Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1946-01-06 / 1. szám
Köröndi C András/ HÉTRŐL-HÉTRE | Mái.KULI) | IRODALMUNK ÜGYÉRŐL Írtunk legutóbb ezeken a hasábokon; most szellemi életünk, új demokráciánk leggyakoribb s így: legnépszerűbb fegyveréről, sajtónkról, az új, demokratikus Magyarország sajtójának ügyéről kell néhány őszinte szót szólnunk. A demokrácia a csak egy osztály uralmával szemben az egész nemzetnek a kormányzásban való részvételi jogát jelenti. Egy ideális értelemben vett állami élet keretei között lehetőséget egy olyan kormányzási rend létrejöttéhez, amelyben az egyén (minden egyes individium!) akaratát érvényesítheti és érzékeltetheti. Az érvényesítés gyakorlatilag közvetett eszközei a kormányzati, törvényhozó és ellenőrző szervek, (kormány, minisztérium, parlament, bíróság stb.) valamint a különböző autonómiák és közigazgatási szervek. Az egyéni akarat, végül is tehát a nemzeti akarat érzékeltető eszközei közül — mai társadalmi berendezkedésünk állapotában — legjelentősebb a sajtó. Ma pedig, amikor egy új államformát építünk, súlya csak még nagyobb s egyszerre több irányban hat. Eszköze a politikai szellemi irányt mutatásnak és formálásnak; egy olyan vezetés, amely nem elégszik meg közhangulat teremtésével, hanem közvélemény kialakítására törekszik, nem becsülheti le ezt a fegyverét. Másodszor pedig: ha tükre kell hogy legyen az országnak, hiszen egy régi, már klaszszikussá vált meghatározás szerint „az újságot nem mi írjuk nektek, hanem ti írjátok általunk magatoknak“. E kettős szerepnek azonban arányban kell állnia egymással. A demokrácia pártjai elvben — ugyanúgy, ahogyan a magántulajdon alapján állanak, — hívei a teljes sajtószabadságnak. Mit jelent ez a szabadság? Nemcsak az előzetes cenzúrától, utólagos cenzúrától és a betiltás veszedelmétől s kockázatától valómentességet. Nem. A sajtószabadság azt jelenti, hogy az állam bármely polgára adhat ki és szerkeszthet lapot. Erről — ma még — természetesen szó sem lehet nálunk, hiszen a fegyverszüneti feltételek sem adnak erre engedélyt. A másik elv — ugyanígy másik két emberi szabadságjog a gyülekezési- és szólásszabadság esetében — nem teszi korlátlanná a sajtó szabadságát: az abszolút helyett egy relatív formát ad keretül, hiszen ellenkező esetben a fasizmus eszméit is szabadon lehetne hirdetni, szóban sajtóban, dobogóról. Egy ilyen irányú megkötöttség tehát nemcsak észszerű, hanem szükséges. De ugyanígy észszerű, sőt szükséges volna a sajtó teljes szabadságának biztosításaa a demokrácia keretein belül. Mi ennek a módja? Olyanok kezébe adni a sajtó hatalmas fegyverét, akikről feltételezhető, hogy e fegyvert nem fogják a demokrácia ellen fordítani. Itt politikai szempontok mellett figyelembe kellene venni erkölcsi, ízlési — és nem utolsó sorban a szaktudás, a hozzáértés szempontjait, mérlegelni a felelősségérzet jelenlétét, hiszen egy betegségből felépülő ország orvosainál, de még ápolóinál is szükséges a pszichológiai felkészültség és a szeretettel párosult tapintat. Az új Magyarország gyakorlata — pártközi megállapodás értelmében — az, hogy napilap kiadására engedélyt csak a Függetlenségi Frontba tömörült pártok kaphatnak, hetilapra, folyóiratra intézmények, szervezetek, egyesületek stb. — csak magánszemélyek nem. Ezeken az amúgy is szűk kereteken belül egyre erősebb megszorítást jelentett a birtokon belül levő engedélyesek számára a közelmúltnak — meg kell mondanunk! — legalábbis egyoldalúság látszatát keltő papírgazdálkodása. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban tömörült demokratikus pártok megegyeznek abban, hogy a demokrácia mielőbbi megteremtése a központi feladat, de a módszert, a tempót és különösen a végső célokat illetően árnyalati eltéréseken jóval túlmenően különböznek. Ilyen szempontból beszélhetünk a munkáspártokkal szemben ú. n. polgári életforma megvalósításáért küzdő pártokról. Nos, amíg csak ideiglenes, egy vélelmezett többség arányszáma szerint összeállított kormányzat és összeválogatott parlament intézte az ország ügyeit, a polgári és munkáspárti sajtó aránya nagyjából egyezett a feltevésekkel. — habár az ideiglenes kormány az idők folyamán megszüntetett egy napi- és két hetilapot Mind ahárom polgári lap volt. Ma már alaposan túl vagyunk a választásokon. Ezeknek — a baráti nagyhatalmak által is tisztának és demokratikusnak elismert — választásoknak eredményéből csak arra lehet következtetni, hogy az ország lakosságának nagy többsége a polgári életforma mellett tett hitet. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a nemzeti akaratnak a sajtópolitikában kifejezésre jutó vetülete nemcsak hogy nem mozdul el a valóság irányába, hanem a hivatalos sajtópolitika az okmányszerű engedélyek meg nem vonásával, az elfogulatlanság látszatát fenntartva, — de jure? pártatlan, — papíros gazdálkodásának intenciói azonban gyakorlatilag hiányosak a polgári sajtóra nézve. Ma a munkáspártoknak hat, az ország többségének bizalmát élvező polgári oldalnak csupán négy napilap áll rendelkezésére, hogy csak egyetlen feltűnő furcsaságra mutassunk rá: az egymagában abszolút többséghez jutott Kisgazdapártnak csupán egy, míg egy erősen kisebbségben maradt másik pártnak két napilapja van. A hetilap-engedélyeknél még kirívóbbak az aránytalanságok, különösen a papírelosztás terén. Összegezve: veszedelmesnek és károsnak tartjuk, hogy a fasizmus betegágyából még csak az imént kikelt nemzetnek, amely a demokrácia ösvényén csak most tanul járni, mankók között — az egyik mankóját jóval rövidebbre szabják a másiknál. Ferde lesz így a járásunk, s a ferde ember aligha nő meg magasra! Egyed István: MAGYAR JOGFOLYTONOSSÁG APCSOLAT a MÚLT ÉS Jövő KÖZÖTT A magyar élet nagy válságainak idejében mindig újra napirendre kerül a jogfolytonosság kérdése. És szükséges is a kérdés feltevése. Hiszen a jogfolytonosság kifejezés ilyenkor lényegileg annak a problémakörnek a megjelölésére szolgál, hogy miképpen lehet a jogrendet újra felépíteni úgy, hogy a kapcsolat az eddigi jogrenddel ne szakadjon meg, más szóval: hogyan lehet a jelent beállítani a fejlődés vonalába. A mai idők jogszabályalkotásának és jogtudományának is nehéz feladata lesz, hogy egyrészt jogilag minősítse a két világháború között eltelt időt, másrészt a második világháború után előállt helyzetet. Az első feladat már csak „visszatekintés“, de a kapcsolat megállapítása és a tanulmányok levonása szempontjából mégis nagy jelentőségű, de a fontosabb feladat kétségtelenül a második: a mai helyzet közjogi megalapozása. Ne higgye senki, hogy ez a jogi alapvetés csak elméleti jelentőségű. Minden rendszer szilárdságához és tekintélyéhez nagy mértékben hozzájárul, ha biztos jogi alapra lehet építeni és az alkotmányfejlődés törvényes lépcsőjeként szerepel. Nemcsak jogi szerkezetről van itt szó, hanem a jogi nemzeti, erkölcsi és történeti alapokon való felépítéséről, tehát arról, hogy a nemzeti közmeggyőződés az új szabályozást egyértelműleg a nemzeti lélekben gyökerező valódi jogként fogadja el. JOGFOLYTONOSSÁG ALKOTMÁNYUNKBAN Molnár Kálmán, a magyar közjognak a budapesti egyetemen imént kinevezett tanára legújabban közzétett tanulmányában (A két világháború közötti provizórium közjogi mérlege) kísérletettesz a feladat első részeinek megoldására, azaz elmúlt negyedszázad közjogi minősítésére. A második feladatra, a közjogi kibontakozás útjának megjelölésére már nem tér rá; ebben a tekintetben a tanulmány végén annyi utalást tesz, hogy az utolsó évtized története megmutatta: hogyan nem szabad az állam politikáját irányítani. Ebben a tekintetben — azt hiszem — nincs is semmi kétség. Molnár Kálmán, aki a jogfolytonosság eszméjének régi harcosa és védője, jelen tanulmányának kiindulópontjává is a jogfolytonosság gondolatát teszi és habár e fogalom meghatározásánál csak korábbi felfogását ismétli, mégis úgy érezzük, hogy a fogalom magyar jelentőségét — bizonyára akaratlanul — csökkenti. Szabatosan állapítja meg, hogy a jogfolytonosság