Typographia, 1968 (100. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1. szám

1968. január 1. ••Ötletparádé Forog a magnetofon a Papíripari Vállalat duna­újvárosi gyára igazgatójá­nak, Lakner Kálmánnak az irodájában. A szalagra különleges műsort vettek fel, Kuminka József javas­latára ötletparádét tartot­tak. Tizenöt fiatal mérnök és technikus jött össze egy délután és minden előz­mény nélkül mikrofonba mondták azokat az ötlete­ket, amelyeket hetek, ta­lán hónapok óta dédelget­nek, táplálnak magukban. Az igazgató pedig már háromszor is lehallgatta a magnetofont. Erről tanús­kodik az íróasztalon fekvő papír, amelyen az ötletek címszavait karikák, pon­tok, aláhúzások, kérdője­lek díszítik. — Harmincnál több ér­dekes javaslat van a sza­lagon — mondja­ Lakner Kálmán igazgató. — Olyan ötletek, amelyeket máskü­lönben talán soha nem is­mertem volna meg. Most legalább tudom, hogy mi foglalkoztatja fiatal mun­katársaimat. Úgy véljük, a fentiekhez nem szükséges különösebb kommentár! TYPOGRAPHIA A kölcsönös érdekek összehangolása Önálló vállalatok önkéntes szövetsége Beszélgetés Lengyel Lajossal, a Nyomdaipari Egyesülés elnökével Mint ismeretes, a Nyomda­ipari Tröszt megszűnik de­cember 31-gyel. A nyomdák közös érdekei azonban szük­ségessé tették egy új szerv­nek, a Nyomdaipari Egyesü­lésnek a létrehozását. Tekint­ve, hogy az egyesülés műkö­dési alapelveit, céljait illetően tájékozatlanság tapasztalható, felkerestük az egyesülés elnö­két, Lengyel Lajos Kossuth­­díjast, és megkértük, válaszol­jon néhány kérdésünkre. — Miben jelent változást a Nyomdaipari Egyesülés a tröszttel szemben? — A Nyomdaipari Tröszt­höz viszonyítva, az egyesülés lényeges változást jelent — mondotta Lengyel Lajos. — A tröszt irányító szerv és jo­gi személy volt, utasítási jog­gal rendelkezett a hozzá tar­tozó vállalatok irányításában. Ezzel szemben az egyesülés nem jogi személy, az érdekelt vállalatok önkéntesen hozták létre, fenntartásának költsé­geit is fedezik. Az egyesülés munkájának alapelveit a tár­sasági szerződés szabályozza, az állami felügyeletet pedig a Könnyűipari Minisztérium gyakorolja. — Mi az egyesülés célja? — A szerződő felek közös gazdasági érdekeinek, együt­tes tevékenységének megfelelő előmozdítása és összehango­lása. Az ezzel kapcsolatos fel­adatokat és konkrét tenniva­lókat az igazgatótanács ügy­rendben szabályozza. Ennek alapján kellett kialakítanunk az egyesülés 1968. évi prog­ramját. Az egyesülést azok a vállalatok hozták létre, ame­lyek a Nyomdaipari Tröszt irányítása alatt működtek. Je­lenleg 18 nyomda a tagja, köz­tük vidékiek is. Az egyesülé­sek működésére vonatkozó rendelet azonban lehetőséget ad arra, hogy más vállalatok is belépjenek a tagok sorába, és annak sincs akadálya, hogy egy-egy vállalat több egyesü­lésnek is a tagja legyen. Lé­nyegét tekintve az egyesülés a tagvállalatok szövetsége. — Az egyesülés és a vál­lalatok közötti kapcsolat be­folyásolja-e a vállalatok önálló cselekvését? — Az egyesülés tevékeny­sége nem érinti a tagvállala­tok önállóságát. A napirendre kerülő kérdéseknél bejelent­hetik érdektelenségüket is. Az egyesülés munkájának a meg­alapozása már hetekkel ez­előtt megkezdődött, és