Tiszatáj, 1959 (13. évfolyam, 1-12. szám
1959 / 1. szám
BESZÁMOLÓT, egyszerű visszapillantást, azt ne mondjam, felsorolásfélét kellene adnom az alábbiakban: valamiről, amit még nemigen summáztak, s aminek a lényege, hatása, minden finom árnyalata arrgysem summázható. Arról szólnék, mit is értsünk a vajmi prózai kifejezésen: magyar— szovjet zenei kapcsolatok. Kevés regisztrálásra szorítkoznék, amennyire csak lehetséges, két okból. Az egyik: apuszta tények és az e tekintetben kölcsönösen, mindkét nép számára sokatmondó nevek egyszerű felsorolása, amiben együttvéve megvalósultak ezek a kapcsolatok — lehetetlenné tenné akár egy gondolat felvetését. Oly hosszú ugyanis ma már a lista Alekszandrovék, vagy a csodálatos Ulanova első magyarországi szereplésétől a novoszibirszki Bánk bán bemutatóig, Sosztakovics X. szimfóniájának pesti előadásától Bartók Concertojának a közelmúlt moszkvai sikeréig. És így tovább egészen a legközelebbi múltig, Hernádi Lajos hangversenyéig a szovjet fővárosban, Szvjatoszlav Richter soha nem felejthető Bartók II. zongoraversenyéig az Erkel Színházban, vagy éppen a fiatalabbik Ojsztratonak, a nagy szovjet hegedűművész fiainak minapi remek koncertjéig Magyarországon. A másik, amiért a tények rögzítésének kilenctizedét helyesebb elhagyná: önmagukban úgyis keveset mondanak a lényegről. Éppen arról a lemérhetetlenről és felmérhetetlenrőlmondanak majdnem semmit, ami a két nép kultúrájában s mi több, lelkében végbemegy, éppen ezeknél a zenei hatásoknak az eredményeként. Nemrégiben tértem haza Moszkvából, ahol operánk nagysikerű vendégszereplésével kapcsolatban voltam odakünn. A Sztanyiszlavszkij — Nyemirovics Dancsenko Színház előtt, ahol vendégszerepeltünk, estéről-estére ott állt és várakozott egy fiatal lány. Úgy hívták, hogy Ljuba Dsenyiszova. Azért várt ott, hogy megköszönje amelyet — mint rögtön látják majd — kivételesen nagyrabecsült. Meglepetéssel láttam, hogy Mátyás Máriával kölcsönösen ismerősként üdvözlik egymást. Mint kiderült, Ljuba néhány éve ugyanígy, estéről estére ott volt, amikor magyar művészek több este magyar műsort adtak a Kolomnij-teremben. Mert a magyar muzsikáiba még előbb »beleszeretett«, már akkor, amikor a moszkvai Szakszervezetek Háza oszlopcsarnokában első ízben hangzott fel négy esztendővel ezelőtt az »Elindultam szép hazámból«, a »Kádár Kata balladája«, meg »A szántói híres utca«. S még nincs vége a kis történetnek. Mindezt ugyanis Ljuba személyesen mondotta el nekem magyarul. Igaz, nevetségesen — pontosabban meghatóan — rossz magyarsággal, elő-éle kapva hóna alatt szorongatott, elmaradhatatlan orosz—magyar szótárát — de magyarul. Egykislány, akinek soha senkije — nehogy tévedjünk: udvarlója sem! — volt magyar, s aki úgy megszerette a magyar muzsikát, hogy magától és magában elkezdte tanulni a nyelvet, s azóta sem hagyta abba. Különös, szokatlan eset? Csakugyan. Akárcsak Tatjana Csernavova orvostanhallgatóé, akit a Bánk bán bemutató szünetében a színházban szólítottam meg találomra. A széparcú, huszonkétéves lány Leonard Malcerbe, diáktársába karolva sétált a társalgóban, derűjével és igazi orosz szükseségű hajfonatával mintha egész ifjú és biztató jövőjű