Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)

1972-05-14 / 20. (1349.) szám

A rózsafüzér reformja A Homo Del címő lengyel lap több tanulmányban fog­lalkozik a rózsafüzér terve­zett reformjával. Megállapít­ja, hogy a rózsafüzér, amely sok évszázados hagyományok­ból táplálkozik, sok millió hi­vő lelki életét gazdagítja, tar­talmilag gazdag, de formája sok tekintetben elavult. A mostani reformnak az a cél­ja, hogy a rózsafüzért elmél­kedő imádsággá fejlessze, az­az kapcsolatot teremtsen az imádság és az elmélkedés kö­zött.­­ A reform előkészítő munká­latai a legkiválóbb teológusok közreműködésével folynak. A szakértők többek közt azt ajánlják, hogy csökkentsék az Üdvözlégyek számát, a titkok számát viszont szaporítsák. Főként Jézus nyilvános és megdicsőült életéből kívánják több adat felhasználását. Te­hát nem arról van szó, hogy csökkentsék a rózsafüzér je­lentőségét a lelki életben, ha­nem közelebb vigyék Jézus és Mária életéhez. A német egyházmegyék együttes szinódusa A holland egyház után a nyugatnémet egyházmegyék vállalkoztak arra, másodiknak Európában, hogy együttes zsi­naton megvitatják egyházuk és lelkipásztorkodásuk helyzetét és jövendő feladatait. A német püspökségek együttes szinódu­­sa május 10—14-ig ülésezik Würzburgban; ez a második teljes ülésszak a német szinódus történetében, ér­demileg azonban az elsőnek számít, mivel előzőleg csak vá­lasztási és szervezési céllal gyűltek össze. A négynapos vita és tanácskozás program­jában olyan fontos témák sze­repelnek, mint az egyházi pub­licisztika alapelvei, egyházi struktúrák megújításának irányelvei, a világiak részvé­tele az istentiszteleti igehirde­tésben, a keresztség pasztorá­­lis követelményei, a gyónás és bűnbánati áhítatok, Isten né­pének részvétele az egyház küldetésében, a német egyház­megyék új vezetési rendje, va­lamint az új pasztorális struk­túrák rendszere az egyházme­gyékben. A holland zsinat úttörő jel­lege ellenére könnyebb körül­mények között kezdte munká­ját, mint a német. A mai né­met belpolitikai küzdelem ide­jén ugyanis előreláthatóan ne­héz lesz a szenvedélyeket megfékezni a zsinati tárgyalá­sokon, bár kifejezetten lelki­pásztori területen mozog a szi­nódus tárgysorozata. (cs. b.) Az olvasó­­k­ta­k az olvasó véleménye Keresztény élet címmel nem­rég jelent meg az iskolások hittankönyvének harmadik kö­tete, szép kiállításban, régi hiányt pótló könyvként. Mit je­lent az, hogy valaki vallásos? — kérdi az első lecke címe? A lap közepén levő két rajz egy­­egy férfit ábrázol. Az elsőn egyenes tartású, kalapos, csiz­más, módos paraszt lépdel üdén­ büszkén. Arca telt, baju­sza gondozott, hátán puttong. Mögötte fákkal övezett takaros falusi ház. A másik képen kissé hajlott hátú, a jólétet korántsem su­gárzó embert látunk. Nadrágja foltos, szemét eltakarja a sap­ka, csak borostás, megviselt ar­ca leselkedik alóla. „Mi a kü­lönbség a két ember munkája között?” — teszi fel a kérdést a szerző. Nos, hát tessék vála­szolni! Mert a szerző nem be­folyásol senkit, azt sem tud­juk, hogy ő mit válaszol. Nem tudjuk, csak ráérzünk: úgy lát­szik, mintha ez a rajz és a kér­dés nem kereszténységre akar­na nevelni, hanem józan pol­gári tisztességre. Pedig bizo­nyos, hogy a kispolgárság és a kereszténység összekeverhetet­­lenül „más” fogalmak. Sajnos, manapság szinte élethalál­küzdelmet kell vívni azért, hogy valóban „más” legyen. Ez a „kevert” szemlélet, melynek céljai