ennek során kidolgoztuk az 1968. évi programnak és tevékenység­nek a tervjavaslatát. — Mit tartalmaz a terv­­javaslat? — A tervjavaslat magában foglalja a műszaki, technoló­giai elképzeléseket; a techno­lógiai laboratórium tevékeny­ségének a programját, a köz­­gazdasági, az üzem- és mun­kaszervezés területéhez tartozó feladatokat, a műszaki propa­ganda újszerű megteremtését, a szükséges információk meg­szervezését, az anyagellátási teendők rendszerének a meg­alapozását, valamint a cím­szavakban felsoroltakhoz tar­tozó részkérdéseket. — Mindezeket az egyesülés igazgatótanácsa december 21-én tartott ülésén megtár­gyalta, s utasította az egyesü­lés szervezetét a program meg­valósítására. — Milyen az egyesülés szervezete és hogyan műkö­dik? — Szervei: az igazgató ta­nács és az egyesülés szerve­zete. A tagvállalatok az egye­sülés tevékenységét érintő kér­désekben döntéseiket — szó­többséggel — az igazgatóta­nácsban hozzák meg. Az igaz­gatótanács a vállalatok igaz­gatóiból, az általuk megvá­lasztott elnökből, ügyvezető el­nökből és ügyvezető elnökhe­lyettesből áll. Az egyesülés munkája a műszaki, valamint a gazdasági bizottságokra és az egyes témakörökre létreho­zandó szakcsoportokra alapo­zódik. Az egyesülés a munka­­program alapján a tagvállala­tokat érintő legfontosabb kér­désekkel foglalkozik és foko­zatosan, a fejlődésnek megfe­lelően mélyíti el tevékenysé­gét. A tagvállalatok hatékony termelése érdekében a techno­lógiai fejlesztésnél mindig a legtöb eredményt ígérő felada­tot tűzzük napirendre, amely­nek hatékonysága elsősorban kell, hogy érvényesüljön az iparban. Az egyesülés techno­lógiai laboratóriuma egyes fej­lesztési témák kidolgozását megbízások alapján is elkészíti.­­ Az egyesülés egyik fő feladata, hogy kialakítsa a te­vékenységét jellemző új mun­kastílust. Ebben kifejezésre kell jutnia annak a felelős­ségnek, amelyet a vállalatok adott megbízatásuk alapján joggal elvárnak. A segítség­nek nagyon differenciáltnak kell lennie, hisz nemcsak né­hány vállalatot érintő problé­mák léteznek, hanem olyanok is, amelyekben valamennyi társult vállalat érdekelt.­­ Nagy gondot kell fordí­tanunk tehát arra, hogy mind­azok a vállalati szándékok, amelyek az egyesülést létre­hozták, hatásosan érvénye­süljenek. Ahogyan a gazda­ságirányítás reformjának meg­valósulása is hosszabb időt vesz igénybe, ezzel párhuza­mosan kell fejlődnie az egye­sülés szervezetének, tevékeny­ségének is. Úgy kell dolgoz­nunk, hogy ne csorbuljon a vállalatok önállósága, a vál­lalati érdekek maradéktalanul érvényesüljenek, ugyanakkor ne szenvedjenek hátrányt a népgazdasági, az össztársadal­mi érdekek sem — fejezte be nyilatkozatát a Nyomdaipari Egyesülés elnöke. SELLEI ISTVÁN 100. ÉVFOLYAM Lapunk életében jelentős évfordulóhoz érkeztünk: január elseje óta a Typographia lapfején az­ évfolyamot jelző szám 100-at mutat. Ez ugyan még nem jelenti azt, hogy lapunk már százéves lett, mert első ízben 1869. má­jus 1-én jelent meg. Eszerint a Typographia alapításának 100. évfordulóját csak 1969. május 1-én éri el, az eltöltött évek után tehát 99 éves. Ez a kettősség azonban csak látszólagos. Ugyanis az évfolyami számozás sajátossága, hogy megelőzi a pontos naptári évfordulót. Még nemzet­közi viszonylatban is kivételes esemény, hogy egy sajtó­termék laptején a 100. évfolyam szerepel. A 100. évfolyamú Typographia előrevilágító fáklya­ként harcos szócsöve szakszervezeti mozgalmunknak, lap­jai becses történelmi dokumentumok, de nem holt betűk, hanem jövőnk útmutatója is. Az első szám »Műtársaink­hoz!