népét testesítette volna meg. Amit a kérdésemre válaszolt, valódi meglepetés: — Nagyon, örülök — mondta —, hogy végre személyesen megismerkedtem a Bánk bánnal, amelyet azonban nem most ismertem meg. Megkapó részleteire magyar művészek itteni korábbi vendégszereplésein figyeltem fel, s azután valahányszor alkalmam nyílt, végighallgattam a pesti rádióból. Mostantól azután végleg egyik kedvenc operaművemmé léptettem elő. Alig várom már, hogy Moszkvában is műsoron legyen. Nos, Tatjánáinak már nem kell sokáig várnia. Novoszibirszk után — ahol négy éve bemutatták, s azóta is műsoron tartják — Moszkvában is bemutatják a Bánk bánt, méghozzá a »Bolsoj«-ban, a Nagyszínházban, a világ egyik legreprezentatívabb operaházában. Már próbálják is, felhasználva a kinti előadásainkból merítetteket. A kiszemelt Melindának, a népszerű fiatal Tamara Szorokinának egyébként már Budapesten alkalma nyílt tapasztalatokat szerezni, amikor oly felejthetetlenül szép Tatjánát, majd Violettát énekelt Operaházunkban tavaly, illetve az idén. A moszkvai Bánk bán bemutatóra előreláthatóan jövőre, s miit szeretnék, éppen április 4-én kerül sor. Van ebben valami, ami egy tisztességes embert okvetlen mélyen elgomdolkozttat és baráti érzéssel, őszinte örömmel tölt el. A SOKBÓL, rengetegből épp ez egyet, mint frisset emeltem ki operáink legutóbbi vendégszereplését, mert kivált alkalmas éreztetni valamit abból: a két baráti nép a muzsika nemzetközi nyelvén csakugyan bensőségesen érti egymást, s barátsága, szinte észrevétlen, igazi mélységeikig jut el. S most, hogy éppen ezt említettem, sajnálom, mert nem arról szóltam inkább, milyen kirobbanó sikert aratott a magyar muzsika, a magyar dal és hangszeres művészet évek óta a Szovjetunióban, akár Jámbor László, Simándy József, Székely Mihály, Fischer Annie, Garay György, Kovács Dénes, vagy más művészünk, képviselte, terjesztette és népszerűsítette eredményesen. Vagy — amiről talán a legfontosabb és legidőszerűbb szólni — miként nyilatkoznak ma a szovjet zene legszámottevőbb kiválóságai, Bartók Béla korában kevéssé és kevesek által ismert művészetéről és Kodályról. Richter, a világnak tán legnagyobb élő zongoraművésze élete kimagasló élményének nevezte találkozását Bartók muzsikájával. E kijelentése óta félelmetesen tökéletes Bartók tolmácsolással mutatta meg, mit jelent számára a gyakorlatban, ez a találkozás. S ami a legörvendetesebb , rövidesen a Szovjetunióban is bemutatja a II. zongoraversenyt. A Háry János után több szovjet opera is érdeklődik, sőt A kékszakállú herceg vára után úgyszintén, Ivan Martinov, a kiváló szovjet Bartók-kutatói, legutóbbi nagysikerű Bartók-fesztiválaak vendége mondotta: »Bartók, a magyar kultúra egyik legnagyobb képviselője megtalálta az utat népének szívéhez, ahonnan művészetének ihletését merítette.