Tiszatáj, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám
1962 / 1. szám
/ 5 771 it: ? • - ' -'S* am 2.— Ы TARTALOMBÓL:. Csetri Lajos: Németh László munkáiról -Papp Zoltán: És esett az eső -év. Petőfi könyvárusa ÍrSzínház és közönség FT I s 9 A Új év z 1962-es év minden ember számára új reményekkel és szándékokkal indul. Valahogy többet, jobbat, teljesebbet csinálni az életben — ilyen szándékok nemesítik az ember lelkét az új évbe lépve. S ez nemcsak egyéni életünkre, de közös dolgainkra is vonatkozik. Közös törekvéseinket összehangolva többet, jobbat, teljesebbet nyújtani az irodalom területén is — ez vezet bennünket, amikor az új évvel a Tiszatáj 16. évfolyamát is kezdjük. Közös törekvéseink jobb összehangolását, a közeli és távolabbi jövő eredményesebb irodalmi munkáját alapozta meg a Dél-Magyarországi Írók Tanácskozása. Ez a nemrég lezajlott tanácskozás jelentős eseménye volt a dél-magyar vidék kulturális életének, s hiszszük, hogy idővel országosan is érezteti hatását. A tanácskozás az ünneplés és a krukaértekezlet kettős jegyét viselte magán. Az ünneplés jegyét, mert a Tiszatáj immár 15 évfolyamával szolgálta az új magyar kultúra ügyét, s a munkaértekezletét, mert az újabb évfolyamok, a jobb szervezeti eszmei feltételek még több és színvonalasabb munkát kivárnak a dél-magyarországi irodalom szervezőitől, írómunkásaitól. A lap 15 évi irodalmi termésére talán születik majd szakdolgozat, doktori disszertáció, vagy más tudományos igényű munka, szá■1 kr azonban те még a tóval haladás útjai-módjai égetőbbek. Ennek a továbbhaladásnak legfontosabb szervezeti feltétele a formailag már létrejött s a tanácskozással nyíltan színre lépő Dél -Magyarországi Irócsoport, amelynek a Tiszatáj a mostani sz. ■ mai kezdődően hivatalos orgánuma. A Dél-Magyarországi írócsoport szorosabb eszmei kapcsolatban szervezeti egységbe kívánja fonni a 3 déli megye íróit, irodalmárait. Támogatója és esztétikai-ideológiai támpontja kíván lenni e terület irodalmi életének. A mind sűrűbben létrejövő kapcsolatok Szeged és a környező más városok írói között eddig is a szervezeti egység útját egyengették, s az egység megteremtése egyben állandóbbá és tartalmasabbá teszi a személyes kapcsolatokat is. A tanácskozás valamennyi részvevője méltán nyugtázta jó érzéssel a tényleges gyakorlati megvalósulást. A tanácskozás dicséretes módon reprezentálta az országos és helyi illetékesek, párt, tanácsi, irodalmi vezetők és lapszerkesztők irodalompártoló összefogását, a jó szándék és eszes tenni akarás összehangoltságát. Ez a jó szándék és tenni akarás kiterjedt mind az anyagi, szervezeti feltételekre, mind pedig a művészi-művészetpolitikai célkitűzések megtételére. Ha az utóbbit sok tekintetben hiányosnak, egyes kérdésekben vitathatónak is érezzük — s erről érdemes és kell is még vitáznunk —, mégis előrehaladásunk döntő feltételei máris biztosítottak. Az öszszefogás eredményeként olyan gátló akadályok váltak elháríthatóvá, mint a Tiszatáj szűkös és bizonytalan anyagi helyzete, a korlátozott megjelenési lehetőségek, az elégtelen honoráriumrendszer stb. A már megvalósult Tiszatáj—Magvető összefogás a könyvkiadásban anyagilag és erkölcsileg megszilárdítja a helyi irodalompártolás lehetőségét. A tanácskozáson különösen Siklós János elvtárs hívta fel a figyelmet arra a kevéssé kihasznált lehetőségre, amit a napilapok jelentenek az íróknak kisebb írásaik megjelentetése, az író—olvasó viszony megalapozása szempontjából. Dicséretes az a törekvés, ahogyan a Dél-Magyarország szerkesztősége