Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-01-01 / 1. szám

Öröknaptár kicsinyeknek Januárban nagy a fagy, vigyázz rá, hogy meg ne faggy, nem kell, hogy künn szaladgálj, ha jó meleget ont a kályha. Februárban havazik, kihúzzuk már tavaszig: puha, fehér hótól ázunk, szánkózunk és korcsolyázunk. Márciusban tavaszodik, Télapó megfutamodik, kinyílik a hóvirág, kezdődik a jó világ. Április, április, ez a hónap oly »dilis«, változékony, szeszélyes, bolond, de nem veszélyes. Májusban már süt a nap, a virágok nyilanak, zümmögnek a bogarak, hirdetik már a nyarat. Júniusban itt a nyár, daltól hangos a határ, sárga búzát aratunk, lesz jó kenyérfalatunk. Júliusban nincs felhős ég, nagy a meleg, nagy a hőség; ne légy lusta, ne légy dőre, uccu ki a strandfürdőre! Augusztusban teli már a kertünk sok-sok gyümölcsfája; terem gyümölcs millió, alma, körte és dió. Szeptemberben, kis komák, megnyílnak az iskolák, költöznek a madarak, búcsúztatják a nyarat. Októberben szüretelünk, szövőhegyre gyere velünk, puttonykádat színig töltse a szellőző friss gyümölcse. Megérkezett november, ázik-fázik az ember, de forrnak már az új borok, s jönnek a jó disznótorok, örömet hoz minden hónap, örvendjetek a sok jónak, ám szívetek legyen tiszta, minden hibát, bűnt kivessen, hogy néktek is örülhessen decemberben a Jézuska! Kunszery Gyula Az indiai katolikus kórházak legutóbbi kongresszusán elhatározták, hogy megalakítják a katolikus orvosok indiai szövetségét. A Cecilia Egyesület (OMCE) január 10-én, a hónap második keddjén tartja szokásos havi egyegyházzenei koncertjét és előadását az Egyetemi templomban, este fél hét órakor. MINDEN MÁS NÉV FÖLÖTT Nekünk, mai embereknek nem sokat jelent általában a »név«: megegyezéses hang- és betűcsoport csupán, amellyel a személyeket vagy a dolgokat jelöljük. Amit mi fontosnak tartunk, maga a személy vagy a dolog, akit vagy amit a magunk és mások számára is érthető módon megneveztünk. Nem így volt azonban a bibliai zsidóságnál. Ott a névhez, s elsősorban a személyi nevekhez, külön képzetei kapcsolódtak. Ószövetségi felfogás jelentette a tulajdonnév a többi között a viselőjének elpusztíthatatlanságát, azt, hogy a halála után is fennmarad az utókor emlékezetében. Egyértelmű volt a törzs vagy a nemzetség alapításával, vagy további létének biztosításával. Ez a magyarázata az efféle mózesi parancsoknak: »Ha a fivérek egyike meghal anélkül, hogy fia lenne, akkor az elhúnytnak felesége ne menjen máshoz feleségül, hanem férjének fivére vegye el, és támasszon ivadékot fivérének, s az asszonytól származó elsőszülött fiút nevezze el fivére nevére, hogy ki ne töröltessék annak neve Izraelből.« Talán a legfigyelemre méltóbb azonban Józsue kiáltása a Frigyszekrény felé, amikor a zsidók Hái városa előtt vereséget szenvedtek: »Körülvesznek minket és eltörlik nevünket a földről: mit fogsz tehát tenni a te nagy nevedért?« Mert az igaz Istennek is van neve: Jahve, s a zsidó felfogás szerint ezt az igaz Istent csak akkor dicsőíthetik és tisztelhetik az emberek, ha a nevét is tudják és nevén szólítják. »Isten nevét« azonosnak tekintették magával az Istennel. Az Exodus magát az Urat is ekként beszélteti: »Minden olyan helyen, ahol emléke lesz nevemnek, eljövök hozzád és megáldalak.