nagyon is ellenőrizhetők, az ún. művelt keresztény kö­röktől a legegyszerűbb hívők tömegéig még ma is járja po­kolian­cát, teológiába burkoló­zik, és elferdíti a lényeget, Jé­zus Krisztust. Mi valóban nem tudjuk, mi a különbség a két ember mun­kája között. (Számomra pél­dául a rongyos külsejű ember rokonszenvesebb, mert szenve­dést sugároz.) A külső megje­lenés bizonyára mit sem árul el a vallásosságból — még gye­rekeknek sem. A kérdésre magam így vála­szolnék a gyerekeimnek: a val­lásosság azt jelenti, hogy én szeretek: „Nagyobb szeretete ugyanis senkinek sincs annál, aki az életét adja felebarátai­ért. Arról lehessen megismerni titeket, hogy szeretitek egy­mást!” — Ezt Jézus mondta, mikor itt járt közöttünk. — És mindezt meg is tette. Én is megteszem, vagyis meg akarom tenni, mert csak így lehetek vallásos, vagyis Isten igaz gyer­meke. G. Gy. Tamás Április 11-én volt 130 éve, hogy Körösi Csom­a Sándor, a keleti nyelvek világhírű tudó­sa, a tibeti nyelvtan és szótár első megalkotója Dardzsilling­­ben meghalt. A nyelvtudomá­nyok művelői világszerte megemlékeznek erről a jubi­leumról, és méltatják a há­­romszékmegyei székely tudós elévülhetetlen érdemeit. Milyen tisztelet és megbe­csülés övezi őt, a tudományok áldozatos lelkű hősét, arról személyes tapasztalatból meg­győződhettem. 1938 nyarán Párizs egyik külvárosában, Clamart-ban papi lelkigyakor­laton vettem részt. A megje­lent papok között két szakál­las papot vettem észre. Érdek­lődésemre azt a választ kap­tam, hogy mindkettő a Párizsi Missziós Társulat tagja, Tibet­­ben misszionáriusok és sza­badságukat töltik a Társulat anyaházában. Tibet neve azon­nal Körösi Csom­a Sándor ne­vét ébresztette fel agyamban. Mielőbb kerestem az alkalmat, hogy megismerkedjem velük, és ez meg is történt. Első kér­déseim egyike ez volt: ki ké­szítette az első tibeti nyelvtant és szótárt? Mindkettő egyszer­re és azonnal kiejtette a nagy tudós franciásan hangzó ne­vét: Alexandre de Csorna. Hálásan emlékeztek meg ha­zánkfia elévülhetetlen érde­meiről. Uhl Antal prépost plébános A tanyai lelkipásztorok ellátása autóval A Kalocsa egyházmegyei pa­pi szenátus ez évi első ülésén, amelyet Ijjas József érsek el­nökletével tartottak meg, a lel­kipásztorkodó papság kérdései­vel, a szentségek kiszolgáltatá­sa kapcsán felmerülő problé­mákkal foglalkoztatt. Külön tárgypont keretében tárgyalták, hogyan, milyen megoldásokkal lehet és kell elősegíteni és megkönnyíteni a tanyai lelki­­pásztorok munkáját, hogyan lehetne megfelelő járművekkel, autóval ellátni őket. Megvitat­ták a papi öltözködés kérdéseit is. Az előadások és hozzászólá­sok alapján a szenátus javas­latot terjesztett az érseki ha­tóság elé. Ha magzatának megtartása nehézséget jelent Az angliai Shrewsbury egy­­házmegye valamennyi templo­mában — amint a bécsi rádió közli — a püspök és a segéd­püspök aláírásával a következő felhívást olvasták fel: „Egyház­megyénk nevében ezennel kö­zöljük: minden terhes asszony­nak, akár katolikus, akár nem, ha szociális nehézségei miatt magzatának megtartása nehéz­séget jelent, az egyházmegye kész megadni az azonnali és gyakorlati segítséget, amennyi­ben vállalja, hogy gyermekét megszüli, és nem véteti el. Ez a segítség természetesen bizal­mas jellegű. Ha az anya a gyermeket születése után nem akarja magának megtartani, az egyházmegye gondoskodni fog az újszülött további sorsáról is. Erre a célra igénybe veszik az egyházmegye minden