Új Ember, 1971 (27. évfolyam, 1278-1329. szám)
1971-05-16 / 20. (1297.) szám
1971. is 16. (1997.) \ \ \ ' | y Kételkedés és hit Az amerikai textilipar együk hatalmassága a mai kereskedelem alapelvét így fogalmazta meg: „a korszerű vevő kételkedik”. A kételkedés szelleme kezdettől fogva jelen volt a világban, legfeljebb nem olyan méretekben, mint amilyennek napjainkban tanúi vagyunk. A mi korunk nem is volna igazán „mai”, ha az emberek gondolkodásához és egész életéhez nem tartoznék hozzá a kételkedés — legalább annyira, mint a modern építészethez a vasbeton. A mai kor vallásos emberét is az jellemzi, hogy hite korántsem küzdelemmentes. Aki ma igazán törekszik a hitre, az meg is dolgozik érte — s még azt is megkockáztathatjuk, hogy ehhez a kegyelmet sem kapja olyan könnyen, mint a régebbi korok embere. Nem kapja olyan könnyen, mivel Istennek feléje közelítő és mindig kitárult kegyelmi vonzásköréből éppen a kételkedés kerülő útjai térítik el. Nem szabad ettől a jelenségtől megijednünk, és nem szabad megvetnünk a mai hívőt csak azért, mert mindennapi élete, gondolkodása, megismerési tevékenysége e jellemző sajátosságot vállalni meri vallási életében is, s a hitigazságok elfogadásáért meg akar küzdeni. A mai ember általában úgy érzi, hogy akkor kerül a hit igazán birtokába, ha nem elégszik meg azzal, hogy Istent megismeri — felismeri — a kinyilatkoztatásból, hanem a filozófia, a spekulatív gondolkodás útján is meg akarja közelíteni, hozzá akar férkőzni. A hitért ily módon küzdő ember a modern teológiától, a korszerű igehirdetéstől és az új vallásos könyvektől nem zavarkeltést vár, hanem eligazítást a kétségekben. Miközben vállaljuk hitünk építésének és fejlesztésének a legyőzött kételkedéseken át vezető útját, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hitben való önművelés kötelességünk. Nem alkalomszerűen, véletlenül, hanem a felnőtt ember tudatosságával kell életünkbe iktatnunk és felhasználnunk a hitbeli művelődés lehetőségeit Gondolatébresztő írások, értékes művészi alkotások, elmélkedésre sarkalló homiliák, beszélgetés, gondolatcsere másokkal — mind olyan lehetőségek, amelyeket hitünk fejlesztése és keresztény nagykorúsodásunk érdekében kötelességünk felhasználni. Az Isten megismerésére törekvő ember számára azonban a legnagyobb segítség: benne é' ' az egyház eukarisztikus. irr ' is testvérien szolgál közösségében. Az itt élő — az így élő — emberek nincsenek elszigetelve: a Misztikus Test bármely tagjának hitbeli erősödése megerősíti a többieket is, s a kételyekkel, kétségekkel nem egyetlen ember áll szemben, hanem egy egész közösség, amelynek a vezetője Krisztus Így érhetjük el a hitnek azt a szintjét, amikor már ne“ „ ma az élet" ”,et ' ' "et, vallási élet stb., hanem őszintén megállapíthatjuk, hogy az életünk: Krisztus. Galántai Mária VI. Pál pápa májusi felhívása a Mária-kegyhelyek látogatóihoz Tekintettel május havára, melyet az Egyház különösképpen Mária tiszteletének szánt, VI. Pál pápa felhívást intézett a világhoz, minél többen keressék fel a kegyhelyeket és ott egyéni kéréseiken kívül az egyházért és a világbékéért könyörögjenek. Mindenekelőtt rámutatott a Szentatya: a kegyhelyek vezetői fogadják a zarándokokat azzal a megbecsüléssel, amelylyel a Megváltó bánt az emberekkel. Mutassanak rá a lelkipásztorok a rózsafüzér