Tükör, 1922 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1922-05-14 / 20. szám

összes munkásbiztosító intézményeit unifikáló törvény már úgyis előkészí­tés alatt van, azért hiábavaló volna a régi autonómia rövidéletű visszaállítása. Végeredményben az intézményt ténylegesen fenntartó munkaadó és munkásrétegek képviselőinek nem is maradt más hátra, minthogy bejelen­tették a következőket: 1. Az erdélyi és bánsági munkaadó- és munkástársadalom munkásbiztosító intézményének természetéből és jelle­géből folyó, továbbá az alaptörvény­ben biztosított autonóm igazgatási jogainak visszaadásáért a jövőben fo­kozottabb erővel fog küzdeni. 2. Az autonóm szervek hatáskörébe tartozó — így különösen a járulékfel­emelésekre vonatkozó s véglegesen még mindig el nem ejtett — intézke­déseket a teherviselő rétegek önkényes és kötelező erővel nem bíró rendelke­zéseknek fogják tekinteni. * Köteles őszinteséggel jelentjük, hogy nem sikerült megtudnunk, ki képvi­selte az ankéton az erdélyi és bánáti munkásságot. .­ti*. Erdélyi író. Még adót nem fizet a foglalkozása után, de már odanyomult a köztudatba. Itt van, magyarul ír és adalék a mű­veltség történetéhez. A­ hős korszak végén vagyunk. Három év alatt újoncoztak itt egy csapatot, melyet csatasorban tölt a vezetés nélküli magyarság az erdélyi szellem frontján. Panaszkodik az itteni román sajtó, nemcsak hogy nem tudja kiszorítani az erdélyi magyar újság­írást, de sőt inferior is vele szemben népszerűség dolgában. A magyaror­szági sajtó és irodalom erős tartalékot talált a betűinkben, melyek innen élesztenek roskadó közszellemet és tá­masztanak alá rongált, megfáradt iro­dalmi építményt. Ősi és új gazdagok pikulányi segélye nélkül, meddő poli­tikától,­ nehezen bár, de függetlenítve mégis, elszánt fiatalok teremtették meg Romániában a magyar együvétartás tudatát, azt a tagozott egységet, mely kirobbanásában magyar orcája s mely­nek keretén belül, bukva és fölbuk­kanva él az akarat, hogy megma­radjunk !­­ Férfi munka volt és máris följegy­zésre méltó, mert jajkiáltásokon túl is t­­míltnak minden elismerést megad­ván, a hazabeszélés vádját szelíden elhárítjuk és rámutatunk az eredményre: gyászban is erőre kapva föntartottuk a veszni induló nemzeti birtok belső­ségét. Tavasz az Állatkertben. — Budapesti tudósítónktól. — Kis körsétára indultunk az Állatkert­ben. Meg akartuk kérdezni az állatoktól, meg vannak-e elégedve sorsukkal és jól élnek-e a mai drága tavaszi idők­ben ? Hilbert Rezső aligazgatóval jártuk végig a konyhákat. Konyha és nem közöskonyha, mert ahány állat­fajta, annyiféle ételt kell nekik feltálalni, hiszen a világ minden tájékáról verő­dött össze ez a társaság. A fókának nem kell akármilyen édesvízi hal. A sós tengeri hal az ele­dele. Mióta megszűnt a fiumei friss, tengeri hal import, éhségsztrájkkal múlt ki az utolsó fóka. Erről aztán a sza­kácsok igazán nem tehetnek. A­­jeges medvék is csak a tengeri halat kedve­lik. Hármuknak több esze volt, mint a fókáknak, ráfanyalódtak a következő kosztra: csukamájolajos kenyér, leve­­lőleves és főtt pacal keveréke. A leg­jobb egészségnek örvendenek ezen a magyar jegesmedvemenázsin. A barna, magyar medvék, Mára­ma­ros szülöttei, már meg nem ennék az ilyen csukamájolajas kotyvalékot ! Főtt löbél, sárgarépa és