Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-07-22 / 29. szám

Budapest, 1921 július 22 ötvenharmadik évfolyam VAI szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden héten pénteken. Elő- ÉS KI­ADÓHIVATAL: “ . fizetési ár egész évre 200 korona. Egyes BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, Ké ziratok­ adatnak vissza, Hirdete. szám­ára 4 korona. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szertaľľz"mittannl"és^ dSftSSdS A munkanélküliség rettentő csapása természetes velejárója min­den háborúnak. Minden háború után ponto­san megjelenik, hogy könyörtelenül rádup­lázzon a népek véres veszteségére és mint a farkas-fallkla után kullogó sakálhad, újra meglepje a kimerült, a megcsúfolt, a sokat szenvedett emberiség testét. A munkanélküliség elsősorban a legyőzött országokban ütötte föl a fejét, megfosztva ezreket és ezreket mindennapi kenyerüktől. Ámde a győztes államok népei sem kerülték ki ezt a sorsot, mert kis­vár­tatva ott is nagy méreteket öltött a munkanélküliség. A munkásság, amely a világháború alatt teljesen lerongyolódott, erejében legyöngült, a­­ háború befejezte után végleg a munka­­nélküliség áldozatául esett, kitéve a ragá­lyok, a pusztító nyavalyák támadásának is, amely a rosszul táplálkozó munkásosztályon már ezideig is hatalmas rendet vágott. A termelőeszközöket a háború a hadviselés szolgálatába állította. Amikor aztán a sze­rencsétlen vég után elhallgattak az ágyuk, dermedtség és tanácstalanság lett úrrá a kapitalisták táborában. Hozzájárult ehhez a szénhiány, sok helyütt a nyersanyag hiánya és pénzünk elértéktelenedése is, úgy­hogy­ Magyarország ipara válságos helyzetbe ke­rült. Nyersanyaghoz, szénhez nem juthatott, mert a külföld érte jó valutát vagy csere­árut kívánt. A gyárosok — alk­ik pedig a világháború­ban nehéz milliókat kerestek —, midőn első dermedtségükből magukhoz tértek, szélnek eresztették munkásaikat, megfeledkezvén ar­ról, hogy a világháború alatt kik hordták össze részükre a pénzhegyeket, éjjel-nappal tartó ver­ejt­ékes munkájukkal. A munkásnál már a munkanélküliség első napjai a nélkülözés kezdetét, az életszínvo­nal leromlását jelenti. Mert hiszen, amikor dolgozik, akkor is alig képes családjának és önmagának a legeslegfontosabb fizikai szükségleteit kielégíteni és bizony legjobb akarata mellett sem képes munkabéréből félretenni a munkanélküliség idejére. _A nyomdai munkásság kálváriája már a világháborúval kezdődött. Mi a világháború tartama alatt is igen nehéz viszonyok kö­zött éltünk. A nyomdászat nem lévén hábo­rús ipar, megalkudtunk az adott helyzettel s míg más szakmák munkásai mind egy szá­lig elhelyezést nyertek iparáguknál, mi kénytelen­ek voltunk fél hetet dolgozni,­ ne­hogy szaktársaink százai az utcára kerül­jenek. A mi nyomorúságunk bölcsőjét tehát már a háború első szele is ringatta, és akkor is az áldozatkészség és munkásszolidaritás is­kolapéldáját mutatta a nyomdai munkás­ság. Később pedig, amikor a konjunktúra javult, mi továbbra is, becsülettel álltuk — óriási lemondások árán is — a kollektív szerződés minden rendelkezését. Ez a körülmény kell hogy jó belátásra bírja munkáltatóinkat, és ma, amikor már­­ katasztrofális mélyeteket ölt nálunk a mun­­­kanélküliség, azt hisszük, teljes joggal el­várhatjuk tőlük, hogy még anyagi áldozatok árán is bebizonyítsák, hogy szintén megértő szerződő felek, akik nemcsak a mai helyze­tet látják, de a jövő eshetőségeivel is oko­san­ számolnak. Munkáltató urak, le a zsilipekkel! Nem szabad több munkanélkülinek a munka­­piacra ömölnie. Hétszáz munkanélküli nyomdai munkás a fővárosban, háromszáz a vidéken, megcsonkított kicsiny országunk határain