Udvarhelyi Híradó, 1997. április-június (8. évfolyam, 25-50. szám)
1997-04-10 / 28. szám
6 HírAbc történelem 1997. április 10., csütörtök Beszélgetés Csetri Elek történésszel “Az egész emberiséget szolgálta“ Körösi Csoma Sándor születésének évfordulóján — április negyedikén —, immár 1990 óta díszbe öltözik Csomakörös apraja-nagyja. Egy héten keresztül adóznak a helyiek és a meghívottak a nagy előd emlékének. Koszorúzás, istentisztelet, különböző előadások szerepelnek a rendezvénysorozat programjában. Idén is megszervezték a Körösi Csoma Sándor-napokat. Egyik meghívott előadó a tordai származású, Kolozsváron élő történész, a 76 éves Csetri Elek professzor volt, aki évtizedeken keresztül kutatta és tanulmányozta Körösi életét és munkásságát. Két kötetben (1979,1980), illetve több tanulmányban közölte a kutatás eredményét. A Körösi-napok megnyitóünnepsége után beszélgettünk a csomakőrösi kultúrházban. . . Professzor úr, mit örököltünk Körösi Csoma Sándortól? — Mindenekelőtt, azt hiszem, emberséget, hisz ő a legnehezebb körülmények között is megőrizte ezt a tulajdonságát. Ez számunkra a legfontosabb. Ha az egyetemest és a nemzetit, az emberit és a magyart egymás mellé kell állítani, akkor az egyetemes az első, mert összeköti az emberiséget. Ő ebben csodálatos volt, hisz éppen annak eredményeképpen, hogy annyi nyelvet és kultúrát ismert, meg tudta becsülni az egész emberiség örökségét. Az emberségünket a történelem folyamán meg tudtuk őrizni, az emberiséghez, Európához való tartozásunkat naponta hangoztatjuk, és a jövőben is ez az egyik célkitűzésünk. Egy másik örökségünk a magyarságtudatunk, vagy ahogyan ő mondta "erdélyiszékely magyarságunk." Mert ő azért is nagy volt, mert tudta, hogy a székelység külön közösség ugyan, de a magyarság része. Ezt utolsó pillanatig hangoztatta. Székelyföldön született, székely volt, de tulajdonképpen az összmagyar művelődésnek a becsületét alapozta meg, illetve annak volt egyik nagy személyisége. Ezt azért tartom fontosnak hangoztatni, mert vannak és voltak olyan törekvések, amelyek bennünket meg akarnak ettől fosztani, ám ez nem sikerült a mai napig sem. Gondoljunk csak a legutóbbi népszámlálásra, amikor végső fokon a székelység magyarnak vallotta magát, annak ellenére, hogy büszke származására. Kelemen Lajos kolozsvári levéltáros, történész — amikor az 1930-as években fel akartak állítani egy külön székely tudományos intézetet —, kijelentette, hogy nincs semmi értelme, hozzátéve: "ez valahogy úgy van, hogy nekem az alsó ruhám székely, de maga a ruha az magyar". Körösi tudta, hogy a székely közösségen túlmenően a magyar nemzet fia, és annak hozta a dicsőséget. Ami a munkásságát illeti, valamint azt, hogy a magyar eredet kérdésére nem talált megoldást, erről csak azt mondhatom, hogy az akkori körülmények között semmiképpen sem találhatott. Azóta eltelt 200 esztendő, és még ma sem egyértelműek a vélemények arról, hogy a nyelvünk tulajdonképpen honnan ered. Finnugor a szókincsünk, ugyanakkor nyelvileg nagyon erősen kötődünk az örökséghez. Nem beszélve arról, hogy Kristó Gyulának van egy könyve a székelyek eredetének kérdéséről. Neki az a véleménye — másokkal ellentétben, akik újabban a magyarság külön egy törzsének tekintik —, hogy a székelység mégiscsak török eredetű törzs volt, amely azonban nagyon hamar csatlakozott a magyarsághoz. A székely rovásírás feltétlenül emellett tanúskodik, mivel a Székelyföldön és a török népeknél, elsősorban a türköknél maradt meg ez az írásrendszer. A többi magyar nyelvterületen ismeretlen. Körösi Csoma Sándor tehát semmiképpen nem mondhatta ki az utolsó szót ebben a kérdésben, mint ahogy még ma sem mondta ki a tudomány. Erre valószínűleg ő is rájött. Ellenben az általa megalkotott Tibet-tudománnyal az egész emberiséget