Typographia, 1912 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-05 / 1. szám
Január 5 nak hatványozottabb lelkesedéssel kívánunk megfelelni, amidőn a világ legcsodásabb, legértékesebb alkotásán: rotációs gépen — 9500 példány a szükséglet — sokszorosítjuk azokat a gondolatokat, amelyek Magyarország nyomdai munkásait eggyé kovácsolják és szervezetünk erejét félelmetesen imponálóvá növelik. Preusz Mór: TYPOGRAPHY A munkaadók újabb állásfoglalása. Szinte vártuk, hogy a budapesti nyomdatulajdonosok testülete korrigálni fogja a bérjavítás tekintetében elfoglalt helytelen állásfoglalását. Mint emlékeznek szaktársaink, mi a legnagyobb eréllyel és határozottsággal lehetetlennek nyilvánítottuk azt, hogy a nyomdatulajdonosok testülete, mellyel szerződéses viszonyban állunk, olyan jogot arrogáljon magának, amivel megakadályozhatja a nyomdai munkások bérének az emelkedését. Ilyen jog nem létezik és aki igénybe veszi , visszaél vele. Amióta a nyomdaiparban kollektív szerződés biztosítja a termelési folyamatot, amióta közös fórum állapította meg a munkások és főnökök jogait és kötelességeit, azóta illetékes helyről csak arról hallottunk csevegni, hogy az árszabály nem ismer maximumot, csupán minimumot. Ez a szándékosan és ismételve elhangzott kijelentés befolyásolta elhatározásunkat a munkabért illetőleg. Mert minden bizonnyal, ha csak sejtelemmel bírtunk volna arról, hogy a munkaadók hivatalos testülete valaha a fenti kijelentésnek komolyságot és őszinteséget nem tulajdonít, akkor alaposabban megfontoltuk volna, vajjon az árszabályban lefektetett bértételek elfogadására kapacitáljuk-e a munkásokat. Minden bizonnyal maguk a munkások megbízottai, akik az árszabálytárgyalásokban résztvettek, sem elégedtek volna meg az érvényben levő bértételekkel. De éppen azért, mert hittünk annak a kijelentésnek, hogy a munkaadók testülete elismeri azt, miszerint a minimum a leggyengébb munkaerőnek szól, megnyugodtunk a változhatatlanba és elfogadtuk a fizetési tételeket, mindenkor hangoztatván, hogy a munkásoknak ezután is jogukban áll képességeiket kellőképpen értékelni. A munkások e jogát soha egy pillanatra sem adtuk fel és soha senki által nem vonatott kétségbe. Éppen ezért bizonyos fokú megütközéssel fogadtuk a főnökegyesület fent vázolt és a múlt számban is közölt átiratát. Nem tagadjuk, számoltunk azzal a körülménnyel, hogy akadnak egyes munkaadók, akik az árszabálynak a minimumra vonatkozó rendelkezését félremagyarázzák és a magasabb munkabér fizetése elől mereven elzárkóznak majd. Ezzel a körülménnyel annál inkább számoltunk, mert tudatában voltunk és vagyunk annak, hogy amilyen mértékben vannak a munkaadók között, akik az árszabály szellemét nem ismerik, sőt nem akarják ismerni, éppen úgy vannak a munkások között is olyanok, akikről nem állítható az, hogy minden tekintetben kifogástalanok. De amint a munkások testülete, a szakszervezet vezetősége mindenkor a leghívebben és a legbecsületesebben ügyel az árszabály betűinek és szellemének a betartására, aképpen ügyelnie kell erre a munkaadó érdekeltségnek, a főnökegyesületnek is. Úgy látszik a főnökegyesület maga is érzi, hogy a kollektív szerződés szellemével nem fér össze múltkori állásfoglalása, jónak látta a következő ujabbi köriratot a budapesti nyomdatulajdonosokhoz intézni. A nyomdászai szakosztálynak december 28-án tartott ülésében hozott határozat alapján értesítjük t. tagtársainkat, hogy a drágasági pótlékra vonatkozó kérdés a könyvnyomdai munkások szakszervezetével folytatott tanácskozáson elhangzott kijelentések alapján tárgytalanná vált. Ez a tény nem érinti a munkaadóknak azt az eddig is fennállott jogát, hogy egyes, arra érdemes munkások bérét saját belátásuk szerint a jövőben is megjavíthassák. Ez egészen más. Ez a