« című vezércikke remélve írta, hogy az olvasók »... szívesen fogadják ki keletünk ezen hirdetőjét, mely­nek feladata: Magyarhon összes nyomdászait szellemi érintkezésbe hozni, náluk az egyesülés eszméjét terjesz­teni .. .« Azóta a Typographia a kezdeti szerény célkitűzést történelmileg túlteljesítette. Az akkori, néhány száz tagot számláló szakmai szervezet közel 40 000-es tagságú ipari szakszervezetté fejlődött, amely a könyvnyomdászokon kívül felöleli az összes nyomdaipari dolgozókat, sőt sorai­ba tartoznak a papíripar, a könyvkiadás és a sajtó dolgo­zói is. A kapitalizmus béklyóitól felszabadult szakszerve­zeti tagság ma már az elődök álmait valósítja meg. Ebben a szellemben készülünk a Typographia fennállása 100. évfordulójának jövő évi megünneplésére. Kilenc gyermekkel — egyedül — Vajon mikor pihen? — Amióta beszéltem vele, sok­szor jut eszembe ez a kérdés. Hajnali négykor már dolgo­zik. A Hírlapkiadó Vállalat irodáit hozza rendbe. Reggel nyolckor indul haza, hogy kéz­nél legyen, ha szüksége van rá a Tömő utca 23. számú ház la­kóinak, és tisztán tartsa otthon is az egész épületet, mert »civilben« házfelügyelő. Álláshalmozó? Akinek min­den pénz kevés? Ekkora áldozatra a pénz imádata se tud kényszeríteni senkit. Erre csak egy tesz ké­pessé, egy szó, amelynek tar­talmát mindnyájan értjük: anya. Kilenc gyermek édes­anyja Jurinka Sándorné, a Hírlapkiadó Vállalat dolgozó­ja. Gesztenyebarna haja, töré­keny alakja, fiatalos arca nem árulja el, mennyi öröm és mennyi bánat lakik benne. Igen, öröm és bánat is. Öröm, mert a kilenc gyermek közül egy sincs, aki ne lenne szorgalmas, és mindenben se­gítőkész. Büszke is rájuk. A tizenkilenc éves Máriára a leg­nagyobbra — aki már férjes asszony —, Irénre, Katira — akik tizenhét, illetve tizenhat évesek, de már a Telefongyár dolgozói, vagy Erzsikére, Sán­dorra, Attilára, akik iskolába járnak. És Tibikére, aki jövő­re vesz búcsút az óvodától, va­lamint a hároméves Hajnalká­ra és a legkisebbre, a másfél éves Andreára. És bánatos is. Férjét, a ki­lenc gyermek édesapját, akivel nagyon szépen éltek, az idén szeptemberben vitte el egy szívroham... Nem úr már, az élők a gyer­­mekek és férjének hetvennégy éves világtalan anyja — aki húsz éve lakik már velük — arra kényszerítik, hogy helyt álljon, hogy úgy tegyen, mint­ha felejtené férje hiányát. Hogy élnek? — kérdezem. Megvan mindenünk, ami szükséges — válaszolja. — Még­ együtt... azon igyekez­tünk, hogy ha nem is egészsé­ges a lakásunk, legalább ott­honos legyen. OTP-re vettünk bútort, tv-t, rádiót, mosógépet. Ennivalónk is megvan, a ru­házkodást is megoldjuk, hiszen olyan »előnyös« helyzetben is vagyunk, hogy a kisebbek el­viselhetik a nagyobbak kinőtt holmiját. — S ha már erről beszélünk, hadd mondjam el, nem vagyok teljesen egyedül mégsem. Van­nak, akik szívükön viselik a sorsunkat. Úgy