Új Ember Magazin, 2001 (2. évfolyam)
2001. február
4 február 3.Bodázó-najp A hang áldása A beszéd hangszeréről Nagy-Kálózy Eszter, a Kelemen László Színkör tagja. Aki — például munkája során — nem használja tudatosan a hangját, nem is tudja, hogy tulajdonképpen mindent ki lehet fejezni ezzel a „hangszerrel". Amikor a főiskolára jártam, sosem értettem, miért kell beszédórákra járnom. Ha nem vagyok beszédhibás, akkor mit kell megtanulnom? Később jöttem rá, hogy minél inkább kidolgozom, és tudatosan használom a hangom, annál több mindent tudok vele kifejezni. A színészeknek és mindazoknak, akiknek munkaeszközük a hangjuk — meg kell tanulniuk, hogyan használhatják azt a legjobban, mert aki estéket beszél végig, tudnia kell, mi az, ami nem fárasztja a hangját, és az mégis a kívánt érzelmi állapotnak megfelelően szólal meg. Amikor előadás után úgy érzem, hogy már nincs hangom, akkor biztos, hogy valamit nem jól csináltam, mert a verekedés egy túlzott erőfeszítés következménye. A darabot — történetéhez, eseményeihez hasonlóan — hanggal is el kell próbálni, mennyit kell belőle adnom egy-egy gondolat, érzelem kifejezéséhez. Egy-egy tanulási folyamat elején legtöbbször nem találom a megfelelő kifejezési módot, de ez nem baj, hiszen azt nem lehet egyik pillanatról a másikra kitalálni. Amikor játék közben fals egy-egy hang, akkor igazából az az állapot volt hamis, amelyből született. Az utóbbi években kezdtem énekléssel is foglalkozni. Ennek során jöttem rá, hogy sokáig rosszul képeztem a hangokat. Most már könnyebb, mert tudom, hogyan kell pontosan szólnia egy-egy énekhangnak. A beszédemre is visszahat, amit megtanulok az éneklésben amihez nyilván még nyitottabb torok, még több levegő kell. Kellő figyelemmel most már beszéd közben is ki tudok nyitni olyan csatornákat, amelyeket addig nem. Mesterként kell érteni a hangképzéshez, hogy igazán finoman, árnyaltan tudjuk használni ezt a kifejezőeszközt. Benne van a lelkem... Molnár András a Magyar Állami Operaház tagja. Elsősorban Wagner-operák tenorszerepeiben vált nemzetközileg is ismertté. — A zene iránti érdeklődésem szüleim és testvéreim hatására már nagyon korán megmutatkozott. Sokszor kérték, hogy énekeljek, tudatosan tereljek ebbe az irányba. Szüleim óhaja is teljesült azzal, hogy ezt a hivatást választottam. Az énekhangokat előbb ismertem, mint az ábécét. Már négyéves koromban énekeltem otthon, rokonok, barátok előtt a „Hazám, hazám"-at és a Bordalt a Bánk bánból. Hegedűtanulmányaim is elősegítették, hogy mind közelebb kerültem a zene és az ének világához. Aztán tagja lettem a Rádió Gyermekkórusának, annak egészen korai időszakában. Öt éven keresztül énekeltem a városmajori templom kórusában. 1976- ban innen kerültem a Rádió Énekkarába. Ugyanebben az évben lett az énektanárom Kaposi Margit, akivel a mai napig állandó kapcsolatban vagyok. Ő nemcsak szakmai tanácsokkal látott el, hanem — mint minden jó pedagógus — az emberrel foglalkozott, szellemilelki értelemben egyaránt. Elsősorban a zeneszerzők miatt szeretek énekelni, és nem a szereplési vágy hajt. Médiumnak gondolom magam: úgy közvetíthetem egy szerző művészi elképzelését, hogy benne van a lelkem, és ezt a hangomon keresztül továbbadhatom, örömet szerezve másoknak. Az előadó és hangja eszköz. Fontosnak tartom, hogy „egyetértsek" azzal, amit énekelek, mert ha nem így van, az meglátszik, és az előadás hiteltelenné válhat. P.T. Sz.L. (Fotó: Bugnyár Zoltán)