Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)
1972-05-14 / 20. (1349.) szám
A rózsafüzér reformja A Homo Del címő lengyel lap több tanulmányban foglalkozik a rózsafüzér tervezett reformjával. Megállapítja, hogy a rózsafüzér, amely sok évszázados hagyományokból táplálkozik, sok millió hivő lelki életét gazdagítja, tartalmilag gazdag, de formája sok tekintetben elavult. A mostani reformnak az a célja, hogy a rózsafüzért elmélkedő imádsággá fejlessze, azaz kapcsolatot teremtsen az imádság és az elmélkedés között. A reform előkészítő munkálatai a legkiválóbb teológusok közreműködésével folynak. A szakértők többek közt azt ajánlják, hogy csökkentsék az Üdvözlégyek számát, a titkok számát viszont szaporítsák. Főként Jézus nyilvános és megdicsőült életéből kívánják több adat felhasználását. Tehát nem arról van szó, hogy csökkentsék a rózsafüzér jelentőségét a lelki életben, hanem közelebb vigyék Jézus és Mária életéhez. A német egyházmegyék együttes szinódusa A holland egyház után a nyugatnémet egyházmegyék vállalkoztak arra, másodiknak Európában, hogy együttes zsinaton megvitatják egyházuk és lelkipásztorkodásuk helyzetét és jövendő feladatait. A német püspökségek együttes szinódusa május 10—14-ig ülésezik Würzburgban; ez a második teljes ülésszak a német szinódus történetében, érdemileg azonban az elsőnek számít, mivel előzőleg csak választási és szervezési céllal gyűltek össze. A négynapos vita és tanácskozás programjában olyan fontos témák szerepelnek, mint az egyházi publicisztika alapelvei, egyházi struktúrák megújításának irányelvei, a világiak részvétele az istentiszteleti igehirdetésben, a keresztség pasztorális követelményei, a gyónás és bűnbánati áhítatok, Isten népének részvétele az egyház küldetésében, a német egyházmegyék új vezetési rendje, valamint az új pasztorális struktúrák rendszere az egyházmegyékben. A holland zsinat úttörő jellege ellenére könnyebb körülmények között kezdte munkáját, mint a német. A mai német belpolitikai küzdelem idején ugyanis előreláthatóan nehéz lesz a szenvedélyeket megfékezni a zsinati tárgyalásokon, bár kifejezetten lelkipásztori területen mozog a szinódus tárgysorozata. (cs. b.) Az olvasóktak az olvasó véleménye Keresztény élet címmel nemrég jelent meg az iskolások hittankönyvének harmadik kötete, szép kiállításban, régi hiányt pótló könyvként. Mit jelent az, hogy valaki vallásos? — kérdi az első lecke címe? A lap közepén levő két rajz egyegy férfit ábrázol. Az elsőn egyenes tartású, kalapos, csizmás, módos paraszt lépdel üdén büszkén. Arca telt, bajusza gondozott, hátán puttong. Mögötte fákkal övezett takaros falusi ház. A másik képen kissé hajlott hátú, a jólétet korántsem sugárzó embert látunk. Nadrágja foltos, szemét eltakarja a sapka, csak borostás, megviselt arca leselkedik alóla. „Mi a különbség a két ember munkája között?” — teszi fel a kérdést a szerző. Nos, hát tessék válaszolni! Mert a szerző nem befolyásol senkit, azt sem tudjuk, hogy ő mit válaszol. Nem tudjuk, csak ráérzünk: úgy látszik, mintha ez a rajz és a kérdés nem kereszténységre akarna nevelni, hanem józan polgári tisztességre. Pedig bizonyos, hogy a kispolgárság és a kereszténység összekeverhetetlenül „más” fogalmak. Sajnos, manapság szinte élethalálküzdelmet kell vívni azért, hogy valóban „más” legyen. Ez a „kevert” szemlélet, melynek céljai nagyon is