Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1946-01-06 / 1. szám

Köröndi C András/ HÉTRŐL-HÉTRE | Mái.KULI) | IRODALMUNK ÜGYÉRŐL Írtunk leg­utóbb ezeken a hasábokon; most szellemi életünk, új demokráciánk leggyakoribb s így: legnépszerűbb fegyveréről, sajtónk­ról, az új, demokratikus Magyarország sajtójának ügyéről kell néhány őszinte szót szólnunk. A demokrácia a csak egy osztály ural­mával szemben az egész nemzetnek a kor­mányzásban való részvételi jogát jelenti. Egy ideális értelemben vett állami élet keretei között lehetőséget egy olyan kor­mányzási rend létrejöttéhez, amelyben az egyén (minden egyes individium!) akara­tát érvényesítheti és érzékeltetheti. Az ér­vényesítés gyakorlatilag közvetett­ esz­közei a kormányzati, törvényhozó és ellenőrző szervek, (kormány, minisz­térium, parlament, bíróság stb.) valamint a különböző autonómiák és közigazgatási szervek. Az egyéni akarat, végül is tehát a nemzeti akarat érzékeltető eszközei kö­zül — mai társadalmi berendezkedésünk állapotában — legjelentősebb a sajtó. Ma pedig, amikor egy új államformát építünk, súlya csak még nagyobb s egyszerre több irányban hat. Eszköze a politikai szel­lemi irányt­ mutatásnak és formálásnak; egy olyan vezetés, amely nem elégszik meg közhangulat teremtésével, hanem köz­vélemény kialakítására törekszik, nem becsülheti le ezt a fegyverét. Másodszor pedig: ha tükre kell hogy legyen az or­szágnak, hiszen egy régi, már klasz­­szikussá vált meghatározás szerint „az újságot nem mi írjuk nektek, hanem ti írjátok általunk magatoknak“. E kettős szerepnek azonban arányban kell állnia egymással. A demokrácia pártjai elvben — ugyan­úgy, ahogyan a magántulajdon alapján állanak, — hívei a teljes sajtószabadság­nak. Mit jelent ez a szabadság? Nemcsak az előzetes cenzúrától, utólagos cenzúrá­tól és a betiltás veszedelmétől s kockáza­tától való­­mentességet. Nem. A sajtósza­badság azt jelenti, hogy az állam bármely polgára adhat ki és szerkeszthet lapot. Erről — ma még — természetesen szó sem lehet nálunk, hiszen a fegyverszüneti feltételek sem adnak erre engedélyt. A másik elv — ugyanígy másik két em­beri szabadságjog a gyülekezési- és szó­lásszabadság esetében — nem teszi kor­látlanná a sajtó szabadságát: az abszolút helyett egy relatív formát ad keretül, hi­szen ellenkező esetben a fasizmus eszméit is szabadon lehetne hirdetni, szóban saj­tóban, dobogóról. Egy ilyen irányú meg­kötöttség tehát nemcsak észszerű, hanem szükséges. De ugyanígy észszerű, sőt szükséges volna a sajtó teljes szabadsá­gának biztosítása­a a demokrácia kere­tein belül. Mi ennek a módja? Olyanok kezébe adni a sajtó hatalmas fegyverét, akikről feltételezhető, hogy e fegyvert nem fogják a demokrácia ellen fordítani. Itt politikai szempontok mellett figye­lembe kellene venni erkölcsi, ízlési — és nem utolsó sorban a szaktudás, a hozzá­értés szempontjait, mérlegelni a felelős­ségérzet jelenlétét,­­ hiszen egy beteg­ségből felépülő ország orvosainál, de még ápolóinál is szükséges a pszichológiai felkészültség és a szeretettel párosult tapintat. Az új Magyarország gyakorlata — pártközi megállapodás értelmében — az, hogy napilap kiadására engedélyt csak a Függetlenségi Frontba tömörült pártok kaphatnak, hetilapra, folyóiratra intézmé­nyek, szervezetek, egyesületek stb. — csak magánszemélyek nem. Ezeken az amúgy is szűk kereteken belül egyre erő­sebb megszorítást jelentett a birtokon belül levő engedélyesek számára a közel­múltnak — meg kell mondanunk! — leg­alábbis egyoldalúság látszatát keltő papír­gazdálkodása. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban tömörült demokratikus pártok megegyeznek abban, hogy a demokrácia mielőbbi megteremtése a központi feladat, de a módszert, a tempót és különösen a végső célokat illetően árnyalati eltérése­ken jóval túlmenően különböznek. Ilyen szempontból beszélhetünk a munkáspár­tokkal szemben ú. n. polgári életforma megvalósításáért küzdő pártokról. Nos,­­ amíg csak ideiglenes, egy vélelmezett többség arányszáma szerint összeállított kormányzat és összeválogatott parlament intézte az ország ügyeit, a polgári és munkáspárti sajtó aránya nagyjából egyezett a feltevésekkel. — habár az ideig­lenes kormány az idők folyamán meg­szüntetett egy napi- és két hetilapot Mind a­három polgári lap volt. Ma már alaposan túl vagyunk a vá­lasztásokon. Ezeknek — a baráti nagy­hatalmak által is tisztának és demokra­tikusnak elismert — választásoknak ered­ményéből csak arra lehet következtetni, hogy az ország lakosságának nagy több­sége a polgári életforma mellett tett hitet. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a nem­zeti akaratnak a sajtópolitikában kifeje­zésre jutó vetülete nemcsak hogy nem mozdul el a valóság irányába, hanem a hivatalos sajtópolitika az okmányszerű engedélyek meg nem vonásával, az elfo­gulatlanság látszatát fenntartva, — de jure? pártatlan, — papíros­ gazdálkodásá­nak intenciói azonban gyakorlatilag hiá­nyosak a polgári sajtóra nézve. Ma a munkáspártoknak hat, az ország többségének bizalmát élvező polgári ol­dalnak csupán négy napilap áll rendelke­zésére,­­ hogy csak egyetlen feltűnő fur­csaságra mutassunk rá: az egymagában abszolút többséghez jutott Kisgazdapárt­nak csupán egy, míg egy erősen kisebb­ségben maradt másik pártnak két napi­lapja van. A hetilap-engedélyeknél még kirívóbbak az aránytalanságok, különö­sen a papírelosztás terén. Összegezve: veszedelmesnek és káros­nak tartjuk, hogy a fasizmus betegágyá­ból még csak az imént kikelt nemzetnek, amely a demokrácia ösvényén csak most tanul járni, mankók között — az egyik mankóját jóval rövidebbre szabják a má­siknál. Ferde lesz így a járásunk, s a ferde ember aligha nő meg magasra! Egyed István: MAGYAR JOGFOLYTONOSSÁG APCSOLAT a MÚLT ÉS Jövő KÖZÖTT A magyar élet nagy válságainak ide­jében mindig újra napirendre kerül a jogfolytonosság kérdése. És szük­séges is a kérdés feltevése. Hiszen a jogfolytonosság kifejezés ilyenkor lé­nyegileg annak a probléma­körnek a megjelölésére szolgál, hogy miképpen lehet a jogrendet újra felépíteni úgy, hogy a kapcsolat az eddigi jogrenddel ne szakadjon meg, más szóval: hogyan lehet a jelent beállítani a fejlő­­dés vo­nalába. A mai idők jogszabályalkotásának és jogtudományának is nehéz feladata lesz, hogy egyrészt jogilag minősítse a két világháború között eltelt időt, másrészt a második világháború után előállt helyzetet. Az első feladat már csak „visszatekintés“, de a kapcsolat meg­állapítása és a tanulmányok