« Így mondják azután azokról a szent helyekről, amelyek Isten jelenlétére utalnak: »Oda helyezte nevét az Úr.« És templomokat és oltárokat állítanak, sőt áldozatokat mutatnak be »Isten nevének«. Akinek oltalomra van szüksége, »Isten nevét hívja segítségül«, s ha megszabadult a veszedelemtől, boldogan állapítja meg: »Segedelmünk az Úr nevében.« Bízzunk tehát a »névben«, azaz Isten hatalmában — hirdették a próféták, s ők maguk is »Isten nevében« szónokoltak, hogy Istentől kapott feladatukat jelezve szavaiknak Isten tekintélyét igényelhessék. Isten dicsőségét is a névvel fejezték ki, mert miként Izaiás hangoztatta: »Q vezette Mózes jobbját fölséges karjával, hogy örök nevet szerezzen magának.« A „különös“ ünnep A névnek ezt az ószövetségi jelentőségét és szerepét kell nekünk is odavetítenünk az újévi szentmisén felolvasott rövid, az egész esztendő legrövidebb evangéliuma mögé. Mert ha ennek az egyetlen mondatnak: »Hívaték az ő neve Jézusnak«, kiemelését, mint egy történeti mozzanat kiemelését könnyű is tudomásul vennünk, az ószövetségi háttér nélkül alighanem tanácstalanul állnánk szemben Szent Pál híres soraival: »Isten ... olyan nevet adott neki, mely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon.« Kézenfekvő ugyanis, hogy magának a névnek csak akkor járhat ki ekkora tisztelet, ha az ószövetségi felfogást alkalmazzuk reá, vagyis, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a név egyértelmű volt magának a? Üdvözítőnek isteni személyével. S ebben az esetben jobban megértjük már azt is, miért lehet külön is megülnünk »Jézus nevének« ünnepét, s ha megtesszük, miért éppen az újév elején. Világos, hogy az Egyház nem csupán arra az eseményre kíván emlékeztetni, amelyben hivatalosan, s immár a kívülállók számára is nevet adtak a betlehemi Kisdednek, hanem elsősorban a mi teljes hódolatunkat akarja kifejezni Jézus isteni lénye, tekintélye, küldetése és megváltó hatalma iránt. S az meg azután illő is, meg hasznos is, hogy azon az első napon, amellyel az új polgári év köszönt reánk, hangozzék el mindjárt az új liturgikus év első és ünnepélyes figyelmeztetése arról, hogy Jézus neve az egyetlen »név«, amelyben meglelhetjük üdvösségünket. Amit csak Isten tehetett Amikor az angyal megjelenik Józsefnek és megmagyarázza neki Mária anyaságát, ezt is közli: »S a Jézus nevet fogod adni a gyermeknek, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.« Eléggé közismert, hogy ez a név két héber szóból van összetéve: az egyik a »Je« szócska, amely Jahve rövidítése, a másik a »Shua« szócska, amely a »segíteni, szabadítani, megmenteni« igének a gyökere. A Jézus név jelentése tehát: Isten és üdvösség. Szent Lukács erősen kidomborítja azt a tényt, hogy József a gyermeknek csak közvetve volt a névadója, mert kifejezetten az angyaltól kapott rá utasítást, hogy miért volt erre szükség, arra is rá fogunk jönni, ha megfontoljuk azt a jelentőséget, amellyel a »nevet adni, nevet ráruházni« ige bírt az antik zsidóknál. Azon a közkeletű értelmen fölül, amelyet mi kizárólagosan tulajdonítanak neki, náluk még azt is jelentette, hogy »életre hívni«, sőt azt is, hogy »uralkodni rajta«. Vagyis, amíg mi csupán jelképnek tekintjük a nevet, amely egyedül a megegyezés