anyagi lehetőségét.” Kántornap Kalocsán A kalocsai főegyházmegye kántorai április 20-án összejö­vetelt rendeztek Kalocsán, az érseki székházban. A találkozó délelőtt 10 órakor kezdődött, amikor is Ijjas József érsek szentmisét mutatott be a fő­­székesegyházban. A szentmise alatt az egybegyűlt kántorok énekeltek. Az evangélium után a főpásztor mondott homiliát, s igazi hivatástudatra, hivatá­suk megbecsülésére buzdította a részt vevő kántorokat. Rá­mutatott, mennyire fontos a kántor szolgálata, hogy a hívek minél jobban megértsék a Szentírást, benne Isten szavát és üzenetét, szép és áhítatos énekükkel előkészítsék a híve­ket az oltáriszentség vételére. A szentmise után vette kez­detét a nap szakismereti része. Angeli Ottó kanonok a litur­giáról, Abonyi Pál bajai kar­nagy az énektanítás módszeré­ről, Leányfalusi Vilmos főszé­kesegyházi karnagy a zsoltá­rokról tartott előadást. Ezután közös megbeszéléseken vitat­ták meg a hallottakat, és a kántorok időszerű kérdéseit. A befejező közös megbeszélésen az érseki hatóság részéről Ko­­váts Géza kanonok, érseki irodaigazgató vett részt. Bejárt üzenete Lassan hozzászokunk, hogy az emberről, mint egységről beszélünk. Nem úgy, hogy az külön test meg lélek, ha­nem, hogy szellemmel átlel­kesített ember. Ebben az em­berben a test a lélek képmása — vallja Maurice Bejart, a „XX. század balettjének” fran­cia mestere, akinek színháza nemrégen szerepelt hazánk­ban. Béjart szigorú vallási neve­lésben részesült, de a racio­nalista tanítás nem sokat je­lentett számára. Sokáig keres­te azt a módszert, amivel ben­­sőleg megragadhatja és kife­jezheti hite tartalmát. Ezt a táncban találta meg és ezért egy életre a tánc prófétája lett. Jól tudjuk, hogy az ősi val­lási kultuszokban mindig tán­coltak. A religio — a vallás latin szava —: összekötés. Összeköti az embert Istennel úgy, amint a rítusok tánca az egyedi létezőt bekapcsolja az egyetemes létbe. A nyugat intellektualizmusa lassan megölte a táncot. Ha valaki nálunk táncolni tanul, begyakorol bizonyos automa­tizmusokat és legfeljebb a szexuális kifejezőerőt sajátítja el. A keleti ember viszont min­den érzését, lelki rezdülését ki­fejezi, feloldja és megoldja táncával. Ezért választotta Bé­jart táncának forrásául az in­diai szent művészetet. Az egy­ház a művészetet szolgálatába emelte, de a tánc kimaradt be­lőle. Pedig a bibliában azt ol­vassuk: „Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt, miközben Dávidot gyolcs előd (főpapi ruha) övezte ...” (Királyok 2. könyve, 6, 14.) A tánc — úgy mondja Bé­jart — nagyon hiányzik az eu­rópaiak lelki életéből. A test könnyen kicsúszik a lélek ural­ma alól, innen erednek szem­léletünk végletei. A testet so­káig elnyomták, majd vissza­hatásként eluralkodott a tes­tiség őrülete. A „rejtsd el tes­tedet, ne mutasd!” helyett Bé­part jelszava: „Dolgozd ki tes­tedet, hadd fejezzen ki téged, erődet, akaratodat, szépsége­det.” A tánc fegyelme és ere­je a testet a lélek uralma alá helyezi, feszültségét fájdalmát, görcsét feloldja, finomítja, át­járja. Így nemcsak a táncos, hanem a látvánnyal egyesülő néző is részesül a felszabadít katarzisban. Az 1972. évi színházi világ­napra küldött üzenetében Bé­jart így ír: „Az a szó, hogy színház, nekem egyértelmű az egységgel. Ma sokat beszélnek egységről, egyesülésről a szín­ház és a néző között... Egy szorongásos napomon ezt mondta barátom: „Hogy, akarsz megbékélni másokkal, amikor