igyekszik irodalmi melléklete színvonalának s nem utolsósorban formájának jobbítására. A Dél-Magyarország havonta megjelenő Irodalmi Füzetei jó szolgálatot tesznek majd a helyi irodalomnak és bizonyára megnyerik az olvasók tetszését is. A másik feltétel, ami alaptényezőként játszik közre az irodalmi életben: a színvonalas marxista kritika. Válogatás, mérce, perspektíva nélkül nincs komoly, valamirevaló lap- és könyvkiadás. Jól képzett és tájékozott kritikusi gárda nélkül pedig mindez elképzelhetetlen. Csak helyeselni tudjuk azokat a gondolatokat, amelyeket Kiss Lajos fejtegetett a tanácskozáson a kritika szerepéről. Csakis a kedvező anyagi lehetőségek és a komoly marxista kritika eredménye lehet a virágzó irodalmi élet, az alkotó kedv, szenvedélyesség, szocialista tudatosság ötvözetének kialakulása az írói karakterben. Az elkövetkezendő időszakban nagy feladatok hárulnak a helyi kritikára. A kritika még mindig adós a helyi irodalom átfogó és személy szerinti értékelésével, a Tiszatáj és a Kiskönyvtár jellemző vonásainak, sajátos színeinek számbavételével. Meggondolandó, hogy ösztöndíjnyújtással, esetleg pályázatkiírással nem lehetne-e jobban serkenteni az ilyen irányú kritikai tevékenységet. Bizonyára ennek is meglenne a maga eredménye. A szegedi — s talán szélesebben is lehet mondani —, a dél-magyarországi irodalomra jellemző a fiatalság. Nemcsak azért, mert jószerint tényleg fiatalok műveli hanem mert tömörülten — viszonylag nem is olyan rég — különösen 1956 után hallatta hangját. Éppen ez a fiatalság kívánná meg leginkább a lelkesítő biztatást, az óvó kritikai figyelmet, az előre ivő eszmei támogatást. Ha az itteni irodalomra jellemző a fiatalság, még inkább jellemző ez a kritikaiesztétikai életre. Valóban szükség van — és itt ismét egyet kell értenünk Kiss Lajossal — a kritikusok képzésére, nevelésére is. A forgalomban levő önmérce — amiről Siklós János beszélt — nem megnyugtató sem az íróknak, sem a közönségnek. Az író és az olvasó egyaránt várja a hitelt érdemlő helyi irodalmi tájékoztatást. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a helyi kritikai munka fellendítése — a normális anyagi, szervezeti feltételek megteremtése után — döntő láncszem a dél-magyar irodalom formálásában. A Tiszatáj és a Kiskönyvtár nagyobb kitárulkozása a három megye írói és — jobb szó híján — írogatói előtt, szintén a kritikai munka feladatát növeli meg. Az újonnan fellépő, tehetséges fiatalok, avagy a kevésbé tehetségesek is joggal várják a mértékadó szót, az útmutató kritikai állásfoglalást. A figyelmet tehát nemcsak azokra kell fordítani, akik már önálló kötettel jelentkeztek, hanem azokra is, akik éppen hogy megjelentek, avagy még talán meg sem jelentek. Joggal igényelték ez a tanácskozáson is. Hogy milyen mulasztásunk van ezen a területen is, említeni való, hogy a gyulai Csoór István pl., aki talán már az L-en is túl van, még most kerül a közönség elé. Pedig ország-világa látni fogja a közeljövőben meggjelenő kötetéből, hogy milyen kiforrott írótalentum él ezen a L vidéken. A kritikusok képzése egyben új kritikusok képzését is jelentené, L nemcsak Szegeden, hanem a környező nagyobb városokban is: Makón, Gyulán, Békéscsabán, Kecskeméten. Az itt dolgozó műpértő emberek sokat segíthetnének a helyi írók felkutatásában, az irodalmi tehetségek istápolásában, írói útjaik egyengetésében. Szervezett és összefogott kritikai életre van szükség, amely kiterjedne a Szegeden kívüli irodalmi központokra is. I. Nyikoláj Gribacsov szovjet író az SZKP