Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-22 / 29. szám
Budapest, 1921 július 22 ötvenharmadik évfolyam VAI szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden héten pénteken. Elő- ÉS KIADÓHIVATAL: “ . fizetési ár egész évre 200 korona. Egyes BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM, Ké ziratok adatnak vissza, Hirdete. számára 4 korona. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szertaľľz"mittannl"és^ dSftSSdS A munkanélküliség rettentő csapása természetes velejárója minden háborúnak. Minden háború után pontosan megjelenik, hogy könyörtelenül ráduplázzon a népek véres veszteségére és mint a farkas-fallkla után kullogó sakálhad, újra meglepje a kimerült, a megcsúfolt, a sokat szenvedett emberiség testét. A munkanélküliség elsősorban a legyőzött országokban ütötte föl a fejét, megfosztva ezreket és ezreket mindennapi kenyerüktől. Ámde a győztes államok népei sem kerülték ki ezt a sorsot, mert kisvártatva ott is nagy méreteket öltött a munkanélküliség. A munkásság, amely a világháború alatt teljesen lerongyolódott, erejében legyöngült, a háború befejezte után végleg a munkanélküliség áldozatául esett, kitéve a ragályok, a pusztító nyavalyák támadásának is, amely a rosszul táplálkozó munkásosztályon már ezideig is hatalmas rendet vágott. A termelőeszközöket a háború a hadviselés szolgálatába állította. Amikor aztán a szerencsétlen vég után elhallgattak az ágyuk, dermedtség és tanácstalanság lett úrrá a kapitalisták táborában. Hozzájárult ehhez a szénhiány, sok helyütt a nyersanyag hiánya és pénzünk elértéktelenedése is, úgyhogy Magyarország ipara válságos helyzetbe került. Nyersanyaghoz, szénhez nem juthatott, mert a külföld érte jó valutát vagy csereárut kívánt. A gyárosok — alkik pedig a világháborúban nehéz milliókat kerestek —, midőn első dermedtségükből magukhoz tértek, szélnek eresztették munkásaikat, megfeledkezvén arról, hogy a világháború alatt kik hordták össze részükre a pénzhegyeket, éjjel-nappal tartó verejtékes munkájukkal. A munkásnál már a munkanélküliség első napjai a nélkülözés kezdetét, az életszínvonal leromlását jelenti. Mert hiszen, amikor dolgozik, akkor is alig képes családjának és önmagának a legeslegfontosabb fizikai szükségleteit kielégíteni és bizony legjobb akarata mellett sem képes munkabéréből félretenni a munkanélküliség idejére. _A nyomdai munkásság kálváriája már a világháborúval kezdődött. Mi a világháború tartama alatt is igen nehéz viszonyok között éltünk. A nyomdászat nem lévén háborús ipar, megalkudtunk az adott helyzettel s míg más szakmák munkásai mind egy szálig elhelyezést nyertek iparáguknál, mi kénytelenek voltunk fél hetet dolgozni, nehogy szaktársaink százai az utcára kerüljenek. A mi nyomorúságunk bölcsőjét tehát már a háború első szele is ringatta, és akkor is az áldozatkészség és munkásszolidaritás iskolapéldáját mutatta a nyomdai munkásság. Később pedig, amikor a konjunktúra javult, mi továbbra is, becsülettel álltuk — óriási lemondások árán is — a kollektív szerződés minden rendelkezését. Ez a körülmény kell hogy jó belátásra bírja munkáltatóinkat, és ma, amikor már katasztrofális mélyeteket ölt nálunk a munkanélküliség, azt hisszük, teljes joggal elvárhatjuk tőlük, hogy még anyagi áldozatok árán is bebizonyítsák, hogy szintén megértő szerződő felek, akik nemcsak a mai helyzetet látják, de a jövő eshetőségeivel is okosan számolnak. Munkáltató urak, le a zsilipekkel! Nem szabad több munkanélkülinek a munkapiacra ömölnie. Hétszáz munkanélküli nyomdai munkás a fővárosban, háromszáz a vidéken, megcsonkított kicsiny országunk határain