Typographia, 1924 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1924-01-04 / 1. szám

formár í Értesítés Az 1923. évi augusztus hó 22-én, 23-án, 31-én és szeptember hó 6-án kötött megállapodás alapján a közös bizottság tárgyalás alá vette a Pester Lloydnak 1923. évi december hó 29-iki esti lapjában közzétett drágulási táblázat adatait és annak eredményéhez képest megállapította, hogy az említett megállapodás 3. pontja szerint az összes könyvnyomdai, litográfiai, fénytyomdai, kemigráfiai és könyvkötő szakmunkásoknak, munkásnőknek és segédmunkásoknak a folyó évi január hó 7—12-éig terjedő héttől kezdve, tehát e hó 12-én való első kifizetéssel az eddig élvezett bérminimumok után hét egész két tized (7,2) százalék pótlék fizetendő. Az akkordban dolgozó munkásoknál és munkásnőknél a bérelszámolás az eddigi módon történik és a végösszeghez adatik hozzá a föntebb jelzett százalékos pótlék. A számítás úgy a különórák megállapításánál, mint a mulasztott órákért való levonásnál a fölemelt összheti bér alapján történik. Budapesten, 1924 január hó 2-án. TYPOGRAPHY Jubileum Aki visszatekintünk az elmúlt esztendőre, elfogulatlanul állapíthatjuk meg, hogy folytatása volt a fokozatos lecsúszásnak, az életkövetelmények rosszabbodásának, az igénytelen élet folytatásának, idő, mikor az igénytelenségről is le kellett mondani és sülyedni oda, amire a magyar szótár nem talál szavat. Ezzel nem az van mondva, mintha a nyomdai munkásság az elmúlt évben nem kapott volna pótlásokat fizetéséhez, nem azt jelenti, hogy az elmúlt éviben nem kötött volna alig kifogásolható megállapodást a munkaadókkal, amely kéthetenként veszi revízió alá a béreket, de a baj az, hogy a külön tárgyalásokat igénylő bérrendezés éppúgy csak pótlása volt a beállott drágaságnak, aminthogy a megállapodás sem nyújt mást, mint pótlékot és a fokozatos lecsúszást éppen az okozza, hogy az ilyen pótlékszerű béremelkedések nem jelentették egyúttal a bérek emelkedését, tehát nagyobb vásárlóértéket, hanem drágaság plusz pótlék egyenlő drágaság. ■Az így fölállított számtani műveletben ki van mutatva az egyenleg és ellentmond a föntebb megállapított fokozatos lecsúszásnak. Ez igaz, csak a hiba ott rejlik, ha azt kutatjuk, hogy’a drágaság milyen alapból indul ki és ha ezt vizsgáljuk, rögtön rájövünk, hogy ha a számtani művelet nem is csal, a tényleges igazságtól olyan messze vagyunk, mint Makó — a munkaadóktól. Figyeljünk csak! Ebben az esztendőben lesz tíz éve annak, hogy a reánkszakadt szerencsétlenség jubileumát üli. Ha valami jól táplált, gondtalan életet élő, ragyogó arcú úr ünnepli „munkásságának“ tízéves jubileumát, még az is talál ilyen hosszú idő alatt esetet, amikor ha nem is nélkülözést, de fáradtságot talált munkájában, olyan momentumot, amelyet nem kíván ismételni. Ha egy embert arra kényszerítenének, hogy tíz évig csirkepaprikást egyék,vajjon nem volna-e súlyos büntetés számára és nem tiltakoznék-e kézzel-lábbal ez embertelenség ellen? Hát munkásokat arra kényszeríteni, hogy immár tíz esztendeje a fokozatos nyomort, a naponta jobban jelentkező nélkülözés útját járja, lehetséges-e, nem tett-e türelméről olyan tanúságot, amely fölött napirendre térni nem lehet. A nyomdai munkásság ebből a nyomorból éppen fegyelmezettségénél fogva kétszeresen vette ki részét, mert hagyományos szerződéstisztelete még akkor sem használta ki a kínálkozó konjunktúrát, mikor erre bőséges alkalma lett volna és amit más szakmabeliek alaposan ki is használtak. De ezt most azzal honorálni, hogy a munkaadók a béreket az átlagos szint alatt tartani igyekeznek, súlyos hiba volna. Hiba volt eddig is, de még nagyobb baj származnék belőle, ha továbbra is ez a politika érvényesülne. Az