Udvarhelyi Híradó, 1997. július-szeptember (8. évfolyam, 51-77. szám)

1997-08-28 / 68. szám

10 |HikAbo Miről ír az amerikai magyar sajtó? A babysitter Már azt hittük, hogy végre vége a Kennedy szerel­mi botrányoknak. Hiszen Teddy megnősült, elvett egy komoly washingtoni ügyvédnőt, aki majd kor­dában tartja ezt a hordószerűen kövér, öregedő playboyt. John-John a meggyilkolt president és Jackie D. fiacskája — akit a világ legszexibb férfi­jának nevezett a sajtó — szintén megnősült. (Hogy nem túl jól választott, az más lapra tartozik.) Hát tévedtünk. Itt a legújabb botrány, igaz ebben nincs gyilkosság, de mégis bűnügy. Robert és Ethel 39 éves fiát, Michael Kennedyt azzal vádolják, hogy egy 14 éves babysitter volt az ágyában. Felesége váratlanul haza­jött és kissé meglepődött... Méghozzá a kislány nem volt akárki, hanem egy társa­ságbeli házaspárnak "ártat­lan" leánykája. Sajnos, ezt az USA-törvények Statuary Rape-nek nevezik, és ezért átlag 8 évi börtön jár... Az ügy csak most pattant ki, amikor a babysitter már 19 éves és éppen beiratkozott a bostoni egyetemre. (De úgy látszik, szívesen emlékszik vissza a Michael Kennedyvel ágyban töltött kellemes per­cekre!?...) Hát a Kennedy családban már, úgy látszik, tradíció a házasságtörés. Ezt a jó szo­kást a család pátriárkája ho­nosította meg. Joe Kennedy, amikor a má­sodik világháború előtt, mint USA-nagykövet érkezett meg Londonba, eleinte igen jó benyomást keltett. Szép feleségével, Rose-zal és nyolc gyermekével, valódi "family man" benyomását keltette. Mellékesen milliomos is volt, ami nagyon imponált Angliában. Rose ragyogóan, elegánsan öltözött, tele volt aggatva ékszerekkel. Mély­ségesen vallásos katolikus lé­vén minden reggel gyónt és áldozott. Ugyanakkor Joe in­kább különböző hölgyikék társaságában áldozta idejét és pénzét. (Véletlenül ugyan­abban az időben volt csalá­dunk egyik tagja Magyaror­szág londoni nagykövete, aki meglepő sztorikat mesélt Joe Kennedy kalandjairól.) Aztán vége lett a második világháborúnak, és Joe Ken­nedy visszatért Amerikába. Ezúttal meglepő business-be kezdett. Hullaszállításba. Az Európában elesett amerikai katonákat szállította vissza, hogy az USA-ban katonai pompával temethessék el őket. Minden jól ment, amíg egy gyászoló anya még egy­szer látni akarta hősi halált halt fiát. Kinyittatta az egy­szerű fakoporsót, hogy még egyszer megsimogassa fia szőke haját. Hát a koporsó­ban egy néger katona feküdt. Szóval nem túl precíz munka volt ez a hullaszállítás. A bot­rány persze elsimult, és Joe Kennedy most már halott kato­nák helyett in­kább élő filmsztá­rokkal kezdett foglalkozni. Főleg Gloria Swanson­­nal, a néma­fil­mek szexi film­­csillagával, aki­nek a kedvéért bekapcsolódott a hollywoodi film­gyártásba. Fiai is örökölték ezt a hajlamát, hi­szen tudjuk, hogy John F. Kennedy, a president mi­lyen nyíltan foly­tatta viszonyát Marylin Monroe­­val, a szőke szex­­szimbólummal. Marylin azon az alapon, hogy "a családban ma­rad", ugyanakkor Robert Kenndyvel is szerelmi kapcsolatban volt. Rejtélyes halála idején mindkét Ken­nedy fivér kínos helyzetbe került, mert sohasem derült ki, hogy Marylin öngyilkos lett-e, vagy valamilyen okból megölték?... Két évvel később már Jack Kennedy és az igazságügy­miniszter Bobby (Robert) szintén halottak voltak, me­rényletek áldozatai. Jack Kennedyről már szá­mos cikk, könyv és film je­lent meg. Még egyik kedve­se, Judith Campbell Exner is írt róla könyvet, akinek ugyanakkor a maffia vezér Sam Giancana volt a szere­tője. Együtt tervezgették, hogy Castrót elteszik láb alól. De ne beszéljünk Jackről és Bobbyról. Az egyetlen élő fi­vér most már Teddy volt, nagy politikai ambíciókkal. Ekkor történt a borzalmas szerencsétlenség Chappa­­quidick-nél. A nős Kennedy egy fiatal titkárnővel indult éjnek idején a motelbe. Ma­ry Jo Kopechne szép volt és fiatal. De Teddy nem sokat törődött vele, mikor az autó­ja lecsúszott a rozoga hídról az öbölbe. Ügyesen kimá­szott, Mary Jo-t hagyta meg­fulladni a süllyedő autóban. Remek alibiről gondosko­dott. Hajnali fél háromkor bekopogott a motelmanager­­hez, persze pizsamában, mint aki az ágyból kelt ki. — Micsoda dolog, hogy ilyenkor hangosan televí­zióznak, képtelen vagyok aludni! A manager az órájára né­zett: — Tényleg, már fél há­rom, majd leintem ezeket. Ennél tökéletesebb alibit még egy Hitchcock-filmben sem láthattunk. Tehát a sze­rencsétlen Mary Jo egyedül volt a kocsiban, amikor a hullámsírba került. Teddy ezalatt a motelben volt, iga­zolhatja a manager. Na, de nincs "perfect crime". Mikor kiemelték a kocsit és benne Mary Jo felpuffadt holttestét, könnyű volt megállapítani, hogy nem ő vezette az autót, hanem a szenátor. Hogy mennyi pénzt kaptak Mary Jo Kopechne szülei, azt nem tudjuk. De biztos, hogy egyetlen fiatal lányuk odave­szett, csupán azért, mert Teddy nem akarta a hírnevét rontani, hogy nős ember létére mote­lekbe jár a titkárnőkkel. Erről az ügyről is megjelent néhány könyv és rengeteg cikk. De természetesen el lett tussolva. Teddytől elvált a fe­lesége, Joan, és alkoholista lett. A következő nagy és kelle­metlen botrány Palm Bea­­chen zajlott le. A Kennedy családnak van ott egy pazar villája, ahová felváltva men­nek nyaralni a tagjai. Ez a kínos eset 1991-ben történt. Teddy volt ott és unoka­öccse, Willy Smidt Kennedy, fiatal orvostanhallgató. Ted­dy egy bárba hívta meg Wil­­lyt, ahol jól szórakoztak, so­kat ittak. Willy felcsípett egy csinos nőt, aki egyedül volt. Hogy később mi történt, azt már az újságcikkekből és a televízióból tudjuk... Willy elvitte a villába Patri­cia Bowmant, és állítólag erőszakot követett el rajta (?). A nő harminc éves volt, nem egészen bakfis. Minden éjjel bárokba járt, és ott ismerke­dett. Volt egy három éves gyereke is, de férje soha. Miért kellett ezt a nőt meg­erőszakolni? Hiszen önma­gától ment el hajnalban a Kennedy-villába! És sejthet­te, hogy nem sakkozni akar vele a fiatalember. A botrány óriási port vert, de végül is Willy Smidt Kennedyt fel­mentették. Ez a mostani ügy súlyo­sabbnak tűnik, hiszen a ba­bysitter csak 14 éves volt. Jo­seph Kennedynek bizony nagyon kellemetlen — mert most pályázik arra, hogy Massachusetts kormányzója legyen —, hogy a kedves testvére a babysitterrel megy az ágyba. És mit szól ehhez John- John, akinek a házassága nem túl jól sikerült. Lehet, hogy jobban járt volna, ha Daryl Hannaht veszi el, a szép szőke filmsztárt, és nem ezt a Carolynt, aki egy búval bélelt, unalmas nőnek lát­szik, és csúnya is, az orra oly hosszú, hogy lelóg a szájába. De hát az ízlések