levonása szempontjából mégis nagy jelentőségű, de a fontosabb feladat kétségtelenül a második: a mai helyzet közjogi megala­pozása. Ne higgye senki, hogy ez a jogi alapvetés csak elméleti jelentőségű. Minden rendszer szilárdságához és te­kintélyéhez nagy mértékben hozzájárul, ha biztos jogi alapra lehet építeni és az alkotmányfejlődés törvényes lépcső­jeként szerepel. Nemcsak jogi szerke­zetről van itt szó, hanem a jogi nem­zeti, erkölcsi és történeti alapokon való felépítéséről, tehát arról, hogy a nem­zeti közmeggyőződés az új szabályozást egyértelműleg a nemzeti lélekben gyö­kerező valódi jogként fogadja el. JOGFOLYT­ONOSSÁG ALKOTMÁNYU­NKBAN Molnár Kálmán, a magyar közjog­nak a budapesti egyetemen imént ki­nevezett tanára legújabban közzétett tanulmányában (A két világháború kö­zötti provizórium közjogi mérlege)­ kí­sérletet­­tesz­ a feladat első részeinek megoldására, azaz elmúlt negyedszázad közjogi minősítésére. A második fela­datra, a közjogi kibontakozás út­jának megjelölésére már nem tér rá; ebben a tekintetben a tanulmány végén annyi utalást tesz, hogy az utolsó év­tized története megmutatta: hogyan nem szabad az állam politikáját irányí­tani. Ebben a tekintetben — azt hi­szem — nincs is semmi kétség. Molnár Kálmán, aki a jogfolytonos­ság eszméjének régi harcosa és védője, jelen tanulmányának kiinduló­pontjává is a jogfolytonosság gondolatát teszi és habár e fogalom meghatározásánál csak korábbi felfogását ismétli, mégis úgy érezzük, hogy a fogalom magyar jelentőségét — bizonyára akaratla­nul — csökkenti. Szabatosan állapítja meg, hogy a jogfolytonosság lényegileg alaki fogalom és abban áll, hogy az ed­digi jog módosítása csak az eddigi jog által megállapított módon történhet­, és minthogy minden alkotmány rendel­kezést szokott tartalmazni a módosí­tás mikéntjének szabályozására, a jog­folytonosság kétségtelenül általános al­kotmányjogi alapelv. Mégis — úgy hi­szem — félreértésre adhat alkalmat az a következtetés, hogy nálunk ezt az al­kotmányjogi alapelvet az léptette­­ elő, illetőleg ..fokozta leg­erősen hangsúlyo­zott jol­tétellé, hogy­ e jogtétel adha­tott védelmet az osztrák államjogi be­hatások, az abszolutisztikus törekvések ellen. Szerény véleményem szerint a jog­folytonosság magyar jelentőségét első­sorban abban lehet megállapítani, hogy amíg a legtöbb államban a jogfolyto­­nosság csak szabály volt, az alkotmány egy szakasza, de az életben írott ma­­laszt maradt. — addig nálunk mindig élő szellem, általában elismert alkotmá­nyos elv, fontos hatóerő. Nem szüksé­ges bővebben bizonyítani, hogy a leg­több államban az alkotmány lényege­sebb átalakításánál elváltalóban nem tulajdonítottak fontosságot az ú. n. al­kotmányos út betartásának. Ha az ad­digi alkotmány valamely részében már nem felelt meg, rendszerint a módosí­tás mikéntjére vonatkozó szabályok be­tartását sem tartották lényegesnek, sőt bizonyos büszkeséggel szoktak hivat­kozni arra, hogy a nemzeti akarat az eddigi korlátozásoktól mentesen nyil­vánulhatót a forradalmi jog nem is akar a régi jog „folytatása“ lenni, ha­nem szakítani akar a múlt jogrendjével és új jogalapra kíván építeni. Majdnem kivétel nélkül így jöttek létre a kar­­tális alkotmányok. Ezekkel ellentétben Magyarország