fejenként 2 kgr. barna kenyér mézzel megfűszerezve, ez a napi táplálékuk. A szarvasok és az őzek épp oly jó erőben vannak most, tavasz elején, akárcsak a szabadban élő testvéreik nyár közepén. Kövérek a finom illatú édes szénától, korpával kevert takar­mány szecskától és vadgesztenyétől. Az európai bölény szénát, tengeri kórót, takarmányrépát és zabot eszik. Éktelen trombitálás hangzik az „ele­fánt házból“, Sziam, a 84 éves óriás elefánt, Szultán és Nelly, 16 éves elefánt-kamasz és bakfis trombitálnak felváltva ormányukon, jelezve, hogy közeledik az etetés ideje. Délután öt óra­­ éhesek. A velük egy fedél alatt lakozó víziló­pár, Bandi és Arany (a pesti közönség kedvenc Jónásai), mély basszus hangon kontráznak a trom­bitaszóba. Egyforma koszton élnek ők, az arabeszkekkel díszített mozaik-bera­­kásos falú pompás elefántház lakói: fejenként és naponta 5 liter zab, tíz kgr. takarmányrépa, 5 liter korpa szecs­kázva, utánna nyomtatókul 35 kg. széna. A két nílusi víziló vízmedencéjét állandóan természetes meleg artézi víz táplálja a szomszédos Széchenyi gyó­­fürdő forrásainak egyikéből. Ők óva vannak a reumától, mert nem mester­ségesen és egyenlőtlenül melegített édesvízben töltik napjaikat, mint más külföldi állatkertben. Legváltozatosabb menüt kapnak a fingás majmok. Faj, kor és nem sze­­rint változik napi étlapjuk, mely hóna­ponként más és más. Főtt rizs, főtt burgonya, sárgarépafőzelék, főtt ten­geriszem, továbbá kenyér, alma, füge, tejeskávé és délután tea. Némelyikük — különösen a pávián — imádja a nyersvöröshagymát. A sivatag királya, az oroszlán és ragadozó rokonai csak a nyers húst szaggatják élvezettel. Fejenként naponta 8 kgr lóhúst fogyasztanak. A kutyák visszamaradt csontokból főzött levesen, kenyéren és pacalon élnek. A halaknak az aquarium vizébe darált lóhúst szórnak, de jobban sze­retik a földi gilisztát. A többi hüllő közül a legvérengzőbb a kígyó, mely élő házinyulat, tengeri malacot és fehér patkányt fogyaszt. A siklók és békák apró halakkal, a gyíkok pedig lisztkukaccal, kisebb bo­gárral és a szöcskével táplálkoznak. A teknősök közül, a mocsári teknős darált lóhúson él, a görög teknős vi­szont megveti a húst és csakis salátát és zöldséget fogyaszt. A szárnyasok a legküllömbfélébb magvakat, kígyót, bogarat, békát, ló­­belső részeket és lóhúst eszik. Az évi hangyatojás szükséglet — mely a leg­több kis madár kedves csemegéje — 2 és fél méter mázsa. Álljon itt ez a kis statisztika, ennyit emésztenek meg az állatkerti gyomrok egy év alatt kilogrammokban. Lóhús 50.641, pacal 17.600, szív 4925, lóháj 600, hal 2550, lisztkukac 10, hangyatojás 2600, széna 393 565, zab 72.878, szalma 43.407, takarmány­­répa 30.320, korpa 48 549, búza 762, árpa 1603, tengeri 10 957, horgonya 4218, rizs 1443 kg. és al­ma, körte, füge, szentjánoskenyér, paraj, saláta, kalarábé tea, tej, túró, tojás, stb. nyáron fa, lóhere, lucerna és egyéb takarmány nagymennyiségben. Az aligazgató bucsuzáskor hat alli­gátorra mutat. Ezek is meleg artézi vízben hevernek teljes mozdulatlan­ságban. Látja kérem, ezek a legkedvesebb kosztosaink. Csak májustól szeptem­berig esznek — lóhúst, békát és halat. Októbertől májusig téli álmot alusznak és ez idő alatt semmi táplálékra sincs szükségük. Ezeknek a természetét sok ember irigyelhetné manapság .. . rifiai Mintha zászló lobogna a szélben, körötte maroknyi létszám, az írók. Berde Mária a Budapesti Hírlapban Osvát Kálmánt nevezte zászlótartónak, mire ez man­ciával így morfondírozott: „Zászlótartó az a közember, aki a zászlót viszi, de a vezér,­­ az más. Azt ama cikkező hölgy ismert szerény­ségénél fogva, önmagára értette.