Új Ember, 1967 (23. évfolyam, 1-53. szám)

1967-01-01 / 1. szám

■■■ KATOLIKUS SZEMMEL A Vietnámban folyó véres háború, a tömérdek áldozat és szenvedés ihlette művészeinket, amikor e sokat szenvedett nép megsegítésére Händel Saul című nagyszabású, vallásos ihletésű oratóriumát adták elő. Forró Miklós vezényelte a kompozíciót, s a legkiválóbb oratóriuménekesek álltak mellette, hogy segítsék e nagyszerű terv minél tökéletesebb megvalósításában. Händel remekének hallgatása közben sokakban vetődött fel a gondolat: bárcsak jelképes lenne az oratórium előadása, bárcsak a valóságot példázná! Mert a Saul végén felcsendül a nép hatalmas kórusa, mely Isten dicsésinét, az ember méltóságát és a békét magasztalja. . Szeged irodalmi folyóirata, a Tiszatáj, decemberi számát a szegedi irodalmi hagyomány egyik legkiemelkedőbb alakjának szentelte. Tömörkény Istvánra emlékeznek a szám esszé- és tanulmányírói, s Tömörkény Istvánra kíván emlékezni a lap azzal is, hogy szépirodalmi részét teljes egészében a „Forrás” rovatnak engedte át, csupa valóban fiatal írót szerepeltetve ezúttal, akiknek jórészt ez jelenti az indulást, s akiknek átlagos életkora nem éri el a húsz esztendőt. Az olvasó talán egy pillanatra megdöbben, de aztán annál nagyobb örömmel veszi tudomásul a Tiszatáj kezdeményezését Klasszikusaink emlékét valóban nem is őrizhetnénk szebben, mint ha egyúttal a legfiatalabb, legfrissebb irodalmat is élesztjük, támogatjuk. Az eredmény, igaz — a kritikus szemével nézve — még talán gyenge. De a kiforratlan, mutáló hangú írásokban a tehetség, az ígéret mellett megérzünk még valamit, amit csak a 18 évesek „irodalmában” érezhetünk meg ilyen tisztán. Az emberi alkotásnak, a mind újabb fényt kereső, szomjazó, vívódó ember alkotó munkájának nagyszerű lázát. Kellemes meglepetésben volt részük az idén az ország nyugdíjasainak az adventi időszakban. A szokásosnál jóval korábban érkezett meg a nyugdíj, s így volt elegendő idő a karácsonyi örömszerzés fáradozásaira. És hogy az illetékesek részéről nem véletlen, hanem tudatos intézkedés volt, azt a nyugdíjszelvény nyomtatott szövege tanúsítja: „Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kíván a SZOT Nyugdíjfolyósító Igazgatósága.”• „Vigyázz a kisfiúra, Éva, hogy ne tudjon meg semmit!” — ezekkel a szavakkal búcsúzott a feleségétől dr. Max Reithoffer, az Osztrák Játékkaszinó Részvénytársaság vezérigazgatója azon az éjszakán, amikor több milliós sikkasztása miatt letartóztatták. — A botrányos sikkasztás elkövetőjének eme búcsúszavai arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nem elég, ha a szülő gyermekeinek testi-lelki jólétéről gondoskodik, ha neveli, taníttatja, ruházza őket és vagyont gyűjt a számukra. Az örökséghez hozzá tartozik a családi név mocsoktalansága is. Klasszikus költőnk szavai jutnak eszünkbe: „Látod, én szegény költő vagyok, — örökül hát nem sokat hagyok. — — Legfölebb mocsoktalan nevet ..Ám ez a tiszta ragyogása Arany-név többet ért minden aranynál. Erre döbbenhetett rá a sikkasztó vezérigazgató is, de már későn és torzult felismeréssel. Mert nem elég arra vigyázni, hogy a gyermekek ne tudjanak meg semmit szüleik botlásairól, hanem úgy kell a szülőknek élniük, hogy gyermekeik igenis mindent megtudhassanak róluk. Iszidor Stok „Isteni komédia” című szatírájának hangjáték változatát nem először hallhattuk a rádióban. Stok a bibliai teremtéstörténetet vette komédiája témájául, kiválasztva azokat a poénokat, melyek humorosnak