Új Ember, 1974 (30. évolyam, 1/1435-52/1486. szám)
1974-01-06 / 1. (1435.) szám
V*r KATOLIKUS SZEMMEL „Ez a koncepció összhangban marad a lélek szellemiségéről és az emberi lélek teremtéséről szóló dogmákkal.” A Gondolat Kiadó így ajánlja Teilhard de Chardinnek Bitter Lajos fordításában megjelenő művét, „Az emberi jelenség”-et: „A könyvben — mely leginkább tükrözi szerzőjének általános koncepcióját — a természettudományos összefüggések állnak előtérben és gazdag érvanyagot szolgáltatnak a katolikus dogmavilággal szemben.” Állítja pedig a kiadó ezt arról a Teilhardról, akinek „víziójában — ahogy Chardin avatott ismerője, Szabó Ferenc SJ írja — csaknem lehetetlen megkülönböztetni a tudomás — filozófia — teológia határait”. Maga Teilhard — „Az emberi jelenségéről szólva — hangsúlyozottan arra figyelmeztet, hogy könyvét nem úgy kell olvasni, „mint valami metafizikai munkát, még kevésbé, mint teológiai értekezést, hanem egyedül és kizárólag, mint tudományos emlékiratot (mémoire scientifique)”. „Az emberi jelenség” — ismét a szerzőt idézve — „bevezetés a világ értelmezésébe". Ezt a „bevezetést” aztán „Az isteni miliő”-ben fejleszti tovább (és bontja ki még részletesebben): „... minél nagyobb lesz az ember, minél inkább egységesül, öntudatosul és erejének birtokába jut az emberiség, annál méltóbb testet talál Krisztus misztikus kiteljesedéséhez és feltámadásához”. Teremtés, feltámadás: a teilhard-i életmű nem a dogmák ellen, hanem azokra rámutatva, azokkal összhangban válik teljessé. És ami a teljes életműre érvényes, az ugyanúgy érvényes annak valamennyi részletére is. Smulders SJ — „Az emberi jelenség” egyik mai kritikusa — így ír erről: „Ez a koncepció, amely oly erősen aláhúzza az ember kapcsolatát az anyagi világgal, összhangban marad a lélek szellemiségéről és az emberi lélek teremtéséről szóló dogmákkal.” (ng. 1.) Az emberi bűn, gyengeség kilépett az űrbe. A világsajtó és a nagy távirati irodák nemrégiben inkább humoros, mint tragikus hangnemben emlékeztek meg arról, hogy a fejünk felett száguldó Skylab egyik űrhajósa eltitkolta betegségét, amelyre végül is úgy derült fény, hogy a houstoni központban elcsíptek egy magnetofon-beszélgetést, melyet az űrhajósok egymás közt folytattak. Jó viccnek tekintették, mulatságra jó alkalomnak az űrséta közben. Mégis, elgondolkoztató a tény: valaki eltitkol valamit, mondhatnánk, hazug látszatot keltett a fejünk felett, az égben. És ez nem az első „csíny”, amit amióta űrhajózás van, a fejünk felett elkövettek. Megtörtént az is, hogy az űrhajón titokban borítékokat bélyegeztek le és azokat itt a földön feketén áruba bocsájtották, mint „égi postatermékeket”. Mi az, ami töprengésre késztet bennünket? Az, hogy az emberi bűn, gyengeség kilépett az űrbe, elhagyta a glóbust, melyen évezredek óta tenyészett — és egyszeriben kozmikus lett. Az átlag amerikai magával vitte a csillagok közé sajátos vonásait, a Holdra lépett és odahurcolta vétkeit is. (mib) Jézus egyházának sem manipulálható emberekre van szüksége. „McLuhan tétele szerint a könyv, az írott szó ideje lejárt, a modern tömegközlési eszközök elterjedése meghozta a »Gutenberg—galaxis« végét. Számunkra elfogadhatatlan, naiv következtetés ez. A könyvet nem teheti fölöslegessé, nem pótolhatja a televízió s a még nevén sem nevezhető, de feltehetően megvalósuló más technikai vívmány ... Az emberi gondolatnak az írott szónál nincs hűségesebb megörökítője máig, s ki tudja lesz-e valamikor?” Tallózó folyóiratunk, a Látóhatár cikkösszeállítást közölt a könyvnyomtatás félévezredes évfordulója alkalmából A könyv és az olvasás címmel. A fenti sorokat Marczali László cikkéből idéztük. De szinte