“ Pedig Kolozsvárt is, Nagyváradon is észrevették már a sajtóban, hogy Osvát jelképe a mai erdélyi író küz-­ delmének. Ha elmenne ismét, súlyát és hiányát akkor éreznék. Nem a po­litikai outsiderkedései, sem ide-odavágó világnézeti harcai, célon túllövő, néha hozzáértés helyett intuícióval fűtött gondolatvezetése legkevésbé, hanem öntépő kritikai munkája teszi az er­délyi írásművészet szimbólumává. Pro­filja élesen kiválik most, mikor válság viharzik a lapok körül folytonos fe­nyegetés az ittléte a mezzanin vaska­lapja ellen s ha teljesen találja a kép, mint Lessing, ő is a vidéken kezd a dramaturgiát. Egykor Ambrus és Ale­xander csinálták Pesten, ma senki a magyar szó területén; csak ő ad mél­tóságot és hiszt egy kis vidéki város deszkáinak, ha masamódoknak és banktisztviselőknek is, de tárgyi tisz­telettel és személyi regarddal hiteti el, hogy komoly dolog a magyarul hangzó ige ápolása. Ahogy ő, úgy Erdély minden ma­­gyar írója magára hagyatva vergődik a közöny közepén, s míg elhelyeződik minden tucatfi a köznapi élet lajtor­jáján, lelkek vezetői addig elkopnak a példátlan nembánomságban, mellyel a magyar vagyon fordul el a magyarság egyetlen összekötőjétől, az irodal­mától. Erdélyi író? Mint egykor Kisfaludy Károly, a kitagadott rajongó, tilalom­fái vagyunk a magasratörésnek. Sajtóbeli szegénylegénykedést még csak megbocsájt a mai nemzedék, de a komoly pózért, melyet erdélyi iró címen vettünk fel, ronggyal és éhe­zéssel egy életen át kell a­lakulnunk ! Ar. K. Ti •V4**r»t«ly), iwn. m*|ai 14. Szlijjd-tanfolyam a ref. gimnáziumban. Spániel tanár tanítványai között. — Munka megfelelő fo­kozatokkal. — A mű­hely. A modern paedagógia egy sarkala­tos tétele lett a kézimunkának, az u. n. szlejd-nek az iskolában való bevezetése A gyermekek már az iskola padjai között megtanulják a munka és mun­kás becsülését és ezenfelül az elsajá­­tított mesterségnek is hasznát látják. Amennyire szép és nemesítő a kézi­munka bevezetésének eszméje, éppoly lassan terjed és annak tökéletes kivi­telével eddig — sajnos — nem sok iskola dicsekedhetik. Mentségül legyen felhozv­­, hogy a szlejdnek az iskolákba való bevezetése nem régi keletű. A háború előtt alig­­néhány esztendővel került a gondolat Budapestre és ezalapon nyíltak meg az egyes tanfolyamok, melyek a szlöjd tanítását terjesztik. A háború alatt az anyaghiányra, drágaságra és egyébb körülményekre való tekintettel azonban a szlöjd terjedése és a tanfolyamok működése szünetelt. Most, hogy az anyagbeszerzés úgy, ahogy lehetővé vált, felélednek a tanfolyamok és a műhelyek ismét hangosak lesznek a tanulók zajától. Marosvásárhelyen a ref. kollégium­ban van ilyen szlerdtanfolyam, melynek vezetője Spániel Vince , tanár, résztve­vői pedig az intézet tanulói. Felkerestük a professzort tanítványai között. Mindegyiknek magyaráz, mind­egyikhez van egy-egy oktató szava és különös atyai szeretettel kezeli őket. — Kérem, itt mindenki