önmagaddal nem vagy békében... Nemcsak a szí­nésznek, minden embernek rá kell találnia saját összhangjá­ra, hogy a másik emberrel kapcsolatot teremthessen.” Sz. M. Tiszteletre méltó nyelvé­szeink annyi érdekességet tár­nak fel anyanyelvünk titkai­ból, hogy nekünk is érdemes odafigyelnünk. Többek között kibányásztak olyan szavakat, amelyek ma már nem élnek, vagy ha élnek is, nem lehet rájuk ismerni, mert megvál­tozott a jelentésük. Mást mon­danak nekünk és mást mond­tak őseinknek. A régi magyar nyelvben volt egy szó, amely így hang­zott: így, egy és azt a fogal­mat fejezte ki, amit ma a szent szóval jelölünk. A kihalt szó emlékét őrzi a mi egyház szavunk, amely tehát szent há­zat jelent. És ha a „szentegy­ház” szót vesszük ajkunkra, eb­ben a szent fogalma kétszer van meg, szó szerinti jelentése: szent-szent-ház. A régi nyelv fél — feleim — szavát kiszorította a szláv­ba­ kalandozás néhány szó körül lát szó. De megbékélve össze­fér a múlt és jelen a felebará­tom szóban. Az alábbiakban — néhány szó kapcsán — idézzük Páz­mány Pétert. Itt van mindjárt a nála sok­szor használt együgyű szavunk. Ennek a mai jelentése bántó, lekicsinylő, nagy kardinálisunk idejében azonban egészen mást: egyszerűt, szelídet jelen­tett. Íme egy mondat tőle: „Amit üdvösségesnek ítéltem, együgyű szókkal gyakran elő­hoztam.” Vagy a marha főnevünk, a régi időben kincset vagyont, birtokot, jószágot jelentett. Pázmány Péter még azt mond­ta: „Nincs a világon drágább marha a mi lelkünknél.” Kihunyt a trágya szó ere­deti jelentése is. Ma, a termés­hozamot fokozó, talajdúsító anyagot értünk rajta; régen fűszert, ételízesítőt jelentett, amit m ódon szakácskönyvek bi­zonyítanak. De álljon itt egy mondat a nagy kardinális pré­dikációjából is: „Nincs oly ne­héz dolog, melyet édessé és könnyűvé ne legyen a szeretet, ha ezzel trágyáztatik.” Ha már nyelvészkedünk, áll­junk meg e cikk fölé írt szó­nál is: „Kalandozás." A colen­­dae (­kalandé) latin szó, min­den hónap első napját jelenti. Belőle származik a kaland, ka­landor szó. A kalandosok ere­detileg tisztességes emberek voltak­: 1200-as évek folyamán alakult, testvéri segítő társaság tagjaiként éltek és minden hó­nap elsején (kalandorkor) tar­tották összejövetelüket. (hollóházy)­ ­ A A soproni tanácsúr látogatása Alba Regióban A sors különös játéka, hogy a legnagyobb múltú magyar városnak, az ezeréves Fehér­várnak történetét még nem ír­ták meg. Szinte sziszifuszi munka is volna, hiszen párat­lanul gazdag levéltárai a tör­ténelem viharában megsemmi­sültek, illetőleg eddig nem ke­rültek elő. Méltányos tehát, hogy „történelmi riportban” gazdag múltjának egy-egy ér­dekes mozzanatát bemutassuk. Kolb Gáspár soproni tanács­úr végül is engedett családja és régi iskolatársa, Nagy Osvát fehérvári olvasókanonok­ un­szolásának és 1524. Szent Ist­ván napján megérkezett csa­ládjával a nemzeti zarándok­­helyre a szentek sírjainak meglátogatására. Egy kis pihenő után első út­juk a királyi bazilikába ve­zetett. A délelőtti nagymise tömjénillatta még belengte a háromhajós, gyönyörű templo­mot. Osvát urat már nem ter­helték káptalani teendők, ilyenkor a délutáni órákban már a búcsúsok előtt is zárva volt a királyi templom. Ma­guk voltak. — Édesapám — így a ta­nácsúr nagyobbik fia, Domon­kos — ez a dóm nem olyan nagy, mint a Stefán, de hitem­re fényesebb és szebb. Hány oltár is van itt? — Nyolc — jegyezte meg Osvár mester — ez itt például tiszta