mindegyik írás apologetikus hangvételű, a könyv védelmében szól. Az olvasó — ötven oldalon át — gyanakszik: nem az „írástudók”, az írásból élők bizonygatják-e itt létjogosultságukat, féltik megélhetésüket? A cikkeket végigolvasva azonban meggyőződhetünk, hogy nem erről van szó. S nem is valami konzervatív hagyományőrzésről. Többről. „Nyugaton a televízió — hogy úgy mondjam — közművelődés mindig eszköz lehet és még inkább eszköze lesz a politikai manipulációnak — írja Darvas József —. Mi viszont nem manipulált embereket, hanem önálló ítéletet alkotó szocialista embereket akarunk nevelni.” A műveltségről van szó tehát, mely „nemzeti kérdés”. Az ember elmélyüléséről, hogy befogadni és rendszerezni tudja ismereteit, hogy el ne ragadja az információk áradata, tudjon ítélni, mert a személyiség továbbépüléséhez nélkülözhetetlen a könyv, az olvasás. A dolog komolyságát indokolja egy felmérés is, mely azt elemzi, hogyan értették félre érettségi előtt álló — tehát „általánosan művelt” — fiatalok Bálint Györgynek egy ma már klasszikusnak számító írását. Az eredmény majdnem kétségbeejtő: nagyon rosszul olvasunk. Felvetődik a kérdés: ha ilyen rosszul olvasunk, egymást jól megértjük-e? S megértjük-e a nekünk szóló Üzenetet? Nem dicsekedhetünk tehát jelenlegi műveltségünkkel és önálló ítélő(s vállaló) képességünkkel. Pedig Jézus egyházának sem manipulálható emberekre van szüksége. S ezért egészen természetes, hogy a műveltség kérdése mint „nemzeti és társadalmi kérdés” is érint minket: kell, hogy érintsen! (k. t.) A tiszta- és nyíltszívűség szép példája. A Valóság decemberi számában „Dolgozok a két kezem által” címmel egy harminckét éves cigányember mondja el csekély örömű életét. Tízoldalas, érdekes életrajzában nem keresgéli a szavakat, őszintén vall egykori és meglévő gondjairól, bánatairól, örömeiről. Beszéde a hegyi beszéd jézusi tanításának megfelelően: igen, igen, nem, nem. A tiszta és nyíltszívűség szép példája. Az éppen öt esztendeje elhunyt Mihelics Vidnek, lapunk munkatársának, a Vigília egykori főszerkesztőjének egyik megállapítását is eszükbe juttatja: „Legyünk meggyőződve arról, hogy mindenkinek ezen a világon, még a legegyszerűbb embernek is lehet, sőt van is valami mondanivalója számunkra, aminek meghallgatása nélkül nem alkothatunk teljes képet sem a világról, sem önmagunkról.” (f. g.) Divatba jöttek az orvosok. Az újságok, hetilapok és folyóiratok hasábjain egyre-másra olvashatunk a lelkiismeretlen, hanyag orvosokról, akik tessék-lássék vizsgálják betegeiket s aszerint ismerik meg pácienseiket, mennyi „paraszolvenciát” — e diszkrét szóban is mennyi sanda célzás lappang! — kapnak tőlük. Az olvasóban szintén hasonló emlékek ködlenek föl a riportok, glosszák, bökversek láttán: persze, velem is udvariatlanok voltak, nem hallgatták végig panaszaimat, hanem rögtön rávágták a diagnózist s máris szólították a következő beteget! Vannak ilyen orvosok? Nem kétséges, hogy vannak. De hogy nem ez a típus a jellemző, az is bizonyos. S az sem vitás, hogy a közfelfogásban sem ez a kép alakult ki az orvosokról, még ha közöttük is — mint minden egyéb foglalkozási ág művelői között — akadnak esendő emberek. Természetesen az olyan orvos, aki „csak” bemegy a munkahelyére, ellát naponta harmincnegyven rászorulót, aki „csak” megpróbálja megmenteni a mentővel érkező haldoklót — nem hálás téma. A „szenzációt” az jelenti, aki előbb elfogadta a pénzt s aztán tett kísérletet a gyógyításra. Emez a „botrány”, amiről érdemes és érdekes pletykálni, amaz pedig a köznapi, a szürke tett. Testünk s lelkünk egészségére van a legnagyobb gondunk — ez természetes dolog. De ha szeretnénk külsőleg-belsőleg teljesen egészségesek lenni, becsüljük meg érdemük szerint az orvosokat, ne ítélkezzünk hirtelen felettük, mert akkor nem gyógyulhatunk ki egyik legnagyobb „betegségünkből”, az elhamarkodott ítélkezés okozta gőgből. (1. 