belül oly katasztrofálisan nagy szám, hogy a munkanélküliek számának magasabbra nem szabad emelkednie. De nemcsak munkáltatóinkra, hanem a kormányra is hárul a kötelesség, hogy az egyre terjedő munkanélküliség veszedelmét útjában megállítsa. Itt nem arra gondolunk elsősorban, hogy a kormány munkanélküli­segélyt nyújtson, bár ez is kötelessége lenne egy szociális értékű kormányzatnak (hiszen a nyugati államok példája előtt ma még itt nem hajtanak zászlót), hanem különösen arra, hogy a sokszor ígért közmunkákat haladéktalanul indítsák meg és a nemzet­­gyűlés által megszavazott háromszáz millió­val az építkezést haladéktalanul kezdjék meg, mert az építkezési munkálatok nagyobb mértékű megindítása kihat majd minden más szakmára is. A munkanélküliség problémájával a szak­mák munkásai nyilvános gyűléseken foglal­koztak s a kormányhoz eljuttatott határo­zati javaslataikban rámutattak arra, miként lehetne ezt az ország testén rágódó rettentő betegséget gyógyítani. Mi nyomdai munká­sok — nem tudjuk miért — nem foglalhat­tunk nyíltan állást e kérdésben s így e he­lyen mutatunk rá arra, hogy: a körülöttünk élő nemzetekkel való keres­kedelmi szerződések kötése; a nemzetközi forgalom sürgős megindí­tása; a magyar közgazdasági élet lábraállítása; szociálpolitikai törvények hozatala; a közszabadságok, az egyesülési és gyüle­kezési jog, a sajtó- és szólásszabadság vissza­állítása — hogy a dolgozó néposztály be­folyást nyerhessen saját sorsának intézé­sébe —, ezek azok a gyógyszerek, amelyek a munkanélküliség nagy problémáját a meg­oldáshoz közelebb viszik és új életerőt visz­nek e — valljuk meg nyiltan — vérszegény, már-már halódó, jobb sorsra érdemes ország testébe. Cs. F. Egyről-másról. Newyorkban újabban súlyos adóval terhelik meg a beépítetlen telkeket, míg az uj é­pületeket tízévi adómentességben részesítik. Az ered­mény az, hogy a nem jövedelmező, sőt meg­terhelt­­ telkeket egymás után beépítik és nem üzérkednek velük, mint azt nálunk teszik, Így egyrészt — a tömeges bevándorlás ellenére — a lakásnyomoruság enyhül, másrészt a már­­már veszedelmessé vált munkanélküliség szünő­­félben van. Régi igazság, hogy az építőipar föllendülése magával ragadja a többi ipar­ágat is a fölvirágzás útján. Nézzük csak, milyen hatása lenne nálunk az üres telkek súlyos megadóztatásának. A főkapitány jelentése szerint az elmúlt félévben 50.666 útlevelet ad­tak ki csak­­ Budapesten. Tegyük fölll, hogy ezeknek csupán a fele kivándorló, akik min­den bizonnyal itt maradnának, ha helyes lakásügyi politikával végre megindítanák ná­lunk is az építkezéseket. Megindulna a tégla­gyártás, az építő- és a vasipar föl­lendülne, az építőmunkások, vasasok, famunkások tömegei munkához jutva, fogyasztóképesekké válnának, kissé talán ruházkodhatnának, ami a textil­ipart is üzemképessé tenné, mindez a kereske­delmet felvirágoztatná, ami viszont a nyomda­ipart látná el munkával, a munkásság pedig tudásszomját könyvek, újságok olvasásával ki­elégíthetné. A sok vagonlakó anélkül juthatna lakáshoz, hogy másokat kilakoltassanak, végül a lakásbérek is fokozatosan lefelé in­dulnának, ahelyett, hogy fölfelé szállnak. Amint látjuk, az életnívó, az általános jólét emelkedése függ az építkezések megkezdésétől. Az intéző uraikon a sor, hogy a sok volna végre van­ná legyen. A Népszavával nem mindenki van megelé­gedve. Az egyik oldalon azt állítják, hogy még mindig kommunista-szocialista, a másik olda­lon nem találják eléggé radikálisnak. A tár­gyilagos újságolvasó azonban tudja, hogy sem az egyik, sem a másik ellenvetés nem állja meg a helyét. Az egyik oldalnak nem is az fáj, hogy kommunista irányt követ a Népszava, hanem inkább