gondolkozás kielégít bennünket, mint szerződő felet. Azonban a történeti hűség kedvéért helyre kell igazítanunk e körlevél következő részét: „a drágasági pótlékra vonatkozó kérdés a könyvnyomdai munkások szakszervezetével folytatott tanácskozáson elhangzott kijelentések alapján tárgytalanná vált“. Ebből az is kiolvasható, hogy a szakszervezet drágasági pótlékot kért és efelett tanácskozást folytatott. Márpedig az igazság az, hogy a szakszervezet sem közvetve, sem közvetlenül drágasági pótlékot nem kért, ellenben igaz az, hogy a budapesti nyomdai munkások vagy a bizalmi férfiak, vagy egy ad hoc bizottság útján a drágaságra való tekintettel munkabéremelést kértek. A munkások kérésével a munkaadók testülete két ízben foglalkozott más-más eredménnyel. Az első állásfoglalás visszatetszést szült, amit követett a fenti, bár nem kielégítő, de mégis megnyugtató határozat. Megnyugtató annyiban, mert ismételten elismerését találjuk annak, hogy a minimum nem maximum. És ez a fontos. A többi a nyomdai munkások dolga. Tessék mindazoknak, akik magasabb képességgel rendelkeznek, magasabban érzékeltetni munkaerejüket. Ha a nyomdai munkások ennek a törekvésnek megfelelnek, akkor jó és hasznos szolgálatot teljesítenek önmagukkal szemben. Még valamit a bizalmi férfiak figyelmébe. Mint a fent közölt munkaadói körlevélből is kitűnik, általánosságban a főnökök figyelmeztetve lettek arra, hogy a munkásaik bérét javítsák. A főnökegyesület figyelmeztetését megelőzte a munkások kérése. Már most az ügy érdekében tudnunk kell, hogy ki tett eleget a figyelmeztetésnek, illetve kérésnek. Ezért arra kérjük a bizalmi férfiakat, hogy sürgősen közöljék velünk, vajjon az illető nyomdákban hányan és milyen mértékű bérjavításban részesültek. Mert tudni kívánjuk, kik azok a munkaadók, akik a főnökegyesület figyelmeztetését és a munkások kérését figyelembe veszik. 1912 A minimumról. Árszabályunk megállapítja azt a legkisebb bérösszeget, mely a leggyengébb munkaerőnek jár, vagyis meghatározza azt a minimumot, melynél kisebb hetibér nyomdai munkásnak nem fizethető. Ez a minimum tehát egy alapot képez, amelyből kiindulva minden szaktárs értékelheti a saját munkaerejét és szaktudása arányában igényelhet a minimumot többel-kevesebbel meghaladó díjazást, maga a minimum azonban csak a leggyengébb munkaerőnek fizetendő. Ilyképp értelmezte ezt bizottságunk is, mikor árszabályunk eme pontjában megállapodott. Érthetetlen tehát, hogy a szaktársak, különösen a szedők túlnyomó része olybá veszik ezt a minimumot, mintha ennél magasabb díjazás csak a munkaadó különös kegye folytán lenne elérhető, nem pedig azáltal, hogy a szakmában a legkevesebbnél többé-kevésbé nagyobb képzettséggel rendelkeznek. Érthető volna a dolog akkor, ha ez a minimum lehetővé tenné a legszerényebb megélhetési igények kielégítését. De erről a jelen viszonyok között beszélni sem lehet. Hogy pedig a munkás munkaerejét a legminimálisabb árért adja el olyankor, midőn ő minden a megélhetéshez szükséges ckkért a legmaximálisabb árakat kénytelen fizetni, igazán abszurdum. Munkaadóink ezzel a helyzettel természetesen meg vannak elégedve és igyekeznek is azt tőlük telhetőleg kihasználni. Több fővárosi nyomdában például az a rendszer dívik, hogy az újonnan belépő szedőt először számolásban dolgoztatják s ha hetenként 45—50 korona áru szedést szállít, akkor 35 koronáért, vagyis a minimumért bizonyosba állítják. Sőt akadt egy faktor, aki a békéltető bizottság elé akart egy szaktársat citáltatni, mert az a neki felajánlott minimumos kondíciót nem fogadta el. Ezekért a viszonyokért maguk a szaktársak felelősek, mert belépésük alkalmával mindig egész természetesnek találják, hogy minimumos fizetésben részesülnek. Pedig ezen változtatni kell, ennek az állapotnak meg kell