Tiszatáj, 1979 (33. évfolyam, 1-12. szám

1979 / 8. szám - Bor Ambrus: Klasszikus elégia (elbeszélés)

BOR AMBRUS Klasszikus elégia Az esetet utólag igen hamar át fogja fogalmazni anekdotává. Az anekdota gú­nyos és öngúnyos lesz, a gúny maró, az öngúny fanyar. Néhány embernek fogja elmondani, négynek-ötnek. Amikor hatodszor mondaná el, különböző korú munka­társaival a laboratóriumban beszélgetve, hirtelen le fogja inteni magát, félbe fogja szakítani az épp elkezdett első mondatot. Az eset utóhangja egy ötször elmondott anekdota lesz, nem több. * — Apám — mondja az eszpresszóban — negyvennyolcban halt meg. Szívszél­­hűdésben. — Nagyon hasonlítottál apádra — mondja mellette az asszony. Ő érzi, hogy feléje fordulva mondja ezt, hogy közben néz, talán az arcvonásait fürkészi. — Igen, főleg az orrom — bólint ingerülten, és nem tudja, miért így. * Jó ízléssel öltözött, láthatólag gazdag nő. Amikor ő — jó tíz perce — belökte a szállodai eszpresszó lengő üvegajtaját, a fölismerés utáni második pillanatban ezt állapította meg. Megállt, körülnézett, magányos vendéget keresett. Magányos középkorú nőt. Talán középkorút. Egyébként semmi támpont, semmilyen ismertető­je! A legtöbb asztalnál többen ültek, kettőnél egy-egy férfi egyedül, egynél egy nő egyedül. Az aztán intett. Hogy némi habozás után-e, vagy azonnal? Intett. Ő pedig gyorsan megindult felé, és megállapította, hogy az asszony halvány do­hánybarna kosztümje elegáns, hogy a kétsoros aranylánc, amelyet nyakig gombolt vajszínű blúzán visel, inkább keskeny, mint vastag, és hogy az integető keze csuk­lójára visszahulló három vagy négy karperec szintén inkább vékony. Viszonylag hamar került aztán sor az apjára, az anyjára, a bátyjára meg má­sokra, akik harmincnyolc év alatt részben meghaltak, részben még nem. * A titkárnője reggel bevitte neki a kávét, ő fölhörpintette, közben úgy döntött, hogy a kocsiján esett karcolást nem fogja megjavíttatni. A fényezők rablók. Vagy megérzik az emberen, hogy pénzesebb, mondjuk, menő. Idővel ronda rozsdavörös vonal lesz a karcolásból a kocsi oldalán. Nem számít, motorikusan legyen jó a kocsi, hajtani lehessen, országutakon. Ekkor szólt be a házi vonalon a titkárnő, hogy egy női hang keresi, franciául beszél. Ő beadatta a vonalat, s egy enyhén rekedtes alt hang üdvözölte, bemondott egy érthetetlen nevet, ő meglepődött. A hang aztán nevetgélt, hogy milyen okból, az nem hallatszott a rekedtes kaccaná­­sokból, végül azt mondta: Rimini. És csak ez után a Rimini után mondta meg a keresztnevét, aztán a teljes lánynevét. És megint nevetgélt: — Képzelem, mennyire meg vagy lepődve. Igen, most már nagyon meg volt lepődve. * Negyven tavaszán találkozott utoljára a lánnyal, Riminiben. Találkozott vele, ismerkedett meg vele, látta utoljára. Húsvét hetében. Olaszország akkor még nem lépett be a háborúba, húsvétkor még le lehetett utazni Riminibe, az ő apja minden évben kisarolt a kis budai csemegeüzletéből egy hét családi Riminit húsvétkor és három hét salzkammerguti tavat nyáron. Nagyhét hétfőjén érkeztek Riminibe, a lány is aznap, szintén a szüleivel, ugyanabba a kis penzióba. Kedden, az első reg­gelinél, a századvégi pohárszékekkel telezsúfolt kis ebédlőben általános ismerke­dés, magyar és német vendégek részéről leplezetlen csodálkozás, hogy a nyájas 11

Next