Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-07 / 1. szám
[Január 7. TYPOGRAPHIA !A Segélyző Egyesület közgyűlése úgyszólván napok előtt zajlott le és miután munkálatairól a tagokat lapunkban kimerítően tájékoztattuk, erre bővebben kitérni most nem szükséges és elég, ha itt csak mint az elmúlt évben teljesített Szervezeti munka nyer megemlítést. Ugyanezt mondhatjuk az áj szabályrevízióról is, hiszen a tárgyalásokat és azok eredményeit méltató cikksorozat a Typographiában még le sem záródott Ezzel szemben az elmúlt év utolsó alapjaiban a nyomdászszervezetben oly szokatlan esemény történt, amelyet megemlítés nélkül hagyni mulasztás lenne. A munkanélküliek rendkívüli segélyezésére fizetett különadónak 1%-ról 2%-ra való fölemelése tárgyában elrendelt szavazásról, illetve a fölemelés leszavazásáról van szó. Elvi jelentőségű kérdésben, választások alkalmával már előfordult, hogy a hivatalos álláspont vagy szavazólap kisebbségben maradt. Anyagiakat illetően azonban a nyomdászok, és első helyen a magyar nyomdászok, mindenkor gavallérok voltak. Most kivétel történt. A nyomdai munkásság többsége nem járult hozzá a rendkívüli munkanélküli segély fölemeléséhez. A döntést respektálni kell, de gondolkozzunk az eseten. Mi nem vonunk le ebből olyan következtetést, hogy a szaktársak kollegiális és szolidáris érzése megváltozott. Egyáltalán nem. Hanem azt a tanulságot kell ebből levonni, hogy a nyomdászság hagyományos áldozatkészségével visszaélni nem szabad. Bűnösökként vessenek magukra azok a tág lelkiismeretűek, akik, ahelyett, hogy mint másfoglalkozásúak illetéket fizettek volna, a rendkívüli segélyekért jelentkeztek. A különadó fölemelésének az elvetését följegyezzük a nyomdásztörténelem lapjaira, amelyre a magyar nyomdászság kuriózumként tekint majd valamikor. E följegyzéseinkben az elmúlt év ama halottai se maradjanak említetlenül, akik valamikor a nyomdászszervezet munkáiból a szokottnál nagyobb részt vállaltak. Február 2-án szállt sírba Hirsch Lipót, a magyar nyomdászok egyik legelső szervezője, február 24-én halt meg Dobos Ignác, a Gutenberg egykori szerkesztője és szept 1-én temettük el Veselényi Vilmost, aki lapunk szorgalmas munkatársa és a bizottságnak hosszú éveken át tagja volt. Befejezésként még lapunkról, a Typographiáról kellene még néhány szót az utókor számára megrögzíteni, amely az elmúlt évben a magyarországi nyomdászságnak egyedüli összekötő kapocsa volt. A lap tartalmát a viszonyok formálták és az esetleges mulasztásokért a felelősség nem bennünket terhel. Talán erre nézve elég, ha Fleischmann Izidor szaktársunk 50 éves nyomdász jubileumával kapcsolatos „Köszönetnyilvánítás“-ra utalunk, amely törlés folytán lapunkban nem jelenhetett meg. Egyik budapesti napilap a karásonyi ünnepek alkalmával azzal a kérdéssel fordult közéletünk vezetőihez, hogy mit üzennek Magyarországnak? Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter a kérdésre ezzel felelt: „Magyarország népe elérte a szenvedések maximumát és mert fajunk mindezt kibírta, nincs az a földi hatalom, amely el tudna pusztítani minket“. Mi a pénzügyminiszter szavait a magunk kis közösségére vonatkoztatva, teljes meggyőződéssel szintén valljuk és ismételjük: „Nincs az a földi hatalom, amely el tudna pusztítani minket“. N. E. Az iskolai képzettség kérdését veti fölszínre a Kereskedelmi és Iparkamara. Az új ipartörvény tervezetével kapcsolatosan ugyanis javaslatot tesz az inaskodás tartamának a megállapítására. Eszerint az anassor ideje legkevesebb két esztendő, leghosszabb tartama pedig négy év. Az olyan tanulók, akik legalább négy polgárit vagy középiskolát végeztek: legalább másfél, és legfföljebb három esztendőt tartoznak inaskodni. Hat középiskolát járt tanulók