különbözők, azt tudjuk. Egyiknek a világhírű szexszimbólum az esete, má­siknak a kis 14 éves babysitter... Claire Kenneth (Amerikai Magyar Szó) és Kennedy A “ponyvafilmek” áradatában A tévéműsort böngészem az újságban: argentin folytatá­sos film, amerikai folytatásos film és már megint argentin folytatásos film. Az egyik még csak most kezdődik, a másik most fejező­dött be, a harmadik viszont a 150. résznél tart. Még szerencse, mert így még hátra van legalább száz rész, és azalatt talán kiderül, ki kinek az apja, ki kinek a lánya, ki ölt meg kit féltékenységből vagy esetleg zsugoriságból. Ha szerencsénk van, akkor valamelyest kitisztul a kép, viszont nagyobb a valószínűsége, hogy még jobban összezavaro­dunk, de hisz mire vártunk, csodára? Igen, és meg is kapjuk, a happy end úgy sem marad el. Mindig a jó győzedelmeskedik, és mindezt kétszáz-háromszáz részen át taglalják, fűszerezik, csűrik-csavarják. Biztosan létezik úgynevezett forgatókönyv is, viszont ki tudja, mi történik akkor, ha éppen az egyik főszereplő kb. a 300. résznél menekülni akar, mert belezöldült a szívhasogató szövegek zengésébe, a mélyreható érzelemnyilvánítások mí­­melésébe. Ilyen esetekben a forgatókönyv a szemétbe dobó­­dik, és hogy minden gördülékenynek tűnjön, a "hűtlen" színészt elteszik láb alól, vagy meghal, esetleg eltűnik, olykor felcserélik más színésszel arra gondolva, hogy a kedves néző már annyira belebonyolódott, hogy úgysem veszi észre. Hát nem szomorú, hogy ilyen mézes-mázas, az érzelem­kitörésektől majdhogynem szétfolyó képernyőn "koptat­juk" szemeinket nap mint nap? és Szente Zsófia magazin 1997. augusztus 28., csütörtök S­nyeltHe& Negyven éves érettségi találkozónk alkalmával kerültünk össze hajdani diákok a kolozsvári sétatéri tó vendéglőjé­ben. Szétszóródtunk a világ minden tájára, így sok volt az élmény, mondanivaló. Szinte repültek az órák. Hajnal felé, amikor a lábak kezdtek nem engedelmeskedni a gazdájuk­nak, leültünk az egyik terem szögletében, s hajdani emlékeink felelevenítésével töltöttük az órákat. Egyik osztálytársam, aki jelenleg Svédországban mérnök, mesélte el a következő — szerinte egész életére kiható — szerelmi élményt. — Érzelmeink találkozása váratlan volt, holott már né­hány hónapja ismertük egymást. Elképzelhetetlennek, sőt tilosnak véltem akár egyetlen intim pillantást is, valamiféle érzéki érintésről nem is beszélve. Mindketten szabadok voltunk ugyan, de a kor meg a státuskülönbség szinte kizárta, hogy akár csak megforduljon a fejemben: mi lenne, ha... És ő sem próbált vadászni rám, pedig mindenkit megkörnyékezett, aki a közelébe került. Csak ennyit tudtam róla, amikor a hirtelen összehívott megbeszélésen egymás mellé kerültünk. És egyszer csak ■*— véletlenül — összeért az ujjunk, ahogy a szűk szobában leengedett kézzel álltunk. Néhány perc múlva furcsa és kellemes feszültséget kezdtem érezni. Már alig hallottam a szobában elhangzó szavakat. Egyszeriben elhatalmasodott rajtam az egész testemet átjáró kellemes érzés. A szívritmu­som meggyorsult, minden dobbanást tisztán éreztem a torkomban és a mellkasomban. A legközelebbi megbeszélésen már szándékosan álltunk egymás közelébe. Nem néztünk ugyan egymásra, de éreztem, hogy e nélkül is kapcsolatban vagyunk. Ő meg úgy tett, mintha