Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-11-22 / 1272. szám
A magyar szabadságharc leverése után hazájában már „döglött kutyának” bélyegezték egyesek a XIX. század egyik legnagyobb gondolkodóját, Hegelt. Ma, születésének kétszázadik évfordulóján, a gondolkodó Európa hódot teremtő szelleme előtt és a legellentétesebb filozófiai irányzatok is versengve méltatják, magyarázzák, vagy éppen igyekszenek kisajátítani a maguk számára. Nálunk a közvélemény leg■zélesebb rétegei általában csak annyit tudnak róla, amennyi a marxista szemináriumokban ragadt rájuk, vagyis, hogy Marx Hegel filozófiáját a fejéről a talpára állította , így idealista dialektikája a történelmi materializmus módszertanává vált. Azt már kevesebben tudják, hogy a Filozóf Hegel és Jézus hat Írók Tára az elmúlt huszonöt évben dicséretesen pótolta azt, amit az egyébként kiváló magyar fordító irodalom a múltban elmulasztott, s kiadta nyelvünkön a sváb gondolkodó legjelentősebb műveit, ami fordítói és kiadói teljesítménynek sem jelentéktelen. Mint az európai gondolkodók legtöbbje, Hegel is a Szentírásból, a keresztény hagyományokból, a régi görög és a középkori katolikus filozófiából merítette ihletét, nem szól azokról a keresztény gondolkodókról és dialektikusokról, például Duns Scotusról, akiknek kérdésfeltevéseit tovább fejlesztette. Első művét 1795-ben Jézus életének szenteli és vallásos eszméinek magvát már ebben felfedezhetjük. Hegel merész és mély gondolatrendszere vitathatatlanul keresztény ihletésű. Dogmatika — dióhéjban 45. A pokol Sokszor halljuk, hogy panaszkodik valaki: „Pokol az életem!” Ha keressük a panasz okát, csakhamar kiderül, hogy a kétségbeesés szavát teszi szenvedés, betegség, sikertelenség, magány, kedvezőtlen élet- vagy munkakörülmények, szellemi kielégületlenség mondatja az emberrel. Ha ezeket a bajokat összegezzük és soha véget nem érőnek valljuk, eljutunk a pokol teológiai fogalmához. Az ember nem szívesen ismeri el a pokol létét. Van baj a földön is elég, mondja, a halál után — ha nem is örök boldogságra — legalább örökös megnyugvásra, ha nem végleges megsemmisülésre vágyik. A hívőben is gyakran felmerül a kínzó kétely. Hogyan egyeztethető össze az Isten igazságosságával — nem is az irgalmasságával —, hogy teremtményét örökös kárhozattal bünteti!? Mégis van pokol! Az utolsó ítéleten Krisztus „így szól a balján állókhoz: Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült.” (Mt. 25,41.) Ott külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás lesz. (Mt. 8,12.) A bűnösök „örök kárhozattal lakóinak távol az Úr színétől és fölséges hatalmától”. (II. Tessz. 1,9.) A pokol létét indokolja is a kinyilatkoztatás: „Ha ugyanis az igazság fölismerése után szánt szándékkal vétkezünk ... rettenetes ítélet és lobogó tűz vár ránk, mely emészti a lázadókat ... Rettenetes az élő Isten kezébe jutni.” (Hb. 10, 26—27., 31.) Ez az utóbbi idézet kimondja: csak az jut az örök kárhozatra, aki tudatosan és szabadon — „szánt szándékkal” — nemet mond az Isten üdvözíteni akaró szándékára, — mert önmagát tartja abszolútumnak. Nem a jó Isten taszítja kárhozatba az embert, hanem az ember kárhoztatja pokolra önmagát. — Mintha valaki a földön azt mondaná: nincs szükségem a Nap éltető melegére, elég nekem a magam belső heve — és hátat fordít a Napnak: csak a saját árnyékát szemléli, elveszíti a világosságot a valóság, az igazság és a szépség látására. A Nap izzása továbbra is élteti ezt az embert, de ugyanaz a tűz éget is, mintha valaki örök sötétségben élne tikkasztó forróságban és sohasem láthatná meg a meleg fénylő forrását , a Napot. Az anyagtól megszabadult szellemi lélek döntése egyszeri és végleges. Amikor a természetfelettit a kinyilatkoztatásból ismerő ember