elmúlt tíz esztendő minden hiánya pótlásra szorul, mert a már kifordított kabátot nem lehet még egyszer kifordíttatni, épp úgy nem lehet a foszlányokká vált fehérneműt használható állapotba hozni. És hol a család szükségletei Vagy tényleg ott tartunk, hogy munkásnak nem szabad örömet találni a családi élet szépségében, nem, nem is a szépségében, az ösztönös szükségszerűségben, mellyel az erkölcsnek és társadalomnak egyaránt tartozik. Az egyén mellett a feleség és a gyermekek ugyancsak tíz év óta kielégítésre várnak, mert az mégis csak baromi sors, mikor a dolgozó ember hozzátartozói éppen csak a gyomrukat tölthetik meg úgy, ahogy. A gyomor megtöltése mellett nem beszélünk mi kultúrigényekről, könyvről, zenéről, színházról, a gyermekek tisztességes iskoláztatásáról és egyéb édességekről, amelyekhez az Ember, az apa joga elvitathatatlan, de a családnak szükséges ruházkodásról, cipőről, fehérneműről ebben a jubileumi esztendőben kell, sőt szükséges beszélni. Hol, kinél, kitől követelje a nyomdai munkás e szükségletekre a fedezetet, ha nem a dolgoztatóinál? Igaz, és nem szabad, de nem is lenne helyes szemet hunyni a munkaadók örökös kifogásai előtt, hogy a nyomdaipar pang, amelyhez nagyban hozzájárul a kormány politikája, különböző korlátozó rendelkezései, általában a teljes sajtószabadság hiánya, és ezért nem teljesítheti a munkások követeléseit. De ezzel szemben igaz az is, hogy a türelmi idő olyan kínosan hosszúra nyúlott — hiszen tíz esztendő óta ezzel táplálják a nyomdai munkásságot —, hogy most már elérkeztünk ahhoz a határhoz, amikor a dolgozó munkást ki kell elégíteni. És ha a kielégítésünket meg akarjuk találni, akkor látjuk csak azt az óriási űrt, amely a bérek és szükséglet között mutatkozik. Látjuk, hogy a drágaság plusz pótlék nem egyenlő a szükséglettel, hanem drágaság plusz pótlék egyenlő a gyomor primitív megtöltésével. Ismételjük, a megállapodás jó, kifogásolni nem lehet, de végső eredményében mégis csak a gyomrot elégíti ki, amiért annak gyökerében való megjavítására van szükség. Mert amíg a megállapodás csak addig terjed jóságában és használhatóságában, hogy csak a gyomrot tölti meg, de amint a háztartásban egy ing vagy akár csak egy zsebkendő szükséglete merül föl, már csődöt mond, azt lehet erőszakosan dicsérni, sőt azt is lehet mondani, hogy jó, de tárgyilagos bírálat, egy csöppnyi igazságos boncolgatás után sietni kell annak megjavításán munkásnak és munkaadóknak egyaránt. Ezeket kell megrögzítenünk az 1924. év első hetében, a nyomdai munkásság tízéves nyomorának jubileumi esztendejében. A segítés ideje elérkezett és ennek megoldásához nem kell szociális érzés, atyai gondoskodás, csak megértés, megértése annak, hogy tíz év türelmes várakozása után a nyomdai munkásság joggal várhatja sorsának jobbrafordulását. A végzett munkájáért csak ennyit, semmi egyebet! Fölhívás Magyarország öntudatos nyomdai munkásságához! Vészes jajkiáltás hangzik felénk, amely megdöbbenti a szívünket: végveszedelemben van Németország dolgozó népe! A márka elértéktelenítésével, az ezzel kapcsolatos drágaság hihetetlen felfokozásával olyan munkanélküliséget teremtett, amely a kétségbeesés szélére kergeti ma a német munkásság százezreit. A magyarországi munkásság, amely maga is megszenvedi a győztes imperializmus ostorcsapásait, lélekben összeforrva, méltányolja a német proletariátus szenvedéseit és testvéri rokonszenvvel figyeli annak kétségbeesett küzdelmét. A szolidaritás szent nevében azzal a fölhívással fordulunk Magyarország öntudatos nyomdai munkásságához, hogy önkéntes adakozás útján indítson segítőakciót a németországi nyomdai munkásság érdekében! Tudjuk, hogy a magyarországi nyomdai munkásság is szomorú helyzetben