Typographia, 1888 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1888-01-06 / 1. szám
1. szám — XIX. évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRA Megjelenik minden pénteken Negyedévre..............................1 forint Fél évre...................................2 forint Egész évre................................4 forint typographia Budapest, 1888. január 6-án HIRDETÉSEK Árszabály szerint számíttatnak KÉZIRATOK nem adatnak vissza. A MAGYARORSZÁGI Szerkesztőség: VIII.,Stahly-utcza 1.sz. Kg^YVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE Kiarluhvatal: vnB Stahly-utcza 1.sz. Előfizetési felhívás! Január hó 1-jével új negyedévi előfizetést nyitunk a „Typographia“ czimü szaklapra és felkérjük a t. szaktársakat, szíveskedjenek előfizetéseiket mielőbb megújítani. Az előfizetési pénzek STEINER ADOLF úrhoz (Budapest, VIII., Stáhly utcza I.) intézendők. A kiadóhivatal. Alulírott bizottság tisztelettel kéri a házi pénztárnok urakat, hogy az árszabályügyi költségek fedezésére gyűjteni szíveskedjenek. A szerkesztő-bizottság. A munkásokkal való bánásmód. Szokása a nagy uraknak, hogy mindent megengednek maguknak, amit a törvény nem tilt; nem keresik azt, hogy tetteik megegyeznek-e a tisztességgel s illők-e azok a gazdag emberhez a szegénynyel szemben, sőt elkövetnek bizonyos urak néha oly dolgokat is, a melyek még a törvénynyel is ellenkeznek, mert azt hiszik, hogy ők urak, tehát nekik minden szabad. A munkásokkal való tisztességes bánásmódot megköveteli az alantabb állók iránt való tisztelet, mely meg is van minden müvelt emberben, s igy igen kevés azoknak a faktoroknak száma, kik ez ellen vétenek s durvák és faragatlanok a munkásokkal szemben ; sajnos azonban, már sokkal többen vannak (igaz, hogy csak a kis nyomdákban) az olyanok, kik az üzleti haszonért más tekintetben bánnak rosszul, sőt törvényellenesen a munkásokkal: ezek fölhasználnak minden alkalmat arra, hogy a munkást keresetében megrövidítsék, sőt az üzlet érdekében — az ipartörvény ellenére — fölmondás nélkül rögtön el is küldik őket. Nálunk, nyomdászoknál, nagyban dívik az úgynevezett kisegítő kondíczió, amelyet a mostani szomorú viszonyok között sokszor kénytelenek vagyunk elvállalni; egyik-másik kis princzipális fölküld az egyletbe, hogy nála egy-két szedő pár napra munkát kaphat, s a munka végeztével — elmehet. Ez az igazi kisegítő kondíczió, amelyre, sajnos, nincs orvosság; ezt azonban a főváros legnagyobb nyomdájának, a Franklin-társulatnak üzletvezetője máskép magyarázza: szerinte ha valakit kisegítőül fölvesz s az hónapokig dolgozik is nála, mégis bármikor elküldhető, s tényleg el is küldi. Eltekintve attól, hogy az ilyen eljárás nem csak hogy nem illő egy gazdag részvénytársasághoz s nem is követik még a magánkézben levő valamire való nyomdákban sem, még határozottan a törvénybe is ütközik, a mint alább kimutatjuk. A Franklin-társulat faktora nagyon ismeretes határtalan szabadelvűségéről, csak az a kár, hogy az ipartörvényt nem az ő szabadelvűségéhez mérten csinálták: vannak abban a munkás, de sőt még a faktor szabad akaratát is korlátozó pontok, melyeket mindkét félnek — elvei ellenére is — meg kell tartani. Lehet, hogy eljő az idő, amidőn oly ipartörvényünk lesz, amely