szűnnie. Egy kis öntudatossággal és önérzettel ezeket a visszásságokat hamarosan meg lehetne szüntetni. Legeklatánsabb példát szolgáltatnak erre gépmester szaktársaink, kik között csak elvétve akad olyan, ki 35 koronás minimumért dolgozik. Elkerülhettük volna a munkaadók múlt heti állásfoglalását, melyet az 1 korona javítás ügyében elfoglaltak, ha alázatos hangú memorandumok és kérések benyújtása helyett munkaerőnkre és képességeinkre hivatkozva, már előbb követeltünk volna a minimumnál magasabb díjazást. És talán akkor arra sem lenne szükség, hogy a szaktársak — mert hát élni mégis csak kell — az adósságcsinálás művészetének fejlesztésében oly rekordokat érjenek el, aminőkkell más szakmák munkásai között még megközelítőleg sem találkozunk s amelyek súlya alatt egész életükön át roskadoznak és melyek fizetésletiltás alakjában egyik kondícióból a másikba űzik őket. A munkaközvetítő-szabályzat szerint ugyan az a szaktárs, kinek eddig nem volt minimumon felüli fizetése, tartozik a felajánlott minimumos kondíciót elfogadni, de egy hét elteltével, mialatt a munkaadónak volt alkalma az illető szakismereteiről meggyőződést szerezni, javítást kellene kérnie, melynek megtagadása esetén kilép. Ezzel nem veszítene az illető semmit,mert háromhetes kondíció után is visszakapja előbbi munkaközvetítési sorszámát s így mindjárt közvetítésre kerül ismét. Ily módon szaktársaink legnagyobb része elháríthatná magától a megszégyenítő „leggyengébb munkaerő“ jelzőt és megkönnyíthetné valamelyest a ma oly nehéz megélhetését. Szaktársak ! Ne sirámokkal és alázatos kérésekkel járuljunk a munkaadók elé, ne drágasági pótlékot kérjünk, hanem követelje ki-ki saját munkájának megfelelő ellenértékét! Ha mindegyikünk megteszi ebben az irányban kötelességét és nem számít méltányosságra és jóindulatra, akkor nem érhet bennünket csalódás és kudarc. Billmann: A szövetkezeti mozgalom szükséges kiegészítő részét képezi a politikai és szakszervezeti mozgalomnak. Ha a három közül bármelyik hiányzik, csonka a munkásmozgalom. Újévi ajándék. Alázatos Ádám nyomdász — úgy negyven-ötven között lehetett, egy kissé púpos háttal — még jobban beleejtette körtefejét a télikabátja gallérjába, mert a decemberi esőnedves szél, mely az utcaszéli akácok kopott, meztelen ágai között sikongva, kacagva bujkált, őtet sem kimélve, olyat ütött mellére, hogy megborzongott tőle. Valami motoszkálhatott fejébe, mert mikor a gázlámpának (oh nem, nem sárgás gyér világa) ezüstfehér izzója egy vörös sávval megvilágította gyűrött, még ólomporos arcát, látni lehetett rajta azt a patinát, amelyet a szakértők bánatnak neveznek. Kajla bajsza dértől csapottan tapadt arcához, még egyet, kettőt lépett bizonytalanul, aztán megállóit. Éppen szemben, a túloldalon, egy játékkereskedés kirakata csillogott. — Hm, milyen jó lenne azt a szőke, szép hajú babát ott megvenni. Nem is lehet nagyon drága. No, azt a kisebbet. Persze a nagyja, az nem nekem való. Azt már csak az urak veszik meg. Oh, mily boldogság volna. A Bözsike hogyan örülne. A patinás bu mintha egy pillanatra elült volna az arcáról, míg így gondolkodott. —■ De mi lesz a Károlykával. Ha már a Bözsinek veszek, neki is kell valami. Persze. Alázatos Ádám a kirakat felé lépegetett, nem törődve a folyós utcasárral, mely talpa alatt — klaty-klaty — szétmállott. — Istenem, hogy sírtak karácsonykor, hogy nem vehettem nekik semmit. Szegényeket áltattam. Azt kellett mondanom, hogy a Jézuska hozzánk későbben jön. Hogy néztek rám, milyen boldogan azok a gyerekek. Egészen elmélyedt a játékok nézésébe, míg így fűzte gondolatait s nem vette észre, hogy már egy fél órája áll itt a kirakat előtt a nedves, hideg sárban. De fázni kezdett egész testében. Kiválasztott tehát egy épitőszekrényt s egy kis olcsó babát azzal