tűnhetnek elsősorban a mai hitetlen olvasó vagy hallgató szemében. A hívő számára azonban annál visszatetszőbb a Teremtő Istennek s a természetfeletti létrendnek, a bűn és erény szembeállításának kifigurázása. Iszidor - fok azonban hitetlen. Ő azt kívánja megmutatni, milyen nevetséges is a bibliai teremtéstörténet egy „modern” ember szemében. A Biblia azonban nemcsak vallási irat, hitünk szerint sugalmazott könyv, hanem — a hitetlenek számára is — világirodalmi remekmű, a maga nemében páratlan alkotás. Amennyiben van értelme legrégibb irodalmi alkotásaink ilyen jellegű átdolgozásának, úgy várjuk, hogy a rádió a megkezdett sort az óind mondavilág vagy a homéroszi eposzok szatíra-változatával folytassa, hisz — a mai ember szemével nézve — ezekben is van épp elég „humoros” és „naiv” dolog. „Nem nagy ügy”, mármint a karácsonyfadísz-gyártás — írja Gyenes József a „Kereskedelem és Technika” c. lapban. „Mégis érdemes vele foglalkozni, ha arra gondolunk, hogy a karácsonyfadíszek csillogása, villogása, mennyi falusi és városi gyermeknek és szülőnek okoz önfeledt örömet.” E józan hangú bevezetés után azonban fura megállapítással folytatódik az írás: „Volt idő, amikor a vallási hagyományoknak tartott karácsonyi ünnepekre a karácsonyfadísz forgalmát nem szorgalmaztuk. Nem ezzel a módszerrel kell küzdenünk a vallás népbutító hagyományai és szertartásai ellen.” A szerző ezután mintha maga is megijedt volna a tollából kicsúszott mondattól, ismét hangot változtat: „A karácsony tartalma a szocializmus teljes felépítéséhez vezető útunkon akár vallásosak, akár ateisták az emberek, a békés együttélés, az öröm, a szeretet, az ajándékozás bensőséges családi ünnepe, amelyre hetekkel előbb izgatottan készül minden ember a világon.” „Népbutítás” — „együttélés, öröm, szeretet” — ezek bizony nehezen férnek meg egymás mellett. • AZ Esti Hírlap munkatársának a dunántúli Dör községről írott riportjában olvassuk az alábbiakat: „A régi ismerős, az iskola fiatal igazgatója csontropogtató ölelés után azt kérdezi tőlem: — Mivel jöttél, hogy jöttél ide? — Gyalog — mondom —, gyalogosan, mégpedig toronyiránt. — Szerencséd van — nevet az igazgató —, mert fél esztendővel ezelőtt nem jöhettél volna toronyiránt. Dérbe nem lehetett toronyiránt jönni. Nem volt tornya a templomunknak. Ugyanis a mi templomunk műemlék. A török hódoltság utolsó éveiben épült, a sok évszázad során lesüppedt alatta a talaj, a torony félrebillent, veszélyes volt, 1946-ban le kellett bontani. Most építettük újjá. — Miből? — A községfejlesztési alapból. Kiszorítottuk rá a pénzt. Kellett, nagyon fontos volt ez. Hiszen miféle falu lennénk torony nélkül?” A déri tanító kijelentéséhez nincs hozzátenni valónk, önmagáért beszél. Mégpedig nagyon is ékesszólóan. iff&Ntreifl* A másik Lamennais Először a modern katolicizmus úttörője volt, később szembefordult vele a múlt század egyik ragyogó szelleme, Lamennais abbé (1782—1854). Most a Lamennais név újból szerepel az egyházi fórumok előtt: a Szentatya aláírta azt a dekrétumot, amely az erények hősének nyilvánítja a zaklatott életű és a hittel meghasonlott papíró testvérét Jean-Marie Lamennaist. (1775 —1860.) Jean-Marie is pár volt, a „ploermeli testvérek’ társulatának alapítója. A társulatnak kétezer fogadalmas tagja van, iskolákban tanítanak, főként Franciaország nyugati megyéiben. IGÉNY Ül IGÉNYRE ! Olvasva azt az okos és fon- 1a tos cikket, melyet Allamovics i Hona irt az Északmagyarország november 13-i