megfelel a faktor úr gondolkodásmódjának, s akkor majd eljárhat úgy munkásaival szemben, amint most szeretne eljárni. De térjünk át a dologra. A múlt hét csütörtök délutánján a Franklin-társulattól pár szedőt, kik már hónapok óta voltak ott, munkahiány miatt rögtön elbocsátottak; hogy ez nem ok oly üzletben, ahol 130 szedő áll, azt mindenki tudja, mert ott a 2—3 embert ha másra nem, hát föltisztogatásra lehetett volna még két hétig használni. De ezt és a gazdag részvénytársaság tisztességét mellőzve, nézzük, megengedi-e az ipartörvény az ilyen eljárást? A 88. §. így szól: „Az iparos és segéde közötti viszony szabad egyezkedés tárgya. — A szerződés, ha a felek máskép nem egyeztek, csak 1 heti próbaidő eltelte után válik kötelező erejűvé.“ E §-t csak úgy lehet magyarázni, hogy a próbaidő tarthat 14 vagy 5 napig is, de semmi esetre sem hónapokig, mert hisz ez esetben a munkás existentiása veszélyeztetnék. A 92. §. a következő: „A munkaadó és segéde közötti viszony, ha másképen nem egyezkedtek, vagy ha a gyárakban a munkarend másképen nem intézkedik, 15 napi felmondással felbontható.“ Ennek értelme szerint a munkaadó egyezkedhetik segédjével úgy, vagy a munkarend intézkedhetik úgy, hogy a felmondás ne 15, hanem több, pl. 30 nap legyen. Oly egyezséget azonban nem képzelhetünk, s a Franklin-társulat munkarendjében sincs benne, hogy a munkaviszony munkahiány miatt azonnal fölbontható. Ha ez szabad, úgy kár volt az ipartörvényt csinálni, mondta volna ki a törvényhozás, hogy a munkaadó mint tulajdonos úgy bánhat munkásával, mint bármely ingó vagy ingatlan vagyonával. Azok az okok, amelyek miatt a munkás rögtön elbocsátható, a 94. §-ban vannak fölsorolva, de ott a munkahiány mint ok nem szerepel. Most, hogy ezeket elmondtuk, elmondjuk azt is, hogy a faktor úr, midőn az illető szedőket fölvette, bizonyos szerződéses írást íratott velők alá, amely a kilépésre vonatkozik, megjegyezzük azonban, hogy oly szerződést, mely a törvénnyel ellenkezik, nem szabad senkivel sem kötni. Mindezekből tehát látható, hogy a Franklintársulatnál a munkások elbocsátását illetőleg nemcsak hogy nem humánusan, de sőt törvényellenesen járnak el; a munkásnak ez eljárás ellen vajmi nehéz orvoslást szerezni, mert kénytelen idejét vagy munkakereséssel vagy a kapott munka végzésével tölteni, s így a társulat nyugodtan marad törvénysértéséért. A társulat faktorának ez eljárása annál csodálatosabb, mert nincs a fővárosban nyomdász, ki alárendeltjeivel szemben oly szigorúan követelné az ipartörvény megtartását : nem pörösködött még senki annyit inasokkal, gépleányokkal, kerékhajtókkal és szedőkkel, mint a Franklin-társulat faktora, csakhogy rendesen ő volt a panaszos. Nagyon szeretnők, ha a faktor úr, kinek tagadhatatlanul legnagyobb érdemei vannak iparunk emelése körül, ez érdemeit a munkásokkal való jó bánásmóddal egyesítené, s ha már a törvényt semmibe sem veszi, legalább az általános szokást követné s két hétre mondana föl munkásainak, mert hisz igy járnak el a Zeisler-, Münster-, Müller-, Kohn- stb.