Tolna Megyei Népújság, 1971. október (21. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

Ne haragudj,kérlek ismét nem tudok veled mást­ kezdeni, mint azt, hogy megkérlek, légy szíves ne siess úgy, foglalj helyet és kivéte­lesen azon melegiben beszél­jük meg azt, amit kézlegyin­téssel szeretnél elintézni, mint nagyon mellékeset. Nem mon­dom, valóban kényelmesebb lenne szóra sem érdemesnek minősíteni azt a felelőtlen lo­csogást, ami a pletykálkodás minden ismérvét tartalmazza. Végtére is a locsifecsi embe­rek leghamarabb leleplezhető közös vonása a gyávaság, a nyílt véleménymondás széles ívben való elkerülése, majd a felelősség elhárítása. Véleményed szerint, osztály­társadnak nem kellett volna úgy mellre szívnia a dolgot, mert minek úgy kiborulni egy kis ugrató dumától, amikor egy fiúnak mit sem számít, ha összebeszélik egy olyan kislánnyal, aki nyilvánvalóan tetszik n­eki, azért is járnak együtt?! Mondod továbbá, hogy egy fiúnak inkább dicső­ség az ilyesmi, róla beszélni se nem árt, se nem használ, szóval „ettől még nem lett senkinek gyereke”. Ami ez utóbbi megállapítást illeti, valóban igazad van. De, mint tapasztalhattátok, vég­eredményében mégsem olyan ártatlan ügy egy — ahogy te nevezed — összebeszélés, hi­szen iskolai és szülői felelős­ségre vonás lett belőle. Hála a felnőttek bölcsességének a „bűnösökről” kiderült, hogy inkább csak áldozatai a tódí­­tó mendemondáknak, amelyek unaloműző „játékból­’ kaptak lábra. Nagyon jól emlékszem, ko­rábban egyszer mintha már beszélgettünk volna arról, hogy mi a véleményed a hát mö­götti összesúgókról, és akkor kategorikusan jelentetted ki, hogy a pletykálkodás „kifeje­zetten a nők jellemének szép­séghibája”. A felelőtlen locso­gásnak még az­­ eredőjét­­ is­ megnevezted, kifejtve, hogy „a lányokban nincs meg a kiál­lás bátorsága és inkább le­harapnák a nyelvüket, mint­sem jót mondanának valaki­ről, aki éppen nincs jelen­’. És most itt, van, tessék! Még csak nem is próbálsz mentegetőzni, csupán azt szaj­kózod, hogy „a srácnak nem kellett volna úgy mellre szív­ni! Tisztára idegbeteg dolog, hogy így reagált és nem akar veletek egy osztályba járni”. Engedj meg nekem egy kér­dést. Ha a te vagy a tárgya a túlfűtött fantáziáról tanúsko­dó, rosszindulatú locsogásnak — amelyek nem kis mérték­ben sértőek is, és amelyek névtelen (?!!) levél alakjában, eljutnak­ az osztályfőnökhöz is — tudnál most nagyvonalúan legyinteni, hogy szóra sem ér­demes az egész? Hogy te elintéznéd az ilyen lovagias ügyet néhány jól el­helyezett nyaklevessel és bo­­kánrúgással? Nem hiszem! Az ellenben meggyőződésem, hogy előbb, vagy utóbb .rá­döbbensz, hogy­­ a kimondott szónak súlya van, ezért vissza­szívni ukk-mukk-fukk nem lehet, legföljebb a jobb ké­sőn, mint soha jegyében el­ismerheted a meggondolás hiányát, a nyilvánvaló levé­dést. Egyébként, mostanában va­lahány találkozásunk alkalmá­val fölmerült bennem az a gyanú, hogy furcsa­ fogalmaid vannak kialakulóban a felelős­ségről, mivel azt újabban min­denki másra nézve kötelező­nek tartod, csak magadra néz­ve nem. ■ Nyugalom! Nem az meg­oldás, hogy leharapod a feje­met. De erről majd legköze­lebb, amikor igazad tudatá­nak hiánya miatt nem leszel ilyen ingerült, — ii — A gondolkodás logikája Úttörő jellegű, tudományo­s igényű munkát fejezett be Posch József szekszárdi tanár, „A gondolkodás logikája­’ címmel.. A szerző a kőműves szakmá­t tanuló diákok gon­dolkodási kategóriáinak fejlődését vizsgálja három év tük­rében, a tanulók mindhárom évfolyamán. Vizsgálat tárgyává teszi a konjukciós, diszjunkciós és implikációs gondolkodási kategóriákat, illetve ezek fejlődé­sét. Konjukció alatt értjük azt a képességet, hogy a tanuló egy bizonyos feladat