szeretném, ha megírná, milyen nagyon jól­esett a nyomdászszakszervezet és a kiadóvállalat szakszerve­zeti bizottságának gondoskodá­sa. Nem is olyan régen dolgo­zom itt, mégis segítségemre siettek. December hatodikára 1500 forintos vásárlási utal­ványt kaptam tőlük, s ebből annyi, mindent vehettem a gyerekeknek. Három öltöny ruhát például a nagyobb fiúk­nak, két szép szövetruhát a két kislánynak, meg sapkát, sálat pulóvert. Szóval olyasmit, ami­re szükség volt. Nagyon nagy örömet szereztek a gyerekek­nek és nekem is. Olyan jó érzés hogy gondoltak ránk. — Férje a Telefongyárban dolgozott, ott is ilyen segítőké­szek? Először futja el szemét a könny beszélgetésünk óta. Most sem panaszkodik, csak ennyit mond: — Sajnos, mi már nem sokat jelentünk a számukra. Igaz, három gyermekemnek adtak munkát, de a többire már nem gondolnak. Pedig huszonegy évig dolgozott a gyárban szegény férjem. — Említette az előbb, hogy a lakással nincs minden rend­ben. Mi okoz problémát? — Kétszobás szolgálati la­kásunk van. Sajnos, szuverén helyiségben, mindig nyirkos, egészségtelen. Amíg élt a fér­jem — ha nehezen is — össze­gyűjtöttünk tízezer forintot, és kértük a VIIl. kerületi taná­csot, utaljanak ki számunkra egy kétszobás szövetkezeti la­kást. Azt mondták, majd sor kerül ránk is, de most még nem tudnak rajtunk segíteni. Valami megfoghatatlan erő, nyugalom árad Jurinka Sán­­dornéból Mondani se tudok mit arra, amit az előbb halot­tam, hiszen alig lehet indokol­tabb egy lakáscsere-kérelem, mint az övé, s alig igényelhet­nének mások nagyobb gondos­kodást a férje volt munkahe­lyéről is, mint ő. S ezután már csak egy kér­désem lehet: — Honnan meríti az erőt ahhoz, hogy az apát is pótolva, összetartson egy ilyen nagy családot? — Nekem csak egy örömöm van: ha gyermekeim egészsé­gesek, ha elő tudom teremteni mindazt, amire szükségük van, s ha ezért »cserébe« elérhe­tem majd, hogy valamennyiből derék, becsületes ember lesz, amire felnő, bozóky K­ola Jurinka Sándorné és családja. Hárman hiányoznak a kép­ről, viszont ott látható a képen az első unoka, a kis Tímea, aki a felvétel napján volt hatnapos NYÍLT LEVÉL egy üresen maradt igazgatói székhez Tisztelt Karosszék! »Ön« december hónap folyamán átmenetileg üresen maradt, az igazgatót leváltották, a vállalat főkönyvelőjével együtt. Egy szék abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem tehet semmiről, csupán néma tanúja az események­nek. Csak sajnálni tudom, hogy nem adatott meg »önnek« a godolkodás, a beszéd képessége, mert akkor bizonyára sokkal gazdagabbak, pontosabbak lennének ismereteink a nyomdájukban levő állapotokról, emberi viszonylatokról. Bizonyára ismeri Karinthy Frigyes »Bűvös szék« című komédiáját. Az ebben szereplő széknek veszélyes hatású tulajdonsága volt, aki beleült, akarva-akaratlan teljes őszinteséggel nyilvánította véleményét önmagáról, az őt körülvevő emberekről. Nos, mintha Önöknél is lenne egy bűvös szék. A megyei tanács ipari osztályán levő, szó szerint felvett jegyzőkönyvekben senkit és semmit nem kímélve nyilatkoztak a meghallgatott emberek. Még sze­rencse, hogy a papír mindent elbír. A nyers, indulatokkal teli vélemények kusza kavargásából vajmi