Mértékadó, 2020
2020-05-04
- Az Eretneket már teljesen magyar szempontból, magyar vonatkozásokkal írtam. Az embernek hazahúz a szíve. Szerettem volna olyan regényt nyújtani az olvasóknak, amelyben az irodalom eszközeivel az ősiségünket, a múltunkat vizsgáljuk. Taglalva azokat a régi, tudományos körökben gyakran és sokat vitatott kérdéseket, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk. Úgy éreztem, hogy a kortársaim közül - Bán Mórtól Bónizs Róberten át Benkő Lászlóig - senki sem foglalkozott igazán a magyar néplélekkel. Ismerjük egymás munkáit. A zsáner mai magyar képviselőivel kivétel nélkül jó barátságot ápolok, az említetteken kívül például Bíró Szabolccsal és Fonyódi Tiborral is. Hajlamosak vagyunk hibásan abból kiindulni, hogy a régiek nagyjából úgy gondolkodtak, mint mi. Pedig abban az időben az emberek hittek Istenben. Sokkal inkább, mint ma, viszont nem úgy, ahogy most mi. A médiából, netán tapasztalatból részben ismerhetjük a különböző világvallásokat. A középkori Európában nem válogathattak, nem választhattak az emberek. A spiritualitás sokkal inkább áthatotta az életüket, függetlenül attól, hogy katolikusok voltak vagy éppen valamilyen eretnekcsoport tagjai. A magyar néplélek ráadásul ilyen téren nagyon sajátos. Miután letelepedtünk a Kárpát-medencében, István király a nyugati típusú kereszténységet támogatva integrálta az országot Európába, miközben az ideérkezett magyarság bizonyos rétegei már eleve keresztények voltak, csak éppen a keleti irányból. A folklór rengeteg olyan őstörténeti legendát, népmesei elemet, népi motívumot őriz, amivel az írók nem foglalkoztak. Azért, hogy az olvasók számára ezek a kultúrtörténeti, „ideológiai" közbevetések ne legyenek zavaróak, szakítottam a klasszikus, hagyományos regénystílussal, és egy útinaplószerű formát választottam. Olyasmit, amilyen a Marco Polo utazásai, csak az szerintem kicsit száraz irodalom. Főleg az arab utazókat vettem példának, köztük Ibn Fadián Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról című, a X. században született, forrásértékű megfigyeléseit. Ez egy cselekményes leírás, számtalan érdekes történéssel. A könyvem elbeszélője visszaemlékezés formájában meséli el kalandos életét, találkozásait, élményeit. Rácsodálkozik arra, amit nálunk tapasztal. Remélem, hogy sok újat mondhat az olvasónak, ugyanis igyekeztem összegyűjteni a történészi kánonba nem feltétlenül illő felvetéseket, teóriákat is. Nem akartam állást foglalni, viszont felhasználtam őket. Próbáltam főleg a tényekre és a régészeti leletek tanúságaira hagyatkozni. Ez az elbeszélői forma alkalmas arra, hogy minél több szempontot föl lehessen vetni, amelyek alapján aztán az olvasó továbbmehet a számára érdekes részletek megismerésében. A történelmiregény-írásnak szerintem ez egy fontos célja. Mennyire várják el az olvasók a történeti hűséget? - Az író felelőssége nagy, mondhatjuk, hogy ez teher. Óhatatlanul is tévedünk. De ne felejtsük el, hogy azért alapvetően szórakoztató irodalomról beszélünk. Ezzel együtt az Akkont azért is írtam olyan sokáig, mert szükség volt rá, hogy folyamatosan hozzáolvassak. Nem is tudom, hány könyvet használtam fel hozzá. Rengeteget. Az Eretnek esetében a hetvennegyedik forrásmunka után adtam fel a számolást. Például utánanéztem annak, hogyan épültek a földkemencék. A kis tanulmányoktól a több száz, adott esetben ezeroldalas történészi munkákig - amilyen Steven Runciman könyve, A keresztes hadjáratok