Mértékadó, 2022

2022-03-28

ÜMM1________________________________________________________ csak közvetítő vagyok, az Úré a dicsőség Beszélgetés Greguss Sándor költő-tanúságtevővel Greguss Sándor költő, író, filmrende­ző, tanúságtevő. A közelmúltban két kötete is megjelent: a Hang szól fent­­ről önéletírás, elmélkedés. A hazaút ta­lán pedig régi és új verseit tartalmazza. Néhány hete térdprotézisműtéten esett át, jelenleg fóti házukban lábadozik, ahol fe­leségével, Fodor Réka afrikai missziós or­vossal és két kamasz lányukkal, Annával és Kingával él. Itt beszélgettünk.­­A Rákosi-korszak idején, 1954 februárjá­ban született, féléves volt, amikor az édes­anyját politikai okokból bebörtönözték. Mi volt a „bűne"? - Államellenes összeesküvéssel vádol­ták. Anyám nagyon fiatalon, tizenhét éve­sen szült engem. Az apja magas beosztású káder volt, ami azzal járt, hogy a házban mindig valami félelem uralkodott. Abban az utcában, ahol laktunk, addig még senkit nem vádoltak meg államellenes összeeskü­véssel. Akadt egy feljelentő, így le lehetett tudni a statisztikát. Amikor anya börtönbe került, apának azt mondták, ne tegye tönk­re az életét húszévesen, váljon el a felesé­gétől, akkor nem lesz semmi következ­mény. Elvált, de egészen 1968-ig így is csak fizikai munkát végezhetett, azután bizton­sági főnök lett egy Váci úti gyárban. Anya 1956-ban szabadult, de csak 1972-ben reha­bilitálták. A történteknek az lett a követ­kezménye, hogy a szüleim soha nem nőt­tek fel igazán, nem érezték át annak a fele­lősségét, hogy szülők, és feladatuk van a gyerekükkel. Anyu háromszor ment férj­hez, apu háromszor nősült. Mindketten hatalmas, kielégítetlen szeretetéhségben él­ték le az életüket. Ebben szocializálódtam. Az apai nagyszüleim neveltek fel, akik bé­két, biztonságot és szeretetet adtak nekem. Ám az anya meg az apa mindvégig hiány­zott az életemből. Apám legalább néha ha­zajött a szüleihez, anyámat viszont sokszor én kutattam fel. Apu tavaly halt meg, ab­ban a templomban nyugszik, amelyben megkereszteltek - Hang szól fentről című könyvében írja: ötévesen rádöbbent, hogy nem szeretik a szülei. Gondolom, nagyon nehéz lehetett ezzel együtt élnie. - Egészen az öt évvel ezelőtti, gyógyít­hatatlannak látszó betegségemig azt hit­tem, már megbocsátottam ne­kik. De az intelligencia kevés ehhez. A szívünkben kell megbocsátanunk. -Az említett könyvét olvas­va döbbenetes volt számom­ra, hogy az édesanyja több­ször elvetélt, egyszer halott ikreket szült, s végül kilence­dik alkalommal egy testileg és szellemileg is beteg fiúnak adott életet, akit tizennyolc éves koráig gondozott. - Akkor adta be állami in­tézetbe, de csak azért, mert az öcsém betegsége már ve­szélyt jelentett anyura és a környezetére. Huszonhárom éves korában távozott el tőlünk a testvé­rem. Anyu beleőszült az ápolásába, de vál­lalta. Születésekor az orvosok néhány évet jósoltak neki, és talán azért élt huszonhá­rom éves koráig, mert anyu a férjével együtt nagyon nagy szeretettel foglalko­zott vele. Amit velem kapcsolatban elmu­lasztott, azt megadta neki. - Kamaszként milyen álmai, vágyai vol­tak? - Tengerész és geológus akartam lenni. A tengerészséget illetően konkrét lépéseket is tettem, de mindig szerelmes lettem, és a szerelmes ifjú nem megy el hónapokra, mondjuk Indiába... -Amikor azt írta, hogy mindig az elérhe­tetlen dolgok után vágyódott, mire gon­dolt? - A világban, amelyben felnőttem, azt mondták nekünk, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Ebből a megközelí­tésből szinte minden elérhetetlennek lát­szott. Rájöttem, hogy ez a mondás hazug­ság, ártalmas. A gyerekeimnek én már nem ezt tanácsoltam, hanem azt, hogy döntse­nek, és induljanak el a döntésük mentén. Az elérhetetlennek látszó dolgokhoz tarto­zott, hogy járjam a világot. Tizenhárom éves koromban átszöktem Jugoszláviába, az volt a tervem, hogy elmegyek Triesztbe, és onnan átúszom Olaszországba. Mari­borban azonban már olyan éhes voltam, hogy odamentem egy rendőrhöz, és ételt kértem tőle. Persze azonnal visszahoztak, komoly ügy lett belőle. Elérhetetlennek lát­szott számomra egy szerető család is. Atle­­tizáltam, de a versenyeken nem volt ott az apám, aki azt mondta volna, hajrá, fiam! Nem volt anyám, aki megsimogatta volna a fejemet, ha baj ért. Ez mind kimaradt az életemből. A nagymamám olyan volt, mint a Száz év magány Ursulája, összefogta az egész nagy Greguss famíliát. Szinte min­denben kikérte a véleményemet, csak olyan ruhát vett, ami nekem is tetszett, főz­te a kedvenc ételeimet. Tőle tanultam meg főzni. A nagyapám csodálatos ember volt, senki nem tartotta normálisnak, de szerin­tem ez dicséret. A világot normális ember még egy centivel sem vitte előbbre. -Nagyon sok mindennel foglalkozott, fog­lalkozik: festészet, írás, film- és színházi rendezés. Korán megmutatkozott a művé­szetek iránti hajlama? - Tizenhárom éves koromban az egyik festményemmel díjat nyertem Indiában, az UNESCO pályázatán, így nem kellett vol­na felvételiznem a képzőművészeti szak­középbe, a Kisképzőbe, de egy időre inté­zetbe kerültem, ezért ez nem jött össze. Ti­zenhat-tizenhét évesen azonban már ismét szabad voltam, dolgoztam, mellette esti gimnáziumban tanultam. Kijártam Szent­endrére festeni, nagyon sok képemet meg­vették a helyszínen. Még nem voltam húszéves, amikor már két kiállításomon is

Next