nehezen lehe­tett kihámozni az igazságot, a személyes beszélgetések sem oszlatták el a homályos pontokat. Intrikák, kicsinyes praktikák, gyűlölködések, rossz­indulatú híresztelések, szerelmi históriákról szóló pletykák mérgezték a vállalati légkört. Célzások, gyanúsítások, bi­zonyíthatatlan állítások egész sora rögződött papírra. A részletek legtöbbje nem bírja el a nyilvánosságot. Talán egyet mutatóba mégis megemlítek — természetesen min­den felelősség nélkül —, csupán azért, hogy érzékeltessem: milyen hangnemben és módon nyilatkoztak egymásról, az üzemi állapotokról. Megbetegszik egy dolgozó, helyébe egy másikat akarnak odahelyezni. A csoportvezető vétót emel ellene, úgymond azért, mert az illető személy édesanyja és az ő felesége haragban vannak egymással... Valójában — folytatja a »mesélő« — nem erről van szó, hanem arról, hogy... De itt már abba kell hagynom, mivel olyan »kom­bináció« következik, amit semmiképp sem vethetek pa­pírra A példa még nagyon szelíd a többihez képest, ne is csodál­ja hogy eltekintek ismétlésüktől. Mindenesetre az rend­­vül furcsa, meghökkentő volt, hogy a személyes indulatok, érzelmek a munkahelyi kapcsolatok, érintkezések során »hivatalos szintre« emelkedtek. És nem akadt vállalati ember, aki megálljt kiáltott volna! Kívülről kellett beavat­kozniuk az illetékes megyei szerveknek. Nem akarok inkorrekt lenni, a távozó igazgatóról — aki amúgy is nehéz helyzetben van emberileg — rosszat mondani, hisz elég gyatra emberi vonás, hogy aki bajban van, azon szívesen ütnek még egyet-kettőt. Tény viszont, és ezt ő maga is elismerte, erélytelen, határozatlan volt, nem tudott emberileg rendet tartani, teremteni a vállalat­nál. Azt hiszem, nála jobban senki nem tudja, hol, miben követett el hibákat, de az általánosítható tanulság mégis adott. A vezetésben az emberi motívumok is fontos szere­pet játszanak. A fő vezető tekintélyénél fogva biztosítani képes a munkahelyi kapcsolatok, érintkezések megfelelő normáit, s nem enged teret semmiféle indulati elemnek, már csírájában elfojt minden intrikus vagy egyéb kísérle­tet. Íz k­ellemetlen, vegyes érzésekkel jöttem el Önöktől. Meggyőződésem, hogy nem született ott az igazgató és a főkönyvelő leváltásával semmiféle »győzelem«. Mindket­ten csaknem két évtizedet töltöttek el a vállalatnál, a szakmában. Nincs abban semmi öröm, hogy ilyen körül­mények között kellett távozniuk az üzemből. És megmon­dom azt is őszintén: nem látok semmi garanciát arra, hogy a jövőben nem törnek-e ki újabb vállalati »belharcok«. Egy-egy adminisztratív intézkedés önmagában nem szokta megoldani a bajokat, ha az nem jár együtt a fe­szültséget előidéző okok megszüntetésével. A vállalat új vezetője remélhetően megköveteli majd, hogy mindenki elsősorban a saját munkájával, és ne egyébbel törődjön. Apropó, majd elfelejtettem. A nyomdában közben dolgoztak is. Sőt, gazdasági eredményeik, mint legutóbb a Typographiában olvashattuk, kedvezőek. Ez a körül­mény ugyancsak elgondolkoztató. Általános tapaszta­lat szerint a gazdasági tevékenység és az üzemi légkör, ha nem is mechanikusan, de szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Ez esetben a logika »fejreállt«. jó mindegy, ezen