1.) • AZ OLVASÓ KÉRDEZ A SZERKESZTŐSÉG VÁLASZOL Mostanában nagy divatja van a különféle szociológiai kutatásoknak, felméréseknek. A Világosság és a Valóság hasábjain gyakran olvastam vallásszociológiai vizsgálatokról is, melyeket materialista szempontok szerint, az ateizmus álláspontjáról végeztek, tapasztalatom szerint elsősorban annak igazolására, hogy a vallás térvesztése és befolyásának csökkenése egyre nyilvánvalóbb. Érdekelne, hogy folynak-e a mi részünkről is vallásszociológiai vizsgálatok és milyen eredménnyel? Kérem, ismertessenek legalább egyet. D. E. Budapest A valláshoz való viszony és a vallásos világnézet kérdéseire keresett választ Antal János káplán (Budaörs) paraszociológiai vizsgálatával. Kérdőívét előre meg nem határozott módon, a legkülönbözőbb foglalkozású és életkorú személyekhez juttatta el. Módszere riporteri módszer, ahhoz a rádiós gyakorlathoz hasonlítható, amely az utcán megszólított járókelőknek váratlan kérdéseket szegez, hogy a lehető legőszintébb válaszokat kapja. Emiatt Antal János vizsgálata nem emelkedik túl a vallásról alkotott véleményeket kutató, pusztán alkalmi jellegű adatgyűjtésen, amely — mellékesen szólva — folyóiratok, de főként napilapok kedvelt eljárása az utóbbi időben. Anyaga ezért csak részeredményként könyvelhető el, az általános kérdések érintőleges megközelítésének. Jóllehet mindössze — alaposabb és differenciáltabb kiegészítésre szoruló — eligazítást vagy inkább felvilágosítást nyújt arról, ki hogyan gondolkodik a vallásról, tapasztalatait saját köznapi megfigyeléseink is megerőszik. Antal János éppen azért választotta a rögtönzésnek ezt a válfaját, hogy a tárgyilagosságnak, egy általa elképzelt „véletlen nyitottságnak” teret biztosítson. Mert a valóságban mindig másként vannak a dolgok, mint „írásban”; még dokumentatív bizonyítás útján sem zárhatjuk ki teljesen az esetlegességet, a legszakszerűbb szociológiai felmérésből sem lehet hitelesen megismerni a valóságot. „Az elméleti és szociológiai kutatások erdményei — írja Hermann István — nem mindig esnek egybe a valósággal, sőt, adott esetben meg sem közelítik azt, és így meglepetések sorozatára lehetünk felkészülve.” Nagyon finom és érzékeny statisztikai műszerek kellenek ahhoz, hogy ezt a mozgást, ennek hőfokát, benső erőit és kohézióját érzékelni tudjuk és következtetéseket vonjunk le belőle a valóság egészére. Ennek előrebocsátásával ismertetjük az alábbiakban az Antal János kérdéseire kapott legjellemzőbb válaszokat. Csak a vallás tud emberi alapot adni az életben (18 éves tanuló) — Ha a „vallás” szó tételes vallásgyakorlatot jelent, akkor nem velejárója az emberi természetnek. A vallás szót a remény szóval helyettesíteném (22 éves főiskolai hallgató) — Soha nem fog megszűnni (25 éves egyetemi hallgató) — Nem örök kategória (23 éves egyetemi hallgató) — A társadalom további fejlődése során szükségszerűen „kinő” belőle az ember (22 éves egyetemi hallgató) — Egy filozófia, egy világnézet elterjedéséhez, megmaradásához ,egyéb, filozófián kívüli — társadalmi-gazdasági — feltételek is szükségesek. A vallásnál ez hiányzik, tehát előbbutóbb megszűnik (19 éves főiskolai hallgató) — A vallásnak csak mint hagyománynak van létjogosultsága (23 éves egyetemi hallgató) — Vallás mindig lesz, amíg ki nem találnak egy olyan eszmét, amit mindenki minden egyéb helyett a magáévá tud tenni (20 éves egyetemi hallgató) — Magasabb célt és értelmet a vallás ad az életemnek (16 éves tanuló) — Mindenkinek szüksége van rá, csak nem mindenki veszi tudomásul, vagy nem azonos mértékben él vele (21 éves egyetemi hallgató) — A vallás hit kérdése. Magyarázgatni lehet, de megmagyarázni nem (29 éves jogász) — Jézus Krisztus az Élet, benne vagyunk és létezünk. Csakis Jézus Krisztus egyháza birtokol abszolút igazságot, célt stb. „A pokol kapui sem vesznek erőt rajta” (30 éves adjunktus) — Hit nélkül üres az élet (45 éves raktáros) — Amennyiben a létnek van jogosultsága annyiban a vallásnak is (31 éves könyvtáros) — A vallás az idősebb korosztály világképének tartozéka (27 éves mérnök) — Az ember mindig igényelte a misztikumot, és van, akit a vallási misztikum kielégít (26 éves előadó) — A vallás lelki és erkölcsi támasz, segítség, de csak dogmák nélkül tudom elképzelni (32 éves tervező) — Prohászkát idézve, a vallás az én legfelségesebb és legmélyebb viszonyom ahhoz a végtelen, jóságos, de nem emberi hatalomhoz, akinek a gondolataival tele van a világ, és akinek alkotásaival tele van a természet (26 éves könyvelő) — A vallás szükséges az ember negatív cselekvésinek fékezésére (35 éves ellenőr) — Ha vallás nem volna, ki kellene találni (54 éves adminisztrátor) — Csak a vallás erkölcsi szabályai szerint képzelhető el társadalmi együttélés (57 éves jogtanácsos) — A vallás történelmileg fejlődő jelenség, túlél minden válságot (47 éves orvos) — A vallás biztonságot ad (18 éves tanuló) — A halálnak is célt ad (18 éves tanuló) — Hit nélkül kemény az élet, hitte pedig szép (18 éves tanuló) — Fiatal vagyok még, úgy érzem, korai konkrét választ adni, de talán azt mondanám, hogy a hit tiszta dolog, a vallás pedig tömeghisztéria (23 éves előadó) — Naiv, de megnyugtató (24 éves mérnök) — A fejlődés végeredményben Isten felé mutat (20 éves segédmunkás) — A vallás szeretetre nevel (22 éves egyetemi halgató) — Mindig jobb valamiben hinni, mint semmiben. Ezzel senki sem lesz szegényebb (21 éves stb.) — A vallásos világnézet ésszerű, de csak abban az esetben, ha valaki teljesen ismeri és megérti tanítását (17 éves tanuló) — A vallás birtokában sohasem érzem magam egyedül (16 éves tanuló) — A vallásos világnézet is sok szintű lehet, s ezen belül lehet ésszerű is, nem is. A magam részéről ésszerűnek tartom a hitet Isten létezésében (21 éves egyetemi hallgató) — Az igazán vallásos ember a kor követelményeit figyelembe véve megpróbál a hit tanításai szerint élni (28 éves tervező) — A vallás ellentétben áll az ember lényegével (32 éves pedagógus) — Megzavarja az embert, ezért nem tudja helyesen értékelni önmagát (35 éves osztályvezető) — A tudomány cáfolja állításait (29 éves tanár) — Bizonyos esetekben tévútra, esetleg fatalizmushoz vezet (26 éves előadó) — Sok olyan problémára ad feleletet, melyhez más elmélet hozzá sem tud nyúlni, vagy csak mechanikus feleletet gyárt rá (30 éves adjunktus) — Norma, amihez viszonyítva jót vagy rosszat tehetek, illetve teszek (31 éves jogász) — Erőt ad a nehézségek elviseléséhez (58 éves ny. tanítónő) — Ha az ember saját maga formálja ki magának a hitet, akkor hasznos az egyénre nézve (60 éves nyugdíjas) — Alapvető kérdés, hogy a vallásos világnézet egy egyénben mire épül (50 éves hegesztő) — Einstein vallásossága biztosan eléggé ésszerű volt. Különben csak állandó revízióval lehet ésszerű (65 éves tanítónő). A fenti válaszok mélyén ott lappang egy általánosabb, még véglegesen meg nem fogalmazott felelet is: a hit különválása a vallástól. A vallás — úgy tűnik — az elvont, nem az élet valóságában edzett tételek „kényszerét” valamilyen konzervatív hagyomány átplántálását és továbbőrzését fejezi ki egyesek számára. A hit azonban maga