Typographia, 1912 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-05 / 1. szám

Január 5 nak hatványozottabb lelkesedéssel kívánunk megfelelni, amidőn a világ legcsodásabb, legértékesebb alkotásán: rotációs gépen — 9500 példány a szükséglet — sokszoro­sítjuk azokat a gondolatokat, amelyek Magyarország nyomdai munkásait eggyé kovácsolják és szervezetünk erejét félelme­tesen imponálóvá növelik. Preusz Mór: TYPOGRAPHY A munkaadók újabb állásfoglalása. Szinte vártuk, hogy a budapesti nyomdatulaj­donosok testülete korrigálni fogja a bérjavítás tekintetében elfoglalt helytelen állásfoglalását. Mint emlékeznek szaktársaink, mi a legnagyobb erél­­­lyel és határozottsággal lehetetlennek nyilvánítot­tuk azt, hogy a nyomdatulajdonosok testülete, mellyel szerződéses viszonyban állunk, olyan jogot ar­rogál­jon magának, amivel megakadályozhatja a nyomdai munkások bérének az emelkedését. Ilyen jog nem létezik és aki igénybe veszi , visszaél vele. Amióta a nyomdaiparban kollektív szerződés biztosítja a termelési folyamatot, amióta közös fórum állapította meg a munkások és főnökök jogait és kötelességeit, azóta illetékes helyről csak arról hallottunk csevegni, hogy az árszabály nem ismer maximumot, csupán minimumot. Ez a szán­dékosan és ismételve elhangzott kijelentés befolyá­solta elhatározásunkat a munkabért illetőleg. Mert minden bizonnyal, ha csak sejtelemmel bírtunk volna arról, hogy a munkaadók hivatalos testülete valaha a fenti kijelentésnek komolyságot és őszin­teséget nem tulajdonít, akkor alaposabban meg­fontoltuk volna, vajjon az árszabályban lefektetett bértételek elfogadására kapacitáljuk-e a munkáso­kat. Minden bizonnyal maguk a munkások meg­bízottai, akik az árszabálytárgyalásokban részt­­vettek, sem elégedtek volna meg az érvényben levő bértételekkel. De éppen azért, mert hittünk annak a kijelentésnek, hogy a munkaadók testülete elismeri azt, miszerint a minimum a leggyengébb munkaerőnek szól, megnyugodtunk a változhatat­­lanba és elfogadtuk a fizetési tételeket, mindenkor hangoztatván, hogy a munkásoknak ezután is jogukban áll képességeiket kellőképpen értékelni. A munkások e jogát soha egy pillanatra sem adtuk fel és soha senki által nem vonatott kétségbe. Éppen ezért bizonyos fokú megütközéssel fogadtuk a főnökegyesület fent vázolt és a múlt számban is közölt átiratát. Nem tagadjuk, számoltunk azzal a körülménnyel, hogy akadnak egyes munkaadók, akik az árszabálynak a minimumra vonatkozó rendelkezését félremagyarázzák és a magasabb munkabér fizetése elől mereven elzárkóznak majd. Ezzel a körülménnyel annál inkább számoltunk, mert tudatában voltunk és vagyunk annak, hogy amilyen mértékben vannak a munkaadók között, akik az árszabály szellemét nem ismerik, sőt nem akarják ismerni, éppen úgy vannak a munkások között is olyanok, akikről nem állítható az, hogy minden tekintetben kifogástalanok. De amint a munkások testülete, a szakszervezet vezetősége mindenkor a leghívebben és a legbecsületesebben ügyel az árszabály betűinek és szellemének a betartására, aképpen ügyelnie kell erre a munka­adó érdekeltségnek, a főnökegyesületnek is. Úgy látszik a főnökegyesület maga is érzi, hogy a kollektív szerződés szellemével nem fér össze múltkori állásfoglalása, jónak látta a következő ujabbi köriratot a budapesti nyomdatulajdonosok­hoz intézni. A nyomdászai szakosztálynak december 28-án tartott ülésében hozott határozat alapján érte­sítjük t. tagtársainkat, hogy a drágasági pótlékra vonatkozó kérdés a könyvnyomdai munkások szakszervezetével folytatott tanácskozáson el­hangzott kijelentések alapján tárgytalanná vált. Ez a tény nem érinti a munkaadóknak azt az eddig is fennállott jogát, hogy egyes, arra érdemes munkások bérét saját belátásuk szerint a jövőben is megjavíthassák. Ez egészen más. Ez a gondolkozás