ellenőrizhetők, az ún. művelt keresztény köröktől a legegyszerűbb hívők tömegéig még ma is járja pokoliancát, teológiába burkolózik, és elferdíti a lényeget, Jézus Krisztust. Mi valóban nem tudjuk, mi a különbség a két ember munkája között. (Számomra például a rongyos külsejű ember rokonszenvesebb, mert szenvedést sugároz.) A külső megjelenés bizonyára mit sem árul el a vallásosságból — még gyerekeknek sem. A kérdésre magam így válaszolnék a gyerekeimnek: a vallásosság azt jelenti, hogy én szeretek: „Nagyobb szeretete ugyanis senkinek sincs annál, aki az életét adja felebarátaiért. Arról lehessen megismerni titeket, hogy szeretitek egymást!” — Ezt Jézus mondta, mikor itt járt közöttünk. — És mindezt meg is tette. Én is megteszem, vagyis meg akarom tenni, mert csak így lehetek vallásos, vagyis Isten igaz gyermeke. G. Gy. Tamás Április 11-én volt 130 éve, hogy Körösi Csoma Sándor, a keleti nyelvek világhírű tudósa, a tibeti nyelvtan és szótár első megalkotója Dardzsillingben meghalt. A nyelvtudományok művelői világszerte megemlékeznek erről a jubileumról, és méltatják a háromszékmegyei székely tudós elévülhetetlen érdemeit. Milyen tisztelet és megbecsülés övezi őt, a tudományok áldozatos lelkű hősét, arról személyes tapasztalatból meggyőződhettem. 1938 nyarán Párizs egyik külvárosában, Clamart-ban papi lelkigyakorlaton vettem részt. A megjelent papok között két szakállas papot vettem észre. Érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy mindkettő a Párizsi Missziós Társulat tagja, Tibetben misszionáriusok és szabadságukat töltik a Társulat anyaházában. Tibet neve azonnal Körösi Csoma Sándor nevét ébresztette fel agyamban. Mielőbb kerestem az alkalmat, hogy megismerkedjem velük, és ez meg is történt. Első kérdéseim egyike ez volt: ki készítette az első tibeti nyelvtant és szótárt? Mindkettő egyszerre és azonnal kiejtette a nagy tudós franciásan hangzó nevét: Alexandre de Csorna. Hálásan emlékeztek meg hazánkfia elévülhetetlen érdemeiről. Uhl Antal prépost plébános A tanyai lelkipásztorok ellátása autóval A Kalocsa egyházmegyei papi szenátus ez évi első ülésén, amelyet Ijjas József érsek elnökletével tartottak meg, a lelkipásztorkodó papság kérdéseivel, a szentségek kiszolgáltatása kapcsán felmerülő problémákkal foglalkoztatt. Külön tárgypont keretében tárgyalták, hogyan, milyen megoldásokkal lehet és kell elősegíteni és megkönnyíteni a tanyai lelkipásztorok munkáját, hogyan lehetne megfelelő járművekkel, autóval ellátni őket. Megvitatták a papi öltözködés kérdéseit is. Az előadások és hozzászólások alapján a szenátus javaslatot terjesztett az érseki hatóság elé. Ha magzatának megtartása nehézséget jelent Az angliai Shrewsbury egyházmegye valamennyi templomában — amint a bécsi rádió közli — a püspök és a segédpüspök aláírásával a következő felhívást olvasták fel: „Egyházmegyénk nevében ezennel közöljük: minden terhes asszonynak, akár katolikus, akár nem, ha szociális nehézségei miatt magzatának megtartása nehézséget jelent, az egyházmegye kész megadni az azonnali és gyakorlati segítséget, amennyiben vállalja, hogy gyermekét megszüli, és nem véteti el. Ez a segítség természetesen bizalmas jellegű. Ha az anya a gyermeket születése után nem akarja magának megtartani, az egyházmegye gondoskodni fog az újszülött további sorsáról is. Erre a célra igénybe veszik az egyházmegye minden anyagi