ittaskodási időtartama: egy esztendő. Érettségi vizsga elvégzése félesztendei inaskodást enged meg, egyes kivételes esetekben pedig még korábbi fölszabadulások is történhetnek. Nem ismerjük a Kereskedelmi és Iparkamara Intencióit. De sejtjük. Az ipartörvény revíziója ugyanis tanultságihoz akarja kötni az ipari önállóság lehetőségét. A Typographic annak idején kifejtette ebben a tekintetben a nyomdai munkásság álláspontját. Az volt a fölfogásunk, hogy a korlátlan ipari szabadság elvébe ütközik a tervezett megszorítás, és ellenkezik a fejlődéses haladással. A Kereskedelmi és Iparkamarának az inaskodás idejére vonatkozó javaslata semmi egyéb, mint álláspontunk klasszikus igazolása. A Kereskedelmi és Ipart ami iát ugyanis bátran olyan intézménynek tekinthetjük, amely az ipari tevékenység korlátlansága elé nem akarhat gátat emelni. De ha már olyan törvénnyel kell majd szembenéznünk, amely az ipari szabadság elé korlátokat állít, akkor legalább a korlátok könnyű átugrását kívánja biztosítani. Mert ugyan ki venne komolyan olyan szakmunkást,aki hathónapi tanulás után, vagy még ennél is rövidebb idő uralva fölszabadul? Mi a Kereskedelmi Iparkamara javaslatában csak az ipari eurfouidság görcsös védelmét látjuk. Más kérdés azonban, hogy helyes állásformlalás-e ez a javaslat. Ilyen generális megállapítások, szerintünk, nem állják meg a helyüket. Miért? Mert ez a kérdés szinte önmagától kínálkozik a kollektív szerződések keretébe. Erre éppen a mi szakmánk a legbeszédesebb érv, ahol igazán bajos volna félesztendei inaskodás után legénysorban kenyeret keresnünk. Pedig bizony a mi mesterségünkben nem is nagyon fehér holló az öt-hat középiskolai osztály vagy érettségi vizsga. Sőt éppen nyomdászok fiai azok, akik a szakmában a legmagasabb iskolai képzettséget képviselik. Hogy csak egyetlen példát említsünk, hivatkozunk egyik ismert fővárosi szakemberigazgatóra, akinek a fia reáliskolai érettségivel lépett a nyomdászati pályára. De talán éppen az illető maga tiltakozik legjobban, ha fiát hat hónap, vagy még ennél is rövidebb idő múlva akarták volna fölszabadítani. Pedig hát csak világos, hogy akinek az édesapja olyan pozíciós nyomdász, mint a például említetté, annak kevésbé van oka a megélhetés lehetetlenségétől való félelemre. És éppen az a körülmény, hogy komoly szakemberek így gondolkodnak, teljesen eldönti a kérdést. Nem érdemes túlságosan nagy fontosságot tulajdonítanunk ennek az egész esetnek. De nekünk igen jó alkalom ez a javaslat némi kis körültekintésre. Mert hiszen úgy vagyunk a kérdéssel, hogy ez voltaképen nálunk nagyon is aktuális szakmaf értesztési probléma, nyomdaipar ugyanis eljutott a fejlődésnek addig a lépcsőjéig, ahonnan kezdve le kell számolnunk bizonyos ósdi fölfogásokkal, amelyek közé tartozik az is, hogy a jó pap úgyis holtig tanulván, az iskolai képzettségnek csak másodrangú fontossága van. De ezt még munkáltatóink sem akceptálják. Erre vall maga a kollektív szerződés is, amely lehetőleg két középiskolai képzettséget kíván meg attól az ifjútól, aki a nyomdászati pályán óhajtja a kenyerét megkeresni. Elmúltak már azok az idők, amikor a nyomdáiszinas drága tanulási idejéből lecsíphetnek csak valamit is holmi tisztogatási és egyéb házi munkálatokra. Még csak 20—25 esztendővel ezelőtt is 14 éven aluli nyomdásziniasok kocsit húztak és toltak az utcán. És ez nem volt szórványos eset. Ez olyan hatalmas vállalat inasaival is megtörtént, mint például a Franklin. De ezek az idők már elmúltak. Letűnt a König Salamonok, Oroszok és Lilienbergek ma is gazdálkodása is. Már már féltékenyen vigyázunk rá, hogy jövendő kollégáink úgy fizikumra, mint szellemi fölkészültségre nézve lehetőleg kielégítő formában juthassanak os’ak a szakmához. Sőt arra is