kielégít bennünket, mint szerződő felet. Azonban a törté­neti hűség kedvéért helyre kell igazítanunk e kör­levél következő részét: „a drágasági pótlékra vonat­kozó kérdés a könyvnyomdai munkások szak­szervezetével folytatott tanácskozáson elhangzott kijelentések alapján tárgytalanná vált“. Ebből az is kiolvasható, hogy a szakszervezet drágasági pótlékot kért és efelett tanácskozást folytatott. Már­pedig az igazság az, hogy a szakszervezet sem közvetve, sem közvetlenül drágasági pótlékot nem kért, ellenben igaz az, hogy­ a budapesti nyomdai munkások vagy a bizalmi férfiak, vagy egy ad hoc bizottság útján a drágaságra való tekin­tettel munkabéremelést kértek. A munkások kéré­sével a munkaadók testülete két ízben foglalkozott más-más eredménnyel. Az első állásfoglalás vissza­tetszést szült, amit követett a fenti, bár nem kielé­gítő, de mégis megnyugtató határozat. Megnyugtató annyiban, mert ismételten elismerését találjuk annak, hogy a minimum nem maximum. És ez a­ fontos. A többi a nyomdai munkások dolga. Tessék mind­azoknak, akik magasabb képességgel rendelkez­nek, magasabban érzékeltetni munkaerejüket. Ha a nyomdai munkások ennek a törekvésnek meg­felelnek, akkor jó és hasznos szolgálatot teljesí­tenek önmagukkal szemben. Még valamit a bizalmi férfiak figyelmébe. Mint a fent közölt munkaadói körlevélből is kitűnik, álta­lánosságban a főnökök figyelmeztetve lettek arra, hogy a munkásaik bérét javítsák. A főnökegyesület figyelmeztetését megelőzte a munkások kérése. Már most az ügy érdekében tudnunk kell, hogy ki tett eleget a figyelmeztetésnek, illetve kérésnek. Ezért arra kérjük a bizalmi férfiakat, hogy sürgő­sen közöljék velünk, vajjon az illető nyomdákban hányan és milyen mértékű bérjavításban részesültek. Mert tudni kívánjuk, kik azok a munkaadók, akik a főnökegyesület figyelmeztetését és a mun­kások kérését figyelembe veszik. 1912 A minimumról. Árszabályunk megállapítja azt a legkisebb bér­összeget, mely a leggyengébb munkaerőnek jár, vagyis meghatározza azt­­ a minimumot, melynél kisebb hetibér nyomdai munkásnak nem fizethető. Ez a minimum tehát egy alapot képez, amelyből kiindulva minden szaktárs értékelheti a saját munka­erejét és szaktudása arányában igényelhet a mini­mumot többel-kevesebbel meghaladó díjazást, maga a minimum azonban csak a leggyengébb munka­erőnek fizetendő. Ilyképp értelmezte ezt bizottságunk is, mikor árszabályunk eme pontjában megállapodott. Érthetetlen tehát, hogy a szaktársak, különösen a szedők túlnyomó része olybá veszik ezt a mini­mumot, mintha ennél magasabb díjazás csak a munkaadó különös kegye folytán lenne elérhető, nem pedig azáltal, hogy­ a szakmában a legkeve­sebbnél többé-kevésbé nagyobb képzettséggel ren­delkeznek. Érthető volna a dolog akkor, ha ez a minimum lehetővé tenné a legszerényebb megélhetési igények kielégítését. De erről a jelen viszonyok között beszélni sem lehet. Hogy pedig a munkás munka­erejét a legminimálisabb árért adja el olyankor, midőn ő minden a megélhetéshez szükséges c­kkért a legmaximálisabb árakat kénytelen fizetni, igazán abszurdum. Munkaadóink ezzel a helyzettel természetesen meg vannak elégedve és igyekeznek is azt tőlük telhetőleg kihasználni. Több fővárosi nyomdában például az a rendszer dívik, hogy az újonnan belépő szedőt először számolásban dolgoztatják s ha hetenként 45—50 korona áru szedést szállít, akkor 35 koronáért, vagyis a minimumért bizonyosba állítják. Sőt akadt egy faktor, aki a békéltető bizottság elé akart egy szaktársat citáltatni, mert az a neki felajánlott minimumos kondíciót nem fogadta el. Ezekért a viszonyokért maguk a szaktársak fele­lősek, mert belépésük alkalmával mindig egész természetesnek találják, hogy minimumos fizetés­ben részesülnek. Pedig ezen változtatni kell, ennek az állapotnak meg