az eltökélt szándékkal, hogy szombaton megvásárolja. Már éppen tovább akart menni, mikor vállát ütés éri. Megfordul. Egy szaktársa volt. Magas fiú. Úgy harminc éves korral. Tekintetéből a megállapodottság, az öntudat büszkesége csillogott elő. S ami ezzel a csillogással keverődzött, összeolvadt, az a megtestesült jóság harmatja volt, mely arcát, mint a rózsa szirmait, megülte. Lágy, barna, selymes bajszát két ujjával megsimogatva szólalt meg: — Mit bámészkodól itt, kedves Ádám bátyám olyan nagy odaadással? Elfecsérled az időt s lekésel a felolvasásról. Már mindjárt nyolc óra. Alázatos Ádám, mintha álomból ébredt volna, úgy nézett végig régi kenyeres pajtásán. Mintegy ijedten állapította meg, hogy bizony, aki előtte áll az nem más, mint a Dacos Pista, akit már öt éve nem látott s nem is tudta merre, hol tartózkodik. Istenem, mit fog szólni ez az áldott jó lélek, ha megtudja vétkét ? ... Szégyelte magát. De ez csak egy pillanatig tartott, míg megint mást gondolt. Azért sem fogom magam szégyelleni. Ad ő nekem valamit ? Ő tartja ki a családom ? S arcát cinikus mosoly öntötte el, mely arról, míg Dacos Pistával beszélgetett, nem is tűnt el. — A gyerekeknek szeretnék valamit venni. De ne erről beszéljünk. Honnan kerültél egyszerre elő? — Zágrábból. Ott művezetősködtem. Mig meg nem untam. Tudod, az önérzetem nem mindent szivei — önérzet! Lehet abból manapság megélni? — Mit ? — állott meg Dacos Pista — csak nem mondod ezt komolyan ? — De, egészen komolyan. — Te mondod ezt, aki az önérzetről úgy beszéltél, mint olyan kincsről, mely felér a világ minden kolinorjával ? Különben gyere a felolvasásra. Addig is kibeszélgetjük magunkat — s tovább indultak. — Felolvasásra ? Minek nekem az ? Hogy felizgassanak. Családom van. Pista. Már másképpen gondolkodom. A szocialistaságból kijózanodtam. A múltkor is olvastam „Homok”!-tól egy tárcát. Igaza van. Kiváncsi vagy a történetére ? Egy kicsit emlékszem még rá. A tépett zászló a címe, azt hiszem. De a cím mellékes, a fő az, hogy mit mond. — Ádám! — vágott szavába Pista — kezdel érdekelni. Te érted nem bánom, elmulasztom ezt az egy előadást. Gyerünk valamelyik csapszékbe vagy kávéházba, mert itt künn cseppet sem barátságos s ott beszéld el nekem azt az érdekes történetet, mely neked annyira tetszett. No, nem jössz ? Pénz ? Van annyi nálam. Egy kávémérés csendes sarkába ültek le ketten. Alázatos Ádám pedig folytatta ott, ahol Künn az utcán elhagyta: — Úgy szólt a történet — röviden elmondom —, hogy nagy nyomorban éltek a szülők. Egy reménységük volt, a fiuk, aki lakatosságot tanult. Úgy gondolták, ha majd a lakatosságot kitanulja, lesz aki hozzájárul a háztartáshoz s a nyomor egy csapásra megszűnik. A fiú mintaképe volt a becsületességnek, így hát a remény beteljesült, mert mikor felszabadult, mindent haza adott, mind egy krajcárig, mig a szocialista eszmék meg nem bolondították. Attól kezdve ritkán járt korán haza. Gyűléseken, értekezleteken vett részt. S az idealizmusnak olyan rabja lett, mely őt minden akaratában lenyűgözte. Az édesanyja próbálta lebeszélni s hivatkozott arra is, hogy istenem, milyen jó a mestere, mert mikor felszabadult, ez ezüstórát lánccal ajándékozott neki, ezt pedig meg kellene becsülnie ... De nem használt az anya intő szava. A családban az a boldogság, mely eddig ékessége volt a szegényes hajléknak, egy csapásra megszűnt. A munkások sztrájkba léptek. A rendőrök kaszaboltak s a fiuk levágott jobb karral feküdt a kórház hideg ágyán. Eddig van. Dacos Pista jóságosan hallgatta végig Ádám barátja elbeszélését, miglen szánalommal, a legnagyobb sajnálkozás hangján — hosszan nézve az arcba, mely most diadalmasan mosolygott — így szólott: — Nem akarok veled vitatkozni, mert látom, úgyis hiábavaló volna. Csak annyit jegyzek meg,