lehetőségét.” Kántornap Kalocsán A kalocsai főegyházmegye kántorai április 20-án összejövetelt rendeztek Kalocsán, az érseki székházban. A találkozó délelőtt 10 órakor kezdődött, amikor is Ijjas József érsek szentmisét mutatott be a főszékesegyházban. A szentmise alatt az egybegyűlt kántorok énekeltek. Az evangélium után a főpásztor mondott homiliát, s igazi hivatástudatra, hivatásuk megbecsülésére buzdította a részt vevő kántorokat. Rámutatott, mennyire fontos a kántor szolgálata, hogy a hívek minél jobban megértsék a Szentírást, benne Isten szavát és üzenetét, szép és áhítatos énekükkel előkészítsék a híveket az oltáriszentség vételére. A szentmise után vette kezdetét a nap szakismereti része. Angeli Ottó kanonok a liturgiáról, Abonyi Pál bajai karnagy az énektanítás módszeréről, Leányfalusi Vilmos főszékesegyházi karnagy a zsoltárokról tartott előadást. Ezután közös megbeszéléseken vitatták meg a hallottakat, és a kántorok időszerű kérdéseit. A befejező közös megbeszélésen az érseki hatóság részéről Kováts Géza kanonok, érseki irodaigazgató vett részt. Bejárt üzenete Lassan hozzászokunk, hogy az emberről, mint egységről beszélünk. Nem úgy, hogy az külön test meg lélek, hanem, hogy szellemmel átlelkesített ember. Ebben az emberben a test a lélek képmása — vallja Maurice Bejart, a „XX. század balettjének” francia mestere, akinek színháza nemrégen szerepelt hazánkban. Béjart szigorú vallási nevelésben részesült, de a racionalista tanítás nem sokat jelentett számára. Sokáig kereste azt a módszert, amivel bensőleg megragadhatja és kifejezheti hite tartalmát. Ezt a táncban találta meg és ezért egy életre a tánc prófétája lett. Jól tudjuk, hogy az ősi vallási kultuszokban mindig táncoltak. A religio — a vallás latin szava —: összekötés. Összeköti az embert Istennel úgy, amint a rítusok tánca az egyedi létezőt bekapcsolja az egyetemes létbe. A nyugat intellektualizmusa lassan megölte a táncot. Ha valaki nálunk táncolni tanul, begyakorol bizonyos automatizmusokat és legfeljebb a szexuális kifejezőerőt sajátítja el. A keleti ember viszont minden érzését, lelki rezdülését kifejezi, feloldja és megoldja táncával. Ezért választotta Béjart táncának forrásául az indiai szent művészetet. Az egyház a művészetet szolgálatába emelte, de a tánc kimaradt belőle. Pedig a bibliában azt olvassuk: „Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt, miközben Dávidot gyolcs előd (főpapi ruha) övezte ...” (Királyok 2. könyve, 6, 14.) A tánc — úgy mondja Béjart — nagyon hiányzik az európaiak lelki életéből. A test könnyen kicsúszik a lélek uralma alól, innen erednek szemléletünk végletei. A testet sokáig elnyomták, majd visszahatásként eluralkodott a testiség őrülete. A „rejtsd el testedet, ne mutasd!” helyett Bépart jelszava: „Dolgozd ki testedet, hadd fejezzen ki téged, erődet, akaratodat, szépségedet.” A tánc fegyelme és ereje a testet a lélek uralma alá helyezi, feszültségét fájdalmát, görcsét feloldja, finomítja, átjárja. Így nemcsak a táncos, hanem a látvánnyal egyesülő néző is részesül a felszabadít katarzisban. Az 1972. évi színházi világnapra küldött üzenetében Béjart így ír: „Az a szó, hogy színház, nekem egyértelmű az egységgel. Ma sokat beszélnek egységről, egyesülésről a színház és a néző között... Egy szorongásos napomon ezt mondta barátom: „Hogy, akarsz megbékélni másokkal, amikor