Mértékadó, 2022
2022-03-28
ÜMM1________________________________________________________ csak közvetítő vagyok, az Úré a dicsőség Beszélgetés Greguss Sándor költő-tanúságtevővel Greguss Sándor költő, író, filmrendező, tanúságtevő. A közelmúltban két kötete is megjelent: a Hang szól fentről önéletírás, elmélkedés. A hazaút talán pedig régi és új verseit tartalmazza. Néhány hete térdprotézisműtéten esett át, jelenleg fóti házukban lábadozik, ahol feleségével, Fodor Réka afrikai missziós orvossal és két kamasz lányukkal, Annával és Kingával él. Itt beszélgettünk.A Rákosi-korszak idején, 1954 februárjában született, féléves volt, amikor az édesanyját politikai okokból bebörtönözték. Mi volt a „bűne"? - Államellenes összeesküvéssel vádolták. Anyám nagyon fiatalon, tizenhét évesen szült engem. Az apja magas beosztású káder volt, ami azzal járt, hogy a házban mindig valami félelem uralkodott. Abban az utcában, ahol laktunk, addig még senkit nem vádoltak meg államellenes összeesküvéssel. Akadt egy feljelentő, így le lehetett tudni a statisztikát. Amikor anya börtönbe került, apának azt mondták, ne tegye tönkre az életét húszévesen, váljon el a feleségétől, akkor nem lesz semmi következmény. Elvált, de egészen 1968-ig így is csak fizikai munkát végezhetett, azután biztonsági főnök lett egy Váci úti gyárban. Anya 1956-ban szabadult, de csak 1972-ben rehabilitálták. A történteknek az lett a következménye, hogy a szüleim soha nem nőttek fel igazán, nem érezték át annak a felelősségét, hogy szülők, és feladatuk van a gyerekükkel. Anyu háromszor ment férjhez, apu háromszor nősült. Mindketten hatalmas, kielégítetlen szeretetéhségben élték le az életüket. Ebben szocializálódtam. Az apai nagyszüleim neveltek fel, akik békét, biztonságot és szeretetet adtak nekem. Ám az anya meg az apa mindvégig hiányzott az életemből. Apám legalább néha hazajött a szüleihez, anyámat viszont sokszor én kutattam fel. Apu tavaly halt meg, abban a templomban nyugszik, amelyben megkereszteltek - Hang szól fentről című könyvében írja: ötévesen rádöbbent, hogy nem szeretik a szülei. Gondolom, nagyon nehéz lehetett ezzel együtt élnie. - Egészen az öt évvel ezelőtti, gyógyíthatatlannak látszó betegségemig azt hittem, már megbocsátottam nekik. De az intelligencia kevés ehhez. A szívünkben kell megbocsátanunk. -Az említett könyvét olvasva döbbenetes volt számomra, hogy az édesanyja többször elvetélt, egyszer halott ikreket szült, s végül kilencedik alkalommal egy testileg és szellemileg is beteg fiúnak adott életet, akit tizennyolc éves koráig gondozott. - Akkor adta be állami intézetbe, de csak azért, mert az öcsém betegsége már veszélyt jelentett anyura és a környezetére. Huszonhárom éves korában távozott el tőlünk a testvérem. Anyu beleőszült az ápolásába, de vállalta. Születésekor az orvosok néhány évet jósoltak neki, és talán azért élt huszonhárom éves koráig, mert anyu a férjével együtt nagyon nagy szeretettel foglalkozott vele. Amit velem kapcsolatban elmulasztott, azt megadta neki. - Kamaszként milyen álmai, vágyai voltak? - Tengerész és geológus akartam lenni. A tengerészséget illetően konkrét lépéseket is tettem, de mindig szerelmes lettem, és a szerelmes ifjú nem megy el hónapokra, mondjuk Indiába... -Amikor azt írta, hogy mindig az elérhetetlen dolgok után vágyódott, mire gondolt? - A világban, amelyben felnőttem, azt mondták nekünk, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Ebből a megközelítésből szinte minden elérhetetlennek látszott. Rájöttem, hogy ez a mondás hazugság, ártalmas. A gyerekeimnek én már nem ezt tanácsoltam, hanem azt, hogy döntsenek, és induljanak el a döntésük mentén. Az elérhetetlennek látszó dolgokhoz tartozott, hogy járjam a világot. Tizenhárom éves koromban átszöktem Jugoszláviába, az volt a tervem, hogy elmegyek Triesztbe, és onnan átúszom Olaszországba. Mariborban azonban már olyan éhes voltam, hogy odamentem egy rendőrhöz, és ételt kértem tőle. Persze azonnal visszahoztak, komoly ügy lett belőle. Elérhetetlennek látszott számomra egy szerető család is. Atletizáltam, de a versenyeken nem volt ott az apám, aki azt mondta volna, hajrá, fiam! Nem volt anyám, aki megsimogatta volna a fejemet, ha baj ért. Ez mind kimaradt az életemből. A nagymamám olyan volt, mint a Száz év magány Ursulája, összefogta az egész nagy Greguss famíliát. Szinte mindenben kikérte a véleményemet, csak olyan ruhát vett, ami nekem is tetszett, főzte a kedvenc ételeimet. Tőle tanultam meg főzni. A nagyapám csodálatos ember volt, senki nem tartotta normálisnak, de szerintem ez dicséret. A világot normális ember még egy centivel sem vitte előbbre. -Nagyon sok mindennel foglalkozott, foglalkozik: festészet, írás, film- és színházi rendezés. Korán megmutatkozott a művészetek iránti hajlama? - Tizenhárom éves koromban az egyik festményemmel díjat nyertem Indiában, az UNESCO pályázatán, így nem kellett volna felvételiznem a képzőművészeti szakközépbe, a Kisképzőbe, de egy időre intézetbe kerültem, ezért ez nem jött össze. Tizenhat-tizenhét évesen azonban már ismét szabad voltam, dolgoztam, mellette esti gimnáziumban tanultam. Kijártam Szentendrére festeni, nagyon sok képemet megvették a helyszínen. Még nem voltam húszéves, amikor már két kiállításomon is