a világ és az ember önfeltáró, önmegvalósító és továbbépítő kapcsolata, nemcsak értelmi tisztázás vagy érzelmi „aggiornamento”, hanem olyan szabad tett, amely az egész embert elkötelezi Isten mellett. Bizakodó és tevékeny igen a magát kibontakoztató és velünk közlő szeretetre. De a válaszokból kiderül az is, hogy a hívő mai gondolkodását nem a rigoritás jellemzi, hanem a bölcsességre törekvés, nem a csupasz logika, amely ellentmondást nem tűrve támad s védekezik hite érdekében, hanem az Ige, a ,,jó hír” befogadása, optimizmus és megértés türelem és tisztesség a másik iránt. Talán ez ennek a szociologikus kísérletnek legfőbb tanulsága. H. B. Pilinszky János: Napló A lábadozás idejét élem. Már kilábaltam a betegségből, de még nem vagyok egészséges. Testem fölépült már, de öntudatom valamiképpen ott tétovázik ágy és asztal, betegszobám és a külvilág zajlása közt. Már nem szenvedek, a testi és lelki feszültségek fölengedtek bennem; erőm is visszatért, csupán szellemem hallgat valamiféle gyerekkori csendben, növényinek is beillő tűréssel, türelemmel. A lélek olyanféle passzivitása ez, amit semmi mesterkedéssel nem lehet fölidézni. Figyelmem tartózkodó, mégis éber. A tárgyak megfogalmazhatatlan ártatlanságukat mutatják felém, s én kísérletet se teszek arra, hogy kifogassam őket. Egyetlen türelmetlen mozdulat csak megzavarná soraikat. Néma pásztorként állok közöttük. A lábadozó betegnek a világ szelíd bárányarcát mutatja. Vajon mindig így kellene élnem? Persze tudom, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig. De legalább az emlékét szeretném megőrizni magamban. Azt, hogy elkövetkező tetteimnek is ez az önzetlen csönd legyen a háttere, s hogy ha írok, tollamat akkor is ez a most megismert igénytelenség vezesse, melynek valójában még nincs (vagy már nincs?) szüksége semmiféle kifejezésre. S vajon a bibliai „lelki szegények” egész életüket ilyenfajta gazdag igénytelenségben töltik el, örökös lábadozóként bölcső és koporsó között, a világról való lemondás és a világ elfogadásának hajszálfinom egyensúlyában? Nem tudom. Egy azonban bizonyos: elfogadásnak és várakozásnak e „küszöbhangulatában" van valami adventi. S ami különös, e „tudásban” a lábadozó test mintha előtte járna a szellemnek. Persze, nincs ebben semmi különös. Megmutatva a tökéletesség útját, Jézus nem egyszer folyamodik hasonlatért az ég madaraihoz. Valamiféleképpen így érlelődnek legfontosabb fölismeréseink és döntéseink is a tiszta várakozásban. Igen, egyedül az igaz várakozás méltó és igaz befogadására. És életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája. Magányosan Minden hozzája kapcsolódik, az ég, a föld, a részletek, minden, amit kezembe fognék, minden, amihez érhetek, őt juttatja eszembe rögtön, jósága szép öröktüzét, ő volt az értem harcoló szív, s remekmívű egyszerűség, ő volt a korlát, amit fogtam és ő volt a mentőkötél, nemcsak az ő gyermeke voltam, hanem gyermek is. Most kövér, vén ember vagyok, aki nyíltan utálja magát, nem keres mentségeket. Bűntudatában is otromba, nem ötletes. Toldalagi Pál lm, üdvözöllek... Toldalagi Pál első verseskötete, a Hajnali versenyfutás, 1936-ban jelent meg, ezt követte négy évvel később az Ím, üdvözöllek címzetű. Mindkettőben már teljes költői vértezetben állt olvasói elé, túl a próbálkozásokon, hatásokon, eltagadott zsengéken, eredeti hangján, saját témáival és önálló formaalkotással. A világ, amelyért szót emelt, akkor még frissnek, kereknek, harmonikusnak tűnt a szemében, élete csupa-csupa derűs foltnak, ínyenc falatok és páratlan lustálkodások örömének. A férfikor teljében s kicsit talán a koravénség pózában olyan remeklésekhez jutott el, melyekben