Számában e ' „Uj igény a világnézeti neve- iésben” címmel, óhatatlanul i 'eszembe jut egy reprodukciós ! kiállítás. Valamikor az ötveines években rendezték a 1 [ hajdani kiállítóhelyiségben e az Engels téren. Akadt terme- 1 [ szelesen sok vallásos, bibliai, 1 'egyházi témájú mű is a bermulatottak közt. Mégpedigiegészen közismert témájúak: lJézus születése, Szent Család ii menekülése, Angyali üdvöz- élet, számos Mária-ábrázolás, i i egyebek. Az aláírás azonban is mindenütt mást mondott. Más iria hol „fiatal anya” volt, hol s '„szenvedő anya”, az Egyipt tomba menekülő Szent Csa- i ládból „vándorlás közben r megpihenő család” lett. Mondanom sem kell, ez a „kozmetikázás” senkit nem győzött meg. Ellenkezőleg. A . látogató hazament, megkereste otthon valamelyik al- , búmban a képet, és megtalál- la alatta a „hiteles” aláírást, , a Madonna alatt azt, hogy Madonna, a Pieta alatt azt, hogy ' Piéta, egy harmadik kép alatt azt, hogy Angyali üdvözlet, egy negyedik alatt azt, hogy elMenekülés Egyiptomba. Azértjut eszembe ez a régigi, régen túlhaladott, kuró- e izámnak ható eset, mert Adaimovics Ilona cikke lényegében ■ erről a kérdésről szól, ponto- ( jsabban arról, amit az akkor: e ■ rendelés úgy akart megolda-rni, hogy egyszerűen mrgke- c írülte; úgy tett, mintha a kér- c 'dés nem is léteznék. Ez pedig la megoldásnak többnyire a 'legkevésbé célravezető módja, i IA kérdés lényege ez: az ate- 1 • ista nevelés, és egyáltalán ; I szemlélet számára adva van i ■ egy óriási kultúranyag, amely- 1 Inek világnézeti alapját, hát- j ■ terét, tematikáját nem fogad- ] [ja el, amelynek művészi érté- i ■ ke ugyanakkor tagadhatatlan, ‡ [és szerves része lett művelő- 1 idősünknek. Ez az anyag lép- 1 1 ten-nyomon „utal” valamire : [— mondjuk globálisan: a „val- 1 lásra” — amit ez a szemlélet ■ s„mint tudománytalan világnézetet” nemcsakhogy elutasít [hanem vele „eszmei harcot” ■ is folytat (az idézőjelbe tett ki- kifejezéseket Adamovics Ilona ■ cikkéből idézem). Madách drá- imája utal Mózesra, Michelan- • ■ gelo szobra Mózest ábrázolja: ' [ki volt Mózes? Tudni kell, ■ mert — nagyon fontos szavak! , '— a művet „nem lehet tartalmától függetlenül csodálni”. ■ És, szemben az említett kiállítás rendezőinek felfogásával, ■ „nincs kibúvó a képzőművészetben — mondja Adamovics ■Ilona — hiszen a középkori [alkotások teljes egészében, a ■ reneszánszkoriak túlnyomóan [ vallásos témát dolgoznak fel.” ■ Hadd idézzem még a marexista pedagógus konklúzióját. , ■ „Mindenről beszéljünk nyíltan. . [ Még arról is, mi adja meg egy , ■ templom áhítatot sugárzó ■hangulatát. Reális, kézzel fog- , [ható valóság, tudatos, ember . ■ri elme által szerkesztett az , [égbe törő gótika. A színes ab- , ■lakok megfontoltan hangulat- , [keltők, az istenszobrok pedig '. ■ mindig a kor emberének tö- t [rekvéseit fejezik ki. Úgy igaz, • ■ ha az állatok istenszobrokat , ■ csinálnának, ők is a maguk [ [képére alkotnák. Nem vélet■ len, hogy a tatárok Máriája [mongolszemű, a középkori ■ Máriák vékony, halvány alakok, az újkoriak életerősek, [pirospozsgásak. — Ha valami- 1 ■ ről nem beszélünk, az még ‘ [nem szűnt meg azáltal.” ■ Pontosan így van. Ami az ' [ábrázolások jellegét illeti: az ' ■ lenne a meghökkentő, ha nem 1 [így lenne. Hozzátehetném: ■ mindig majdnem csalhatatlan [jelzője valami „bajnak" egy- 1 ■ egy kor vallásosságában, ha az [ istenszobrok (hogy megmarad- 1 ■ jak Adamovics Ilona nem túl ! ‘szerencsés szavánál) nem a kor ?emberének törekvéseit