aranyból való, öt tucat­nál több hiteles ereklyénk van. Buzgón imádkoztak az or­szágalapító király és Imre fia sírjánál (Kolbné egy kis már­ványszemcsét kapart össze em­lékként.) Aztán Osvát mester lelkesen beszélt a bazilika múltjáról. A pogányokon ara­tott győzelmi zsákmányból építette föl a nagy király. Még készen sem volt, máris lekap­csolta az országon átutazni akaró olasz Gellért atyát, a későbbi vértanú püspököt, hogy ez elmondja gyönyörű prédikációját a „Napba öltö­zött asszonyról”. Konrád, az akkori prépost fordította le „ex abrupto” magyarra. Aztán Gellért végleg itt maradt a vértanúságig. No és 1083, a fénypont! Amikor István urat szentté avatták, és itt, ahol most állunk, hirdette ki Szent László király a szentté avatási bullát. Akkor tették át a szent tetemet a mostani szarkofág­ba. Beszélt a csodákról is, ame­lyek akkor és azután történ­tek. Megmutatta Szent István nagyobb legendáját, a Legen­da maiort, a sekrestyében. Ez különösen érdekelte a jogász­tanácsost, hiszen az egyetlen legenda, amelynek István úr birtokadományaira nézve te­lekkönyvi érvénye van. Do­monkos ifjú urat, aki már jogi tanulmányai végén járt a vin­­dolinai universitáson, inkább a szentkorona és a többi szak­rális jelvény érdekelte. Oda is mentek az őrtoronyhoz, a don­­zsonhoz, de ott állig fölfegyver­zett őr állt a súlyos pántokkal biztosított vasajtó előtt. — Ide csak az őrkanonok és a prépost együtt léphet be, — mondta Osvát kanonok — mert a koronán kivül itt őr­zik az összes koronázási jel­vényeket a Gizella királynétól hímzett koronázó-palásttal és az Aranybullával együtt. Hal­kan elmesélte Kálmáncsehy prépostnak, Mátyás híres dip­lomatájának hőstettét, hogyan védelmezte meg a kincstárt Miklós császár­­zsoldosai el­len. — Te is jogász leszel, Domi öcsém — mondta Osvát úr a fiatalembernek — illő, hogy megtudd, ki is az a fehérvári prépost. Aztán elmesélte: olyan nagy úr, hogy nincs alárendelve sem az érseknek, sem a veszprémi püspöknek, csak a Szentatyá­nak. A királykoronázáson ő a főszerpap, jelenléte nélkül nem érvényes a koronázás. Most suttogóra fogta a hangját, mi­közben a tanácsúr felé fordult: „Bárcsak ne lenne annyi ki­váltsága — nem lett volna annyi viszálykodás közte és a veszprémi püspök között! Mert a túl magasra nőtt fa ... ” Töb­bet nem szólt, csak értőn vil­lantotta szemét Kolb Gáspár­ra. A királyi palota szinte la­katlan volt. A gyermekkirály, Lajos, Budán lakott és a nagy­urak játékszere volt. A templom és a palota kö­zött megállt Osvát mester. „Látjátok, itt állt valaha a szent király lakótornya, amely­ben Imre született. Itt imád­kozta át az éjszakákat István úr a nagy döntések és szoron­­gattatások idején. Innen indult el mezítláb zarándokolni a bo­­dajki kegyhetre.” Kolb Gáspár hirtelen meg­állt, és visszanézett a bazili­kára. — Te, Osvátom, ez mindig gótstílusú volt? — Dehogy! Négyszer égett le. Az első stílusa bazilikás volt. A másodiké román, a két utolsó gótikus. Utoljára Mátyás építette újjá. Rengeteg ember tolongott az utcákon, hiszen István-nap volt. Imák, szenténekek, távo­labbról komédiások és figurá­sok vidám dalai verték föl a máskor csendes utcákat. Osvát mester a csendesebb utcákon sétálgatott velük. Megtudták tőle, hogy sok férfi- és női szerzet lelt otthonra itt, meg begina-közösség is. A domon­kosokat például Szent Domon­kos helyettese, Boldog Pál te­lepítette ide. — Osvátom, idegen szót is sokat