jelentőségére, mely egy imában egyesíti Krisztus imádását és Mária tiszteletét. Világítsák meg Máriának, mint az erény példaképének jelentőségét az egyház liturgiájában, szerepét az Ige megtestesülésében és az üdvtörténetben. Különösképpen emeljék ki Mária imaközvetítői hatalmát, hiszen mindazokban, amelyek által Krisztus misztikus Teste az emberiség megváltására felnövekedett, Jézus Anyjának, Máriának döntő szerepe volt. Ezért lett a mi Édesanyánk is, legfőbb közvetítője kéréseinknek. Felhívja a Szentatya a lelkipásztorok figyelmét, mutassanak rá híveik előtt imádságos kötelességeikre. Arra, hogy akik a kegyhelyeket felkeresik, ne csupán saját ügyeikért könyörögjenek, hanem az ima erejében bízva esdjenek buzgón az egyház egységéért és az annyira áhított béke megvalósulásáért. Mindazok, akik oly bátran bíznak földi boldogulásuk elnyerésében, ne feledkezzenek meg embertársaik szerencsétlenségéről sem, akik fenyegetettségben, vagy a háború okozta szenvedések közepette kénytelenek élni. Kérjék a Szeplőtlen Szűzanyát járjon közbe szent Fiánál, segítse az elmaradottak és elnyomottak felemelkedését, távoztassa tőlük az ínséget, a nyomort és a háborúk dúlása okozta megpróbáltatásokat, hogy ne csak egyes emberek, hanem minden felebarátunk békében és megelégedettségben, emberségéhez méltó körülmények között élhessen a földön. A Szentatya hangsúlyozta, rá kell a lelkipásztoroknak mutatniuk a lehetőségekre, amelyek az egységet, a békét a közös boldogulást megteremthetik. Mindez azonban Isten segítsége nélkül nem jöhet létre. Sem a haladás, sem az igazság értéke nem juthat diadalra, ha Isten nem világosítja meg a lelkeket ezek befogadására, s ha mindnyájan nem könyörgünk fáradhatatlanul ezért a kegyelemért. Az emberiség boldogulása a felebaráti szeretetben gyökerezik és csakis ezen alapulhat reményünk, hogy az emberi erőfeszítések meghozzák eredményeiket és végül is diadalmaskodhatunk a pusztítás és a halál erőin. Ugyancsak egyesíteni kell imáinkat — mondotta a Szentatya — az egyház egységéért, azért, hogy az emberek egy mindinkább szekularizálódó világban ne veszítsék el hitüket, hűségüket. Boldog, aki hisz és ki tudná jobban hitünk megőrzését segíteni, mint a Boldogságos Szűz, Megváltónk Édesanyja? Könyörögjünk tehát hozzá, aki az első pünkösdön az apostolokkal együtt imádkozott a Szentlélek eljövetele alkalmával, utódaik, a mai lelkipásztorok nyerjék el a kegyelem közvetítésének adományait, hogy a hit szava ma is utat találjon az emberek szívéhez és megértsék mindazt, ami az üdvösség gyümölcsét érleli lelkükben. VI. Pál pápa azzal fejezi be felhívását: a kegyhelyek vezetői tegyenek meg a maguk részéről minden lehetőt azért hogy a zarándokok lelkük teljes erejét latba vetve emelhessék a békéért, az egységért és minden felebarátuk boldogulásáért mondott imáikat a Szent Szűz közvetítésével az Egek Urához. XXVII. 