Mértékadó, 2020

2020-05-04

- Az Eretneket már teljesen magyar szem­pontból, magyar vonatkozásokkal írtam. Az embernek hazahúz a szíve. Szerettem volna olyan regényt nyújtani az olvasóknak, amelyben az irodalom eszközeivel az ősisé­­günket, a múltunkat vizsgáljuk. Taglalva azokat a régi, tudományos körökben gyak­ran és sokat vitatott kérdéseket, hogy hon­nan jöttünk és kik vagyunk. Úgy éreztem, hogy a kortársaim közül - Bán Mórtól Bónizs Róberten át Benkő Lászlóig - senki sem foglalkozott igazán a magyar néplélekkel. Is­merjük egymás munkáit. A zsáner mai ma­gyar képviselőivel kivétel nélkül jó barátsá­got ápolok, az említetteken kívül például Bí­ró Szabolccsal és Fonyódi Tiborral is. Hajlamosak vagyunk hibásan abból kiin­dulni, hogy a régiek nagyjából úgy gondol­kodtak, mint mi. Pedig abban az időben az emberek hittek Istenben. Sokkal inkább, mint ma, viszont nem úgy, ahogy most mi. A médiából, netán tapasztalatból részben is­merhetjük a különböző világvallásokat. A középkori Európában nem válogathattak, nem választhattak az emberek. A spirituali­­tás sokkal inkább áthatotta az életüket, füg­getlenül attól, hogy katolikusok voltak vagy éppen valamilyen eretnekcsoport tagjai. A magyar néplélek ráadásul ilyen téren na­gyon sajátos. Miután letelepedtünk a Kárpát-medencében, István király a nyugati típusú kereszténységet támogatva integrál­ta az országot Európába, miközben az ide­érkezett magyarság bizonyos rétegei már eleve keresztények voltak, csak éppen a ke­leti irányból. A folklór rengeteg olyan őstör­téneti legendát, nép­mesei elemet, népi motívumot őriz, ami­vel az írók nem fog­lalkoztak. Azért, hogy az olvasók számára ezek a kultúrtörténeti, „ideológiai" közbeve­tések ne legyenek za­­varóak, szakítottam a klasszikus, hagyomá­nyos regénystílussal, és egy útinaplószerű formát választottam. Olyasmit, amilyen a Marco Polo utazásai, csak az szerintem ki­csit száraz irodalom. Főleg az arab utazó­kat vettem példának, köztük Ibn Fadián Be­számoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról című, a X. században született, forrásértékű megfigyeléseit. Ez egy cselekményes leírás, számtalan érdekes történéssel. A könyvem elbeszélője visszaemlékezés formájában me­séli el kalandos életét, találkozásait, élmé­nyeit. Rácsodálkozik arra, amit nálunk ta­pasztal. Remélem, hogy sok újat mondhat az olvasónak, ugyanis igyekeztem össze­gyűjteni a történészi kánonba nem feltétle­nül illő felvetéseket, teóriákat is. Nem akar­tam állást foglalni, viszont felhasználtam őket. Próbáltam főleg a tényekre és a régé­szeti leletek tanúságaira hagyatkozni. Ez az elbeszélői forma alkalmas arra, hogy minél több szempontot föl lehessen vetni, ame­lyek alapján aztán az olvasó továbbmehet a számára érdekes részletek megismerésében. A történelmiregény-írásnak szerintem ez egy fontos célja. Mennyire várják el az olvasók a történeti hűséget? - Az író felelőssége nagy, mondhatjuk, hogy ez teher. Óhatatlanul is tévedünk. De ne felejtsük el, hogy azért alapvetően szórakoztató irodalomról beszélünk. Ez­zel együtt az Akkont azért is írtam olyan sokáig, mert szükség volt rá, hogy folya­matosan hozzáolvassak. Nem is tudom, hány könyvet használtam fel hozzá. Ren­geteget. Az Eretnek esetében a hetvenne­­gyedik forrásmunka után adtam fel a szá­molást. Például utánanéztem annak, ho­gyan épültek a földkemencék. A kis tanul­mányoktól a több száz, adott esetben ezeroldalas történészi munkákig - ami­lyen Steven Runciman könyve, A keresztes hadjáratok története - széles a spektrum. Runciman nagymonográfiájából vettem Akkon ostromának tényanyagát. Emellett számtalan dolognak utána kell nézni: helyszín, egyháztörténet, uralkodók, hát­térhatalmi törekvések, motivációk... En­nek ellenére a regény megjelenése után tíz évvel már biztosan lesznek benne elavult részletek, hiszen a tudomány halad, a ré­gészek, történészek ez idő alatt számos új információra tesznek szert. Az Eretnek esetében, ahogy említettem, elsősorban a fantáziára, a folklórra és a népmesei motí­vumokra támaszkodtam, ami némileg szabadabb kezet engedett. Persze miután az ember elmélyült egy adott történelmi korban, már könnyebben mozog­ott. Mi, történelmiregény-írók ezért is maradunk szívesen egy bizonyos korszakban, amelyből csak ritkán lépünk ki. Én így maradtam a XIII. századnál. Viszont ami­kor novellákat írok, jólesik kiszakadni eb­ből a közegből. Legutóbb a Történel­miregény-írók Társaságának aktuális an­tológiájába a II. világháborúról, a sztálin­grádi csatáról írtam egy novellát. Emlegette a történelmi inspiráci­ót, a hősiességet. Gyakran tart elő­adásokat különböző korosztályok­nak, sűrűn vesz részt író-olvasó találkozókon, ifjúsági történelmi regényt írt A torony titka cím­mel... Miért tartja fontosnak eze­ket a kiállásokat? - Az én gyerekeimet is utol­érő kütyüzéssel nehéz szembe­menni, de az új generációkat rá kell vezetni a múlt megismeré­sére. Például azért, hogy ne kö­vessék el ugyanazokat a hibá­kat, mint az elődeik. Ahogy mondani szokták: a gyökértelen népnek nincs jövő­je. Az ifjúsági előadásaimban is ebből a né­zőpontból indulok ki. A honvédség fenn­állásának százhetvenedik évfordulójához kapcsolódva, 2018-ban a miskolci egye­temvárosba vitt vándorkiállítás megnyitó­jára szerveztek egy zárt körű szakmai sze­mináriumot, amelyre engem is meghívtak előadónak. Akkor az Árpád-kori honvéde­lemről beszéltem. Ezt aztán átültettem a gyerekek nyelvére, látványos képanyag­gal, vetítéssel feldobva. Fontos, hogy tud­ják, honnan jöttünk, és hová tartunk. Be­csüljék meg ezt az országot; azt, hogy itt élhetünk. A gyerekeknél azzal szoktam nyitni, hogy megkérdezem: ki büszke ar­ra, hogy magyar? Vannak kisebbségi több­ségű települések, ahol erre alig jelentkez­nek. Ilyenkor kicsit provokálom őket, a miértre ilyen-olyan válaszok érkeznek. De mire befejezem az előadást, és újra rákér­dezek, akkor már a gyerekek nyolcvan százaléka felteszi a kezét. Azoknak, akik nem figyelnek, csak a telefonjukat nyom­kodják, elmondom: „Ezt azért csinálhatjá­tok, mert az őseitek úgy döntöttek, hogy itt szeretnének élni. Küzdöttek különböző háborúkban, forradalmakban, a vérüket ontották. Ha ők nem hozzák meg ezt az áldozatot, most nem unatkozhatnátok ott hátul." Erre nagyon elgondolkodnak, a ta­nárnők pedig mosolyognak, a szemekben a néma taps elárulja, hogy sikerült vala­mit elérnem. A Főnix Könyvműhely meg­bízására a lovagkorról írt ifjúsági regé­nyem ugyanezt a szempontot követi. Ugyan francia gyerekeket választottam e XIII. századi nyomozós történet hőseinek, de úgy tervezem, hogyha folytatódhat ez a sorozat is, akkor „elhozom őket" Ma­gyarországra. Itt is azt a módszert válasz­tom, mint az Eretneknél: egy külföldi cso­dálkozik ránk, és az ő szemén keresztül láttatom a múltunkat. Mi még nem tar­tunk ott, mint más népek; nem tudunk igazán büszkék lenni az eredményeinkre. Egészen egyszerűen így tudom összefog­lalni a céljaimat: a történelem és a haza szeretetének megosztása másokkal. Pallós Tamás Fotó: Trux Béla archívum

Next