alapján vonatkoztatható a dologra, addig az akkori gondolkodásban a név valami önállóan létezőnek számított, olyasvalaminek, ami bizonyos értelemben magát a lényegét tette a dolognak. Ebből következett, hogy »nevet adni valaminek«, vagy akár csak nevén nevezni valamit, ugyanannyi volt akkor, mint megalkotni, létre hívni, a természetét megismerni. Innen már könnyű volt átsiklani arra a gondolatra, hogy ha pedig ismerjük a dolog természetét, akkor már uralmat is gyakorolhatunk fölötte, igazi nevén nevezve, irányíthatjuk is azt. Így alakult ki a zsidóságnál az a felfogás, hogy »megnevezni« egy dolgot csaknem ugyanannyi, mint »növelni«, »kijelölni sorsát«, »megszabni küldetését«. A Szentírás valamennyi lapja tanúskodik arról, hogy a sugalmazott szerzők mindenkor a maguk korának és környezetének eszmevilágához igazodva öntötték szavakba, képekbe és fogalmakba a kinyilatkoztatást. Természetes tehát, hogy a »Jézus« nevet, amely magában foglalta az »Isten megment* ígéretét, senki más, egyedül az Isten ruházhatta rá arra a Kisdedre, akinek alakjában — mint János evangéliuma mondja — »testté len és miköztünk lakozék«. Mert ki lehetett volna az az ember, aki a saját megismerőképességéből előre látja ennek a Kisdednek küldetését, vagy ami még több: a névadással együtt hatalmat igényelhet magának arra, hogy a névben kifejezett küldetésre irányítsa annak életét? Méltó tehát, hogy magát a nevet is megünnepeljük, annál is inkább, mert annak jelentésbeli valóságát, titokzatos hatalmát és megváltó erejét mi is csak Isten segítségével és kegyelméből foghatjuk fel. Úgy, ahogy Szent Pál rögzítette meg páratlan mélységű levelében: »Senki sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek által.« Michelics Vid Shine middlesbroughi érsek, az angol hierarchia legidősebb tagja, 83 éves korában elhúnyt. János áldása Vidám társaságban, mikor búcsúzni kezdenek, rendszerint akad még férfivendég vagy házigazda, aki így szól: — Búcsúzóul igyuk meg János áldását! Jóval kevesebben akadnak azonban olyanok, akik tudják a János áldás szép szövegét. Például abban a formában, ahogy Szolnokon mondja a vőfély lakodalomban: Szent János áldása terjedjen fejünkre, Mindenkor kedvünket fordítsa örömre, Bor, búza, terméssel, arany, ezüst pénzzel, Mindezekért szükséget ne lássunk pénzből, Barátság és jókedv ne múljon szívünkből, Jók legyünk magunknak, jót tegyünk másoknak, Mert ez fundamentoma földi boldogságnak, örömnek, jókedvnek, minden vigasságnak ... Így ha megöregszünk, halni készen leszünk, Holtunk után mennyben együtt örvendezünk ... A szép szokás Szent János apostol napjához fűződik, amikor is a jámborabb szőlőtermelő ember ünnepi ruhába öltözködve, tele demizson borral odaáll a szentélyben a pap elé. Az pedig ősi imádságok kíséretében megszenteli az italt, melyről a Szentírás is azt mondja, hogy a szív vidámítására teremtetett. A jámbor keresztény hagyomány, amely mindenkor szerette a dolgok eredetét magyarázni, legendát mond el a szokás forrásául Eszerint egyszer egy Arisztidemosz nevű pogány főpap kijelentette Szent János apostol előtt, hisz Krisztusban, ha a kedves tanítvány hajlandó kiinni egy mérges borral teli poharat. Szent János megáldotta a halálos italt, s baj nélkül