20. Katolikus hetilap Ára: 1,50 Ft Szent István és Szent Adalbert szolgáló szeretete Az esztergomi főegyházmegye védőszentjének, Szent Adalbert vértanú püspöknek ünnepét Szent István jubileumi évében különösen bensőségesen ülték meg az esztergomi bazilikában május másodikén. A főegyházmegye minden részéből népes zarándokcsoportok érkeztek Esztergomba papjaik vezetésével. Szabó Imre püspök, apostoli kormányzó, aki most ünnepli püspökké szentelésének 20. évfordulóját, húsz papjával koncelebrálva mutatta be a szentmiseáldozatot. A hívek közös éneke és imája kísérte a magyar nyelvű liturgiát. Evangélium után Tölgyes Kálmán prépost-kanonok, a székesfehérvári székesegyház plébánosa mondott ünnepi beszédet, melyben Szent István Szent Adalbert szolgáló szeretetét állította a hívek elé példaképül, tolmácsolta a Szentatya sürgető felhívását a papi hivatások világnapja alkalmából, köszöntötte a jubiláló főpásztort és megemlékezett anyák napjáról, valamint Boldogasszony anyánkról, akinek tisztelete a magyar kereszténységnek különösen szép ékessége. A szentmise végén a főpásztor pápai áldásban részesítette a híveket, majd az érseki székházban fogadást adott a köszöntésére megjelent állami és társadalmi vezetőknek, valamint papjainak. Mátray Gyula nagypréposthelyettes és Vajay István általános helynök köszöntötte itt a jubiláló püspököt, majd Izsáki Mihály, a Hazafias Népfront megyei titkára méltatta az állam és egyház között kialakult jó viszonyt. Szabó Imre püspök meghatott szavakkal köszönte meg a feléje áradó szeretetét és kérte papjainak és híveinek további imádságos támogatását. A „Pax Christi“ behatóan foglalkozott a szocialista államok békemozgalmaival létesítendő kapcsolatok kérdésével. A nemzetközi „Pax Christi” katolikus békemozgaloín német tagozatának elnöksége Majna-Frankfurtban ülésezett Döpfner bíboros vezetésével. Mindenekelőtt üdvözölték a mozgalom nemzetközi tanácsa velencei ülésének határozatát, miszerint állandó bizottságot kell alakítani a szocialista békemozgalmakkal, így a Berlini Konferenciával és a Prágai Keresztyén Békekonferenciával felveendő kapcsolatok kimunkálására. A „Pax Christi” elnöksége úgy határozott, hogy az említett békemozgalmak keretein belül csupán küldöttekként szerepeljenek delegátusai, de ne foglaljanak el vezető szerepet. Hangsúlyozta azonban a vezetőség, hogy a szocialista táborhoz tartozó szomszédokkal felveendő kapcsolat a keresztény békemozgalom alapvető kötelessége. Meghatalmazta az ülés a főtitkárt, tiltakozzék az olyan valóságnak meg nem felelő közlések ellen, mint például amilyen a Le Monde hasábjain is megjelent, miszerint a „Pax Christi” mozgalom nem helyesli a szövetségi kormány megbékélésre irányuló keleti politikáját, valamint a lengyel határterületek egyházkormányzati rendezését. ÁOT A Látogató A magunk erejéből egy lépést sem tehetünk az ég felé. A mindenségen áthatolva, Isten látogat el hozzánk. A maga órájában érkezik. Hatalmunkban van fogadni, vagy ajtót mutatni neki. Ha süketnek tesszük magunkat, újra és újra visszajön, mint a koldus. Egy nap azután — megint csak, mint a koldus — többé vissza nem tér. Ha egyetértünk vele, egy kis magvat ültet belénk, azzal elmegy. E perctől fogva egyikünk sem tehet többet a feszült várakozásnál. Ez közel sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. A belénk rejtett mag növekedése fájdalmas. Ha fává terebélyesedett, hogyan származtassuk viszsza annak, akitől származik? Hogyan tehetjük meg mintegy ellenkező irányban ugyanazt az utazást, melyet Isten — áthatolva a végtelenség szakadékén — hozzánk jőve megtett? Egyetlen eszközünk van. Jól ismerjük a fát, a bennünk sarjadó fa ősképét, a szépséges fát, melyre az ég madarai települnek. Tudjuk, hasonlíthatatlanul szebb a világ minden