az, hogy nem követ kommunista irányt, így­­ könnyebben lehetne végezni vele. K­onku­­rrencia, üzlet dolga odaát az egész. A munkások részéről jövő kifogások legtöbbnyire meggondolatlanságból erednek. A Népszava ma is olyan bátor harcosa ügyünknek­, mint azelőtt volt, ha­ ez nem is juthat minden alka­lommal kifejezésre. Minden újságolvasó tudja, hogy ma sem nyomtatható ki minden úgy, amint azt az új­ságíró szeretné Hangfogót tesz a tolla hegyére és ennek ellenére is megesik, hogy túlélésnek találják a hangot. Mi nyomdai munkások tapasztalásból is tudjuk, hogy talán azok a legharcosabb, legszebb közleményei a lapnak, amelyek nem jelenhetnek meg. És a sok ürpótló is mond ám valamit. Talán éppen azt, amit a kifogásoló olvasók a Népszavától elvárnak. Mindaddig, amíg nem „mindenki terjesztheti sajtó útján gondolatait szabadon“, a­­­ Népszava irányaira célzó kifogásokat leg­alább­is fölületeseknek kell tekinteni. Hogy m­ás lap hogyan ír? Hja, „ha kettő ugyanazt csinálja, az nem ugyanaz­. Aki így ítéli meg a helyzetet, az nemcsak hűséges olvasója ma­rad­t egyetlen napilapunknak, hanem lelkes agitátora is lesz. • A múltkoriban megesett, hogy egy nemzet­­gyűlési képviselő, ha jól emlékszem, Budavári­nak hívják az illetőt, megem­ítette — még­pe­dig a nemzetgyűlésen említette meg ,hogy a S­zövetkezeti Értesítő kommunista cikkeket közöl. Itt meg kell állni. Az esemény ugyanis olyan örvendetes, hogy a gondolat szívesen pihen meg rajta akármeddig is. Az a kis Szövetkezeti Értesítő, amelynek létezéséről talán sok szövetkezeti tag sem tudott, olyan előkelő helyet vívott ki magának agitációs szín­térül, mint a nemzetgyűlés, és olyan illusztris agitátort nyert, mint egy nemzetgyűlési kép­viselő. Hitte volna-e ezt valamikor a sze­rény kis Szövetkezeti Értesítő? Már ezért sem baj, hogy a kurzus megszületett. Az Álta­lános Fogyasztási Szövetkezet meg lehet elé­­ííj­dve hivatalos lapjával. Amit agitációs cikkeivel nem tudott elérni, azt elérte „kommu­nista“ _ cikkeivel: most legalább minden tag olvasni fogja Budavári agitációja következté­ben. Csupán arra volnék kiváncsi, mit gondol­nak a nemzetgyűlési képviselők nevezett tár­suk szavahihetőségéről, amikor mindenki, sőt még talán ők is tudják, hogy kommunista cikkek még akkor sem jelenhetnének meg, ha valamely lap akarná, hiszen ott a cenzúra, amely hí­ven teljesíti azt a kötelességét, hogy államellenes közlemény ne jelenhessen meg a lapokban. A cenzúra nem szorul a mi védel­münkre, nem is akarjuk védeni, mert mi nyomdászok nagyon sok és nyomós okból jobb szeretnők, h­a nem is volna a vil­ágon, de azt nem engedjük­­ ráfogni, hogy kommunista cikkeket enged át. Aki azt nem hiszi, olvassa csak el szorgalmasan­­ a Szövetkezeti Értesítő cikkeit. H. S. tudomásul­ fogtaUr. vidéki szaktársak minden előzetes bejelen­tés és hozzájárulás nélkül változtatják meg tartózkodási helyüket. Az illetők emez eljárásukkal egyrészt az alapszabályokba ütköző cselekedetet követnek el, másrészt pedig a nagyszámú munkanélküliekkel túl­terhelt nyomdavárosok munkapiacát károsan befolyásolják. Ezáltal önmaguknak is kárt okoznak, mert sem kondícióhoz, sem lakáshoz nem juthatnak és így a legnyomorúságosabb helyzetbe kerülnek. Mindezek alapján fölhívjuk a szaktársak figyelmét az alapszabályok 17. §-a d) pont­jának 6. bekezdésére, amelynek az ide­vonatkozó rendelkezése ekképen szól: „A segély csak ott vehető föl, ahol a tag legutóbb dolgozott A tartózkodási hely megváltoztatásának a szándéka ama nyomdaváros vezetőségének jelentendő be, ahová az illető tag utazni kíván. Aki a bejelentést elmulasztja, az ebből származó kellemetlenségeket tulajdonítsa önmagának. HäismMxms»

Next