kár utólag meditálni. A kocka el van ... vetve Az idő bizonyára megoldja az összes helyi konf­liktusokat. A kérdés »csupán« az — ami egyáltalán nem mindegy —, hogy milyen áron...?! Budapest, 1967. december. KALOCSAI TIBOR 3 EMBEREK A HARCOS MÚLTBÓL Két rozoga táska, hatalmas termet, haj­lott hát, nagy, lompos léptek. Ma is így él bennem Sajt. A min­dig mozgásban levő könyvügynök. A mun­ka nélküli nyomdász. Táskái dugig voltak könyvvel. Nem köny­vet árult általában: munkások írásait ter­jesztette munkások kö­zött. Nemcsak terjesz­tette, magyarázta is a könyvek tartalmát. Jó­zsef Attila, Kis Ferenc, Várnai Zseni versei, Nagy Lajos, Kassák Lajos regényei ott la­pultak a hatalmas tás­kák mélyén. A Döntsd a tökét, ne siránkozz, a Falu, az Egy ember élete, a Telep és a többi. Részletre is lehetett nála vásárolni. A munkanélkülieknek hosszú részletet bizto­sított. Akkor nagyon sok volt a munkanél­küli. Maga is az volt jó ideig, de bejárt a nyomdákba, a dolgo­zók közé, könyvet el­adni. Péntekenként ott volt a segélykifizetés­­nél, és szedte össze a részleteket. A dolgo­zóknak sem volt köny­­nyű a dolguk. Akkor ők is csökkentett fize­tésért dolgoztak. Áldo­zat volt a könyvvásár­lás, nehéz volt a könyv eladása is. Sokat kel­lett járnia, de ő nem ismert fáradtságot»­ s. Sajt Nyáron a gödi Duna- parton, a »Fészekében láthattuk, meg a Szent­endrei TTE-telepen. Cipelte két hatalmas táskáját, árulta a könyveket, időnként akadt nála egy-egy könyvcsemege is. Kül­földi munkásköltő ver­seskönyve, esetleg olyan könyv, amelyet csak titokban lehetett olvasni. Miközben a könyvet árulta, csendes, nyu­godt hangján az új világot magyarázta, amely biztosan eljön egyszer. Nemcsak a munkanélküli-segély megtoldásáért árusí­tott könyvet. Ha csak ezért tette volna, bi­zonyára árusított vol­na Márai Sándort, Herczeg Ferencet, Har­sányi Zsoltot is. Ő munkás volt, szocia­lista, s nála a könyv­­eladás kicsit az akko­ri időkben gyakori és sokféle haladó meg­mozdulások egyik egyéni formája volt. Szinte mindenki is­merte Sajtot. A ren­des nevét kevesen. Csak azok, akik »üz­leti­« kapcsolatban vol­tak vele. Megjelent Sajt a különböző ren­dezvényeken is. Jól összeválogatott könyv­kollekcióival igyekezett az elhangzott műsort felhasználni könyvel­adásra. Nem hiányzott akkor, amikor József Attila szavalta verseit a nyomdászok között, és boldog volt, amikor néhány kötetet eladott a költő versesfüzetei­­ből. Mert akkor a verses­­könyvek még füze­­tecskék voltak. Puha födéllel, néhány ív terjedelemben. Leg­többször a költők a maguk költségei je­lentették meg, azokban a kisnyomdákban ké­szítve, ahol hitelt kaptak. Kleinnél a Ki­rály utcában, Szalay­­nál a Kender utcában. Otthonos volt vala­mennyi kultúrszervnél. Ismerték a Dalkörben, a Természetbarátok­nál, a szavalókórus­ban, a Braun-szeminá­­riumban, a szaktan­folyamokon, Wank­fi­nál, Kunnál, Dukál­nál, Harsányinál, az eszperantisták között, a mandolinzenekarban. Ő maga botfülti volt, a szakmához sem so­kat értett. Csak a könyvhöz, de ahhoz aztán igazán! A felszabadulást már­ nem érhette meg. Valamelyik koncentrá­­ciós táborban pusztult el. A becsületes neve Alt Albert volt... BLZCÍR GÉZA

Next