fejezik ki. De hagyjuk ezt a problé- ' 'mát, túl messze vezetne; ma : [radjunk a másiknál, a cikkben 'elsősorban fölvetettnél. Ha valami van, beszélni is kell ró■ la. Ha a kultúra tele van keresztény, meg vallási utalásokba, ezeket az utalásokat megkell magyarázni. Tehát? Ké■ zenfekvő: valamiféle „vallási [ismeretek tára”, vacv vallás■ történet, mint a művészettörténet segédtudománya. • Szeretném ezzel folytatni: I «vn zm i/vn Dű n íromban arra az esetleges megbotránkozásra, sőt fölháborodásra kell gondolnom, amit egy ilyen helyeslés kelthet egy-egy hívőben. Utaltam annak a bizonyos kiállításnak sajátos „elkeresztelő” módszerére, mely bizonyos mértékben tünetzerű, az ötvenes évek egy periódusára. De legalább annyira tünetszerű az a keresztény részről mindig tettrekész botránkozási vagy megbántódási készség, mely hajlandó volt, és itt-ott még ma is, a zsinat ellenére is hajlandó nyomban működésbe lépni, mihelyt valaki a vallást úgy is kívánja szemlélni, mint szükségképpen történelmi-társadalmi jelenséget. Pedig ebből még a vallásnak semmi kára nem lesz, és Isten ügyére, amit a botránkozó buzgalom teljes jóhiszeműséggel védeni vél, még semmi hátrány nem származik. Valóban „beszéljünk mindenről nyíltan”. Ha az iskolában például „földerítik” a világirodalom és képzőművészet Mózeseinek „hátterét”, ha a Madonna-ábrázolások tükrében megmutatják a szemlélet korról korra való változását, e változások okainak magyarázatával együtt: — ez csak a tudást gyarapítja és a művészi élményt gazdagítja, tehát az embert teszi egészebbé. Miért ne lenne helyes? Annál is inkább, mert, mint Teilhard de Chardin mondja valahol az evolucionizmusról, ez a történeti gondolkodás és szemlélet olyannyira egybeesik a modern tudomány egész irányával, hogy benne immár „az emberi gondolkodás általános irányát kell látnunk”. Aligha lenne bölcs dolog, ha ebből az általános irányból mi magunk rekesztenénk ki magunkat Hiszen ez a történeti szemlélet nemhogy ellensége, sőt megsemmisítője a spirituálisnak és vallásinak, hanem épp ellenkezőleg, akárcsak a transzformizmus, vagyis evolúció gondolata, „ha jól megértjük, a szellemi eszmény és emelkedett erkölcsiség iskolája lehet”. Új igény mutatkozik tehát a marxista világnézeti nevelésben, állapítja meg — ismétlem, igen fontos és okos — cikkében Adamovics Ilona. Természetes, hogy mint közismert marxista pedagógus, ezt az igényt, és kielégítésének módjait, „marxista szemmel” nézi és értékeli. Hadd beszéljek — mert „mindenről beszéljünk nyíltan” — egy másik rokon jellegű, „új igényről”, egy idevágó keresztény óhajról és igényről. Arról, amely ma a kereszténységben él, és jelentkezik egyre nyomosabban abban az irányban, hogy a marxizmusban is legyen igény — és ha mutatkozik, talán még fokozódjék is — a történelemben élő kereszténység sajátos természetének, dialektikájának, fejlődésének és megújhodásának árnyalatosabb értékelésére és mélyebb megértésére. S itt a történelemben élő jelzőt szeretném különösen hangsúlyozni. Hiszen a marxista gondolkodót a kereszténység transzcendenciája is csak történelmi vetületeben érdekelheti. Ez a történet (és természetesen társadalmi) vetület azonban sokszínű és sokrétű, s ha lehetnek (mindig is voltak) formái, melyek közömbösek, bizalmatlanok vagy éppen ellenségesek voltak az iránt, amit „emberi haladásnak” nevezünk, más formái viszont éppen e haladás mentében helyezkedtek el, sőt a maguk idején hatékony tényezők is voltak (és tényezői ma is). A