káprázatos lobbanással csapott föl az ifjúság drámája s komikuma a korán elvesztett illúziók és a múlandóság hamvadó füzéből. „Valószínűtlen lett minden valóság” — vallja ez idő tájt, színek, ízek, szagok áramában úszva, álom s ébrenlét határán tiszta és perzselő képzetekbe merülve —t eszköztelenül és a lélektani hitelesség érett zengésével. Toldalagi Pál ma éppoly bravúros verselő. Hibátlan és nagy vont , lírikus, mint az ím, üdvözöllek megjelenése idején. Talán csak a világ, amelyről legutóbbi kötetében is (A visszahívott tenger, 1973) beszél nekünk, lett megtörtebb, bonyolultabb és fáradtabb, mint amilyennek azelőtt látta. Ifjonti heve, rakoncátlansága hamar megcsillapodott, s idővel kizárult életéből és művészi tevékenységéből a világ bűne, gyalázata, zajai és eszmények, hitek és hiedelmek töltötték ki helyüket. Nem eresztette be ablakán a kor nyüzsgését, vádjait, erőszakát, mert tolakodásnak vélt minden közvetítést, közbeiktatást az írás és önmaga közé. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a látványos siker, a percnyi parádé mindig elkerülte. Ő csak nézte, egyre nézte a zajlást, a búcsú vagy a halotti tor zsivaja elhatolt ugyan hozzá, örült is, aminek örülni illett, és szomorú volt akkor is, amikor nem várták tőle , de soha sehol nem számított a részvételre. Felszabadultságát, bánatát vagy együttérzését az íróasztala, a papír számára tartogatta. Nem sürgött-forgott sohasem a körül a katedra körül, amelyről az érdemjegyeket osztogatták. S bár jólesett neki az elismerés, szinte kínosan vigyázott arra, hogy ne lássék sem igénylőnek, sem reménykedőnek. Az ő igénye és az ő reménye a megfelelés: azoknak az emberi, keresztényi és költői eszményeknek, amelyeket még fiatalon, indulásakor hű társakkal — Pilinszky, Rónay, Thurzó, Ijjas Antal — együtt maga elé tűzött és mostanáig megtartott. Hatvan éves lett. Olyan csöndesen, észrevétlen érkezett el ide, ahogyan élt, viselte éveinek terhét s szolgálta a végtelenbe vágyó tiszta értelmet ... Hegyi Béla LITURGIKUS NAPTÁR A VASÁRNAP EGYHÁZI ZENÉJE Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templom 10 ó. Mozart: Spatzen messe. Belvárosi Főplébánia templom 10 ó. Lisznyai—Szabó: Karácsonyi mise, Harmat: Tujerunt Jesum. Élmunkás téri Szent Margit templom 10 ó. Závodszky: Karácsonyi mise, Caldara: Zeng már, Demény: Aranyszárnyú angyal. Miskolci Nagyboldogasszony plébánia templom 11.15 ó. Refice: Missa Gratia Plena, Harmat: Adeste fidelis, Francia dal: Eiavos, Serafin: Angelus Pastoribus. Jászberényi Főplébániatemplom 11.30 ó. Werner: Mercedes mise, Kertész: Leszállt a földre, Tóth: Vízkeresztre, Kertész: Jézus, Bárdos: Adjunk hálát, Gebhardt: Gloria szályom. Január 7. Hétfő. Fehér. Köznapi mise, könyörgés vízkereszt utáni, prefáció vízkereszti vagy a karácsonyiak közül egyik. Csak temetési és első évfordulós halotti mise mondható. — Január 8. Kedd. Fehér. Köznapi mise saját, rítus mint hétfőn. — Január 9. Szerda. Fehér. Köznapi saját mise, rítus mint hétfőn. — Január 10. Csütörtök. Fehér. Köznapi saját mise, rítus mint hétfőn. — Január 11. Péntek. Fehér. Köznapi saját mise, rítus mint hétfőn. — Január 12. Szombat. Fehér. Köznapi saját mise, rítus mint hétfőn. —■ Január 13. Fehér. Évközi első vasárnap, Urunk megkeresztelkedésének ünnepe. Saját mise, Glória. Crédó,saját új prefáció. Ma nem mondható a IV. misekánon. — 1. Olvasmány: Izajás 42, 1—4. 6—7. — 2. Olvasmány: Apostolok Cselekedetei 10, 34—38. — Evangélium szent Lukács szerint 3, 15—16. 21— 22. — Énekrend 45/1. — OK 21, vagy új HO 408—410. — 45/5, 6. — 29. — 36. — A mai nappal befejeződik a karácsonyi időszak és hétfőn megkezdődik az évközi időszak.