belül oly katasztrofálisan nagy szám, hogy a munkanélküliek számának magasabbra nem szabad emelkednie. De nemcsak munkáltatóinkra, hanem a kormányra is hárul a kötelesség, hogy az egyre terjedő munkanélküliség veszedelmét útjában megállítsa. Itt nem arra gondolunk elsősorban, hogy a kormány munkanélkülisegélyt nyújtson, bár ez is kötelessége lenne egy szociális értékű kormányzatnak (hiszen a nyugati államok példája előtt ma még itt nem hajtanak zászlót), hanem különösen arra, hogy a sokszor ígért közmunkákat haladéktalanul indítsák meg és a nemzetgyűlés által megszavazott háromszáz millióval az építkezést haladéktalanul kezdjék meg, mert az építkezési munkálatok nagyobb mértékű megindítása kihat majd minden más szakmára is. A munkanélküliség problémájával a szakmák munkásai nyilvános gyűléseken foglalkoztak s a kormányhoz eljuttatott határozati javaslataikban rámutattak arra, miként lehetne ezt az ország testén rágódó rettentő betegséget gyógyítani. Mi nyomdai munkások — nem tudjuk miért — nem foglalhattunk nyíltan állást e kérdésben s így e helyen mutatunk rá arra, hogy: a körülöttünk élő nemzetekkel való kereskedelmi szerződések kötése; a nemzetközi forgalom sürgős megindítása; a magyar közgazdasági élet lábraállítása; szociálpolitikai törvények hozatala; a közszabadságok, az egyesülési és gyülekezési jog, a sajtó- és szólásszabadság visszaállítása — hogy a dolgozó néposztály befolyást nyerhessen saját sorsának intézésébe —, ezek azok a gyógyszerek, amelyek a munkanélküliség nagy problémáját a megoldáshoz közelebb viszik és új életerőt visznek e — valljuk meg nyiltan — vérszegény, már-már halódó, jobb sorsra érdemes ország testébe. Cs. F. Egyről-másról. Newyorkban újabban súlyos adóval terhelik meg a beépítetlen telkeket, míg az uj épületeket tízévi adómentességben részesítik. Az eredmény az, hogy a nem jövedelmező, sőt megterhelt telkeket egymás után beépítik és nem üzérkednek velük, mint azt nálunk teszik, Így egyrészt — a tömeges bevándorlás ellenére — a lakásnyomoruság enyhül, másrészt a mármár veszedelmessé vált munkanélküliség szünőfélben van. Régi igazság, hogy az építőipar föllendülése magával ragadja a többi iparágat is a fölvirágzás útján. Nézzük csak, milyen hatása lenne nálunk az üres telkek súlyos megadóztatásának. A főkapitány jelentése szerint az elmúlt félévben 50.666 útlevelet adtak ki csak Budapesten. Tegyük fölll, hogy ezeknek csupán a fele kivándorló, akik minden bizonnyal itt maradnának, ha helyes lakásügyi politikával végre megindítanák nálunk is az építkezéseket. Megindulna a téglagyártás, az építő- és a vasipar föllendülne, az építőmunkások, vasasok, famunkások tömegei munkához jutva, fogyasztóképesekké válnának, kissé talán ruházkodhatnának, ami a textilipart is üzemképessé tenné, mindez a kereskedelmet felvirágoztatná, ami viszont a nyomdaipart látná el munkával, a munkásság pedig tudásszomját könyvek, újságok olvasásával kielégíthetné. A sok vagonlakó anélkül juthatna lakáshoz, hogy másokat kilakoltassanak, végül a lakásbérek is fokozatosan lefelé indulnának, ahelyett, hogy fölfelé szállnak. Amint látjuk, az életnívó, az általános jólét emelkedése függ az építkezések megkezdésétől. Az intéző uraikon a sor, hogy a sok volna végre vanná legyen. A Népszavával nem mindenki van megelégedve. Az egyik oldalon azt állítják, hogy még mindig kommunista-szocialista, a másik oldalon nem találják eléggé radikálisnak. A tárgyilagos újságolvasó azonban tudja, hogy sem az egyik, sem a másik ellenvetés nem állja meg a helyét. Az egyik oldalnak nem is az fáj, hogy kommunista irányt követ a Népszava, hanem inkább