XXII. kongreszszusán említette azt a gon-dolatot, hogy az íróknak a folyó- iratok, kiadók körül történő tö- mörítése a legjobb irodalmi szer-vezési forma. Ilyen szempontból talán kedvezőbb lehetőséget nyúj-tanak a vidéki folyóiratok, ame-lyekhez az írók már helyzetileg is jobban kapcsolódhatnak. A Tiszatáj körül az elmúlt évek során tekintélyes írógárda verbu- f válódott, s ez a gárda egyre bővül tehetséges ígéretekkel. A lap szinte teljesen a helyi erőkre támaszkodik. Ez a tény az egyoldalúság ellenére is egyik fő erénye a lap,n.?– Mindami ilyet, szívesen adna helyt a szeríreszlobég más írók műveinek is. Tiszacár, mint folyóirat és mint könyvkiadó képes országos rangra emelni az írót, ha az illetőt valóban országos rang illeti meg. A Tiszatáj, jellegét és profilját tekintve különbözik — és különböznie is kell — más irodalmi lapoktól és folyóiratoktól. Ez a jelleg és profil ma még többnyire esetleges, az írók művészi egyéniségétől függő, nem pedig a tudatos szerkesztői célkitűzés eredménye. Az ilyen célkitűzést csak akkor lehet érvényre juttatni a lapban, ha széles a tömörülő írógárda, és sokan járulnak hozzá annak kikovácsolásához. Minden jó szándékú, tehetséges tollra szükség van. Azt akarjuk, hogy az ilyen tollból kikerült írások valóban eljussanak az olvasóhoz. Azt akarjuk, hogy az írók ennek érdekében éljenek azokkal a lehetőségekkel, amit a kedvező helyi feltételek biztosítanak számukra. Távol áll bárkitől is, akinek szívügye az irodalom, hogy ilyen alapon művészi színvonalcsökkentést propagáljon. A színvonal azonban nem abszolút valami, nem centivel mérhető magasság. A művészi színvonalnövekedést éppen az segíti elő, minél szélesebb körű egy lap alkotói tábora, s ezt igényes szerkesztő és kritikai munka mozgatja. A Tiszatáj történetében volt egy időszak, — nem is olyan régen —, amikor az elzárkózás és arisztokratizmus volt a szerkesztés jellemzője. Az ilyen szemléletű szerkesztés károsan befolyásolja az irodalmi fejlődést, s a színvonalcsökkentéssel együtt végeredményben provincializmushoz vezet. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az ilyen vonásoktól megszabaduljon a lap, s a 15 év alatt kivívott országos tekintélyén továbbra se essék csorba. Azt mondottuk, hogy szükség van a lap egyéni profiljára, sajátos színére. Nem vezet éppen az ilyen törekvés a provincializmushoz? — kérdezhetné valaki. Az itteni írók kétségtelenül szeretik szűkebb hazájukat, az itt élő embereket, s ennek kifejeződése műveikben, a lapban semmi szín alatt sem nevezhető provincializmusnak. Ha lehet, még inkább szükség van arra, hogy az olvasó érezze az író és a dolgozó ember összetartozását a táj atmoszférájának hitelességével is. Ilyen értelemben itt valóban tájjellegű, vidéki irodalomra van szükség. Olyan irodalomra, ahol az írói felelősség gyökeret ereszt a tájban éppúgy, mint a tájhoz tartozó helyi irodalmi fórumokban is. Azt szeretnénk, hogy a Tiszatáj még inkább felelős sajátjukká válna íróknak, olvasóknak egyaránt. Az írói munka bármennyire individuális, mégsem független a közösségtől. Nem független természetesen sem az alkotás tartalmát, sem a formáját tekintve. Nem független szűkebb értelemben attól a szervezeti formától, ideológiai-esztétikai légkörtől sem, amelyben a művész közvetlenül alkot. Az író elkerülhetetlenül összehasonlítja önmagát másokkal, bírál, elvet vagy elfogad valamit másoktól. Különösen jellemző ez egy író indulásánál. Végeredményben az író egyéni hangját állandóan a többihez viszonyítva alakítja, formálja ki. Rendkívül fontos tehát