Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-04-22 / 16. szám
Budapest, 1921 április 22 ötvenharmadik évfolyam A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Megjelenik minden héten pénteken. Elő- mm A PlAST VITT RERKOPSTS TTTIlA 1 SZÁM Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdető. fizetési ár egész évre 200 korona. Egyes BUDAPESt, VIII, BEKKOLSlb-LIStA bAAM, gek nonpareille-soronként megállapodás számára 4 korona. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők 16. szám Békéltetőbizottsági határozatok Debrecen, február 4. Panasz. Egy cég panasza gépmestere ellen, aki több . szombaton a munkát előbb félbehagyta és ezáltal a céget károsította, ezenkívül jogtalan pótlékokat vett föl, végül kondícióját fölmondáls nélkül otthagyta. Ugyan a cég panasza egy munkásnő ellen, aki kondícióját szintén felmondás nélkül hagyta el és kilépése napján munkaidejének lejárta előtt távozott az üzemből, amiért azonban a fizetést fölvette. A gépmester előadja, hogy munkaidejét mindig pontosan betartotta, kivéve Szilveszter estéjét, amikor is valaki az órát egy órával az ő tudtán kívül előretolta és ennek folytán előbb távozott el. Ugyancsak előadja, hogy a pótlékokat a Typographiában megjelent utasítások szerint jóhiszemüleg irta be és ezt neki mindig ki is fizették, kondícióját pedig azért hagyta ott, mert közte és a cég között bizonyos megállapodások voltak és ügy reá a felmondás nem vonatkozott. A munkásnő előadja, hogy a céggel neki is külön megállapodása volt, így a felmondás reá sem kötelező, a munkát pedig azért hagyta előbb el, mert a nyomdáit nem sütötték és oly hideg volt, hogy dolgozni képtelen volt. Határozat: A bizottság megállapítja, hogy úgy a cég, valamint az illető munkások a külön megállapodással árszabálysértést követtek el és őket ezért megrovásban részesíti. Megállapítja azt is, hogy a gépmester a pótlékokat árszabály szerint helyesen írta be, valamint beigazolást nyert az is, hogy a munkásnő a tűrhetetlen hideg miatt hagyta el előbb munkáját és a céget keresetével elutasítja. — Panasz: Egy bizalmi férfi panasza egy cég ellen, hogy a vegyes üzemben foglalkoztatott két gépmesternek és munkásnőknek az ezért járó pótlékot nem fizetik meg. Ugyancsak nem fizették meg a január 22-én esedékes javítást sem. Határozat: A beérkezett iratokból megállapíttatott, hogy a gépmestereik és munkásnők beosztott munkaideje vegyes üzemnek számít és ezért a céget 40, illetőleg 18 korona pótlék megfizetésére kötelezi a panasz tételétől számított 14 napra visszamenőleg. Megállapíttatik továbbá, hogy a cég már korábban (decemberben) javítást adott és ezt a bérszabályzat 24. §-a értelmében az újabb javításba beszámíthatja. Székesfehérvár, március 20. Panasz: Két munkanélküli és a helyi csoport vezetőségének panasza egyik helybeli nyomdacég ellen, mert nyomdájában egy más nyomdában dolgozó gépmestert rendszeresen kisegítő szedőként alkalmaz. A panasz a szóban lévő gépmester ellen is irányul, akinek munkaideje a délutáni órákban kezdődik és a délelőttöt használja föl arra, hogy a panaszolt céget, mint szedő az úszásból kirántsa*. Utóbbi többszöri figyelmeztetés dacára sem hagyta abba át a kollégiállis és a kollektiv szerződésbe ütköző cselekedetét. Határozat: A bizottság a panaszolt nyomdatulajdonost három napon belül fizetendő 500, a szabálytalanságot elkövető gépmestert pedig 200 korona pénzbüntetés fizetésére kötelezi a helybeli nyomdász hadiárvák és -özvegyek javára. Egyben panaszoltaknak tudomására adja a bizottság, hogy ismétlődés esetében a legmesszebbmenő retorziót alkalmazza velük szemben. Végül a panaszolt gépmester kérelmére a bizottság hozzájárul ahhoz, hogy a reá kirótt büntetést heti 20 koronával törleszthesse. _______ Budapesti betű- és tömöntők békéltetőbizottsága. Budapest, 1920 október 8. Panasz. Egy bizalmiférű panaszt emel oly különmunka meg nem fizetése miatt, amely egyik napilap külön kiadásaként jelent meg. Határozat:A panaszolt cég tartozik a szóban lévő különmunkát szeptember 1-től kezdve, amikor a különmunka a az illető lap kiegészítő részét már nem képezte, munkabérszabályzat 60/b. pontja szerint kártalanítani. — Panasz: Egy bizalmi férfi különmunkának a megfizetését kéri. Határozat: A bizottság a panaszt