önmagaddal nem vagy békében... Nemcsak a színésznek, minden embernek rá kell találnia saját összhangjára, hogy a másik emberrel kapcsolatot teremthessen.” Sz. M. Tiszteletre méltó nyelvészeink annyi érdekességet tárnak fel anyanyelvünk titkaiból, hogy nekünk is érdemes odafigyelnünk. Többek között kibányásztak olyan szavakat, amelyek ma már nem élnek, vagy ha élnek is, nem lehet rájuk ismerni, mert megváltozott a jelentésük. Mást mondanak nekünk és mást mondtak őseinknek. A régi magyar nyelvben volt egy szó, amely így hangzott: így, egy és azt a fogalmat fejezte ki, amit ma a szent szóval jelölünk. A kihalt szó emlékét őrzi a mi egyház szavunk, amely tehát szent házat jelent. És ha a „szentegyház” szót vesszük ajkunkra, ebben a szent fogalma kétszer van meg, szó szerinti jelentése: szent-szent-ház. A régi nyelv fél — feleim — szavát kiszorította a szlávba kalandozás néhány szó körül lát szó. De megbékélve összefér a múlt és jelen a felebarátom szóban. Az alábbiakban — néhány szó kapcsán — idézzük Pázmány Pétert. Itt van mindjárt a nála sokszor használt együgyű szavunk. Ennek a mai jelentése bántó, lekicsinylő, nagy kardinálisunk idejében azonban egészen mást: egyszerűt, szelídet jelentett. Íme egy mondat tőle: „Amit üdvösségesnek ítéltem, együgyű szókkal gyakran előhoztam.” Vagy a marha főnevünk, a régi időben kincset vagyont, birtokot, jószágot jelentett. Pázmány Péter még azt mondta: „Nincs a világon drágább marha a mi lelkünknél.” Kihunyt a trágya szó eredeti jelentése is. Ma, a terméshozamot fokozó, talajdúsító anyagot értünk rajta; régen fűszert, ételízesítőt jelentett, amit m ódon szakácskönyvek bizonyítanak. De álljon itt egy mondat a nagy kardinális prédikációjából is: „Nincs oly nehéz dolog, melyet édessé és könnyűvé ne legyen a szeretet, ha ezzel trágyáztatik.” Ha már nyelvészkedünk, álljunk meg e cikk fölé írt szónál is: „Kalandozás." A colendae (kalandé) latin szó, minden hónap első napját jelenti. Belőle származik a kaland, kalandor szó. A kalandosok eredetileg tisztességes emberek voltak: 1200-as évek folyamán alakult, testvéri segítő társaság tagjaiként éltek és minden hónap elsején (kalandorkor) tartották összejövetelüket. (hollóházy) A A soproni tanácsúr látogatása Alba Regióban A sors különös játéka, hogy a legnagyobb múltú magyar városnak, az ezeréves Fehérvárnak történetét még nem írták meg. Szinte sziszifuszi munka is volna, hiszen páratlanul gazdag levéltárai a történelem viharában megsemmisültek, illetőleg eddig nem kerültek elő. Méltányos tehát, hogy „történelmi riportban” gazdag múltjának egy-egy érdekes mozzanatát bemutassuk. Kolb Gáspár soproni tanácsúr végül is engedett családja és régi iskolatársa, Nagy Osvát fehérvári olvasókanonok unszolásának és 1524. Szent István napján megérkezett családjával a nemzeti zarándokhelyre a szentek sírjainak meglátogatására. Egy kis pihenő után első útjuk a királyi bazilikába vezetett. A délelőtti nagymise tömjénillatta még belengte a háromhajós, gyönyörű templomot. Osvát urat már nem terhelték káptalani teendők, ilyenkor a délutáni órákban már a búcsúsok előtt is zárva volt a királyi templom. Maguk voltak. — Édesapám — így a tanácsúr nagyobbik fia, Domonkos — ez a dóm nem olyan nagy, mint a Stefán, de hitemre fényesebb és szebb. Hány oltár is van itt? — Nyolc — jegyezte meg Osvár mester — ez itt például tiszta aranyból