alkotmánya épp azért történeti alkotmány, mert a fejlesztés mindig alkotmányos úton, tehát a jog­folytonosság betartásával történt, sőt amennyiben ez a szigorú jogi szabályo­zás szerint nem is volt lehetséges, a nemzet akkor is mindig kereste a mó­dot az akaratán kívül szétszakadt fo­nal új összekötésére. Erre a törekvésre igen sok példát lehet felhozni; a törek­vés kétségtelen bizonysága az első vi­lágháború utáni közjogi kibontakozás módja is. Úgy hisszük, ha így állítjuk be a magyar jogfolytonosság szerepét, lényegesen eltérő képet keltünk jelen­tőségéről. Nálunk a jogfolytonosság nemcsak az alkotmány egyik tétele volt, de tudatosan és következetesen figye­lembe vett alapelv. A „NAGY MEGTORJANÁS“ I 32 UT/tt Az kétségtelen, hogy az 1920. évben keletkezett ú. n. közjogi provizórium nem tudta betartani a szigorú jogfoly­tonosság elvét. Molnár Kálmán még 1930-ban egy nagyobb tanulmányban (A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége) szembeállítja az 1919 előtti és utáni jog­rendet; az előbbi szerinte jogilag ér­vényes, de gyakorlatilag nem érvénye­sül,é — az utóbbi átmeneti kisegítő ter­mészetű szükségmegoldás. Kereste a ko­rábbi jogrendhez való visszatérés lehető­ségeit és habár nem tökéletes, de esetleg elfogadható megoldásnak tartotta, hogy a provizórium országgyűlése a vissza­állított jogi rendben tovább működjék. Most megjelent tanulmányában még to­vább megy és elismeri hogy, ez a két­kamarás országgyűlés a formai tör­vényszerűség hiányában is körülbelül 1926 táján már elnyerte a nép bizalmát és elismerését és a szokásjog ebben az esetben pótolta az írott törvény. 1932 után azonban Molnár szerint „jön a nagy megtorpanás, illetőleg visszafej­lődés“. Az „alkotmányos élet elferdült, félrecsúszott, s ... egyre jobban eltávo­lodott a magyar nép államjogi elgondo­lásától“. Hivatkozik Gömbös Gyula, Imrédy Béla és Szálasi Ferenc politikai szereplésére és több pontban sorolja fel a század harmadik (helyesen negyedik) évtizedének azokat a tüneteit, ame­lyek „a provizórium alig kialakult szo­kásjogi rendjének visszafejlődését, majd teljes elhalását“ mutatják. A­­ RFLLFNFS FEJLŐDÉS TÜneTEI Azok között a tünetek között, ame­lyek ezt a hatást kiváltották említi Molnár a) a kormány túlzott kivételes hatalmát, b) a választási visszaélése­ket, c) a rendőrségi önkényt és terrort, d) a hazug propagandát, e) a zsidó­­törvényeket, f) a jognak az erkölcstől való elszakadását, g) az újvidéki mé­szárlást és h) az ú. n. Volksbund-szer­­ződést. Kétségtelenül igaz, hogy a har­mincas évek fokozatos irányváltozást hoztak politikai életünkbe és e felho­zott tünetek ez irányváltozást többé­­kevésbbé igazolják. Hasonló tünetek még: a) az országgyűlés meghívás út­ján való tömeges kiegészítése, b) a 36-os, 42-es bizottság előtérbe lépése, c) rendkívüli bíróságok (a vezérkari fő­nök bírósága) felállítása, d) a várme­gyei és községi tisztviselők választá­sának megszüntetése. Mégis két meg­jegyzésünk van Molnár ily irányú fej­tegetéseire. Elsősorban is Molnár nem a jogi szempontból legjelentősebb körülmé­nyeknek tulajdonítja a döntő hatást. Vé­leményem szerint sokkal fontosabb és talán elegendő is reá­mutatni a) az or­szág területének a németek által tör­tént