lényegileg alaki fogalom és abban áll, hogy az eddigi jog módosítása csak az eddigi jog által megállapított módon történhet, és minthogy minden alkotmány rendelkezést szokott tartalmazni a módosítás mikéntjének szabályozására, a jogfolytonosság kétségtelenül általános alkotmányjogi alapelv. Mégis — úgy hiszem — félreértésre adhat alkalmat az a következtetés, hogy nálunk ezt az alkotmányjogi alapelvet az léptette elő, illetőleg ..fokozta legerősen hangsúlyozott joltétellé, hogy e jogtétel adhatott védelmet az osztrák államjogi behatások, az abszolutisztikus törekvések ellen. Szerény véleményem szerint a jogfolytonosság magyar jelentőségét elsősorban abban lehet megállapítani, hogy amíg a legtöbb államban a jogfolytonosság csak szabály volt, az alkotmány egy szakasza, de az életben írott malaszt maradt. — addig nálunk mindig élő szellem, általában elismert alkotmányos elv, fontos hatóerő. Nem szükséges bővebben bizonyítani, hogy a legtöbb államban az alkotmány lényegesebb átalakításánál elváltalóban nem tulajdonítottak fontosságot az ú. n. alkotmányos út betartásának. Ha az addigi alkotmány valamely részében már nem felelt meg, rendszerint a módosítás mikéntjére vonatkozó szabályok betartását sem tartották lényegesnek, sőt bizonyos büszkeséggel szoktak hivatkozni arra, hogy a nemzeti akarat az eddigi korlátozásoktól mentesen nyilvánulhatót a forradalmi jog nem is akar a régi jog „folytatása“ lenni, hanem szakítani akar a múlt jogrendjével és új jogalapra kíván építeni. Majdnem kivétel nélkül így jöttek létre a kartális alkotmányok. Ezekkel ellentétben Magyarország alkotmánya épp azért történeti alkotmány, mert a fejlesztés mindig alkotmányos úton, tehát a jogfolytonosság betartásával történt, sőt amennyiben ez a szigorú jogi szabályozás szerint nem is volt lehetséges, a nemzet akkor is mindig kereste a módot az akaratán kívül szétszakadt fonal új összekötésére. Erre a törekvésre igen sok példát lehet felhozni; a törekvés kétségtelen bizonysága az első világháború utáni közjogi kibontakozás módja is. Úgy hisszük, ha így állítjuk be a magyar jogfolytonosság szerepét, lényegesen eltérő képet keltünk jelentőségéről. Nálunk a jogfolytonosság nemcsak az alkotmány egyik tétele volt, de tudatosan és következetesen figyelembe vett alapelv. A „NAGY MEGTORJANÁS“ I 32 UT/tt Az kétségtelen, hogy az 1920. évben keletkezett ú. n. közjogi provizórium nem tudta betartani a szigorú jogfolytonosság elvét. Molnár Kálmán még 1930-ban egy nagyobb tanulmányban (A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége) szembeállítja az 1919 előtti és utáni jogrendet; az előbbi szerinte jogilag érvényes, de gyakorlatilag nem érvényesül,é — az utóbbi átmeneti kisegítő természetű szükségmegoldás. Kereste a korábbi jogrendhez való visszatérés lehetőségeit és habár nem tökéletes, de esetleg elfogadható megoldásnak tartotta, hogy a provizórium országgyűlése a visszaállított jogi rendben tovább működjék. Most megjelent tanulmányában még tovább megy és elismeri hogy, ez a kétkamarás országgyűlés a formai törvényszerűség hiányában is körülbelül 1926 táján már elnyerte a nép bizalmát és elismerését és a szokásjog ebben az esetben pótolta az írott törvény. 1932 után azonban Molnár szerint „jön a nagy megtorpanás, illetőleg visszafejlődés“. Az „alkotmányos élet elferdült, félrecsúszott, s ... egyre jobban eltávolodott a magyar nép államjogi elgondolásától“. Hivatkozik Gömbös Gyula, Imrédy Béla és Szálasi Ferenc politikai szereplésére és több pontban sorolja fel a század harmadik (helyesen negyedik) évtizedének azokat a tüneteit, amelyek „a provizórium alig kialakult szokásjogi rendjének visszafejlődését, majd teljes elhalását“ mutatják. A RFLLFNFS FEJLŐDÉS TÜneTEI Azok között a tünetek között, amelyek ezt a hatást kiváltották említi Molnár a) a kormány túlzott kivételes hatalmát, b) a választási visszaéléseket, c) a rendőrségi önkényt és terrort, d) a hazug propagandát, e) a zsidótörvényeket, f) a jognak az erkölcstől