való, öt tucatnál több hiteles ereklyénk van. Buzgón imádkoztak az országalapító király és Imre fia sírjánál (Kolbné egy kis márványszemcsét kapart össze emlékként.) Aztán Osvát mester lelkesen beszélt a bazilika múltjáról. A pogányokon aratott győzelmi zsákmányból építette föl a nagy király. Még készen sem volt, máris lekapcsolta az országon átutazni akaró olasz Gellért atyát, a későbbi vértanú püspököt, hogy ez elmondja gyönyörű prédikációját a „Napba öltözött asszonyról”. Konrád, az akkori prépost fordította le „ex abrupto” magyarra. Aztán Gellért végleg itt maradt a vértanúságig. No és 1083, a fénypont! Amikor István urat szentté avatták, és itt, ahol most állunk, hirdette ki Szent László király a szentté avatási bullát. Akkor tették át a szent tetemet a mostani szarkofágba. Beszélt a csodákról is, amelyek akkor és azután történtek. Megmutatta Szent István nagyobb legendáját, a Legenda maiort, a sekrestyében. Ez különösen érdekelte a jogásztanácsost, hiszen az egyetlen legenda, amelynek István úr birtokadományaira nézve telekkönyvi érvénye van. Domonkos ifjú urat, aki már jogi tanulmányai végén járt a vindolinai universitáson, inkább a szentkorona és a többi szakrális jelvény érdekelte. Oda is mentek az őrtoronyhoz, a donzsonhoz, de ott állig fölfegyverzett őr állt a súlyos pántokkal biztosított vasajtó előtt. — Ide csak az őrkanonok és a prépost együtt léphet be, — mondta Osvát kanonok — mert a koronán kivül itt őrzik az összes koronázási jelvényeket a Gizella királynétól hímzett koronázó-palásttal és az Aranybullával együtt. Halkan elmesélte Kálmáncsehy prépostnak, Mátyás híres diplomatájának hőstettét, hogyan védelmezte meg a kincstárt Miklós császárzsoldosai ellen. — Te is jogász leszel, Domi öcsém — mondta Osvát úr a fiatalembernek — illő, hogy megtudd, ki is az a fehérvári prépost. Aztán elmesélte: olyan nagy úr, hogy nincs alárendelve sem az érseknek, sem a veszprémi püspöknek, csak a Szentatyának. A királykoronázáson ő a főszerpap, jelenléte nélkül nem érvényes a koronázás. Most suttogóra fogta a hangját, miközben a tanácsúr felé fordult: „Bárcsak ne lenne annyi kiváltsága — nem lett volna annyi viszálykodás közte és a veszprémi püspök között! Mert a túl magasra nőtt fa ... ” Többet nem szólt, csak értőn villantotta szemét Kolb Gáspárra. A királyi palota szinte lakatlan volt. A gyermekkirály, Lajos, Budán lakott és a nagyurak játékszere volt. A templom és a palota között megállt Osvát mester. „Látjátok, itt állt valaha a szent király lakótornya, amelyben Imre született. Itt imádkozta át az éjszakákat István úr a nagy döntések és szorongattatások idején. Innen indult el mezítláb zarándokolni a bodajki kegyhetre.” Kolb Gáspár hirtelen megállt, és visszanézett a bazilikára. — Te, Osvátom, ez mindig gótstílusú volt? — Dehogy! Négyszer égett le. Az első stílusa bazilikás volt. A másodiké román, a két utolsó gótikus. Utoljára Mátyás építette újjá. Rengeteg ember tolongott az utcákon, hiszen István-nap volt. Imák, szenténekek, távolabbról komédiások és figurások vidám dalai verték föl a máskor csendes utcákat. Osvát mester a csendesebb utcákon sétálgatott velük. Megtudták tőle, hogy sok férfi- és női szerzet lelt otthonra itt, meg begina-közösség is. A domonkosokat például Szent Domonkos helyettese, Boldog Pál telepítette ide. — Osvátom, idegen szót is sokat hallok, németet, olaszt... — Ó