a halál folyamatában eljut az érzékek bizonytalanságától való teljes megszabadulás pillanatáig, csak akkor dönthet teljesen szabadon: mondhat igent vagy nemet. És az igen vagy a nem kimondása után már nincs visszaút, — szellemi döntés végleges. De a lélek már a döntés pillanatában ráébred arra is, hogy elhatározása borzalmas tévedés, — és ez a ráébredés azután örök kínnal égeti. Az Isten akarata ebben a véglegességben csupán annyi, hogy örökre létben tartja — nem semmisíti meg, mint ahogy egyetlen teremtményét sem zárja ki a létből —, minden egyéb az ember hamisan szabad elhatározásának az eredménye. B. A. sőt — ami kevéssé ismeretes — Koncz Ilona tanulmánya szerint dialektikájának gyökere visszavezethető t„A kereszténység szelleme és sorsa” című 1798-ban keletkezett művére, amelyben a nagy gondolkodó „Jézus tanítását és szerepét elemzi a dialektika akkor már meglehetősen fejlett eszközeivel.” Jézus személyében az isteni és az emberi egyesül — állapítja meg Hegel —, de az emberi értelem nem tudja megragadni őket s így az értelem csak halott tartalmak kifejezésére válik alkalmassá, holott — amint a filozófus mondja — „a véges és a végtelen összefüggés maga az élet”. Hegel bölcseletének gyökere tehát belenyúlik a keresztény hit lényegébe, a megtestesülés titkába, és evangélikus létére elválaszthatatlan marad nem egy középkori katolikus gondolkodótól. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Hegel minden gondolata megfelel a hagyományos katolikus filozófia felfogásának. Vagy a létre vonatkozó idealista felfogása a Szent Tamás-i realizmusnak, esetleg éppen a keresztény istenfogalomnak. Az egykori Szent Officium, a Syllabus (1864) és az első Vatikáni Zsinat (1870) korában és szellemében Hegel bölcseletének a létre vagy az ő szellemében szólva inkább a levélre vonatkozó hét tételét veszélyesnek és panteizmusra vezetőnek minősítette (1861). Meg sem próbálom tehát Hegelt kisajátítani a vallásos, a keresztény vagy éppen a katolikus gondolkodás számára születésének kétszáz éves jubileuma alkalmából, hiszen Hegel gondolat-áradatában a legkülönbözőbb irányok is kereshetnek és keresnek is támaszt, s így alakul ki a „többértelmű” Hegel, a forradalmár, a reakciós, a fasiszta, az evangélikus, a katolizált, az egzisztencialista, vagy éppen a „bűnös” gondolkodású Hegel. De bárminek tekintsék is őt a hivatásos Hegel-kutatók, köztük katolikus és protestáns teológusok, és persze nálunk elsősorban a marxista filozófia-történészek, a magyar katolikusok részéről — fenntartásaik ellenére is — megilleti őt a nagy gondolkodónak kijáró tiszteletadás. Szigeti Endre A FAO (az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete) fennállásának 25 éves évfordulója alkalmából november 16-án rendezendő ünnepségen VI. Pál pápa is részt vesz, és beszédet intéz a szervezethez tartozó 119 ország képviselőihez. Fehér nővérek Szent Ágoston földjén Miközben tavaly ősszel bekukkanthattam a Maghreb földjére, Észak-Afrika marokkói tájaira, találkoztam Fehér Nővérekkel is. Alkalmam volt egyik házacskájukban az éléskamrájukat is szemügyre venni. Kápolnájuk ugyanis az emeleti egyetlen nagyobb szobájukban volt, és oda az aprócska fogadószobából az éléskamrán át egy padláslépcsőszerű feljáró vezetett. Láthattam tehát szűkös életük biztosítékait: egy félvékonyi száraz babot, egy kosár krumplit, néhány bágyadt zöldpaprikát, kicsattanó vöröshagymát és menyasszony színbe öltözött fokhagymakoszorút. Sienai Szent Katalin köre élt ilyen kevésből, vagy talán még régebben a numidiai remeték. S még ezt sem tudtam, hogyan szerzik meg, hiszen a fejletlen országok legszegényebb néprétegeinek asszonyait segítik szülésnél, betegségnél, gyermekgondozásban, pótolják a szocialista világ intézményes