Typographia, 1895 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-04 / 1. szám
1. szám. — XXVII. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Budapest, 1895 január 4. ELŐFIZETB81 ÁRA Negyedévre .....................—.75 rét évre............................... 1.50 Brél* évre......................... 3.— Egyes szám 5 kr.TYPOGRAPHIA HIRDETÉSEK soronkint 10 kr, azonkívül 80 kr bélyegilleték, mely összeg előre beküldendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség : VT., Gydr-utcza .Hr. sz. A MAGYARORSZÁGI Kiadóhivatal: VT., Gydr-utcza 31. sz. VIV.C. 350 KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE, Budapest, január 1. A vasárnap tartott folytatólagos rendkívüli közgyűlésen ismét bebizonyult az, hogy a mi gyűléseinken rendesen ugyanaz a 100—200 ember van jelen és új arczokat soha sem látunk. Legyen a gyűlés akár egyleti, akár lapbizottsági, az nagyon mindegy; a szaktársak azt hiszik, hogy eleget tettek mindkét irányban kötelességüknek az által, hogy anyagilag meghozták az áldozatot. Azért használjuk az áldozat szót, mert valósággal azt tartja a legnagyobb rész, hogy a pénz adásával nem maga iránt való kötelességet teljesít, hanem másoknak hoz áldozatot. Nagyon kevesen voltunk eddig, akik nem ezt a téves hitet vallották, de sőt még ma is nagyon lassan szaporodik azok száma, akik elvből fizetnek egyleti illetőket és százalékot a lapbizottságnak ; még mindig csak úgy állunk, hogy a lelkes kisebbség erkölcsi nyomásának engedve adja oda a nem gondolkozó többség az ő illetékét, sőt egyes üzletekben és vidéki városokban még ezt sem tudtuk elérni, és e helyeken még most is fatalista módon gondolkoznak a nyomdászok: megnyugosznak a sors intézkedéseiben, azt hívén, hogy azt emberi erő meg nem változtathatja, mert — szerintök — sorsát senki ki nem kerülheti. Pedig mi máskép van mindez a gyakorlati életben ; látjuk, tapasztaljuk, hogy úgy az egyes ember, mint az egyesekből alakult társulatok a leghatalmasabban befolynak az egyén helyzetének miként való alakulására. E rövid bevezetés után térjünk át tulajdonképeni tárgyunkra, a gyűlés lefolyására ; a jegyzőkönyv rendesen röviden, szárazon hozza a tárgyalás lefolyását és a hozott határozatokat, így tehát nagyon szükséges, hogy mi vele melegebben foglalkozzunk, különösen most, midőn egyletünk sorsa függ attól, hogy milyen alapszabályaink lesznek a jövőben. Az elnökség, nézetünk szerint nagyon helyesen, abból az elvből indult ki, amelyet lapunk múlt évi 51. száma első czikkében vallottunk, hogy t. i. ne az egyes szakaszokon való aprólékos módosítások képezzék az időt rabló vita tárgyát, hanem a sokkal fontosabb, elvi eltérésekről beszéljenek a tagok. Ámde ez hiába történt, mert a tagok ragaszkodtak a szakaszok szerint való vitához, így tehát meg is kellett annak történni; csakhogy valamit mégis használt múltkori fölszólalásunk, mert legalább röviden történt a vita, úgy hogy a gyűlés a hátramaradt nagyobb részt gyorsabban letárgyalta, mint két hét előtt a kisebb részt, sőt még annyi ideje is maradt, hogy megállapította a kongresszus helyét és megválasztotta a kongresszusra a küldötteket. Ez mind igen örvendetes jelenség, nem az azonban az, hogy egyes szaktársak fölszólaltak a lapunkban megjelent s már föntebb említett czikk miatt; kifogásolták annak a vezetőség lanyhaságára vonatkozó részét és más egyes kifejezéseit, sőt egy tag annyira ment, hogy annak a czikknek egy szava miatt is fölszólalt, mert ő azt — nem lévén teljesen a magyar nyelv birtokában — nem értette meg. A „Typographia“ ma már nem az egyleté, így tehát nagy tapintatlanságra vall az, hogy annak irányát vagy talán csak hangját is egy egyleti gyűlésen vita tárgyává tegyük; akinek a szerkesztőség ellen kifogása van, az jöjjön a lapbizottsági gyűlésre panaszával: itt vádolhatja a szerkesztőséget a lap iránya vagy hangja miatt, a tagok meghallgatják, sőt — ha igaza van — a szerkesztőségnek bizalmatlanságot is szavaznak, de ne keverjünk két oly testületet össze, amelyek egymástól teljesen függetlenül működnek. De nem helyes ám az sem, hogy egy jóakaratból, az ügy iránt való szeretetből irt czikk miatt mindjárt gyűlés elé menjünk panasszal, az első fórum megkerülésével ; mi azt a czikket nem azért írtuk, hogy egyik-másik szaktársunkat boszántsuk, hanem azért, mert az abban elmondottak képezik véleményünket. Márpedig a szabad vélemény-nyilvánítás — úgy hisszük — egyik legszebb és legsarkalatosabb joga a szabad embernek: aki ezt megtámadja, az furcsa fogalommal bír az emberi jogokról. * A kongresszus tehát, két évi hosszú kínlódás után, végre valahára mégis csak meglesz, mégpedig Budapesten; e ténnyel szemben azonban megint