él, ismerjük nélkülözéseinek nagyságát, de ennek ellenére is arra kérjük, ne tagadják meg segítségüket a náluknál sokkal borzasztóbb helyzetben élő német szaktársaktól. Harcos küzdelmünk közepette mi is élveztük már a nemzetközi szolidaritás áldásait és sohasem utolsó sorban a német szaktársak részéről. Nem szabad tehát tétlenül néznünk azt a kálváriás életsorsot, amely most jutott osztályrészül a németországi szaktársaknak. Ne akadjon egyetlen nyomdai munkás, aki kivonná magát e szolidáris kötelesség teljesítése alól! Adja mindenki képessége szerint mindazt, amit e célra áldozni képes, hogy németországi szaktársainkat a leggyötrelmesebb napjaikban segíthessük. A gyűjtött összegeket a bizalmi férfiak juttassák el a Typographia hivatalába továbbítás céljából. Ismerve szaktársaink odaadó áldozatkészségét, próbákat kiáltott szolidaritását, hittel hisszük, hogy németországi testvéreiket nem hagyják elveszni. Az országos bizottság: Határzár és munkahiány Talán egyik szakmát sem sújtotta annyira a világháború, mint a könyvnyomdászatot. A régebbi háborúkat követő időkből következtetve, általában azt remélték, hogy a háborús irodalom olyan mértékben fogja foglalkoztatni iparunkat, mint még soha. Ehelyett az egész világon óriási romkapangást észlelünk. A négyéves pusztítás után pedig alaposan ráférne a világra az alkotó munka. Ámde akiknek a kezében van az országok népének sorsa, más véleményen vannak, mert az uralkodó osztály érdekeinek most a mai helyzet felel meg. Azokban az országokban, amelyekben a munkásoknak is van befolyásuk az ügyek intézésébe, a munkanélküliséggel járó nyomort állami segítség nyújtásával enyhítik. Egynémely utódállamban pedig a kormányhatalom egyéb intézkedésekkel is igyekszik megvédeni a dolgozókat a munkanélküliség ellen. Egyszerűen megnehezíti az „idegen“ állampolgárok letelepedését és nem riad vissza már letelepedettek kiutasításától sem. A külföldi nyomdászszervezetek — kevés kivétellel — határelzárással védekeznek a más országbeliek beözönlése ellen. Alig van ország, ahová a munka nélkül lévő magyar nyomdász menekülhetne, ha volna is rá pénze. A magyar nyomdai munkás körül van zárva, nem mozdulhat sehová, ellenben a mi kapunk még ma is 1924 tárva, nyitva áll minden külföldi előtt, mint régente. Nálunk mindig szives fogadtatásban részesült az idegen vándor, éppen azért érinti olyan fájdalmasan az elzárkózottság azokat akik egyébként kint megtalálhatnák boldogulásukat. Hiszen megértjük, ha külföldi szaktársaink védekeznek, de ami némely helyen történik, az már túllépi ezt a határt is. Elvégre a hagyományos nyomdászszolidaritás és a nemzetközi testvéries kapcsolat is kötelezi valamennyire az egyik állam nyomdászait a másikkal szemben. Nem szabadna tűrniük, hogy valakit csak azért engedjenek kiutasítani az országból, mert nem odavaló, holott a kérdéses munkaágazatban még munkanélküli sincs az országban. Arra meg nem is akarunk gondolni, hogy a kiutasítások a nyomdászszervezet közbenjárására történnek, bár a látszat talán emellett szól. Egyik ilyen utódállamban megtörtént az is, hogy három magyar szedőre volt szükség, és ezeket a cég csak a történelmi országból kaphatta volna meg. Bár nálunk — sajnos — nagyon sok a jó magyar munkanélküli szedő, az illető állam nyomdászszervezete inkább nem közvetített, semhogy tőlünk kérjen szedőt Ezt az elítélendő önzést bizonyára nem a régi anyaszervezet szellemétől tanulta. Általában sok a panasz az utódállamokba visszatért szaktársak ajkán. Akikkel azelőtt egy országos szervezet területén belül együtt dolgoztak, azokat most szinte üldözik, csak azért, mert a sors odavetette őket, Jött-mentnek tekintenek mindenkit, aki nem bennszülött és irigylik