fájánál. A kereszt ez a fa. (SIMONE WEIL) Óriás egyházközségek Rómában VI. Pál pápa és Villot bíboros-államtitkár jelenlétében Dell'Acqua bíboros, a pápa vikáriusa, előadást tartott a Vatikánban tevékenykedő papok és szerzetesek előtt az Örök Város lelki gondozási helyzetéről. Megállapította, hogy Róma lakosságának száma az utóbbi száz esztendő folyamán 240 ezerről 3 millióra emelkedett. Elméletileg nyolcezer pap működik Rómában, ami annyit jelentene, hogy minden 250 hívőre jut egy pap. Gyakorlatilag azonban más a helyzet, vannak ugyanis olyan hatalmas egyházközségek, ahol egyetlen pap 30—10 ezer hívőt lát el. Tárgyalások a Szentszék és Lengyelország között A Magyar Kurir jelentése szerint a Szentszék és a Lengyel Népköztársaság képviselői április 27—30-ig Rómában kicserélték a mindkét felet érdeklő problémákkal kapcsolatos nézeteiket. A Lengyel Népköztársaság küldöttségét az Egyházügyi Hivatal igazgatója, Aleksander Skalszynski, a Szentszék küldöttségét Agostino Casaroli érsek, az Egyházi Közügyek Tanácsának titkára vezette. A Trybuna Ludu, a Lengyel Egyesült Munkáspárt lapja megállapítja, hogy a második világháború befejezése óta először történt hivatalos érintkezés a Lengyel Népköztársaság kormánya és a Vatikán megbízottjai között, és a jó légkörben folyt megbeszélések elsősorban a lengyel állam és a katolikus egyház viszonyának normalizálására vonatkozó álláspontok kölcsönös ismertetését szolgálták. A lengyel küldöttség magas szintje arról tanúskodik, hogy a kormány komoly figyelmet és jóindulatot tanúsít az állam és az egyház kapcsolatainak teljes normalizálásával összefüggő kérdések megoldása iránt. Erről, mint ismeretes, Pjotr Jaroszewicz miniszterelnök a szejmben is nyilatkozott. A Szentszék és az EAK VI. Pál pápa május 3-án fogadta az Egyesült Arab Köztársaság új szentszéki nagykövetét, Szalah El Din Mohamed Vaszfit A megbízólevelét átadó nagykövet üdvözlő szavaira válaszolva a Szentatya kifejezte renitényét: a Földközi-tenger térsége a béke oázisa, a különböző kultúrák találkozási helye lesz az egész világ nyugalmtára, és az emberiség fejlődése érdekében. A Szentszék a jövőben is fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy a Közel-Kelet népeinek megbékélésére sor kerülhessen, úgy, hogy mindenki szabadságát, jogait, becsületét és az igazságot tiszteletben tartsák. Az EAK új vatikáni nagykövete a pápát kormánya nevében köszöntve kiéreite, milyen sokat tett a kat'Ui'ms egyház a középkor végén az irodalom, a művész .mlékeinek megőrzése terén A hatóságok ma is csak nagyrabecsüléssel nézhetik min azt, amit Egyiptomban a katolikus iskolák, a missziók a nevelés és a szociális gondozás terén tesznek. I . A pap írja — az egyház útja Megemlékezés Böthy Lajosról Valaha csak szándék volt, de most, hogy örökre elment, beásom parancsa lett, hogy írja!: Böthy Lajos egri kanonokról. A Száhel úti kórházban voltunk évekkel ezelőtt ágyszomszádok. A régi, adomázó magyar úr és az egyház nagy műveltségű, bölcs papja ötvöződött benne össze ritka összhangban. Eredeti meglátásai, gazdag, hasznos gondolatsorai élményt jelentettek annak, aki hallgatta. Ezekből egy mozaikdarabot. A papi hivatás sorskérdései kerültek egyszer szóba. — Én úgy látom — kezdte Béthy Lajos —, hogy mindenkinek, de különösen a papnak ki kell betűznie a sorsából a Gondviselés neki szóló üzenetét. Mert ezt mindenki megkapja, csak legtöbbször rejt :e’.