van gondunk, hogy a tanulás ideje alatt tanulhatnak is az ifjak. Az iskolai képzettség kérdése meggyőződésünk szerint nem abban az értelemben bír fontossággal, amelyben a Kereskedelmi és Iparkamara föltünteti. A mi szakmánkra nézve különösen nem. Az a körülmény, hogy a nyomdászat több ágazatra oszlik, mint például az orvostudomány, amellett bizonyít, hogy ezen a téren nemcsak hogy nem boldogulhatunk a borbélyiparban is komolytalannak látszó rövid tanulási idővel, hanem bizonyos előképzettségről sem mondhatunk le. Ismételjük: ma már igen sokan szegődnek szakmánkhoz a kollektív szerződésünkben megkívánt magasabb iskolai képzettséggel is. De még így is milyen nagy szükség volna a továbbképzés céljait szolgáló szakiskolára! Hiszen — hogy csak egészen közönséges és mindennapi esetet említsünk — a túlságosan alacsony iskolai képzettség még a legszükségesebb nyelvtani kérdésekben is teljesen tájékozatlanul hagyja a fiatal szedőket így történhetik csak meg, hogy később azután egészen jól „megtanulják“ ugyan — a szekrény mellett — a helyesírást de rögtön zavarba jönnek, mihelyt nem nyelvérzék, nem fonetika és nem papagájtudomány alapján kell valamit elbírálni, hanem nyelvtani alapon. A szakmafejlesztés és a nyomdaipar fokozatos fejlődése teljesen indokolttá teszi az iskolai képzetteségre vonatkozó kollektív megállapodás revízióját Azt hisszük, ma már komoly nyomdatulajdonos szemében egyáltalában nem utópia, a négy középiskolai képzettség megkövetelése. Hiszen a komolyabb nyomdák már ma is így gondolkoznak. Ez különben teljesen kvadrált árszabályunknak azzal a másik rendelkezésével, amely a tizennegyedik életév betöltését kívánja meg a nyomdászinasnak szegődő ifjútól. Ez a nevelés szempontjából is igen megfontolandó kérdés. Mert egyáltalában nem lehet fölösleges érdeklődésnek minősítenünk azt a kíváncsiságot, hogy hon is töltötte az a tizennégy esztendős ifjú az idejét, mikor hatéves kora óta iskolába járt, és mégsem végzett négy középiskolát! Egy komoly lehetőség van: hogy egyszer-kétszer megbukott. De aki ilyen alaptehetséggel nyomdász akar lenni, annak a számára a mi pályánkon alig teremnek babérok. Ez alól lehetnek ugyan kivételek, de valamely kérdés elbírálásánál nem a kivétel, hanem maga a szabály a perdöntő. A nyomdaipari érdekeltség ilyen kérdésekben mindig szerencsés helyzetben volt. Mert úgy munkáltatói, mint munkásrészen adva van _ annyi intelligence, amely a kölcsönös megértéshez és belátásossághoz szükséges. Mi bízunk is ebben a szerencsés helyzetben. Fehérvári, 1921 A Magyar Grafika helyesírása. A Magyar Grafika megjelenését mindenkor nyomon követi a Typographiában egy-egy ismertető és bíráló közlemény. Nem egyszer tanulságos vitára is adott alkalmat a Magyar Grafikában meghonosított új szedéstechnikai irány, ami szakmánk fejlődése szempontjából csak jó lehet. A vitából szűrődik le rendesen a követendő helyes cél. A Magyar Grafika ortográfiáját sem kímélte meg a kritika. A kritika amolyan szükséges rossz. De nem minden kritika szükséges és nem minden kritika rossz. A gáncsolódó, a rosszakaratú, a helyest helytelen, beállító, a kákán csomót kereső bírálat nemcsak nem szükséges, hanem káros és ezért elitélendő. Viszont a jóakaratú, a valódi hibáikra rámutató, oktató kritika, ha néha kellemetlen is, a megkritizált munka mestere érdekében is szükséges. De szükséges különösen akkor, amikor éppen olyan helyen esnek hibáik, ahol azok könnyen megtévesztő hatásúak lehetnek. Régebben Csatár szaktárs, utóbb — a Typo« graphia december 24-iki számában — pedig Fehérvári szaktárs mutat rá jóakaratúan és ismételten arra, hogy a Magyar Grafika olvasása és helyesírása kívánnivalót hagy maga után. Szerény véleményem szerint is jogosak ezek a kifogások. Csak egy hibájuk van. Tudniillik az, hogy általánosságok között mozognak és ezért hatástalanok. Néma gyermeknek szavát édesanyja sem érti meg. Szíveskedjék megmondani, hol a hiba, akkor aztán ki is javítják. Nem hiszem, hogy a Magyar Grafika csinálói szándékosan, tudatosan hibáznának. Meg vagyok róla győződve, hogy ha részletezzük a hibákat, azok nem ismétlődnek meg. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a Magyar Grafika a helyesírás tekintetében éppen úgy irányításra van kötelezve, mint akár a mesterszedés kérdésében, mert mind a kettő egyformán fontos szakmai föladat. Ennek a fölfogásomnak a Typographiában már több tehén adtam kifejezést. A Korrektúra és revízió rovatban például nem egyszer olyan jó gyakorlati tanácsokat közöl a Magyar Grafika, amelyeket elsősorban neki magának kellene követnie. De ha már ezt nem teszi, legalább igyekezzék egyöntetűségre. Amit ebben a rovatban ajánl a szedőknek és korrektoroknak, azt elsőnek ő maga hanyagolja el. A Magyar Grafikában követett rendszerre, jobbam mondva: rendszertelenségre jellemző, hogy például a karácsonyi szám Korrektúra és revízió rovatában a címek után elhagyott és föltett pontokról elmélkedik és ugyanabban a számban éppen a pontok terén is nagy az összevisszaság. A boríték második oldalán elhelyezett nagy hirdetés, az Universal kilenc sorból áll. Hét sor végére nem tettek pontot, míg két ritkított kurzív sor végére igen. Azt hittem, azért, mert ritkított kurziv sorok. Igen ám, de van a hirdetésben még két ritkított kurziv sor, amelyeknek a végére nem tettek pontot, így hát rejtély marad előttem és talán sok olvasó előtt az, hogy melyik sort szerencséltessük a végén ponttal. A Magyar Grafika helyesírásának egyöntetűségére jellemző például az is, hogy az egyik helyen c-t szedet, a másik helyien cz-t. (Lásd a 168. oldal hirdetéseit: Berger és Wirth és Magyar Ólomárugyár!) Egyszer betű, másszor betű. (Lásd Universal, Első Magyar Betűöntőde, 3. borítékoldal, ezzel szemben a 166. oldalon H. Berthold és Magyar Ólomárugyár stb. _ hirdetéseit!) Avagy vegyük szemügyre a betűöntőde szó használatát. Erről nemcsak a régebbi szaklapokban, hanem magában Magyar Grafikában is helytálló érveikkel támogatott rövid közlemény jelent meg a 62. oldalon. És mit látunk? Azt, hogy például a karácsonyi szám borítékának negyedik oldalán Első Magyar Betűöntőde Rt, a 162. oldalon ugyanennek a cégnek a hirdetése már Betűöntődé, míg a többi hirdetésekben is fölváltva hol betűöntődé, hol betűöntőde van kinyomtatva Meg kell jegyeznem, hogy nyelvészeink egy része egyáltalában kerülendőnek tartja a da, de képzésű főnevek nagy részét. Például: öntöde helyett öntőt, vagy öntőműhelyt, sütöde helyett pékműhelyt vagy sütőboltot, bölcsőde helyett bölcső- vagy dalballázat zenede helyett zeneiskolát zárda helyett kolostort vagy rendházat ajánlanak stb. Ha a fent elmondottakhoz még hozzáfűzöm, hogy a Magyar Grafika szövegrészében is sokkal több az értelemzavaró és a helyes nyelvérzéket sértő hiba, mint általában megengedhető, a magam részéről meg kell állapítanom hogy a kritikusok eddigi jóakaró figyelmeztetései tejesen hatástalanok voltak. Azért követtem el ezeket a sorokat, hogy — remélem! — hatásosan mutassak rá o olyan — nem ugyan, égbekiáltó — hibákra, amelyeik bármilyen nyomtatványban észrevétlenül és büntetlenül megeshetnek, de szakmafejlesztő folyóiratban nem. A Magyar Grafika majdan csak büszke lehet arra, hogy nemcsak a mesterszedést, a rajzolást és egyéb grafikai munkák elkészítését tapitja_ sikerrel, hanem a magyar helyesírásban is irányt tud mutatni. A legszebb rajz, a legművészibb falragasz vagy mesterszedés is veszít értékéből, ha helyesírási hiba van benne. Nézzük meg például Kun Mihály „Hogyan szed-