megjelöl­ése után gondolatban anyag­­gyűjtést és logikai rendszerezé­st végez, illetve ezt hogyan ké­pes végrehajtani. A diszjunkció azt jelenti, hogy a tanuló a felsorakoztatott lehetőségeket elválasztja egymástól, és csak arra koncentrál, amelyik segítségével a célt el tudja­ érni,, ugyanis a cél csak egy úton érhető el. A harmadik fok az implikáció, vagyis a már meglevő ismeret birtoká­ban helyes következtetésre tud jutni gondolatban a cél megoldására. A szerző tudományos igénnyel készített munkáját az el­méleti és gyakorlati pedagógia frappáns ötvözete jellemzi. Kelemen Zoltán tanár A Szabadság-híd születésnapja A múlt század kilencvenes éveinek elején Budapesten nagyszabású városrendezési terv készült, akkor jelölték ki a pesti Vámház és a budai Gellért­ tér között felépítendő dunai híd helyét. Addig csak három híd ívelte át a folyót: az 1849-ben felavatott Lánchíd (az angol Clark-fivérek alko­­tása), az 1875-ben elkészült Margit-híd (a párizsi Gouin­­cég építette) és az egy évvel ezután befejezett déli összekötő vasúti híd (Feketeházy János főmérnök tervezte, Call és tár­sa párizsi cég építette). A Vámh­áz téri híd — ké­sőbb Ferenc József hídnak ne­vezték el — építése 1894-ben kezdődött és jó két év múl­tán fejeződött be. A tervezésre, kiírt pályázaton — mint húsz évvel korábban — ismét Fe­keteházy János elképzelését fo­­gadták el. A megvalósításban Czekelius Aurél és Nagy Vir­gil építészek működtek közre. Ez a híd volt az első, amely teljesen a hazai tudomány és munka együttműködésével jött létre. Az akkori tudományos írások különös jelentőséget tu­lajdonítottak annak, hogy míg korábban a látványos városi hidakon a hegesztett vasszer­kezetet a tervezők igyekeztek elrejteni különböző fém- és kőburkolatok alá, az új híd büszkén viselte vas-híd jelle­gét. A híd ívei és a kapuzatok formáiban egységbe ötvöződött a konstrukció és az esztétikum. Az új híd 365 méter hosszú lett, 20 méter 10 centi széles és 6102 tonna vasat foglalt ma­gába. A főtartók mindkét vé­gén 600—600 tonna nyersvasat helyeztek el. Ez, mint a mérleg két serpenyője, egyensúlyban tartja az építményt. Akkoriban még a gyalogos átkelők is vámot fizettek min­den hídon. A megnyitás ide­jén jelent meg egy képeslap­ban az aktuális vicc: — Egy krajcár a vám — állták útját az egyik sétáló­nak. — Micsoda, én fizessek vámot? Nem vagyok ökör! — tiltakozott. — Ha az úr ökör volna — mondta tisz­telettudóan a vámos —, ak­kor többet fizetne. A hidat fél évszázad múltán, a második világháborúban, tü­­zérségi lövedékek erősen meg­rongálták — 28 helyen érte ta­lálat — később 1945. január 17-én a Pestről kiszorított náci seregek utóvédei a mintegy 140 méteres középső részt fel­­robbantották. A főváros felszabadulása után a szovjet hadsereg mű­szaki alakulatai, magyar mun­kások segítségével, huszonöt nap alatt uszályokra és faosz­lopokra épített átkelőhelyet ácsoltak a híd helyén. Tíz hó­napig állt ez az ideiglenes híd, majd a Kossuth-hidat köve­­tően a Szabadság-híd újjáépí­tése volt a felszabadulás után a magyar hídépítők második legnagyobb vállalkozása. Bizo­nyos átalakításokat, korszerűsí­téseket hajtottak végre rajta, de eredeti formáját megőriz­­ték. Az a több tízezer ember, aki naponta átkel rajta, talán­ nem is gondol rá, hogy­­ a hídnak is van születésnapja. Pedig van: a Szabadság-híd 75 éves. V. F. — A 75 éves budapesti Szabadság-híd. Kollégium r* a szakmunkástanulóknak télt­e a munkásszállást ta­nulóotthonná. Nincs benne társalgó, a két tévét a folyosón helyezték el. A rossz akusztika miatt a távolabb ülők, vagy állók alig hallják a készülé­kek hangját. Hiányoznak a ta­nulószobák. Az eredetileg négy személy részére készült háló­szobában 6 