megtanul­hatja azt a mesterséget, amelyhez épen a legnagyobb kedve van. Egy-egy résztvevő 40—80 lejt fizet évenként és tanulmányai mellett játszva sajátíthatja el a választott ipart. Hogy ennek mennyi előnye van, azt nem is lehet felsorolni. A gyermek azon felül, hogy elsajátított valamely iparágat, megbe­csüli a munkát és a munkássággal szemben nagyobb tiszteletet fog ta­núsítani az esetben is, ha nem foly­tatná az itt elsajátított mesterséget. De kiváló nevelő hatása van a szlöjd­­nek abból a szempontból is, hogy az ifjúságot legalább a foglalkozás idejére elvonja a rossz társaságtól, a kávéház­tól és eféle, az ifjakra károsan ható helyekről. Ellátogattunk ezek után az egyes műhelyekbe, legelőször a papírmun­­kásokhoz. Ügyes lányok és fiúk kötik saját könyveiket rendületlen szorga­lommal. Ez a munkakör a szlöjd első fokozata. Második fokozat a famunka. A fa műhelyben szorgos fúrás faragás, kopácsolás járja, kiki a maga munkája mellett fáradhatatlanul dolgozik. Egy III.-ik gimnazista az esztergályozógép mellett komolyan, a munka nemessé­gének tudatában pompás esztergályos munkát végez és látszik az arcáról, mennyire örül a precíz munkának. Innen a fémmunkások műhelyébe men­tünk. Fejlettebb fiúk dolgoznak itt valóban nehéz instrmentu­mokkal Ennek egyik alosztálya a fizikai szak, mely a a fémműhellyel szoros kapcsolatban van és az elméleti részt itt sajátítják el. Lélekemelő látvány, mikor lateiner, intellektuális pályára készülő ifjak vik­­ig felgyürközve dolgoznak és lelke­sülnek a munkáért. Az ilyen ifjakból bizonyára a legtökéletesebb emberek lesznek, akik már zsenge korukban tanulják meg a munka becsületét. Spániel tanár pedig fogadja e hely­ről is meleg üdvözletünket. És ha nehéz és felemelő munkájának elisme­­rése nem minden tekintetben elégíti ki, az ifjúság lelkesedése és hálája — higgye el — sohase fog elmaradni, ami pedig tanító pályán talán az anyagi elismerésnél is többet jelent. &£■ MMNMM mmammm ■mmosbd Ilin de Barim és T Grosavesca Marosvásárhelyen. Apa de Barba és Traias­­Ke­savcica, a kolozsvári román opera tagjainak keddi hangversenye a leg­tökéletesebb erkölcsi siker jegyében folyt le. Zenei intelligenciájuk hiányára vall azoknak távolmaradása, akik szí­vesen olvassák nevüket a kulturembe­­rek névsorában s akiknek köteles­ségük lenne ilyen par excellence művészi vállalkozást — elsősor­ban a saját lelki gyönyörűségük végett — támogatni. De nálunk még mindig csak oda tolong a közönség, ahol már minden jegy elkelt, legyen ez az attrakció akármilyen harmad­rangú, tingli-tangli nívójú. Pedig Aca de Barbu és Orosavescu azon kevesek közül valók, akik az igazi, hamisíthatatlan művészet képvi­selői. Tökéletes zenei intelligenciájuk, iskolázott kristálytiszta hangjuk ma­gukkal ragadja a legkritikusabb hall­gatót is. Barbu kisasszony gyönyörű szopránja, mellyel Puccini örökszép melódiáit annyi érzéssel és megértés­sel interpretálta, sokáig fog visszhang­zani a kevésszámú jelenvolt érzésvilá­gában. Nemkülönben Grosavescu úr tömör, meleg lírai tenorja is, amely­hez hozzájárul kellemes megjelenése, tiszta szövegkiejtése és még sok művészi kvalitása, melyek együttvéve arra predesztinálják, hogy nevét rövi­desen a világ legelső tenoristái között emlegessék. Papírszalvéta legolcsóbban Révésznél

Next