beteg- és csecsemőellátásást, s mindezt ingyen és állami támogatás nélkül. Illába jártam azonban arab tartományokban, arab nővel nem beszélhettem, mert Marokkóban például máshitű ember még az istentiszteleti helyiséget, a mesét sem látogathatja meg, nemhogy nővel szól ■válthatna. Kapóra jött tehát egy francia írónő, Monique Cys beszámolója a Croix hasábjain. Monique Cys az algériai Tizi-Ouzou-parti városból fölzarándokolt egy idős Fehér Nővérrel, Adeline-nel a kabilok sasfészkeibe, ahol éppúgy, mit Brassó mellett a hétfalu, hét kabil rezerváció tengeti életét terméketlen hegyek közé szorítva, vendégmunkásnak szegődött férfilakosság árván maradt sárkunyhóiban, a mindennapi betevő falatért, a gyermekekért és unokákért küzdő dzselabbába burkolt asszonyi árnyalakok közt. Aszszonyok közt, akik kikényszerülnek szemaljig fátyolozott lárvakönetseikben az izzó sivatagszéli hűségben mezei munkát végezni, de férfival soha nem állhatnak szóba, mégha maradt volna is férfi a hétéves felszabadítási háború és a munkáselvándorlás után azon a tájon. Tragikus táj Észak-Afrika földje, s még tragikusabb az a sziklavidék, ahová az ősi pun, numidiai, kabil, berber, rnfíkabil törzsek maradványai felszorultak. Karthago elpusztításáról sóval való behintéséről, olaj és szőlő ligeteinek letarolásásról mindnyájunkban dereng valami látomás. De a rómaiak azután legalább építettek. Hatalmas alkotásaik maradványai ma is ott árulkodnak sivatagi romvárosok sakáljárta tájain. Volt aztán egy rövid bizánci korszaka is e földnek, de jöttek a vandálok és utánuk az arabok. Az arabok szintén építő nemzetként foglalták el a dúsan termő partmenti vidéket, de az őslakosságot felszolították a sivatagszéli terméketlen hegyvidékre, vallási fanatizmusukban pedig mohamedánná varázsolták az akkor jelentős részében már megkeresztelkedett népet. A kabilok megszokták terméketlen sziklafalaikat, megszokták a mohamedánizmust, de valamit átmentettek ősi büszkeségükből is. Az arab népek felszabadítási háborúiból alaposan kivették a részüket, a férfilakosság nagy része ekkor pusztult el. Aki pedig máig megmaradt, vagy Európába szegődött vendégmunkásnak, sokszor nyolctíz évi távollétre, vagy a tengerparti termékeny olajfa, füge és szőlő ültetvényeken kapott némi, legtöbbször csak időszaki munkát. Az asszonyok és a gyerekek tehát egyedül maradtak a fennsíkon, a hegyek között és egyszercsak Fehér Nővérek bukkantak fel közöttük, orvosságokat hurcolva tarsolyukban, vajúdó nőket ápolva, csecsemőket pólyáivá és mentve a 33%-os csecsemőhalandóság világában. Idegen, fehérarcú asszonyalakok, akik majdnem úgy burkolóztak be ruhájukba, mint ők maguk és akikkel kabil nő is szóba állhatott Az idős Adeline nővér évtizedekig élt már közöttük, folyékonyan beszéli a kabil nyelvet, amelynek a mai napig írása sincsen. Itt élt közöttünk, de a rendházat a háború után a tengerpartra telepítették, és az engedelmesség törvénye az idős, idegyökerezett apácát is kötelezte. Vén lábait megerőltetve most fölment Monique Cys-szel a kabil hét faluba, ahol felszabadítási harcukat átélte, hogy talán utoljára láthassa még az annyira megszeretett kínban, bajban, háborúban saját lelkével összenőtt asszonyokat. Oudiahs a hét falu neve és Oudiahs öröme leírhatatlan, amikor az öreg apáca szamarán bekocog a vályogházak közé. Az asszonyok, a serdülő lányok elébe rohannak, s háromszor megcsókolják kabil üdvözlés szerint a kezét. S az öreg Adeline ugyancsak háromszor adja vissza a srézcsókot, kabil szokás szerint. Az egésznek evangéliumi illata van, bár a Fehér Nővérek nem hithirdetők. Véleményt sem mondanak semmiféle kabil, vagy egyéb törzsi szokásról. „Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk, hanem hogy közöttük