« Számunkra külön öröm, hogy a Kékszakállú, a Concerto nagy moszkvai sikere, Richter említett II. zongoraverseny játéka, s közeli bemutatója tudatában hozzátehetjük: a szovjet nép szívéhez is! Úgy gondolom, ezúttal helyénvalóbb egyszer ennek a kétoldalú zenei kapcsolatnak azt a részét kiemelni, amely kevésbé kézenfekvő, köztudott, éppen, mert túlontúl kevésszer emlegettük. Hogy a szovjet muzsika — és tegyük hozzá: balettes, népitánc — milyen hatással volt népünk egész mai zenei fultúrálódására, azt tulajdonképpen csak külön, s e jelenleginél lényegesen részletesebb tanulmányt hani lehetne, s kellene is elemezni. A szovjet zene- és operakultúra közvetlen, de legalábbis közvetett hatása alól egyszerűen senki ki nem vonhatja magát, aki ma Magyarországon zene iránt érdeklődik. Sőt, mondhatni a zene iránt kevésbé fogékonyak sem. S nem azért, mert ez a hatás »kötelező«, hanem, mert lenyűgöző, ellenállhatatlan, a maga területén világjelentőségű. Az orosz, zene rangja már régről, Glinka, Csajkovszkij, Glazunov, Ljadov, de még sokal inkább az »ötök«, Borodin, Rimszfeij Korszakov, az óriás Musszorgszkij és a többiek óta vitathatatlan — s igazi kultuszuknak—, arcuk igazi megmutatásának idejét csak az ő muzsikájukban is izzó forradalom győzelme hozta meg. (Aminthogy Erkel Bánk bánja sem hangozhatott el teljes valójában még szülőhazájában sem e forradalom, s örvendetes összefüggései nélkül — újabb terjedését a világban nem említve.) A TÖBBI KÖZÖTT éppen ezért hamis és hazug azok fanyalgása, akik kénytelen kelletten elismerik a szovjet zene és balett kiválóságát (nehéz volna tagadni) hazánkban való örvendetes hatását sem vitatják — csak mindennek lényegét próbálják kétségbevonni. — Csak a régi nagy orosz zenét keltik életre — mondják — s a híres cári balettet. Ebből igazság annyi, hogy valóban roppant mélygyökerű tradíciók kelnek új életre a szovjet zenei és tánckultúrában. A hazugság több ennél. Egyrészt a régi nagy orosz muzsikát nem egyszerűen életre keltette a forradalom utáni, s a világ felé mind szélesebben kisugárzó szovjet zenekultúra, hanem e muzsika első igazi életét hozta meg. A jó baletthagyományokon pedig egy eddig a világon példátlan szépségű, mélységű és szélességű balett- és népi tánckultúra virágzott ki, amelyben ma már sokkal több az új, mint a régi. Hasonló a helyzet az ugyancsak mélygyökerű, nagytradíciójú szovjet kóruskultúrával és hangszeres művészettel. Azért tértem ki néhány szában a fentiekre, mert elválaszthatatlan a roppant hatástól, amit mindez zenei életünkre gyakorolt, az elmúlt esztendők folyamán. Balettművészetünk mai színvonala, benne több vitatott és csaknem vitathatatlan saját sikere (például a két Bartók-balett) el sem képzelhető Vojnomnen, Messzerev, Zaharov, Lavrovszkij mesterek nagyszerű művészi segítsége, az orosz és szovjet balettművek (A hattyúk tava, A bakcseszerájji szökőkút, Paks lángjai stb.) hatalmas hazai sikerei nélkül. A nemrégiben Budapesten vendégszerepelt káprázatos leningrádi Kirov balett hatása is vitathatatlan — például A fából faragott királyfi koreográfiájának egy s más részében. Népi táncmozgalmunk egész a világsikereket aratott Állami Népi Együttesig egyszerűen elképzelhetetlen Mojszejevék, Pjatnykijék, Nyirfácskáék, a grúzok, örmények, ukránok megfelelő ráhatása és inspirációja nélkül. Sosztakovics, Hacsaturján és más szovjet zeneszerzők életműve zenekultúránk szerves része, onnan kezdve, hogy belőlük egy s más — főleg dal — már a felszabadulás előtt tömegeink közé ikerült, anélkül, hogy tudták volna pontosan, kinek