véletlenül ért volna hozzám. Aztán ott felejtette a kezét. Meg sem kíséreltem, hogy véget vessek ennek a nagyszerű érzésnek. A megbeszélés után kettesben maradtunk néhány percre. Képtelen voltam a szemébe nézni, hát még megszólítani. Hirtelen ötlettel az asztalon lévő papírdarabra gyorsan odakanyarítottam: "Olyan vagy, mint a mágnes, várok rád." Azt írtam, hogy várok, pedig azt szerettem volna, hogy vagyok. Úgy éreztem, nem vagyok képes továbblép­ni, de megállni sem, ezért vártam, hogy tegyen valamit, bármit, amire válaszolnom kell. Az asztalon a kezemre tette a kezét. Egészen közel hajolt hozzám. Mielőtt egymáshoz­­ért volna a szánk, megszakí­totta a mozdulatot. Talán bátorságot gyűjtött, és ettől még tisztább és őszintébb lett a következő mozdulat, amikor megcsókolt. A csók nem volt hosszú, de túl rövid sem, makulátlan szerelmes gyengédség hatotta át. Másnap reggel töltőtollat találtam az íróasztalomon. Tud­ta rólam mindenki, hogy jobban szeretek töltőtollal írni, mint golyóstollal. Elvettem az ajándékot, mivel bizonyos voltam benne, hogy nekem szól, és abban is, hogy csak tőle kaphattam. Találkozásunkkor csak a szokásos, vissza­fogott pillantást vetettük egymásra. Őriztük kettőnk nagy titkát. Amikor azonban egyedül maradtam, fojtott hangon odasúgtam: — Köszönöm. Nem annyira udvarias, mint inkább örömmel átszőtt hangsúllyal mondtam, és elsősorban nem az ajándéknak, hanem inkább az irántam tanúsított figyelmességnek szólt. Ezen kívül egyetlen szót sem váltottunk egymással. Mégis olyan közel éreztem magamhoz, mintha minden titkomat elmondtam volna neki. És mintha ő is beavatott volna minden titkába. Amikor munka után kiléptem az irodából, ott várt a kaputól néhány méterre. Nem nézett rám addig, amíg nem értem a közvetlen közelébe, és meg nem álltam mellette. Aztán csak annyit mondott halkan, szinte suttog­va: — Vártam rád. Úgy éreztem, nincs mit mondanom, csak mosolyogtam. Elindultunk egymás mellett, de nem értünk egymáshoz. Olyan helyet kerestünk, ahol senki sem zavarhat abban, hogy átadjuk magunkat a gyengéd érintésnek. Amikor vég­re ráleltünk az áhított helyre, vég nélkül csókoltuk, és szorítva öleltük egymást. Már sötétedett, amikor elváltunk. — Holnap eljössz hozzám? — kérdeztem búcsúzóul. Szó nélkül bólintott. Halkan, mosolyogva csak azt mondtam: — Várj meg munka után. Másnap többször is összefutottunk, beszélgettünk. Úgy gondolom, ekkor még senki sem vehette észre, milyen gyengéd szálak fonódnak a munkával kapcsolatos beszél­getés köré. Munka után azonnal hozzám mentünk. Vágy és szorongás keveredett bennem. Százszor is elgondoltam, mit és hogyan mondok majd. A szavakat és a gesztusokat. Amikor azonban megérintett, minden természetessé vált. Pontosan olyan jó volt szeretni, mint először megérinteni. Ugyanolyan visszafogottan vettünk búcsút egymástól, ahogy az első néhány szót suttogtuk el. Építkeztem minden együttlétből, és minden percet ajándékként éltem meg. Tudtam, hogy nem reménykedhetek életre szóló kapcso­latban. Nem is sérültem meg, amikor le kellett mondanom róla, de soha nem felejtem el az érzékenységét és sérülékenysé­gét, ami szinte sugárzott belőle. Soha nem felejtem el, hogyan vágyakoztam az érintése után, és milyen volt az érintése. Soha nem felejtem el, soha! KoLa !

Next