legyünk.” — mondja Adeline Monique Cysnek harmincévi kabilföldi szolgálat után. „Oly sokáig éltem közöttük, hogy egy lettem közülük. Az a huszonhét év, amit Oudiahsban töltöttem, éppoly drágává tette nekem ezt a földet, mint francia szülőhazámat. Mióta a tengerpartra kellett költöznünk annyira hiányoznak nekem ezek az asszonyok, hogy minden alkalmat megragadok a közéjük való visszatérésre.” Sok találkozás bizony szomorú. Tizenkét éves kislány fut elébe sírva. Kivették az iskolából, mert férjhez adják, azaz eladják a vőlegény által fizetett hozományért. „Ez a kislány 14 éves korában szülni fog és talán tizenhat éves sem lesz még, mikor férje elhagyja. Hiszen a mohamedán férfi bármikor bejelentheti az egyházi és világi hatóságoknál, hogy feleségét elhagyja és tartásdíjat sem köteles fizetni, hacsak nem igen tehetős. A gyermekek gondja pedig az asszonyokon marad... Ezt magának mondom, hogy megértse, miért sír ez a kislány, s ne vegye ellentmondásnak, amit az előbb mondtam, hogy nem ítélkezünk. Mi az ő szokásaikba nem avatkozunk semmiképp, csak segítünk, ahol tudunk.” „Legutóbbi szabadságom alatt aztán mind viszontláttam őket Franciaországban — folytatja élményeit. — Az itteni asszonyok üzentek az apjuknak, a fiúknak vagy a férjüknek és én keresztül-kasul beutaztam Franciaországot, hogy ezeket a fügén és datolyán élő, súlyos munkát végző és minden pénzüket hazaküldő férfiakat meglátogassam. Mikor aztán hazatértem Franciaországból, az asszonyok seregestül jöttek a kolostorba, hogy a férfiakról meséljek nekik... Három nap alatt több mint 300 tojást kaptunk és oly sok kávét, hogy a rendház öt hónapig élhetett belőle. Megsértettük volna őket, ha nem fogadjuk el adományaikat..." Possonyi László Az. olvasóinak ajánljuk Felnőtteknek: Passuth László RAVENNÁBAN TEMETTÉK RÓMÁT 520 oldal, kötve — — — — — — — 53,— Ft Szomory Dezső A PÁRIZSI REGÉNY 367 oldal, kötve — — — — — — — 26,— Ft Jókai Mór A MI LENGYELÜNK 453 oldal, kötve— — — — — — — 29,— Ft Móricz Zsigmond ERDÉLY 1077 oldal, kötve — — — — — — 100,— Ft Serdülő ifjúságnak Karliczky Margit JANUS PANNONIUS 267 oldal, kötve— — — — — — — 15,— Ft Holdas Sándor KÜLÖNÖS VADÁSZAT 143 oldal, kötve — — — — — ■— — 22,— Ft Kicsiknek ! Móra Ferenc A KÓCHUSZÁR 198 oldal, kötve — — — — — — — 29,50 Ft Varga Katalin MOSÓ MASA MOSODÁJA 95 oldal, kötve — — — — — — — 29,— Ft A KÖNYVEK MEGVÁSÁROLHATÓK: Budapest, V., Kecskeméti u. 2. szám alatti KÖNYVESBOLTBAN Megrendelhetők postai levelezőlapon is. A 100,5 Ft-nál nagyobb összegű rendeléseket portamentesen szállítjuk. A jobbágyi egyházközség életéből Felejthetetlen egyházzenei élményben volt részük október 25-én az egyházközség híveinek. A nagylelkű adományokból felújított és kibővített orgonát mutatta be hallgatóságának Koloss István zeneszerző, művész, a budapesti Szent István Bazilika orgonistája. Műsoron Pachelbel, Bach, Boelman, Dubois művei szerepeltek. A templomban jelenleg a fűtés szerelése folyik. Nagyhatású OTR 71/a. típusú termoventillátoros olajkályhát (MÜÁRT, Budapest, VI., Rudas L. u. 18.) szerelnek fel, mely a befújt meleg levegővel rövid idő alatt biztosítja a kellő hőmérsékletet. Az egyházközség 1971-re a templom külső felújítását is tervezi. A pápa édesanyja Szent Szilviáról novemberben emlékezik meg a római egyház. A róla szóló feljegyzések úgy tudják, hogy 570 körül halt meg, tehát 1400 éve. Rómában találkoztam először a nevével, mint szenttel, és ő lett egyik „kéretlen” kísérőm a Coelius-hegy környékén. Szent Szilvia mondta el, milyennek kell valójában elképzelnünk a VI. század „pápaságát”, annak egyik legnagyobb alakját, Nagy Szent Gergely pápát. Szent Szilvia ugyanis a pápa édesanyja volt. Megszoktuk, hogy a történelmi nagyságokat a kor színpadias beállításában