az, hogy nem követ kommunista irányt, így könnyebben lehetne végezni vele. Konkurrencia, üzlet dolga odaát az egész. A munkások részéről jövő kifogások legtöbbnyire meggondolatlanságból erednek. A Népszava ma is olyan bátor harcosa ügyünknek, mint azelőtt volt, ha ez nem is juthat minden alkalommal kifejezésre. Minden újságolvasó tudja, hogy ma sem nyomtatható ki minden úgy, amint azt az újságíró szeretné Hangfogót tesz a tolla hegyére és ennek ellenére is megesik, hogy túlélésnek találják a hangot. Mi nyomdai munkások tapasztalásból is tudjuk, hogy talán azok a legharcosabb, legszebb közleményei a lapnak, amelyek nem jelenhetnek meg. És a sok ürpótló is mond ám valamit. Talán éppen azt, amit a kifogásoló olvasók a Népszavától elvárnak. Mindaddig, amíg nem „mindenki terjesztheti sajtó útján gondolatait szabadon“, a Népszava irányaira célzó kifogásokat legalábbis fölületeseknek kell tekinteni. Hogy más lap hogyan ír? Hja, „ha kettő ugyanazt csinálja, az nem ugyanaz. Aki így ítéli meg a helyzetet, az nemcsak hűséges olvasója maradt egyetlen napilapunknak, hanem lelkes agitátora is lesz. • A múltkoriban megesett, hogy egy nemzetgyűlési képviselő, ha jól emlékszem, Budavárinak hívják az illetőt, megemítette — mégpedig a nemzetgyűlésen említette meg ,hogy a Szövetkezeti Értesítő kommunista cikkeket közöl. Itt meg kell állni. Az esemény ugyanis olyan örvendetes, hogy a gondolat szívesen pihen meg rajta akármeddig is. Az a kis Szövetkezeti Értesítő, amelynek létezéséről talán sok szövetkezeti tag sem tudott, olyan előkelő helyet vívott ki magának agitációs színtérül, mint a nemzetgyűlés, és olyan illusztris agitátort nyert, mint egy nemzetgyűlési képviselő. Hitte volna-e ezt valamikor a szerény kis Szövetkezeti Értesítő? Már ezért sem baj, hogy a kurzus megszületett. Az Általános Fogyasztási Szövetkezet meg lehet eléííjdve hivatalos lapjával. Amit agitációs cikkeivel nem tudott elérni, azt elérte „kommunista“ _ cikkeivel: most legalább minden tag olvasni fogja Budavári agitációja következtében. Csupán arra volnék kiváncsi, mit gondolnak a nemzetgyűlési képviselők nevezett társuk szavahihetőségéről, amikor mindenki, sőt még talán ők is tudják, hogy kommunista cikkek még akkor sem jelenhetnének meg, ha valamely lap akarná, hiszen ott a cenzúra, amely híven teljesíti azt a kötelességét, hogy államellenes közlemény ne jelenhessen meg a lapokban. A cenzúra nem szorul a mi védelmünkre, nem is akarjuk védeni, mert mi nyomdászok nagyon sok és nyomós okból jobb szeretnők, ha nem is volna a világon, de azt nem engedjük ráfogni, hogy kommunista cikkeket enged át. Aki azt nem hiszi, olvassa csak el szorgalmasan a Szövetkezeti Értesítő cikkeit. H. S. tudomásul fogtaUr. vidéki szaktársak minden előzetes bejelentés és hozzájárulás nélkül változtatják meg tartózkodási helyüket. Az illetők emez eljárásukkal egyrészt az alapszabályokba ütköző cselekedetet követnek el, másrészt pedig a nagyszámú munkanélküliekkel túlterhelt nyomdavárosok munkapiacát károsan befolyásolják. Ezáltal önmaguknak is kárt okoznak, mert sem kondícióhoz, sem lakáshoz nem juthatnak és így a legnyomorúságosabb helyzetbe kerülnek. Mindezek alapján fölhívjuk a szaktársak figyelmét az alapszabályok 17. §-a d) pontjának 6. bekezdésére, amelynek az idevonatkozó rendelkezése ekképen szól: „A segély csak ott vehető föl, ahol a tag legutóbb dolgozott A tartózkodási hely megváltoztatásának a szándéka ama nyomdaváros vezetőségének jelentendő be, ahová az illető tag utazni kíván. Aki a bejelentést elmulasztja, az ebből származó kellemetlenségeket tulajdonítsa önmagának. HäismMxms»