megszállására, amely a nemzetet szabad elhatározási képességétől meg­fosztotta, valamint b) az országgyűlés tagjainak a mentelmi jog sérelmével történt törvénytelen letartóztatására, ami a törvényhozás szabadságát meg­szüntette. Másodsorban nehéz lenne ki­mutatni, hogy a Molnár által oly plasz­tikusan felsorakoztatott jelenségek mi­lyen jogi elv alapján eredményezhették egy már kialakult szokásjogi rend visszafejlődését, elhalását. Hiszen a szokásjog érvényét csak újabb jogsza­bály (törvény vagy szokás) szüntetheti meg s erről a mi esetünkben nem le­het szó. Nem sokkal egyszerűbb-e arra a kétségtelen tényre hivatkozni, hogy az országgyűlés az ilyen megszállás és megfélemlítés következtében megszűnt a nemzeti akarat szabad kifejezője lenni s azért megnyilatkozásai érvénytele­nek. Ezt is különben hitelesen majd a törvényhozásnak kell megállapítania. Helytelen lenne ugyanis az egész ne­gyedszázad jogszabályait egységes mi­nősítés alá vonni, viszont a Molnár ál­tal ajánlott határpont — amikor t. i. a már kialakult szokás elkezdett visz­­szafejlődni — egy kissé bizonytalan. A FE­APAZ: AZJjEGtN BEfrLYÁ?OH KÜÜrZÖeÖLfS£ A Molnár által felhozott tünetek szerint igazolják, hogy az alkotmányos élet „egyre jobban eltávolodott a ma­gyar nép államjogi elgondolásától". Többször szól múltunk értékes hagyo­mányairól, tanulmánya végén is jog­rendünk szelleméről, legalapvetőbb jog­elveinek hiteléről beszél és azt mondja hogy az utolsó évtized „jogintézményei leglazább kapcsolatban sem állottak a magyar nép jogi gondolkodásával“, hogy továbbá volt „sok olyan lelkünkből lel­­kezett szép jogintézményünk, amelyeket a jövőbe is átmenteni éppen a jobb jövő érdekében kötelességünk“. Azonban e nagyon helyes kijelentéseivel lényegé­ben elismeri, hogy az alkotmány fejlesz­tése terén tulajdonkép nem elég a jog­folytonosság formai betartása, hanem figyelembe kell venni nemzeti létünk íratlan örök törvényeit is, azaz azt, amit e sorok írója másokkal együtt „anyagi“ jogfolytonosságnak nevezett. Tehát megint csak megtévesztő, ami­kor Molnár azt mondja, hogy a törvé­nyes út betartása esetében „a leggyöke­resebb változások is megfelelnek a jog­folytonosság követelményének“ és nem teszi hozzá, hogy esetleg csak alakilag, mert formailag szabályosnak jelentkező reformok érdemben bizony ellentétesek lehetnek alkotmányunk szellemével, amint azt épp a Szálasi nemzetvezetői minőségét megállapító törvény igazolja. Az „anyagi“ jogfolytonosság nem alaki jogi intézmény; „nincs törvénybe fog­lalva, annak érvényesülése nincs szank­cióval biztosítva, mégis kétségtelenül ott él a magyar államiság alaptörvényei között“ (A mi alkotmányunk, 49. lap), tulajdonkép azt jelenti, hogy a nem­zetet ne lehessen hagyományai megta­gadásával, a nemzeti lélekben élő ősi erkölcsi elvek figyelmen kívül hagyá­sával, tehát lényegileg a saját akarata ellenére kormányozni,­­ hogy esetleg átmeneti hangulatok, idegen szellemi befolyások ne bonthassák meg a jogin­tézmények szerves egységét. Ez a tö­rekvés pedig — úgy hisszük —­ a de­mokráciával is egybehangzó s bizonyára Molnár Kálmán elgondolásainak is meg­felel. Megbecsüli értékeit " '.eislesper mel­Plt.arany-Drúi-í zszszmeres.Vagyon­m r»ri • po­rt Irt or* A erri' XMTT rjv 4 q?

Next