a műve, micsoda is pontosan, amit énekelnek. A valódi, hamisítatlan Igor herceg, Hovanscsima és Borisz Godunov ma már csakugyan tízezrekhez közvetíti dalszínházainkból az orosz néplélek mély és régi igazát, dallam- és harmóniavilágának nálunk is nagyrabecsült szépségét. . S csak egyet még a sokból: fiatal és még fiatalabb szovjet hangszeres és énekművészekismertették meg velünk az elmúlt években a mai zenei előadóművészet világméretekben kimagaslónak elismert csúcsait. Liszt-zongoraversenyünk ifjú szovjet győzteseitől (akik már Nyugaton aratott győzelmeket is hordoztak, vagy hordoznál, azóta a tarsolyukban) Vlaszenko-tól, Bermann-tól, Ajrapetjan-tól Szorokináig, a kiváló énekesnőig, Bezrodnij-tól Igor és David Ojsztrah hegedűművészig, s a pianista Obortin-tól, Zak-tól, Gollels-től a páratlan Szvjatoszlav Rihiterig. A legnagyobb zenei élmények fűződnek ezekhez a világszerte becsben tartott nevekhez, amelyekben művész valaha részesíthette közönségét. S a magyar zenei élethez, hangversenyforgalmunkhoz, zenekultúránk arculatához mindez ma már elválaszthatatlanul hozzátartozik. Szemelvénynek is kevés, amenynyit a gyönyörű témából érinthettem. De tán sikerült némileg kibővíteni a mondatot — hiszen többet célul sem tűzhettem: — a magyar és a szovjet nép lelke nemcsak leggyakrabban, legmélyebben is a muzsikában találkozott s találkozik a jövőben is számtalanszor. S ezen a gyönyörű, közös, nemzetközi nyelven a két nép kivált nagyszerűen megérti egymást. (Qak cAndicb: q ^ A MUZSIKÁBAN tatálka űzott tefymn&ttytb&ei'i dUnag.tyat is : $жнце.Ь nép ietke »»o$aeeeeaeeeeeeaceeeee8#ee®eeeee»eeees»e»e«»eee*«e«e* Vigyázz ha szólal zilált vallomásod göröngyös sántító, izzadt mondatod, ha cinketollak és nem díszes tollvonások vésik a pergamenre szürke köznapod, ha tüzes indulat, szépyen és harag, ha lobog benned állati szenvedély, költő vigyázz ha megpendül a lant és ihleted nem isteni szikrafény! Szeressél bár örök szépségeket, gyerekmosolyt, ligetek merengő színét, világépítő szegény munkásnépeket, a formálódó földnek felszínét, ébressze fel Judea lelkét napnyugat borítva sötétséget Szizifusz felett, keserű próféták titokzatos szavak köntösében görgetve követ, könnyeket! Vigyázz ha kimondod, hogy rettegsz undorodva látva csörgő gennyet, felszakadt nyílt sebet, véres a szülés is, mely holnapot teremt, de torz halál, mit rejt a kard, a bomba! Jaj levágott karok, kifolyt szemek, tört csontok, milyen közel hozzánk és mi élünk, szerelmeskedünk, vergődünk, beszélünk, mi öntelt istenek, imbolygó félbolondok! Vigyázz ha zeng gyötrelmes éneked áradva robajjal, mint zúgó zuhatag, mint bősz vadak vagy hős olimpuszi hadak és zokog a hirosimai puszta part felett! Chateaubriand, Vercors, Oradeur és Aubrés! Legyilkolt asszonyok! Ti mártír gyermekek! Halott már a költői nyelvezet, kajánkodik s kacag a verstanon a hóhér... — Vigyázz mondom, mert a gyűlölet, düh és félelem, éhség és pofon vet vissza bennünket túl időn, koron és leszünk mint ősember gyermeteg, mert gyilkos kéz tiporja le az ősi kéjt, mert csak a mártírok boldogok, a dadogok, kiknek lánglelke lobog hordjál, a vér és vágy tüzes jelvényeit, hát ezért kell a szó, mert új