szolgálta. Felfedezett egy, az egész világ számára ismeretlen kultúrát. A Tibet tudománya létezett azelőtt is, de csak azoknak, akik ott éltek és ismerték a nyelvet. Azt, hogy a tibetológia alapítója volt, elismeri a nyugati világ is, amely egyébként — ahogy mi nevezzük — szaksoviniszta, nehezen fogadja el a nem hozzá kötődő kutatási eredményeket. — Mióta kutatja Ön Körösi Csoma Sándor életét, illetve munkásságát? — Ennek a történetét mindig el szoktam mesélni. Amikor 1954-ben fogságban voltam a Szovjetunióba kitelepített ukránok között, hatalmas gyűlöletet éreztek a magyarság iránt. Az ukránok kétszeresen gyűlöltek minket, hisz Ukrajna területén a magyar hadsereg megszálló had volt. Ott fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy tulajdonképpen helytelen a magyarokról alkotott szemlélet. Mi nemcsak ellenség vagyunk — gondoltam —, hanem nagyon sokat adtunk is az emberiségnek. Az volt az indítékom, hogy meg kell ismertessük magunkat a világgal, felszínre kell hoznunk azokat az értékeket, amelyekkel bizonyítani tudjuk a jelentőségünket. Hosszas vívódás után határoztam el, hogy Körösit fogom kutatni, megpróbálom a hazai múltját, szülőfaluját, származását, családi viszonyait, engedi, valamint a göttingeni tanulmányait kutatni és elemezni. A két könyvemet úgy írtam meg, hogy nem jártam Göttingenben — annak ellenére, hogy többször hívtak meg—, mert a régi rendszerben nem engedtek ki. Az volt a feladatom, hogy megtudjam mi az, ami Európában — Erdélyben és Göttingenben — megalapozta Körösi felkészültségét ahhoz, hogy ezt a kutatást elvégezze. Ezzel kapcsolatosan mindent összegyűjtöttem, amit csak lehetett. Csomakőrösön kell még kutatnom, mert a származása körül újabb gondok merültek fel. Én ragaszkodtam a legjobban az egyházi anyakönyvben bejegyzett születési évhez, ezzel szemben, az országos levéltárban az általam megtalált útlevélben három év az eltérés, azaz 1787 szerepel. Ha ez így van, akkor vagy nem jegyezték be a nevét, amikor megszületett, vagy nem is Csomakőrösön született. Ezt nem tudjuk pontosan megállapítani. Ám szerintem ennek nincs jelentősége, hisz a Körösi-kérdés lényegén ez nem változtat. es bánkata Centenáriumi ünnepség Száz éves a csíki vasút Április 5-én, szombaton, többezres tömeg várta a centenáriumi ünnepség alkalmából Csíkszeredába érkező nosztalgiavonatot. Egy százéves mozzanat elevenedett meg újra, idézte fel a hangulatot, amelyet megélt Alcsík lakossága, amikor a Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda közötti vasutat átadták, és amikor az első vonat, élén a pöfögő gőzmozdonnyal végighaladt a falvak, városok csodálkozó népének szeme előtt. Az első szabályos nyomtávú vonat 1896. augusztus 5- én lépte át Tusnád közelében a megyehatárt. Az akkori műszaki körülmények közepette szédületes gyorsasággal, mindössze egy év alatt építették meg a Sepsiszentgyörgy—Csíkszereda vonalat, nehéz Olt menti terepviszonyok mellett. Hat nagy hidat, 180 átereszt és 1.200.000 köbméter kőfalat építettek. Több helyen az Olt medrét is el kellett terelni. A vasúti közlekedés hivatalos megnyitására 1897 áprilisáig kellett várni, addigra műszakilag mindent kipróbáltak, ellenőriztek. A centenáriumi ünnepségre az időjárás is a szervezők kedvében járt. Már a kora délelőtti órákban a megyeközpont minden részéből emberek népes csoportjai irányították lépteiket a díszbe öltözött vasútállomás felé. A nosztalgiavonat 9 óra 20 perckor indult Sepsiszentgyörgyről, Zsögödfürdőn szállt fel rá dr. Csedő Csaba polgármester, és az ünneplők tapsvihara közepette fél tizenkettőkor érkezett a pöfögő mozdony vontatta két vasúti kocsi a Csíkszeredai állomásra. Itt a polgármester meleg szavakkal köszöntötte a vendégeket, majd az eseményt méltató beszédek következtek. A vasútépület falán plakettet