története - széles a spektrum. Runciman nagymonográfiájából vettem Akkon ostromának tényanyagát. Emellett számtalan dolognak utána kell nézni: helyszín, egyháztörténet, uralkodók, háttérhatalmi törekvések, motivációk... Ennek ellenére a regény megjelenése után tíz évvel már biztosan lesznek benne elavult részletek, hiszen a tudomány halad, a régészek, történészek ez idő alatt számos új információra tesznek szert. Az Eretnek esetében, ahogy említettem, elsősorban a fantáziára, a folklórra és a népmesei motívumokra támaszkodtam, ami némileg szabadabb kezet engedett. Persze miután az ember elmélyült egy adott történelmi korban, már könnyebben mozogott. Mi, történelmiregény-írók ezért is maradunk szívesen egy bizonyos korszakban, amelyből csak ritkán lépünk ki. Én így maradtam a XIII. századnál. Viszont amikor novellákat írok, jólesik kiszakadni ebből a közegből. Legutóbb a Történelmiregény-írók Társaságának aktuális antológiájába a II. világháborúról, a sztálingrádi csatáról írtam egy novellát. Emlegette a történelmi inspirációt, a hősiességet. Gyakran tart előadásokat különböző korosztályoknak, sűrűn vesz részt író-olvasó találkozókon, ifjúsági történelmi regényt írt A torony titka címmel... Miért tartja fontosnak ezeket a kiállásokat? - Az én gyerekeimet is utolérő kütyüzéssel nehéz szembemenni, de az új generációkat rá kell vezetni a múlt megismerésére. Például azért, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint az elődeik. Ahogy mondani szokták: a gyökértelen népnek nincs jövője. Az ifjúsági előadásaimban is ebből a nézőpontból indulok ki. A honvédség fennállásának százhetvenedik évfordulójához kapcsolódva, 2018-ban a miskolci egyetemvárosba vitt vándorkiállítás megnyitójára szerveztek egy zárt körű szakmai szemináriumot, amelyre engem is meghívtak előadónak. Akkor az Árpád-kori honvédelemről beszéltem. Ezt aztán átültettem a gyerekek nyelvére, látványos képanyaggal, vetítéssel feldobva. Fontos, hogy tudják, honnan jöttünk, és hová tartunk. Becsüljék meg ezt az országot; azt, hogy itt élhetünk. A gyerekeknél azzal szoktam nyitni, hogy megkérdezem: ki büszke arra, hogy magyar? Vannak kisebbségi többségű települések, ahol erre alig jelentkeznek. Ilyenkor kicsit provokálom őket, a miértre ilyen-olyan válaszok érkeznek. De mire befejezem az előadást, és újra rákérdezek, akkor már a gyerekek nyolcvan százaléka felteszi a kezét. Azoknak, akik nem figyelnek, csak a telefonjukat nyomkodják, elmondom: „Ezt azért csinálhatjátok, mert az őseitek úgy döntöttek, hogy itt szeretnének élni. Küzdöttek különböző háborúkban, forradalmakban, a vérüket ontották. Ha ők nem hozzák meg ezt az áldozatot, most nem unatkozhatnátok ott hátul." Erre nagyon elgondolkodnak, a tanárnők pedig mosolyognak, a szemekben a néma taps elárulja, hogy sikerült valamit elérnem. A Főnix Könyvműhely megbízására a lovagkorról írt ifjúsági regényem ugyanezt a szempontot követi. Ugyan francia gyerekeket választottam e XIII. századi nyomozós történet hőseinek, de úgy tervezem, hogyha folytatódhat ez a sorozat is, akkor „elhozom őket" Magyarországra. Itt is azt a módszert választom, mint az Eretneknél: egy külföldi csodálkozik ránk, és az ő szemén keresztül láttatom a múltunkat. Mi még nem tartunk ott, mint más népek; nem tudunk igazán büszkék lenni az eredményeinkre. Egészen egyszerűen így tudom összefoglalni a céljaimat: a történelem és a haza szeretetének megosztása másokkal. Pallós Tamás Fotó: Trux Béla archívum