kell szűnnie. Egy kis öntudatos­sággal és önérzettel ezeket a visszásságokat hama­rosan meg lehetne szüntetni. Legeklatánsabb pél­dát szolgáltatnak erre gépmester szaktársaink, kik között csak elvétve akad olyan, ki 35 koronás minimumért dolgozik. Elkerülhettük volna a munkaadók múlt heti állásfoglalását, melyet az 1 korona javítás ügyé­ben elfoglaltak, ha alázatos hangú memorandumok és kérések benyújtása helyett munkaerőnkre­­ és képességeinkre hivatkozva, már előbb követeltünk volna a minimumnál magasabb díjazást. És talán akkor arra sem lenne szükség, hogy a szaktársak — mert hát élni mégis csak kell — az adósságcsinálás művészetének fejlesztésében oly rekordokat érjenek el, aminőkkell más szakmák munkásai között még megközelítőleg­ sem talál­­kozunk s amelyek súlya alatt egész életükön át roskadoznak és melyek fizetésletiltás alakjában egyik kondícióból a másikba űzik őket. A munkaközvetítő-szabályzat szerint ugyan az a szaktárs, kinek eddig nem volt minimumon felüli fizetése, tartozik a felajánlott minimumos kondíciót elfogadni, de egy hét elteltével, mialatt a munka­adónak volt alkalma az illető szakismereteiről meggyőződést szerezni, javítást kellene kérnie, melynek megtagadása esetén kilép. Ezzel nem veszítene az illető semmit,mert három­hetes kondíció után is visszakapja előbbi munka­közvetítési sorszámát s így mindjárt közvetítésre kerül ismét. Ily módon szaktársaink legnagyobb része elháríthatná magától a megszégyenítő „leg­gyengébb munkaerő“ jelzőt és megkönnyíthetné valamelyest a ma oly nehéz megélhetését. Szaktársak ! Ne sirámokkal és alázatos kérések­kel járuljunk a munkaadók elé, ne drágasági pót­lékot kérjünk, hanem követelje ki-ki saját mun­kájának megfelelő ellenértékét! Ha mindegyikünk megteszi ebben az irányban kötelességét és nem számít méltányosságra és jóindulatra, akkor nem érhet bennünket csalódás és kudarc. Billmann: A szövetkezeti mozgalom szükséges kiegészítő részét képezi a politikai és szakszervezeti mozgalomnak. Ha a három közül bármelyik hiányzik, csonka a mun­kásmozgalom. Újévi ajándék. Alázatos Ádám nyomdász — úgy negyven-ötven között lehetett, egy kissé púpos háttal — még jobban beleejtette körtefejét a télikabátja gallérjába, mert a decemberi esőnedves szél, mely az utcaszéli akácok kopott, meztelen ágai között sikongva, kacagva bujkált, őtet sem kimélve, olyat ütött mellére, hogy megborzongott tőle. Valami motosz­kálhatott fejébe, mert mikor a gázlámpának (oh nem, nem sárgás gyér világa) ezüstfehér izzója egy vörös sávval megvilágította gyűrött, még ólom­poros arcát, látni lehetett rajta azt a patinát, amelyet a szakértők bánatnak neveznek. Kajla bajsza dértől csapottan tapadt arcához, még egyet, kettőt lépett bizonytalanul, aztán megállóit. Éppen szemben, a túloldalon, egy játékkereskedés kirakata csillogott. — Hm, milyen jó lenne azt a szőke, szép hajú babát ott megvenni. Nem is lehet nagyon drága. No, azt a kisebbet. Persze a nagyja, az nem nekem való. Azt már csak az urak veszik meg. Oh, mily boldogság volna. A Bözsike hogyan örülne. A patinás bu mintha egy pillanatra elült volna az arcáról, míg így gondolkodott. —■ De mi lesz a Károlykával. Ha már a Bözsinek veszek, neki is kell valami. Persze. Alázatos Ádám a kirakat felé lépegetett, nem törődve a folyós utcasárral, mely talpa alatt — klaty-klaty — szétmállott. — Istenem, hogy sírtak karácsonykor, hogy nem vehettem nekik semmit. Szegényeket áltattam. Azt kellett mondanom, hogy a Jézuska hozzánk ké­sőbben jön. Hogy néztek rám, milyen boldogan azok a gyerekek. Egészen elmélyedt a játékok nézésébe, míg így fűzte gondolatait s nem vette észre, hogy már egy fél órája áll itt a kirakat előtt a nedves, hideg sárban. De fázni kezdett egész testében. Kiválasztott tehát egy épitőszekrényt s egy kis olcsó babát azzal