keresztény, „ha jól megérti”, csak örömmel és nyíltsággal fogadhatja a vallástörténeti szemléletet, hiszen a történeti szemlélet a kereszténységen belül is mindinkább „általános Iránnyá” válik. „Igénye” viszont az lenne, hogy ahogyan ő maga kezdi mind jobban látni történelmének belső dialektikáját, úgy lehetőleg vegyék ezt figyelembe vizsgálódásaik során azok is, akik a jelenséget kívülről szemlélik (s nem belülről, mint ő). Viszont az is igaz: ami a mi munkánk, azt nekünk kell elvégeznünk. Teljesen célt tévesztett dolog a történelmet (ha tetszik, a vallástörténetet) végül is teljesen reménytelen utóvédharcokra fölvonultatni, ahelyett, hogy elébe mennénk vele és általa a jövőnek, azzal a nyílt, friss és bátor szemlélettel, amelynek hathatós kialakulásában — ezt is meg kell mondani — annyi mindent köszönhetünk a marxizmus közvetett vagy közvetlen hatásának. Rónay György Leégett a kassai Orbán-torony, összetörött híres harangja December 3-án, este 10 órakor a kassai dóm vikáriusplébánosa, megdöbbenten vette észre, hogy a dóm mellett álló campaniléből, közismert nevén Orbán-toronyból lángok csapnak ki. Azonnal riasztották a tűzoltóságot, de a tüzet a dühöngő szélvihar miatt nem sikerült megfékezni: elégett a torony egész belső faberendezése s órákon át az a veszély fenyegetett, hogy a tűz átcsap magára a dómra is; lezuhant s darabokra tört a torony nevezetessége is, az Orbán-harang. A háromemeletes torony 1628-ban épült, éppen a hetvenkét mázsás harang kedvéért A harangot, amint a rajta levő felírás bizonyítja, az olmützi Illenfeld Ferenc öntötte 1557-ben az egy évvel előbbi, 1556-os nagy tűzvészben elpusztult harangok töredékeiből. A közel két méter átmérőjű és 168 cm magas harang a harangöntés remekműve volt. Azzá tették művészi ékítményei, különösen pedig hangjának mély, tiszta zengése. A kassaiak nagyharangjukat Szent Orbán pápa, a szőlők védőszentjének oltalmába ajánlották. Az 1556-os tűzvész emlékét Izaiás prófétából vett idézet hirdette a harangon latin nyelven: „Minden test olyan, mint a fű és egész dicsősége olyan, mint a mező virága. Valóban olyan a nép, mint a fű. 1556. Kiszáradt a fű, lehullott a virág, de a mi Urunk szava örökké megmarad. Izaiás 40.” A torony építtetőiről, Kassa város elöljáróiról egy egykorú, reneszánsz stílusú vörösmárvány tábla szól a torony falán: „Ha ismerni akarod, a néző, e fölállított torony létesítőit, ide vetett tekintettel megtudod. Mert itt ragyog a bíró és a szenátorok dicső sora, akiknek kezében volt ekkor a hatalom. Ne holmi vakhit fárassza ércemet, hanem az igaz vallás szeretete. Ö áldott Háromság, add, hogy oly tetszést nyerjenek tanaid, hogy az egeken át harsogjon ütésemnek szava. Az Úr 1628. esztendejében.” A francia papképzés reformja A francia püspöki kar szóvivője a sajtónak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy rövidesen sor kerül a francia papképzés újjászervezésére. Ezek szerint a papnövendékek legelőször is kétéves előkészítő tanfolyamon vennének részt, s ennek során — az üdvözítés misztériumának tanulmányozása mellett — filozófiával, pszichológiával és tömeglélektannal foglalkozhatnának. A papjelöltek ezek után két esztendőre megszakítják teológiai tanulmányaikat. Ezalatt eleget tehetnének katonai kötelezettségüknek s lehetőségük nyílna arra is, hogy akár az iparban, akár valamely segélyszervezet keretében tevékenykedjenek, akár pedig az egyetemek előadásait hallgatva más tudományokban is nagyobb jártasságot