szemléljük. Rendkívüli események, rendkívüli emberek, ünnepi ruhák és körmenetek vonulnak el előttünk, ha rájuk gondolunk. Amikor a San Gregorio templom melletti kicsiny cellában láttam Nagy Szent Gergely kőből faragott karosszékét és falba vájt, kemény és hideg fekhelyét, éreztem, hogy nagyon hiányosak elképzeléseink a „történelmi” időkről. A hétköznapokat is ismernünk kell, hogy igaz és teljes képet alkothassunk. Nagy Szent Gergely pápa nagyságához nemcsak az tartozik hozzá, hogy reformálta az egyházat, megújította a liturgiát, és „megalapította” a gregorián zenét, hanem az is, hogy mindennap együtt étkezett a szegényekkel, édesanyja, Szilvia asszony főzött számára és vitte vagy küldte fiának (és vendégeinek) az ebédet, Pápa korában is. Valahogy úgy, mint régen az aratómunkásoknak a falusi édesanyák és feleségek. Csak éppen közelebbről, mert Szent Szilvia özvegy ott lakott a szomszédos Aventinus-hegyen, a mai Szent Sabbasi templom helyén. (Csanádi) Nemcsak a természi Az idei nyáron bőségesen kijutott a természeti csapásokból. Nemcsak az árvíz pusztított, hatalmas károkat okoztak helyenként a viharok is. Így a Hortobágy szélén levő Egyeken. A zivatart kisérő nagyerejű szél valósággal letépte a toronyról a bádogsisakot. Szomorú látvány. Olyanok a semmibe meredő, csonka gerendák, akár a nyílt töréses sebesült csontjai. A templom tornya a háború folyamán is megsérült, 1948- ban állították helyre. Azóta megkorhadt a gerendázat — így bánt el vele a szélvész is. Óriási a kár, mely a biztosítással csak részben térül meg, éppen a korhadt gerendázat leszázalékolása miatt. Van tehát gondja bőven az egyházközségnek és Rédai János h. esperes-plébánosnak. Kár a szép, tágas, barokk , az elvándorlásos épületért, amelynek kicsinosításában annyi költséget és fáradságot ölt a plébános. Kár, mert ha jön az esős, havas idő, nagyon meg fogja sínyleni. Ha pedig a torony állaga tovább romlik, kárt szenved a templom is. Egyek mintegy tízezer lélekszámú nagyközség. Olyan település, amelynek lakossága úgyszólván csak hétvégeken van odahaza. A férfilakosság nagy része ugyanis a szélrózsa minden irányába szétszéled vasárnap este , vonatra ülnek s utaznak Győrtől Debrecenig, hogy valamelyik ipari üzemben munkába álljanak Helyben TSZ van, más munkalehetőség úgyszólván semmi. Úgy hírlik, hogy a debreceni Medicor szándékozik új gyártelepet létesíteni a közelben, de ez még csak terv. Természetes folyománya ennek az állapotnak, hogy a hétvégeken, vagy csupán kéthetenként hazajárók már otthonukat is majdnem csak vendégként keresik fel, gyökértelenekké válnak, közvetlen családjukon kívül nem érdekli őket semmi, nem érzik többé magukénak a községet, nemigen osztoznak örömében, gondjában. Hasztalan hangsúlyozza a plébános: övék a templom, nekik illene gondoskodniuk róla, ha jóformán idejük sincs ellátogatni oda — a nagyobb ünnepek kivételével. Pedig a templom egyike a legerősebb kapcsoknak, amely a szülőföldhöz köt. Az a szentély, ahol keresztelték, bérmálták, eskették őket, amelyhez életük legjelentősebb mozzanatai, szívhez nőtt élményei fűződnek. Ám nem kizárólagosan helyi probléma ez. Mondhatni, országos jelenség. A migráció, a munkaerő elvándorlása igen sok gondot okoz a vasútnak, az autóbusz társaságnak, de az érintett községek lelkipásztorainak is. Mint Egyeken is. A jelenlegi állapot nem végleges, átmeneti csupán. Előbb-utóbb megoldódik a migráció problémája, de addig is tenni kell valamit. Különösen olyan esetekben, amikor nem várt természeti csapás vagy más károsodás éri az amúgy is nagy nehézségekkel küzdőket. Ez kötelességünk, a szeretet, az egymás iránt érzett felelősség keresztényi, emberi parancsa írja elő mindnyájunk számára. És nemcsak Egyeken. Bittel Lifve