helyeztek el az évforduló alkalmából, majd az állomás épületében vasúttörténeti kiállítás nyílt meg. Az ünnepi eseménysorozat szerves részét képezte a Csíkszeredai Hamerock Rt által a székelyföldi vasutakhoz kapcsolódó pályamunkák kiértékelése. A vasúttörténeti tanulmányok kategóriájában Püsök László Antal, míg az irodalmi értékű publicisztikai kategóriában Barabás István és Albert József hódították el az első díjakat, és a vele járó három millió lejes honoráriumot. Posztumusz díszoklevelet és emlékérmet kapott Aczél Ödön vasútépítő mérnök, aki a század elején hosszú ideig a Székely Vasutak vezető főmérnöke volt. ns Kovács László Lóháton a honfoglaló magyarság nyomában Karajakupovótól Ópusztaszerig A honfoglalás 1100. esztendejében, 1996-ban tizenhárom fős csapat indult el lóháton, hogy bejárja azt az útvonalat, amelyen valamikor őseink jöttek, hogy letelepedjenek a Kárpát-medencében. A Magna Hungária Lovasexpedíciót a budapesti Magyar Forrás és a tiszaföldvári Hétvezér alapítványok támogatták. Az expedícióban részt vett egy kézdivásárhelyi orvos is, dr. Szabó András, ő volt a csapat orvosa. A tavaly április 11-én indultak Tiszaföldvárról, és augusztus 20-án érkeztek meg Ópusztaszerre. Százharminc nap alatt összesen 4200 kilométert lovagoltak. Petraskó Tamás pedagógus, az expedíció vezetője a következőket mesélte a nagy útról: "Az expedíciót azért neveztük Magna Hungáriának, hogy azokon a nyelvterületeken, ahol nem beszélnek magyarul, értsék, hogy ennek a kis csapatnak mi a küldetése; nem politikai céllal érkezett, hanem egy történelmi évforduló kapcsán tulajdonképpen emléket állít a honfoglaló magyarságnak. 1995-ben tartottunk egy felkészítő túrát, amikor egy csapat bejárta az Etelközt, a Bug-, a Dnyeper-, a Don-, a Volga-mentét és eljutott Baskíriába, ahol a Magna Hungária, a Julianus barát által felfedezett magyarság tulajdonképpen élt. Itt nagyon kedves emberekre találtunk, történészekre, régész professzorokra, akik a Baskír Tudományos Akadémián ezt a kort kutatják. Elég széles az ismeretük, sok feltárásban találkoztak a 700-as évek tájáról származó magyar emlékekkel. Ezek az emberek segítettek a túra útvonalának felállításában. Ez döntötte el, honnan induljunk, melyik útszakasz biztonságos, és ráadásul egy olyan szakmai programot tudjunk hozzákapcsolni, hogy valóban lóháton érintsük a magyarság feltárásokkal igazolt szálláshelyeit. Az expedíció tulajdonképpen az egykori Magna Hungária egy bizonyos pontjáról, Karajakupovótól indult. Ez egy baskír falu. Azért választottuk ezt a települést, mert a Gyoma folyó partján fekszik, amely már a nevében is magyar emlék. A település fölött egy erdőmagaslat található, ahol a feltárások alapján egykor magyar erőd volt, a Magna Hungáriát egykor nyugatról védő erődrendszer egyik pontja. Innen kiindulva követtük a Gyoma folyót, északnak tartva, és mintegy megkerülve a Magna Hungáriát, feljutottunk a Káma folyóhoz. Onnan folytattunk az utunkat a Káma— Volga könyökhöz, majd követve a Volgát lementünk délre. Szaratov térségében — a volt Etelközben — fordultunk nyugat felé. Onnan lefelé jöttünk a Kárpátok mentén, majd a Vereckei-hágón átkelve, július 20-ától Magyarország területén követtük a Tisza vonalát, amely szintén egy történelmi útvonal. Majd átlovagoltunk a Duna felé, érintettük a királyi városokat (Budapestet, Visegrádot, Esztergomot, Székesfehérvárt), és Ópusztaszeren fejeztük be az expedíciót 1996. augusztus 20-án. A túra időtartama alatt a nehézségeink teljesen hétköznapiak voltak, mivel a huszadik század embere messze került a természeti népek gondolkodásmódjától. Egykét érdekes keleti kalandban azért volt részünk, hisz néhányszor letartóztattak a rendőrök, úgy lovasan, mert nem tudták, hogy kik vagyunk, hová megyünk és mit akarunk." jes bánkata