szerezzenek. Csupán a „hétköznapok gyakorlata” után kerülne sor a teológiai tanulmányok befejezésére. A gyertya titka Ahogy az ádvent hetei peregtek, mind nyomasztóbb lett a hangulat. Karácsony délelőttjén Feri vágta a tűzifát, zuhogott a balta a kezében, mintha keserűségét ölné bele. Az apja nekidőlt a kerítésnek, nézte. Már csak ketten vannak. Újra látta a temetést, szeptember volt, de ugyanez a köd. „Mit ér a karácsony asszony nélkül?” — gondolta. Dallamok jutottak eszébe, amelyekre egész évben vár az ember, hogy kaácsonykor énekelhesse. De a torka száraz volt, nem tudott dúdolni. Köhögött. Feri hozta a tüzelőt. Téglásköves út vitt rá fáskamrától a házig. Látta, ahogy fellobban a tűz, a duruzsoló-pattogó tűz a kályhában. Minek a tűz az asszony nélkül? Minek a kalács, minek a cukor, minek a fa? Tegnap nekiállt, hogy megsüsse a karácsonyi kalácsot. Pergett a liszt az ujja közt, nézte, ahogy lassan kis kupac rakódik a gyűrödés-'-ára, aztán abbahagyta. Mos’ nem, most képtelen kalácsot sütni. Délután ott ültek a szobában, hallgattak. Kurvá'—ti őket a homály, beleburkolóztak. — Vertél valamit? — kérdezte az apa. — Ajándékot? — Azt — Nem. Ő sem. Csak bólintott. „Férfiak karácsonya” — gondolta. Lehanyatlott a keze. Sokáig hallgattak. Aztán felállt, odalépett ■ a kályhához. A fia kiment. Csöndes, párás volt a levegő. Ág se rezzent, minden néma volt. A szomszéd házból fénysáv vetődött a kertjükre, épp a téglás-köves útra. Egyszerre meglátta a fényben a fiát. Egy kicsi fenyőt hozott, rendetlenül himbálóztak rajta a cukrok. Jött a fáskamra felől. „Hát ott rejtegette” — gondolta az apa, s egy percre elszédült. Fogta a kályhát. Valahonnan nagyon mélyről elöntötte a meleg, mintha lázas lenne. Csodálatos karácsonyok emléke ébredt benne. Feri ott állt előtte, tetette az asztalra a fát. Egy-két szaloncukor, egy-két rikító színű gyertya. „Istenem, de esetlenül díszítette fel” — gondolta az apa. Benyúlt a zsebébe, előhúzta a gyufát. Meggyulladt az első gyertya. Fényénél megpillantotta a fia arcát, megállt a keze. Csak nézte a fiút, a gyufa lehullt a földre, valami kitapinthatatlan, titkos kapcsot érzett a tekintetében, aminél soha semmi sem fogná jobban egybe őket. Mintha választ kapott volna arra a sok-sok kérdésre, nyomasztó nyogtalanságra, ami eddig kínozta. A gyertya égett, sercegett, szökkent emiet a lángra, aztán csendesen lobogott. P. A. á...! Költészet és imádság Pierre Emmanuel, a neves francia költő, az emberi lélek legbensőbb titkainak lírikusa, legutóbb gyűjteményes verseskötettel lepte meg olvasóit, mely a párizsi „Le Seuil” kiadásában jelent meg. Terjedelmes előszava kitűnő kommentár Emmanuel munkásságához. Az élet és az írás egy — vallja a költő —, a könyvek csak korszakokat jelölnek, s megírásuk után rendszerint el is szakad tőlük. Nem tud többé törődni velük, ahogy a már egyszer megfogalmazott mondattal sem törődik az ember. Ugyanakkor a „Le Monde”nak adott interjúban bizonyos zsákutcáról beszél a költő, melybe — úgy érzi — a keresztény és a művész közti konfliktus vezette. „Az, amit szét akarok törni — mondja —, nem a művészet önmagában, hanem a határok, melyek közé bezártam magam. Nem tagadom meg műveimet. Azt hiszem, egy olyan pontra vezettek el, ahol elszakadhatok tőlük. Valójában szeretném elérni azt az állapotot, hogy költészetem láthatatlan belső imádság legyen. Úgy érzem, az utóbbi időben írt verseim túl keresztények voltak, vagy inkább (lényegükben!) nem elég keresztények.”