tőle a falat kenyeret is. Nem akarunk általánosítani, mert tudjuk, hogy vannak kivételek, de szomorú, hogy ilyen panaszok egyáltalán_ fölmerülnek. ,Nem_ emlékszünk arra, hogy valaha ennyi«» körülsáncolták volna magukat a nyomdászszervezetek, mint mostanában, pedig gazdasági válságok máskor is az utcára dobták nagy részét a munkásoknak. Nem tévedünk, ha ezt is főként a háború reakciójának tekintjük, amely a munkások lelkivilágában is elvégezte a maga rombolását. Egyrészt a nacionalista, másrészt a felekezeti gyűlölködés képében nyilvánul meg ez a visszahatás. Igazán büszkék lehetünk rá, hogy a magyar nyomdai munkások lelkét kímélte meg legjobban ez a járvány. Nálunk senkinek sem jutott még eszébe, hogy munkahiány miatt zárolni kellene az ország, vagy csak egy-egy város területét is. Ezt csak a legvégsőbb esetben, bérmozgalmak idején tettük meg. Vajjon ezek után nem kellene-e nekünk is megbarátkoznunk a munkanélküliség ellen való védekezésnek ezzel a kétes formájával. Bár — amint én ismerem a magyar nyomdászt — ez nem kedve szerint való megoldás, mert leginkább külföldről visszatérő szaktársainkat sújtaná. Sokkal célravezetőbb volna a nyomdaiparban a munkásközvetítés nemzetközi úton való megszervezése, amit viszont a nemzetközi nyomdásztitkárság figyelmébe ajánlok. A titkárság útján elégíthetnék ki az utódállamok is szükségletüket magyar szedők tekintetében, de ezen az úton szereznék még maguknak a többi országok főnökei is idegennnyelvű szedőiket, vagy a speciális tudású gépmestereket és önzőket. Amikor hibáztatom az állandósított szigorú határzárlatokat, egyúttal kötelességemnek tartom, hogy teljes tárgyilagossággal mutassak rá arra is, mikor indokolt a határzár. A régi „jó“ időben kizárólag bérmozgalmak idején zárolták a nyomdavárosokat. De indokolt ez akkor is, amikor a munkahiány olyan állandó, hogy az odautazó hónapokig, sőt évekig nem tud rendes utcn kondíciót kapni. Ilyenkor az illetők érdeke, ha megkímélik fölösleges fáradságoktól és nélkülözésektől. Semmi értelme nincsen, hogy valaki például Bécsbe utazzék most, amikor ott egy és két év óta „sétáló“ kollégák nyomorognak munka híján, fia van egy kis pénze, azt elkölti az utazással és az élelmezésével, azután — ha már akarna is — nem térhetne vissza hazájába. Már ezért is mindenkinek, aki külföldre szándékozik utazni, saját érdeke, hogy informálódjék az illető országok munkaviszonyairól. Több kollégánknak éppen mostanában van oka megbánni, hogy ezt annak idején elmulasztották. Igaz, hogy rendszerint rossz információkat küldenek a külföldi szervezetek vezetőségei, de ezek ellenére csak a saját felelősségére és veszélyére mehet bárki az illető városba vagy országba. A munkanélküliség ellen való küzdelemnek volna még egy-két hatásos módja: a munka, megindítása az egész vonalon és amíg mindenki munkához jut, a munkanélküliek állami segélyezése, de ezekről nálunk egyelőre hiába beszélnek és hiába írnak. Ezért ezt csak mellékesen jegyzem meg. Soraim célja főként az, hogy az utódállamok kollégái ne sáncolják annyira körül magukat azzal az ürüggyel, hogy néhány százalékuk munka nélkül van. Nálunk állandóan nagy a munkanélküliek száma, anélkül, hogy a határzárolás eszközéhez nyúlnánk. Különösen pedig ne adjanak alaposaknak látszó panaszokra, okot. Tűrjék meg maguk között azt a „külföldit“ is, aki egyébként tisztességes úton kapott kondíciót ott és ne üldözzék fenevadként, míg vissza nem kerül haza, hogy itt szaporítsa a munkanélküliek amúgyis nagy számát. Azt hiszem, van ott is elegendő tér a gazdasági ellenfelekkel való küzdelemre. A szaktársakkal azonban csak kollegiális szeretetünk egész melegét éreztessük, még akkor is, ha „más városba“ valók. Hersog Salamon-