igen! Még mindig sok idegen zarándokol ide. Erik svéd király is fölkereste a szent sírokat Zsigmond alatt. De tudjátok, mi a legnagyobb dicsősége ennek a — mondjuk ki nyíltan — szakrális városnak? A Szentatya kitüntetése az 1450-es szentévben. Képzeljétek el: a francia király hiába kért fölmentést népe számára az apostolfejedelmek római sírjának meglátogatási kötelezettsége alól, hogy búcsút nyerhessenek — a magyaroknak viszont megadta a fölmentést, ha Szent István fehérvári vagy Szent László váradi sírjához elzarándokolnak... — Gyönyörű múlt — mormogta Osvát mester — Bárcsak a jelen méltó lenne hozzá! Sóhajtott vendégeivel együtt. Gyermekkirály! Wittenberga felől kemény nyugati szél, a Balkán felől hervasztó, fenyegető déli szél fújdogál... Szarka Géza Szűz Mária ringatta szentségünket Szűz Máriáról nincsen följegyezve szokott-e szót váltani szomszédai között és senki nem tudja, járt-e fonóházba mikor fonta a legszentebb ingére a len-szöszt S az élete csendes észrevétlen lehetett magas küldetését senkivel sem közölte s ha leejtette fonás közben az orsóját föladni tán angyalok versenyeztek. Bár akkor még nem hordott mennyei koronát csak titkos dicsfénybe vonták az egek s nem vette senki észre, pedig már akkor is a mennyország használatával rendelkezett. Kezével pergette a fonó-orsót s azonkívül még azt a magasztos tényt hajtotta végre, hogy a lábával — ez a csodálatos asszony — misénk szentségét ringatta a bölcsőben. Kaposi Ferenc, olvasni az eseményekben, meglátta titkos jelentésüket, amiket Isten rejtett beléjük. Elgondolhatjuk tehát, hogyan állt a kereszt alatt, hogyan vette ki részét ott is Fia küldetéséből. Mikor Jézus a keresztről Szent Jánosra bízta őt, azt kívánta tőle, maradjon együtt az apostolokkal. Jézus halála után Mária az élő emlékezés, bizonyára hasonlítottak is vonásai a Fiúéra. Jézus mennybemenetele után Mária végleg az apostolokkal marad. Ott van akkor is, amikor a Szentlélek alászáll. A születő egyházban marad, mint Jézus Anyja, életének legfőbb tanúja, élő Evangélium. Mária küldetése anyaságából fakad. Ezért olyan végtelenül egyszerű. Ezért erőforrásunk, Istenre hagyatkozása, hűsége, alázatos figyelme mindig példát ad a jelen pillanat kötelességeiben is. Azt tükrözteti, amit e pillanatban tanít a Szentlélek. Minden emberi okoskodáson és nyugtalanságon túl biztos bensőséggel hagyatkozhatunk rá nehéz óráinkban is. René Vollaume Mária tökéletessége abban rejlik, hogy tökéletes édesanya. Meglátjuk majd, hogy az öröklétben is ez lesz. Élete harmonikus egység, semmi aránytalanság, semmi egyensúlyvesztés benne: Jézus Anyja. S az maradt egész életében, nem szentelve magát egyéb feladatnak. Az anya tökéletessége abban áll, hamiután fölnevelte a fiát, el tud tőle szakadni, mert hisz már felnőtt, s hogy betölthesse hivatását, nem akadályozza szabadságában. Egy édesanya életében ez a legnehezebb lépés; nagy éleslátást és lelkierőt kíván meg tőle. Megértette, hogy fiának „Atyja dolgaiban kell lennie”. Tökéletes anya, amikor a tömegben, a jámbor asszonyok közé keveredve, távolról követi a fiát. Átértette fia tanítását, célzását a szenvedéseire, s egyedül ő hitt a Föltámadásban. Az anyáknak titkos megérzésük van mindarra, ami gyermekükre vonatkozik. Mária azonban nemcsak anyai ösztönére támaszkodott, hanem tanulékony szívvel figyelt a Szentlélek sugallataira. Tudott