a pezsgő, igényesebb alkotásra ösztönző irodalmi élet kialakítása vidéken is. Ebbe az életbe ki-ki temperamentuma, egyénisége szerint kapcsolódhat be, de létezése minden írói alkatot befolyásol. Sok művész elmondja — talán az, aki kiesett kicsit az irodalmi élet sodrából, vagy még nem találta meg —, hogy bizonytalan munkájában, nem tudja milyen igényt támasztanak vele szemben. Az átlagolvasó csak azt tudja, hogy jó könyvet szeretne olvasni, de milyen legyen az a jó könyv? A keresett igény, amit az élet, illetve az olvasó támaszt, körülhatároltabban az irodalmi életben realizálódik, az irodalmi fórumok mutatják az írónak. Ma még ilyen szempontból hátrányosabb helyzetben vannak a vidéki írók, de közös erővel, helyi és országos gondoskodással ez a helyzet megváltoztatható. Társadalmi fejlődésünk, kulturális előrehaladásunk az ilyen változtatásokat is megköveteli. A jövőben szervezettebb irodalmi életünk alapján még inkább szükség van arra, hogy a Tiszatáj s a körülötte tömörülő írótábor hallassa hangját országos kérdések vitatásában is. Közös ügyünk a szocialista realista magyar irodalom, s az érte folyó harcban a vitázó szó mellett legfőbb érv az alkotás, a mű. Minél több színvonalas művet tudnak a délmagyarországi írók letenni az olvasók asztalára, annál nagyobb beleszólásuk lesz az egész magyar irodalom fejlődésébe. új feladatok HOMÉROSZNAK Távoli, messzi Rokon, most ébredj, jaj, ne szunyókálj, Hallatlan, mi van itt, fejebúbján táncol a Múzsa És ami intim pásztori órán kellemetes csak: Immár nappalon is nyíltan mutogatja a báját Dédán s szemtelenül! Nos, mit szólsz, illik-e vagy sem? S hát az jól van-e, hogy szétrobban, omlik a forma S nem tartalmi okért, legtöbbször könnyű divatból! Mértani ábra-fejekből pattan az isteni szikra És kigúnyolják háta megett szépséges Apollont! Azt mondják nekem: »Á, értelmes-unalmas a versed, Nem nagy Kunszt az ilyesmi ma már: írj, bátya, modernül!« (Versemet érti bizony mindenki, az iskolagyermek, Ifjú, a lány s felnőtt, meg az agg is, persze, anélkül, Hogy tótágast állana, vagy kicserélne fejével Egy nehezebb testrészt, mely a fejtől délre húzódik!) Nos, mit szólsz, Vak Öreg? Hallod, hogy gajdol a polgár, összekavar mindent buzgó fogalomzavarában S azt hiszi, új minden, amiről még eddigelé nem Halott, mert a tojáshéj meg most is a fenekén csüng. Vagy vakon és süketen s téb láb járkál a világban. Vagy tán éppen azért, mert össztánc közbe szerezvén kultúrát, tudományt, nem futja tovább erejéből! Vagy, ha mi ij, már azt hiszi, egyben megfelelő is. Válogatás nélkül befogad minden divatost és Hirdeti, ő a modern, s ha modern, hát zagyva is egyben S már nem a lényeg, a forma a fő! Ezt én sose tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a lényegben van az új, és Épp ez az új, e modern nem fér már régi keretbe, így tudom én ma is ezt: lám, itt van az eb temetője! Ámde ha elmondom nekik ezt, csak megmosolyognak , vénszamaraznak e bölcsecskék. Hát szólni se szóljak? Szóljanak ők s nyafogásukat én hallgassam ezentúl? Jaj, ne szunyókálj most Vak Öreg! Kérj szót a vitában. Téged pár ezer év igazolt már, ennyi elég tán. Hogy meggyőzd azokat, kik a korszerűség s a modernség Tejtestvér-egysége közé húznak falat immár. Gondolván, hogy az izmus-özönben majd csak elernyed. Végül is elsikkad (bizony ám!) elsikkad a lényeg! Agáinak nyüzsögőn, Parnasszosz-hegyre igyekvőn, íj.; mind szobrot akar, nyilván! Ezt érteni értem, miert hiúságban a tóitok mind luncszu, njxuu. — Am a baj ott van, hogy márványunk nincs elegendő!