az eltökélt szándékkal, hogy szombaton meg­vásárolja. Már éppen tovább akart menni, mikor vállát ütés éri. Megfordul. Egy szaktársa volt. Magas fiú. Úgy harminc éves korral. Tekintetéből a meg­­állapodottság, az öntudat büszkesége csillogott elő. S ami ezzel a csillogással keverődzött, összeolvadt, az a megtestesült jóság harmatja volt, mely arcát, mint a rózsa szirmait, megülte. Lágy­, barna, sely­mes bajszát két ujjával megsimogatva szólalt meg: — Mit bámészkodól itt, kedves Ádám bátyám olyan nagy odaadással? Elfecsérled az időt s lekésel a felolvasásról. Már mindjárt nyolc óra. Alázatos Ádám, mintha álomból ébredt volna, úgy nézett végig régi kenyeres pajtásán. Mintegy ijedten állapította meg, hogy bizony, aki előtte áll az nem más, mint a Dacos Pista, akit már öt éve nem látott s nem is tudta merre, hol tartózkodik. Istenem, mit fog szólni ez az áldott jó lélek, ha megtudja vétkét ? ... Szégyelte magát. De ez csak egy pillanatig tartott, míg megint mást gondolt. Azért sem fogom magam szégyelleni. Ad ő nekem valamit ? Ő tartja ki a családom ? S arcát cinikus mosoly öntötte el, mely arról, míg Dacos Pistával beszélgetett, nem is tűnt el. — A gyerekeknek szeretnék valamit venni. De ne erről beszéljünk. Honnan kerültél egyszerre elő? — Zágrábból. Ott művezetősködtem. Mig meg nem untam. Tudod, az önérzetem nem mindent szivei — önérzet! Lehet abból manapság megélni? — Mit ? — állott meg Dacos Pista — csak nem mondod ezt komolyan ? — De, egészen komolyan. — Te mondod ezt, aki az önérzetről úgy beszéltél, mint olyan kincsről, mely felér a világ minden koli­­norjával ? Különben gyere a felolvasásra. Addig is kibeszélgetjük magunkat — s tovább indultak. — Felolvasásra ? Minek nekem az ? Hogy fel­izgassanak. Családom van. Pista. Már másképpen gondolkodom. A szocialistaságból kijózanodtam. A múltkor is olvastam „Homok”!-tól egy tárcát. Igaza van. Kiváncsi vagy a történetére ? Egy kicsit emlékszem még rá. A tépett zászló a címe, azt hiszem. De a cím mellékes, a fő az, hogy mit mond. — Ádám! — vágott szavába Pista — kezdel érde­kelni. Te érted nem bánom, elmulasztom ezt az egy előadást. Gyerünk valamelyik csapszékbe vagy kávéházba, mert itt künn cseppet sem barátságos s ott beszéld el nekem azt az érdekes történetet, mely neked annyira tetszett. No, nem jössz ? Pénz ? Van annyi nálam. Egy kávémérés csendes sarkába ültek le ketten. Alázatos Ádám pedig folytatta ott, ahol Künn az utcán elhagyta: — Úgy szólt a történet — röviden elmondom —, hogy nagy nyomorban éltek a szülők. Egy remény­ségük volt, a fiuk, aki lakatosságot tanult. Úgy gondolták, ha majd a lakatosságot kitanulja, lesz aki hozzájárul a háztartáshoz s a nyomor egy csapásra megszűnik. A fiú mintaképe volt a becsü­letességnek, így hát a remény beteljesült, mert mikor felszabadult, mindent haza adott, mind egy krajcárig, mig­­ a szocialista eszmék meg nem bolondították. Attól kezdve ritkán járt korán haza. Gyűléseken, értekezleteken vett részt. S az idea­lizmusnak olyan rabja lett, mely őt minden akara­tában lenyűgözte. Az édesanyja próbálta lebeszélni s hivatkozott arra is, hogy istenem, milyen jó a mestere, mert mikor felszabadult, ez ezüstórát lánccal ajándékozott neki, ezt pedig meg kellene becsülnie ... De nem használt az anya intő szava. A családban az a boldogság, mely eddig ékessége volt a szegényes hajléknak, egy csapásra megszűnt. A munkások sztrájkba léptek. A rendőrök kasza­boltak s a fiuk levágott jobb karral feküdt a kór­ház hideg ágyán. Eddig van. Dacos Pista jóságosan hallgatta végig Ádám barátja elbeszélését, miglen szánalommal, a leg­nagyobb sajnálkozás hangján — hosszan nézve az arcba, mely most diadalmasan mosolygott — így szólott: — Nem akarok veled vitatkozni, mert látom, úgyis hiábavaló volna. Csak annyit jegyzek meg,

Next