hallok, németet, olaszt... — Ó igen! Még mindig sok idegen zarándokol ide. Erik svéd király is fölkereste a szent sírokat Zsigmond alatt. De tudjátok, mi a legnagyobb dicsősége ennek a — mondjuk ki nyíltan — szakrális város­nak? A Szentatya kitüntetése az 1450-es szentévben. Képzel­jétek el: a francia király hiá­ba kért fölmentést népe szá­mára az apostolfejedelmek ró­mai sírjának meglátogatási kö­telezettsége alól, hogy búcsút nyerhessenek — a magyarok­nak viszont megadta a fölmen­tést, ha Szent István fehér­vári vagy Szent László váradi sírjához elzarándokolnak... — Gyönyörű múlt — mor­mogta Osvát mester — Bár­csak a jelen méltó lenne hoz­zá! Sóhajtott vendégeivel együtt. Gyermekkirály! Wittenberga felől kemény nyugati szél, a Balkán felől hervasztó, fenye­gető déli szél fújdogál... Szarka Géza Szűz Mária ringatta szentségünket Szűz Máriáról nincsen följegyezve szokott-e szót váltani szomszédai között és senki nem tudja, járt-e fonóházba mikor fonta a legszentebb ingére a len-szöszt S az élete csendes észrevétlen lehetett magas küldetését senkivel sem közölte s ha leejtette fonás közben az orsóját föladni tán angyalok versenyeztek. Bár akkor még nem hordott mennyei koronát csak titkos dicsfénybe vonták az egek s nem vette senki észre, pedig már akkor is a mennyország használatával rendelkezett. Kezével pergette a fonó-orsót s azonkívül még azt a magasztos tényt hajtotta végre, hogy a lábával — ez a csodálatos asszony — misénk szentségét ringatta a bölcsőben. Kaposi Ferenc, olvasni az eseményekben, meg­látta titkos jelentésüket, ami­ket Isten rejtett beléjük. Elgondolhatjuk tehát, hogyan állt a kereszt alatt, hogyan vette ki részét ott is Fia kül­detéséből. Mikor Jézus a ke­resztről Szent Jánosra bízta őt, azt kívánta tőle, maradjon együtt az apostolokkal. Jézus halála után Mária az élő em­lékezés, bizonyára hasonlítot­tak is vonásai a Fiúéra. Jézus mennybemenetele után Mária végleg az apostolokkal marad. Ott van akkor is, ami­kor a Szentlélek alászáll. A születő egyházban marad, mint Jézus Anyja, életének legfőbb tanúja, élő Evangélium. Mária küldetése anyaságából fakad. Ezért olyan végtelenül egy­szerű. Ezért erőforrásunk, Is­tenre hagyatkozása, hűsége, alázatos figyelme mindig pél­dát ad a jelen pillanat köte­lességeiben is. Azt tükrözteti, amit e pillanatban tanít a Szentlélek. Minden emberi okoskodáson és nyugtalansá­gon túl biztos bensőséggel ha­gyatkozhatunk rá nehéz órá­inkban is. René Vollaume Mária tökéletessége abban rejlik, hogy tökéletes édesanya. Meglátjuk majd, hogy az örök­létben is ez lesz. Élete harmo­nikus egység, semmi arányta­lanság, semmi egyensúlyvesz­tés benne: Jézus Anyja. S az maradt egész életében, nem szentelve magát egyéb feladat­nak. Az anya tökéletessége ab­ban áll, ha­­miután fölnevelte a fiát, el tud tőle szakadni, mert hisz már felnőtt, s hogy betölthesse hivatását, nem akadályozza szabadságában. Egy édesanya életében ez a legnehezebb lépés; nagy éles­látást és lelkierőt kíván meg tőle. Megértette, hogy fiának „Atyja dolgaiban kell lennie”. Tökéletes anya, amikor a tö­megben, a jámbor asszonyok közé keveredve, távolról kö­veti a fiát. Átértette fia taní­tását, célzását a szenvedéseire, s egyedül ő hitt a Föltámadás­ban. Az anyáknak titkos meg­érzésük van mindarra, ami gyermekükre vonatkozik. Má­ria azonban nemcsak anyai ösztönére támaszkodott, hanem tanulékony szívvel figyelt a Szentlélek sugallataira. Tudott

Next