értelmet keres nemzedékek egyre változó szövege ahol a törlés a zérónak jele, mely sokszoroz és lesz minden tízszeres JEAN ROUSSELOT: a ködőhöz GUILLEVICNEK s ahol a bánat a rózsa sóhaja mely nem hitte szépségét s mardosta kétely, a lélekben a vívódás a métely: mert tökély a lét legvégső óhaja, hát ezért kell néked szűzi hófehéren indulnod naponta kapaszkodva a csúcsra, hogy ismételd mi hajótörött végzeted gondja: új árboc, iránytű, friss gőz a fedélen? hát csak ily módon vallhatod bizonyságát hogy fölényed nem volt soha játék, hogy megvívtad harcod a sokaságért, nem hajszolt-e csapongó kalandvágyad? — Némuljon el a szó, az isteni dráma, ha egyetlen gyermeknek bűne, hogy éhes, ha egyetlen nyomorgó csak annyiban vétkes mert vágya a másik lágy fészke, meleg ágya! — Élünk még költők, nem perzselt fel a láng mellyel áll vagy bukik az emberiség sorsa, élet szennyét a szívekből kimosva, szemek könnyét, konok parancsuralmát haszonnak és ténynek, erőszaknak esznek, időnek mely bennünk épít a térben bástyát. Gráciák börtönét, a két parázsló vágyát és pénzt mellyel rothadást szül az érdek... A költő a lélek rózsafüzérét hordja, mormol titkos szívdobbanásokat, lebegsz ég és föld közt, sorsodat engedelem és nyomorúság oldja: egy szem az ifjúság, egy a menyegzőre, egy a kitépett első szál ősz hajra, egy a reuma, egy kihullt fogadva, a többi kötözve halottnak kezére, egyik ébredéskor, másik délidőben mikor a sziréna őrült mérgét hányja, egy a görcs, egy a bőr, egy pedig ki várja szombat este jöttöd szerelmes szívével... Szerteguruló gyöngyszemek a porban, pereg a rózsafűzér költő szavadból, s érzések bíborpiros patakja csordul, szíveket szánt a hang, mely lelkedből buggyan, hogy szeretet söpörjön el minden könnyet, imbolygón lebegve lét s álom határán tévelyegnek a szavak basziláltan, árván míg hálóba fogja s formálja az eszmélet, s hogy feltárjon sejtelmes távlatokat, muzsikaszókél, tiszta harmónia, hallga ... Roland kürtje, Panurge nyája, Schubert pisztráng és a zengő Páctól tudak. Remény dereng, béke, örömteli élet, nem áll már vasárnap a köznapok fölött, a szent kehely, mely büszkén őrködött, ne mossanak benne mocskot, verejtéket, napfényt igéznek bűvölő szavak, költői színben tündöklő élmények, nincs már Gotha,, levele mind szerteszéledt, új neveket vet fel az áradat, mereng az érett kor, szemlélődésbe réved, tájakban, hajlatokban lel gyönyörűséget, az ifjúságot cselekvésre lendíti az élet, fürkészni titkát a filmeket forgató kéznek ... — Hát mi csak beszélünk szépségekről, hévvel, hogy mily nehéz élni az atomkorban? Szítva a sóvárgást, tántorogva a porban, istenekre lesve összekulcsolt kézzel...? Agyúdörgés... lángok ... ! Ébredj már fel ember! Hát lelked mámora ihleti most hangod? Pirulva az arcom pengetve a lantot! Öleljetek gyermekeim, megszakad a lelkem, töprengésbe fúlva elnémul az ajkam, lehervadt kedvemet vad hordák tapossák, bolond káromlásba dermednek a rózsák, farfeasüvöltéssé torzul a szent dallam. Költészet! Bűntárs! Szőrcsuhám fojtogat, vezekelj velem, vagy hordd el magad...! Gönczi Klára fordítása ш км»·м»иж»ши«1ш«и»«нм»н«»м«м11и»и«1 Моммиибн»ммии»«км«и1 iwHmniMiiiiHii»HiiMwniHian·M»H»m«Mwi Mi)» 2