kiitta. A magyarázat lehet igaz. Mi azonban tudjuk, hogy az Egyház számára egy a fontos: meg akarja szentelni a bort is, hogy ne legyen romlásunkra. Azt az italt, melynek nagyszerűségét és veszedelmét az Ószövetségből és az Újszövetségből tanulta megismerni, melyről óva és dicsőítve annyit szólnak a szent könyvek, s melyről Jézus Svrák Fia ekként bölcselkedik: »Ne hősködjél bor dolgában, Mert a bor már sokakat elvesztett. Próbára teszi a tűz a kemény vasat, Az ittasságig ivott bor is elárulja a dölyfösök szívét. A józansággal ivott bor: megelégedett élet az embernek, Ha mértékkel iszod, józan maradsz. Mit ér az élet annak, ki bor híján vagyon? Mi foszt meg az élettől? A halál! Élvezetre van a bor kezdettől teremtve, de nem részegeskedésre. A mértékkel ivott bor a lélek és a szív öröme.“ (s) J.&Ci fánk írta: DÉNES GIZELLA Amikor a családban egymás között felolvasták Borbála eljegyzési vacsorájának étrendjét, Gadányi főmérnök kisfiús makacssággal elégedetlenkedett: — Kifelejtettétek a kedvencemet ... Holott már igazán tudhatnátok ... — Hogy te vagy a leggyerekesebb apa a világon — ugrott eléje az ifjú menyasszony. — Fogadok, hogy drágulálos isii fánkodról van szó. — Ne légy gyengédtelen, Borbála — csitította Gadányiné. Rösteltem, hogy nem gondoltam rá, de úgy hiszem, eljegyzési vacsorába mégse lehet beilleszteni. Meg aztán Miklósék olyan finnyás emberek. Az az érzésem, titokban még mindig azon tűnődnek, elég »előkelőek« vagyunk-e hozzájuk. A főmérnök elpirult és felvetette a fejét: — Szerencsére, már nem ilyesmivel mérik az embert, hanem munkája és mivolta után. Egyébként szeretném tudomásukra hozni a múltamat... Vajon mit szólnának, Borbála, ha tudnák, hogy apád kisfiú korában »fickó« volt?! — Fickó? — tűnődött Borbála. »— Mi az, hogy fickó? A főmérnök arca ellágyult. — Fickó? — mormolta, mintha mesét mondott volna. — Azokban a régmúlt időkben kisebb bányatelepeken minden üzemvezető, mérnök, igazgató és tanácsos házában ott lehetett találni egy-egy tizenkét-tizenhárom esztendős fiút. Főleg sokgyermekes bányászcsaládokból kerültek ide, mint jómagam is... Ezeket a fiúkat hívták fickónak. Bérét az üzem fizette. Étkezést a családban kapott, ahol cipőt tisztított, boltba szaladt, gyerekekkel játszott, szőnyeget porolt... Néha kapott finom süteményt is, amit haza vihetett — Isii fánk! kistestvéreinek ... Kezdem érteni! — bólintott Borbála megértően. — Akkor, fickó korobban kaptál isii fánkot... A főmérnök megrázta fejét: — Nem az az érdekes, hogy kaptam. Az isii fánk mentett meg attól, hogy betörő csibész legyen belőlem, az akkori kis fickóból. S az indított el utamon, amelyen idáig értem el. — Meséld el! — hajolt hozzá a két asszony. — Azon a kis mesebeli bányatelepen Borbála búcsúja volt a legnagyobb ünnep. Hónapokkal előtte terveztetéssel, hónapokkal utána emlékezéssel emlegették. Tragédiát jelentett, ha valahol a szegénység miatt nem sikerülhetett. S a szegénység talán sehol sem volt olyan sötét és nyomasztó, mint a Granáriban, ahol mi laktunk. A Granáriról tudni, kell, hogy vigasztalan, zord épület volt, alacsony szobákkal és nedves falú konyhákkal. Nekem kedves volt, hiszen szebbet nem is láttam addig, míg Alexa tanácsoshoz nem kerültem fickónak. Ő volt a bánya