-féle nyomdákban is. A tanoncz-ügy. A tanoncz-üggyel eddigelé már annyi szaktárs foglalkozott, s az illetők oly sokat írtak össze erről a mi „tengeri kigyónk“-ról, hogy azok olvastára talán némely pályatárs előtt szinte lehetetlennek fog tetszeni az a körülmény, hogy újabb, czélra vivő módot tudjon valaki ajánlani e kényes természetű és nehéz munkával járó feladat helyes és sikeres megoldására. Pedig e hiedelem merő csalódás. Czikkem alantabb következő soraiban nem egy meggyőző érvvel fogok bizonyságot szolgáltatni ama körülmény mellett, hogy a tanoncz-ügy végleges rendezésének legeredményesb módját eddig még senki sem tette szóvá egyesületi közlönyünk hasábjain. .Azok a pályatársak, kik a tanoncz-üggyel foglalkoztak, s habár nem a kellő alapossággal és nem eléggé behatóan foglalkoztak is vele, mindazáltal bizonyos jóakarat el nem vitatható tőlük, nyilvánított nézeteik alapján, két táborba sorozhatók. E két tábor hívei, noha nem ellenkező, de egymás véleményétől mégis lényegesen eltérő álláspontot foglalnak el. Az első tábor híve: számát azok a pályatársak szaporítják, kik a sokat kifogásolt ipartörvény némely áldatlan szakaszának módosításával remélnek minden mostanáig érzett bajt elhárítani, minden tapasztalt hiányt pótolni. Mindegyre azt hajtogatják, hogy így az ipartörvény, meg úgy az ipartörvény, ez az oka minden bajnak, főleg a tanonczkórságnak. Elismerem ugyan, hogy az ipartörvény több rendbeli szakaszának módosításával mi is nyernénk valamicskét, meg a tanoncz-ügy is könnyebb szerrel lenne a kívánatos megoldás útjára terelhető , ámde kereken tagadom azt a több ízben hangoztatott állítást, hogy egy pár szakasz kicserélésével már végleges megoldását nyerné a tanoncz-ügy. Dehogy nyerné! Tagadhatatlan ugyan, hogy az ipartörvény czélszerű módosítása lendítene valamelyest az annyi súlyos gondot okozó ügyön, hanem ez még vajmi lassú közelgés ahhoz a nagy munkához, amelynek terhe — a tanoncz-ügy rendezésével — vállainkra gördülne. A második tábor híveinek azokat a szaktársakat tekintem, akik miatt az ipartörvény lehet bár még tízszerte fogyatékosb, vagy — ha úgy tetszik — rosszabb alkotásu, mégsem bánják, csak a főnökök, illetőleg az ügyvezetők hajtsanak az ő panaszczikkeikre, s ne fogadjanak föl mindenféle utczagyerköczöt nyomdász-tanulóul. E nézet hivei egyedül csak azon az uton vélik sikeresen megoldhatónak a tanoncz-ügyet, amelyet megtevésére rá szeretnék csábítani az ügyvezetőket. Legforróbb óhajuk ugyanis az, hogy az ügyvezetők fokozottabb igényekkel álljanak elő a tanonczulfogadás alkalmával. A fölveendő tanulónál ne elégedjenek meg a négy elemi osztály elvégzésével; követeljenek tőle hosszabb ideig tartott iskoláztatást, egy pár, gymnasiumban vagy reáliskolában töltött évet. — ügy okoskodnak az illető szaktársak, s szerintem nagyon helyesen, hogy a középszerű tanuló is kijár a tizenkettedik életéve betöltéig hat osztályt: négy elemit s két gymnasiumit, előbb, illetve fiatalabb korban pedig föl se fogadható tanonczul. S mégis, a mi tanonczaink közül vajjon hány fordult meg a középiskolák falai között? — Nem tagadom ugyan, hogy akadnak közöttök olyanok is, ámde azok száma elenyészően csekély.— Legtöbbje, s ez a körülmény az, amelynek felgondolására a hivatással biró nyomdász kedélye elborul, ismétlem: legtöbbje még a négy elemi osztályt sem végezte be. Elpanaszolták azt is, velem együtt már évekkel ezelőtt, hogy tanonczaink legtöbbje