tárgytalannak nyilvánítja. — Panasz: Egy bizalmiférfi panasza egy nyomdacég ellen, mert egyik tömöntőjének a szabadsági idejét pénzzel váltotta meg. Határozat: A bizottság mindkét féllel szemben a munkabérszaíbányzatnak a szabadságidőre vonatkozó rendelkezés be nem tartása miatt rosszáláaát fejezi. és utasítja a feleket a rendelkezésnek a jövőben való szigorú betartására. Hazafiság és szeretet — áldozat nélkül? Európa minden országában, tekintet nélkül arra, rombolt-e a háború, vagy sem, de különösen azoknak az államoknak, amelyek háborút viseltek, egyetlen és legbecsesebb értékük a munkás. Nincs kivétel a győző és legyőzött államok között, mert a háború minden országban csak rombolt és nélkülözte több esztendőn át az áldott építő és termelő munkát. Csak az elképzelés közelíti meg azt a képet, hogy milyen lenne Magyarország képe, ha a háború nem akasztotta volna meg fejlődését • Elképzeljük például a főváros fejlődés és szépészeti, egészségügyi és rendezettség tekintetében, valamint az országot ugyanezekből a szempontokból, gyönyörű kép tárulna elénk és mindezt a munka, a munka folytonossága teremtette volna meg. A munka, melynek dicsőítésére nagy seregeket kellene szervezni, hogy azok minden helyre befurakodva dicsőítenék a munkát a tudósoknál éppúgy, mint a tisztviselőknél, ipari munkásoknál és parasztoknál. Ebben az országban is az egyetlen megfogható érték a munkás és az általa termelt munka; minden más fedezet nélküli, értéktelen papiros, amelynek értéke úgy ingadozik, amint egyik-másik semleges állam stabil valutájú tőzsdéje irányítja. Okos politika azt diktálná Magyarországon, hogy ezt az értéket dédelgesse és őrizze, mint egyetlen fedezetét valutájának és az ország jövő boldogulásának. Ezzel szemben azt látjuk, hogy itt mindenki csak szónokol, legyen az politikai párt, társadalmi egyesület, vagy alkalmi ünnepély, de dolgozni a munkásokon kívül senki sem akar. Ott tartunk, hogy minden hatodik ember azon töri a fejét, miként lehetne megélni munka nélkül, vagy miként tudná eltartatni magát a közzel, helyesebben az állammal. Az emberek ezrei és ezrei, könyökkel tülekednek, hogy megszabaduljanak az élő ember egyetlen erkölcsi talapzatától, a munkától. Ez az erkölcsi talapzat nem nagy terület, mindössze két tégla nagyságú; ha csak kissé fejletlen az erkölcsi érzék, könnyen leesik az ember róla. Dolgozni és a munkát és munkást megbecsülni legelső kötelessége az ország irányítóinak. És mit látunk ezzel szemben? Csak addig becsülik a munkásokat, amíg azok termelő ereje, elég hasznot biztosít számukra, azonban akkor, amikor a termeléshez szükséges tőke nem hozza meg a háború folyamán már rendszeressé vált nagy százalékot és különösen akkor, ha ez a tőkebefektetés esetleg kevés áldozattal is jár, megszűnik a tőke természetéből folyólag a hazafiság, a keresztény szeretet és minden más, rögtön beszüntetik vagy csökkentik az üzemeket, jól vigyázva a becsukott erszényekre, nehogy még kéletlenségből is megmentsenek akár csak egyetlen munkást is a nélkülözés nyomorúságától. A nyomorúság pedig melegágya az elégedetlenségnek, amellyel velejár a kivándorlási láz, ami napról-napra nő és ott fogunk tartani, hogy a legjobban képzett ipari munkásságot — mert ezeknek van elsősorban bátorságuk a kivándorláshoz — nélkülözni fogja az ország az újjáépítés és megerősödés munkájában. Minden munkás természetes érdeke, hogy önmagának és családjának tisztességes életfeltételeket biztosítson és ha azt látja, hogy ezt teljesen kilátástalan megszerezni itthon, nem is szabad csodálni abbeli törekvését, hogy azt más országban, esetleg más világrészben próbálja elérni. Az itthoni állapotok pedig csöppet sem biztatók, mert naponta olvassuk az egyhangú kommünikéiket, hogy hol ez, hol a másik bő tartalékokkal rendelkező iparüzem vezeti be az üzemredukciót vagy a teljes üzembeszüntetést. Nincs kivétel ebben sem nyomdaiparban, sem más iparban és csak a ilyenkor látható a tőke szolidaritása a maga teljes ridegségében, amikor arról van szó, hogy a termelést esetleg áldozatokkal kell föntartani; — szorosan ,egymásba kapcsolódik a keresztény és zsidó tőke és kérlelhetetlenül hajtja végre munMis nyomorító intézkedéseit. Ennek az állapotnak nemzetpusztító hatását élénken bizonyítja a legutóbbi