való elszakadását, g) az újvidéki mészárlást és h) az ú. n. Volksbund-szerződést. Kétségtelenül igaz, hogy a harmincas évek fokozatos irányváltozást hoztak politikai életünkbe és e felhozott tünetek ez irányváltozást többékevésbbé igazolják. Hasonló tünetek még: a) az országgyűlés meghívás útján való tömeges kiegészítése, b) a 36-os, 42-es bizottság előtérbe lépése, c) rendkívüli bíróságok (a vezérkari főnök bírósága) felállítása, d) a vármegyei és községi tisztviselők választásának megszüntetése. Mégis két megjegyzésünk van Molnár ily irányú fejtegetéseire. Elsősorban is Molnár nem a jogi szempontból legjelentősebb körülményeknek tulajdonítja a döntő hatást. Véleményem szerint sokkal fontosabb és talán elegendő is reámutatni a) az ország területének a németek által történt megszállására, amely a nemzetet szabad elhatározási képességétől megfosztotta, valamint b) az országgyűlés tagjainak a mentelmi jog sérelmével történt törvénytelen letartóztatására, ami a törvényhozás szabadságát megszüntette. Másodsorban nehéz lenne kimutatni, hogy a Molnár által oly plasztikusan felsorakoztatott jelenségek milyen jogi elv alapján eredményezhették egy már kialakult szokásjogi rend visszafejlődését, elhalását. Hiszen a szokásjog érvényét csak újabb jogszabály (törvény vagy szokás) szüntetheti meg s erről a mi esetünkben nem lehet szó. Nem sokkal egyszerűbb-e arra a kétségtelen tényre hivatkozni, hogy az országgyűlés az ilyen megszállás és megfélemlítés következtében megszűnt a nemzeti akarat szabad kifejezője lenni s azért megnyilatkozásai érvénytelenek. Ezt is különben hitelesen majd a törvényhozásnak kell megállapítania. Helytelen lenne ugyanis az egész negyedszázad jogszabályait egységes minősítés alá vonni, viszont a Molnár által ajánlott határpont — amikor t. i. a már kialakult szokás elkezdett viszszafejlődni — egy kissé bizonytalan. A FEAPAZ: AZJjEGtN BEfrLYÁ?OH KÜÜrZÖeÖLfS£ A Molnár által felhozott tünetek szerint igazolják, hogy az alkotmányos élet „egyre jobban eltávolodott a magyar nép államjogi elgondolásától". Többször szól múltunk értékes hagyományairól, tanulmánya végén is jogrendünk szelleméről, legalapvetőbb jogelveinek hiteléről beszél és azt mondja hogy az utolsó évtized „jogintézményei leglazább kapcsolatban sem állottak a magyar nép jogi gondolkodásával“, hogy továbbá volt „sok olyan lelkünkből lelkezett szép jogintézményünk, amelyeket a jövőbe is átmenteni éppen a jobb jövő érdekében kötelességünk“. Azonban e nagyon helyes kijelentéseivel lényegében elismeri, hogy az alkotmány fejlesztése terén tulajdonkép nem elég a jogfolytonosság formai betartása, hanem figyelembe kell venni nemzeti létünk íratlan örök törvényeit is, azaz azt, amit e sorok írója másokkal együtt „anyagi“ jogfolytonosságnak nevezett. Tehát megint csak megtévesztő, amikor Molnár azt mondja, hogy a törvényes út betartása esetében „a leggyökeresebb változások is megfelelnek a jogfolytonosság követelményének“ és nem teszi hozzá, hogy esetleg csak alakilag, mert formailag szabályosnak jelentkező reformok érdemben bizony ellentétesek lehetnek alkotmányunk szellemével, amint azt épp a Szálasi nemzetvezetői minőségét megállapító törvény igazolja. Az „anyagi“ jogfolytonosság nem alaki jogi intézmény; „nincs törvénybe foglalva, annak érvényesülése nincs szankcióval biztosítva, mégis kétségtelenül ott él a magyar államiság alaptörvényei között“ (A mi alkotmányunk, 49. lap), tulajdonkép azt jelenti, hogy a nemzetet ne lehessen hagyományai megtagadásával, a nemzeti lélekben élő ősi erkölcsi elvek figyelmen kívül hagyásával, tehát lényegileg a saját akarata ellenére kormányozni, hogy esetleg átmeneti hangulatok, idegen szellemi befolyások ne bonthassák meg a jogintézmények szerves egységét. Ez a törekvés pedig — úgy hisszük — a demokráciával is egybehangzó s bizonyára Molnár Kálmán elgondolásainak is megfelel. Megbecsüli értékeit " '.eislesper melPlt.arany-Drúi-í zszszmeres.Vagyonm r»ri • port Irt or* A erri' XMTT rjv 4 q?