bár örök szépségeket, gyerekmosolyt, ligetek merengő színét, világépítő szegény munkásnépeket, a formálódó földnek felszínét, ébressze fel Judea lelkét napnyugat borítva sötétséget Szizifusz felett, keserű próféták titokzatos szavak köntösében görgetve követ, könnyeket! Vigyázz ha kimondod, hogy rettegsz undorodva látva csörgő gennyet, felszakadt nyílt sebet, véres a szülés is, mely holnapot teremt, de torz halál, mit rejt a kard, a bomba! Jaj levágott karok, kifolyt szemek, tört csontok, milyen közel hozzánk és mi élünk, szerelmeskedünk, vergődünk, beszélünk, mi öntelt istenek, imbolygó félbolondok! Vigyázz ha zeng gyötrelmes éneked áradva robajjal, mint zúgó zuhatag, mint bősz vadak vagy hős olimpuszi hadak és zokog a hirosimai puszta part felett! Chateaubriand, Vercors, Oradeur és Aubrés! Legyilkolt asszonyok! Ti mártír gyermekek! Halott már a költői nyelvezet, kajánkodik s kacag a verstanon a hóhér... — Vigyázz mondom, mert a gyűlölet, düh és félelem, éhség és pofon vet vissza bennünket túl időn, koron és leszünk mint ősember gyermeteg, mert gyilkos kéz tiporja le az ősi kéjt, mert csak a mártírok boldogok, a dadogok, kiknek lánglelke lobog hordjál, a vér és vágy tüzes jelvényeit, hát ezért kell a szó, mert új értelmet keres nemzedékek egyre változó szövege ahol a törlés a zérónak jele, mely sokszoroz és lesz minden tízszeres JEAN ROUSSELOT: a köd­őhöz GUILLEVICNEK s ahol a bánat a rózsa sóhaja mely nem hitte szépségét s mardosta kétely, a lélekben a vívódás a métely: mert tökély a lét legvégső óhaja, hát ezért kell néked szűzi hófehéren indulnod naponta kapaszkodva a csúcsra, hogy ismételd mi hajótörött végzeted gondja: új árboc, iránytű, friss gőz a fedélen? hát csak ily módon vallhatod bizonyságát hogy fölényed nem volt soha játék, hogy megvívtad harcod a sokaságért, nem hajszolt-e csapongó kalandvágyad? — Némuljon el a szó, az isteni dráma, ha egyetlen gyermeknek bűne, hogy éhes, ha egyetlen nyomorgó csak annyiban vétkes mert vágya a másik lágy fészke, meleg ágya! — Élünk még költők, nem perzselt fel a láng mellyel áll vagy bukik az emberiség sorsa, élet szennyét a szívekből kimosva, szemek könnyét, konok parancsuralmát haszonnak és ténynek, erőszaknak esznek, időnek mely bennünk épít a térben bástyát. Gráciák börtönét, a két parázsló vágyát és pénzt mellyel rothadást szül az érdek... A költő a lélek rózsafüzérét hordja, mormol titkos szívdobbanásokat, lebegsz ég és föld közt, sorsodat engedelem és nyomorúság oldja: egy szem az ifjúság, egy a menyegzőre, egy a kitépett első szál ősz hajra, egy a reuma, egy kihullt fogadva, a többi kötözve halottnak kezére, egyik ébredéskor, másik délidőben mikor a sziréna őrült mérgét hányja, egy a görcs, egy a bőr, egy pedig ki várja szombat este jöttöd szerelmes szívével... Szerteguruló gyöngyszemek a porban, pereg a rózsafűzér költő szavadból, s érzések bíborpiros patakja csordul, szíveket szánt a hang, mely lelkedből buggyan, hogy szeretet söpörjön el minden könnyet, imbolygón lebegve lét s álom határán tévelyegnek a szavak bas­ziláltan, árván míg hálóba fogja s formálja az eszmélet, s hogy feltárjon sejtelmes távlatokat, muzsikaszó­kél, tiszta harmónia, hallga ... Roland kürtje, Panurge nyája, Schubert pisztráng és a zengő Páctól tudak. Remény dereng, béke, örömteli élet, nem áll már vasárnap a köznapok fölött, a szent kehely, mely büszkén őrködött, ne mossanak benne mocskot, verejtéket, napfényt igéznek bűvölő szavak, költői színben tündöklő élmények, nincs már Gotha,, levele mind szerteszéledt, új neveket vet fel az áradat, mereng az érett kor, szemlélődésbe réved, tájakban, hajlatokban lel gyönyörűséget, az ifjúságot cselekvésre lendíti az élet, fürkészni titkát a filmeket forgató kéznek ... — Hát mi csak beszélünk szépségekről, hévvel, hogy mily nehéz élni az atomkorban? Szítva a sóvárgást, tántorogva a porban, istenekre lesve összekulcsolt kézzel...? Agyúdörgés... lángok ... ! Ébredj már fel ember! Hát lelked mámora ihleti most hangod? Pirulva az arcom pengetve a lantot!­ Öleljetek gyermekeim, megszakad a lelkem, töprengésbe fúlva elnémul az ajkam, lehervadt kedvemet vad hordák tapossák, bolond káromlásba dermednek a rózsák, farfeasüvöltéssé torzul a szent dallam.­­ Költészet! Bűntárs! Szőrcsuhám fojtogat, vezekelj velem, vagy hordd el magad...! Gönczi Klára fordítása ш км»·м»иж»ши«1ш«и»«нм»н«»м«м11и»и«1 Моммиибн»ммии»«км«и1 iwHmniMiiiiHii»HiiMwniHian·M»H»m«Mwi Mi)» 2

Next