népszámlálásnak hirtelenében összeállított statisztikája Budapest népességéről. Kimutatja világosan, hogy a munkásság létszáma jelentős százalékban csökkent, ami egyrészt a háború terhére írható, de nagyban hozzájárul a mai munkáspolitika és a föntebb vázolt munkaadói gondolkodás. Észre kell tárni mándeníkit mieik, sittiket illet és okos politikával oda kell hatni, hogy a képzett munkást megmentsék az országnak, a munkaadókat pedig kényszeríteni kell, hogy akár áldozatokkal is tartsák fönn üzemeiket, megértetve velük, hogy a hazafiság és szeretet szükség esetén áldozatokkal is jár, megértetve velük, hogy az egyetlen vagyon és érték ilyenformán való kiüldözése az ország fönnállását veszélyezteti. Vagy a tőkének csak áldozatok nélkül van hazafisága és szeretete? Göncz Mihály: Reflexiók címen Haraszti József szaktárs a Typographic múlt heti számában a „harminchármasok“-kal és az 1890-es sztrájkkal kapcsolatos históriai megállapításait igyekszik kimagyarázni és elfogadhatóvá tenni. Fáradozása azonban kevés eredménnyel jár, mert ahelyett hogy a Typographia március 18-iki számában megjelent Darvas Adolf círiil tárcájának a tévedéseit helyreigazítani sikerülne, újabb tévedésekbe esik és e fejtegetései után a nyomdásztársadalom ifjabb generációja még kevésbé látja tisztán a harminchármasok ügyét. Azonban nem is engedhető meg az, hogy valaki úgy írjon nyomdásztörténelmet, amint azt H. szaktárs teszi. Falk Zsigmond elnökségét illetően az egyik helyen például ezt írja: „Ha jól tudom (a sztrájk kitörése előtt) a Segélyző Egyesület elnöke volt, mert csak ezév (1890) végén köszönt le ez állásáról.“ Tizenkét sorral később meg már biztosan tudni véli a dolgokat és megállapítja, hogy „Fajik kevés intervallum mellett egész 1890 végéig volt a Segélyző-Egyesület elnöke“. Hát kérem alássan, vagy tud valaki valamit, vagy nem. Történelmet pedig csak megbízható adatok birtokában szabad írni. A pontos adatokat meg a H. szaktárs nagyon könnyen megszerezhette volna, ha kevés fáradságot vesz magának és megnézi az idevágó irodalmat így például a Segélyző Egyesület kiadásában és Novitzky N. László szerkesztésében megjelent „Egyesült erővel“ című nyomdásztörténelem 354. oldalán egész pontos adatot talál arra nézve, hogy Falk Zsigmond éppen az 1890-es sztrájk alatt, november 4-én köszönt le elnöki tisztségéről. De ha ez H. szaktársnak nem lenne elég, a Typographia 1890-es évfolyamának november 7-iki számában megtalálja a jegyzőkönyvét annak a rendkívüli választmányi ülésnek, amelyben Zaka Lajos I. alelnök bejelenti az elnök lemondását. De H. szaktársnak nem is ez a legnagyobb tévedése, hanem az, amit az 1890-es sztrájkkal kapcsolatosan a harminchármasokról ir írja pedig a következőket: „Bár nem tudom biztosan, de ismerve Darvas fölfogását és nyakasságát, az ő irányítására harminchárom ,kisfaktor‘ vagy .hivatalnok4 visszamaradt és — sztrájktörő lett.“ Néhány sorral lejebb: „Erre Zaba méregből, de nem bosszúból közzétette a Franklin harminchárom hivatalnokának* neveit gyászkeretben, mint erkölcsi halottakat.“ Továbbá: „Hát most kérdem én azt, hogy igazságos volt-e ez Zakatos? Mert ha csak széles Budapesten a Franklinban, maradtak volna benn, akkor még érthető lenne a dolog. De nem így volt ez. Fél Budapest dolgozott!“. Végül: „Én nem rehabilitálok. De nem is védem a sztrájktörőket. De én a harminchármat mindazok mellett, amit leírtam, nem tartom olyan bűnösöknek, mint Zaka. Már csak azért sem, mert nem volt igazságos és nem mert egyforma mértékkel." H. szaktárs adatai és magyarázata után indulva, azt lehetne hinni, hogy az 1890-es sztrájk alkalmával a Franklinban benmaradt 33 jobbkondíciójú szaktárs és csupán ezek neveit közölte le Zaka Lajos erkölcsi halottakként a Typographia kereszttel ellátott gyász keretében. Ha mindez megfelelne a tényeknek, akkor H. szaktársnak igaza is volna abban, hogy a harminchármasok nem olyan bűnösök, mint amilyenekként eddig a nyomdásztársadalom köztudatában szerepeltek. De hiszen éppen e téren árulja el H. szaktárs a legnagyobb tájékozatlanságot históriai megállapításaiban. Az 1890-es sztrájk és a harminchármasoik ügye nem egyazon eset, amiről ismét nagyon hamar és könnyen meggyőződhetünk, ha segítségül vesszük a nyomdászirodalmat. Először is két-