leendő szakmun­kás alszik, tanul, és készíti a szakrajzot — egyetlen aszta­lon. Mégsem e körülmények okozzák a legnagyobb gondot, hanem az, hogy kevés a férő­hely, a legalább ilyen férő­hely. A tanulók 70—80 száza­léka még mindig bejáró. Egy­­egy autóbuszjárat kimaradása, túlzsúfoltsága esetén 2—3 órát ácsorognak az országúton, vagy éppen a vasútállomások reszi­jeiben töltik el idejük egy ré­szét —, hogy milyen társaság­ban, azt mindenki tudja. Mégis előfordul, hogy egyik­másik szülő hazaviszi az ott­honba felvett gyereket, mert csak úgy kapja meg a családi pótlékot. Legtöbbjüket nem le­het ezért hibáztatni, hiszen olyan családban, ahol hatan­­nyolcan ülnek asztalhoz, min­den forintnak helye van. Ha gimnáziumba, szakközépisko­lába járna a gyerek, akkor nem­ lenne probléma, ott a kollégisták után is jár csalá­di pótlék. Miért a hátrányos megkülönböztetés ? Napj­aink­­­ban annyit beszélünk a fizikai dolgozók gyerekeinek megsegí­téséről. A Szekszárdon foglal­koztatott szakmunkástanulók szüleinek 90 százaléka kétkezi munkás. Rendszerint október táján jön rá a szülő, hogy a­ családi pótlék elúszott. Ilyen­kor számolni kezd: kevesebb a pénz, az otthonba felvett gye­reknek más ruha, más fehér­nemű kell, nem segíthet a ház körül — inkább jöjjön ha­za. Vállalják a nevelési, egész­ségügyi szempontból káros, időrabló utaztatást, a tarisz­­nyázással járó rendszertelen, nem megfelelő étkeztetést. Említettük hogy a Tarcsay Vilmos utcai otthonban nem éppen ideális a helyzet. Mégis dicséret illeti az állami építő­ipari vállalatot azért, hogy he­lyet biztosít 236 tanulója szá­mára, így lehetővé vált a rend­szeres nevelés, korrepetálás, és úgy látszik, hogy sikerül ki­alakítani egy jól szervezett kö­zösséget, amely majd annak idején birtokába veheti a fel­építendő kollégiumot. Jelenleg 6 főhivatású nevelő foglalkozik a gyerekekkel, segíti a tanu­lást, az iskolán kívüli művelő­dést, szórakozást. A tanulók­nak TIT-előadásokat tartanak, közös színház- és mozilátoga­tást szerveznek. Mikor ott jár­tunk egymás után érkeztek vissza a gyerekek a vá­rosból. . Hangversenyen voltak. A bejáróik pedig ezen az esős, szomorkás őszi délutánon is az autóbuszban rázatták magukat, vagy a vasútállomá­son figyelték, hogy mikor in­dul a vonat. Vajon sokáig kell még várniuk? GYT­RICZA MIHÁLY Tanonc, m­os­d régen így hívták azokat­ a gyerekeket, akik néhány évi tanulás után segédek, szakmunkások lettek, és akik annak idején a mű­hely sarkába vetett forgácson, fapriccsen aludtak, fő felada­tuk a háziállatok ellátása, vagy kosárcipelés volt, ha a mes­­terné asszony bevásárolni in­dult. Az ötvenes évek elején az ipari tanulóknak aztán egyenruhát, ösztöndíjat adott az állam. Az uniformis később elmaradt. Manapság mikor fontosnak tartjuk a termelés színvonalának emelését, vajon eléggé megbecsül­jük-e a jövő szakmunkásait? Négyszázötven fős kollé­gium, szépen berendezett háló­szobákkal, jól felszerelt kony­hával, étteremmel. A társalgó­ban televízió, társasjáték, könyvek, folyóiratok várják a pihenni, szórakozni akaró fia­talokat. Az alagsorban 150 sze­mélyes tanműhelyben sajátít­hatják el egy-egy szakma tit­kát. Hol van ez az épület? Egyelőre a tervezőasztalon, de néhány éven belül ott ma­gasodik majd Szekszárdon, a szakmunkásképző iskola szom­szédságában. Most 236-an laknak az Ál­lami Építőipari Vállalat mun­kásszállásán. Kaszás Imrével, a szakmunkásképző intézet igazgatójával közösen keres­sük az intézmény helyes meg­­n­emvélését. Kollégium? Nem. Diákotthon? Az sem. Talán a „Tanulóotthon­’ a helyes ki­ ■­fejezés. Néhány évvel ezelőtt kényszerűségből, szükségmeg­oldásként alakították át — vagy inkább csak átkeresztel­ Népújság , 1971. október 3,

Next