egy oly véleményt kell nyilvánítanunk, amelyért talán ismét megtámadásnak leszünk kitéve: nem tudjuk ugyanis azt, hogy mi lesz ennek a kongresszusnak a dolga ?! — Az alapszabályok megvitatása talán ? Hisz ezt már két gyűlés megvitatta és el is fogadta, amelyen a vidéki tagok is részt vehettek az alapszabályok értelmében, amennyiben egyik-másik szakaszhoz beküldhették volna szavazatukat írásban. Ez a szoros alapszabályszerű eljárás, mert az alapszabályokban csak közgyűlésről, nem pedig kongresszusról van szó ; ámde— hódolva a régi szokásnak — tarthatunk azért kongresszust is, mert hisz ez több erkölcsi haszonnal jár, mint amennyi anyagi kiadásba kerül. Csakhogy aztán azt megillő, hogy a kongresszusnak olyan napirendje legyen, amely érdekes és fontos. A régi kongresszusokon mindez megvolt; midőn a magyarországi vidéki egyletek egyesültek a központtal, a budapesti kongresszuson megcsináltuk a jelenlegi alapszabályt, továbbá rendeztük a vidéknek a központhoz való viszonyát és ezt megelőzőleg vettünk föl egy statisztikát is, amely nem készült oly hosszú ideig, mint a jelenlegi, de azért mégis jobb volt, mint aminő a mostani lesz. — Aztán az aradi és temesvári kongresszuson meghoztuk azt a határozatot, hogy a kisebb városokban dolgozó szaktársak is kötelesek fizetni a kerületi központban levő önképzőosztályba, továbbá megvetettük alapját a mostani viaticum-rendszernek stb. stb. Ámde mindez most nem történik, mert a mostani kongresszusnak épen semmi napirendje nem lesz, összevissza lévén már vitatva és elfogadva az alapszabály-tervezet. Gondoskodjék a választmány valamiről , tűzzön ki a napirendre egy-két olyan pontot, hogy érdemes legyen a kongresszust megtartani és ne csak azért tartsuk azt, mert a közgyűlés két évvel ezelőtt kimondta annak megtartását. Kis-Miskolcz és Ferbicváros. A népek, ha valamely földterületen nagyon elszaporodtak, minden időben úgy jártak el, hogy magokból rajokat eresztettek, a melyek aztán távolabb, vagy közelebb gyarmatokat alapítottak, így jártak el a régi phoenikiaiak és görögök, így a mai angolok, hollandok, spanyolok stb., így épült a régi hires Karthágó és a ma is hires számos északamerikai és ausztráliai nagyváros, de sőt így jött létre a ránk nézve nagyon nevezetes Kis- Miskolcz is. Ismeretes dolog az, hogy Miskolcz városában a csizmadiák már a mult században annyira elszaporodtak, hogy a tovább szaporodás meggátlása végett a városi tanácshoz folyamodtak ; ez nagy bölcsen segített is a dolgon, a mennyiben egy decretumot adott ki és ebben megparancsolta a csizmadiaczéhnek, hogy állandóan 999 csizmadia legyen Miskolczon és az 1000-iket ne vegyék föl soha sem a székbe; uj tag fölvétele csak akkor történhetik, ha a régiek közül egy meghal: azaz, hogy a létszám, a 999, akkor kiegészíttessék. Ez a bölcs intézkedés meghozta áldásos hatását egész napjainkig, úgy, hogy Miskolczon minden csizmadia pörkölhetett egy-két hízót karácsonyra és ehetett egy szopós malaczot uj esztendő napján, a melyet galléros köpönyege alatt vitt haza a heti vásárról és ha valamelyik ellenséges májszter ablaka alatt ment el, jól megszorította a malacz lábát, hogy az visítson és igy az ellenség is hallja, hogy ő is malaczpecsenyét eszik ám. Ámde ez a boldog állapot megváltozott, mióta az az átkozott szabadelvűség meghozta az ipartörvényt, vele együtt megszüntetvén a régi eréhrendszert és szabadjára bocsátván az ipari versenyt. — Sajnos, elszaporodtak Miskolczon a csizmadiák és már nagyon fölülhaladták a régi létszámot, a 999-et ! Mit tehettek mást, mint követték a nemzetek példáját és rajt bocsátottak ki magukból, amelyet azonban — a nagy példának utánzata csak kicsiny lévén — nem a városhoz közel telepítettek le, mint Budapest teszi az ő fölösleges népével, hanem városuktól távol, a csizmadiákkal már úgy is megvert Budapestre. Olyan Isten csapásaként hatott ez a telepítés a budapesti amúgy is szegény csizmadiákra, mint ha egy földhöz ragadt szegény parasztnak kis termését a kora tavaszi fagy vagy a nyári jégeső teszi tönkre , de nem tehettek ellene semmit : szabad a verseny, a túl sok munkát pedig a szabadelvüség szorgalomnak titulálja ; megtelepült tehát a miskolczi raj és a telek» helyéül az üllői uton levő, s az épen semmit sem dolgozó agráriusok »Köztelek« czimü házát választotta. Midőn a raj kiröpült Miskolcz városából, annak minden egyes tagja egy csomó kenderkóczot és egy darab szurkot kapott a dratvakészitésre, továbbá egy kneipet és egy dikicset a bőrvágásra. És ezek az emberek az industriának e szerény eszközeivel bámulatos dolgokat mivelnek ! Van egy atyamesterük és több czéhbeli hivatalnokuk, akik kiosztják a munkát a czéhben levő