legfőbb pénzügyi embere. Két gyerekét, egy gyönyörű kislányt és egy kisfiút kellett az iskolába kísérgetnem. Legkedvesebb emlékem az előkelő házból a család egyik nő tagja, a tanácsosné szegény nővére volt. Ha halványlila pongyolájában, nagy fekete kontyával, sápadt arcával, sötét szemével visszanéz rám az elmúlt időkből, olyan, mint egy Renoir-modell. Ha szólt hozzám, sohasem parancsolt, mindig csak kért. Gyönyörűen zongorázott. Míg hallgattam, elfelejtettem az otthoni keserves képeket, apám és húgom betegségét. Sokszor állt az ablak mögött és nézte a Sturcot, a sötét, otromba törmelékhegyet, s hallgatta a bányászok csizmáinak nehéz csikorgását. Sohasem beszéltünk róla, de éreztem, hogy ez a szépséges asszony ugyanazt kívánja, mint én: könnyebb, szebb, emberibb életet adranári lakóinak. S volt a telepen iskola és kortársaim között három vásott ficsúr: Vénei, Tóni meg Nándi. Ami rosszat csak lehetett, mindent elkövettek, sokkal súlyosabbakat is, mint ami tizenhárom esztendős fiúk csínytevéseibe belefér. Ők is hősei az én történetemnek. Azon az emlékezetes Borbála napon nem tudtunk otthon ünnepet rendezni. Apám betegsége miatt legegyszerűbb ételre is alig jutott, nemhogy még kalácsra, vagy húsra futotta volna. Szomorúan ténferegtem a Granár, majd meg a tanácsos lakása körül. Aki tudott, mindenki ünnepelt. Az irodák, üzemek üresen álltak. A tanácsos hazahozta a lakására a pénztárt, benne a bányászok fizetésével, s maga is elment a kaszinóba a tanácsosnéval. A szegény nő rokon maradt otthon a kislánnyal, aki a torkát fájlalta. Amint a ház körül jártamkeltem, az én három iskolatársam egyszerre csak elém toppant. — Hallod-e, fickó!' Akarsz pénzt? Szólni se tudtam hirtelen. '■ — Ide hallgass! Ma este ne húzd le a vasredőnyt a tanácsos dolgozószobája ablakán! Ha nyitva hagyod, pénzt kapsz. Ha nem, úgy megverünk, hogy örökké megemlegeted. De még akkor is, ha valakinek szólni mersz. Rémülten támolyogtam be a házba. A tanácsosné nővére kedvesen, mosolyogva nyitott ajtót. Leültem az egyik szobában és hallgattam, hogyan muzsikál. S közben vad vihar tombolt bennem. A félelem a vásott fiúktól, meg attól, mi lesz, ha másnapra eltűnik a pénz... Aztán felmerült bennem a gondolat is, hogy milyen jó volna, ha nekem is lenne pénzem... S ekkor, a legnagyobb küzdelem közepén, felkelt a szép asszony. Odajött hozzám: — Adok neked isti fánkot — mondta mosolyogva. — Ez a legfinomabb sütemény. Minden gyerek szereti, csak a szakácsnők nem csinálják szívesen. Sok munka van vele... Ültem a tányér felett. Alig mertem a számba venni a csokoládés, lekváros süteményt. Kint alkonyodott. Az ablak alatt eldefilírozott a három jómadár. Műértő szemmel figyelték a házat. Ebben a pilanatban a szép asszony újból belépett a konyhából, egy kosárral jött vissza. — Vidd haza ezt a testvérednek! Neki is küldök ebből a finomságból. Felálltam, hogy induljak hazafelé. De egyszerre úgy éreztem, meg kell állnom. — Nos, mit akarsz? — kérdezte az asszony. — A dolgozószobában le akarom ereszteni a redőnyt — rebegtem. — Jaj! Igazad van! — kiáltott. — Itthon a pénz. Innen a negyedik szobából észre sem vesszük, ha valakinek ráfájdulna a foga a bányászok bérére. Zörögve szaladt le a redőny, én pedig elindultam.