-kben. N!ha csak kés'’-' u ’ uk megfoltni ezeket a kódokat, és akkor — Newmannal szólva — a Gondviselés áldott kezére ismerünk bennük. Én például most öreg fejjel úgy látom, hogy papi életemben átéltem sűrítve az egyház sok száz éves történetét, helyesebben arculatának három tipikus formáját. Törökszentmiklósi plébános koromban például úr voltam. Elsősorban és légióként. Folyton intézményeket alapítottam Én voltam a „gründoló pópa”. Harcoltam és győztem. Most már tudom, hogy akkor a diadalmas egyház voltam, a középkori. Hogy fájt, mikor magasabb érdekből ott kellett hagynom a helyemet, most már tudom, hogy a Gondviselés tett le a diadal trónjáról, és helyezett új állomáshelyemre, Mezőkövesdre. Ráesküdtem arra, hogy szép szép az intézmények és egyesületek alapítása, de a pap első számú kötelessége mégiscsak a lélek, az ember ügye, és ez bizony sokszor háttérbe szorul a folytonos „gründolásban”. Különös világba kerültem a Matyó földön. Patriarkális, szép hagyományok egyfelől, a mindenapi élet feszítő sür -fr-f p-¡ » ^ T-»J _ ~ f ~ ’ -ma' •-kő közé ke-nVma A férfiak akkor még a szikek előtt térdelve mondták el a rózsafüzért vallásos összejöveteleiken, s a katonai szolgálatból leszerelt legény első útja a templom volt, ahová édesanyjával együtt ment el. „Második egyházkelőnek” neveztük el ezt az épületes szokást. De az élet sürgető problémái bírókra keltek ezzel az idilli életformával. A bátran szaporodó népnek, a sommások és a hímzőnők fiainak föld kellett, ebből pedig kevés volt a matyóknál. Mennyi energia ment rá erre a földért való kemény harcra! Perek születtek, hosszú, szenvedélyes perek és ellentétek a hívek között — sokszor nekem kellett békítenem és egyenlítenem hogy a lelkek békéje minél kevésbé menjen veszendőbe. És én ezt a nem mindig hálás szerepet vállaltam is. Úgy éreztem, hogy a hajdani úrból ott Kövesden atya lettem, és a küzdő egyház sorsát éltem át. Harmadik állomáshelyemen, Kisvárdán, szinte a diaszpórakatolikusok szegénységébe csöppentem bele. Itt a zempléni hegyek alján bizony nem éreztem az első számú egyház h-’v--*’ "lőryz'ít a Valisáéban más-d sőt hz- zcdr.gngn gyürkőztem együtt szerény sorban élő híveimmel. Nem voltam én itt sem úr, sem militáns pap, hanem kimondom úgy, ahogy van: szolga lettem. Híveim szolgája. A szegények papja. Most értettem meg élményszerűen, hogy miért vette föl a mi örök Főpapunk, Jézus, a „szolga alakját”, így jutottam én is közelebb a híveimhez. Azonosultam sorsukkal, és átéltem az „ecclesia serviens”, a szolgáló és szenvedő egyház sorsát kicsiben, töményítve. Most is azt mondom, öreg fejjel, hogy követni Krisztust a pap számára annyit jelent, mint szolgálni, és — ami sokszor vele jár — szenvedni. Hívei lelki üdvéért. A kellemetlen, „nehéz” hívekért is, így „szolgai alakban” őszinte baráti kapcsolatba kerültem a másik keresztény egyház papjával, a református lelkésszel is. Pedig akkor még nemigen volt szó az ökumenikus közeledésről. És én hiszem, hogy a szolgálat és a szenvedés, a konpasszió természetszerűen eljuttat bennünket még a nehéz helyeken is a második életformához, amikor a híveink megint atyaként tekintenek ránk. Krisztus szolgáira.* Ez volt Béthy Lajos, ahogyan én megismertem a kórházi ágyon. Szarka Géza