Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)

1990-01-07 / 1. (2269.) szám

f vonatk valóraA loma” W?' BW­ FPál ap not­e BÉKÉS GELLÉRT A gyermek Jézus •• •• a­z örömhíre Van, aki gyermekmesének tartja, mások, éppen es­­ikezőleg, pontos életrajzi adatokat olvasnak ki be­­“ Lukács evangéliumának első két fejezete, a Jézus amekkoráról elmondottak történeti hitelessége ma­nta tárgya. Pedig ennek a két fejezetnek, amit igelium infantiae néven emlegetnek — azzal it, amit a Máté evangélium első két fejezete el­­it — sajátos szerepe van a karácsonyi misztérium megértésében. Éppen ezért a gondolkodó keresz­­tudni szeretné, hogy mi is ezeknek a történetek­­az isteni üzenet. AZ ELSŐ, amit meg kell gondolnunk az, hogy mag­­­knak az evangélistáknak nem az volt a szándékuk, úgy a mai értelemben­­ megírják Jézus életrajzát, az evangéliumok egészen sajátos irodalmi műfajt ar­­atnak, mert arról az örömhírről (eu-aggelion) szól­nak, hogy Isten Jézus által végbevitte üdvözítésünk művét. Nem szándékuk, hogy részletesen tájékoztas­sanak Jézus életének eseményeiről. Csak azokat vá­lasztják ki, amelyek céljuknak megfelelnek, amelyek alkalmasak arra, hogy közvetítsék az isteni üdvösség örömhírét. Ezért nem úgy kell olvasnunk azokat, mint mai értelemben vett történeti életrajzokat, ha­nem mint a Jézusban beteljesült üdvösség vallási iratait. A MÁSODIK meggondolandó magára a „gyermek­ség evangéliumára” vonatkozik. Mivel Márk és János evangéliumában erről nincsen szó, úgy tűnhet, hogy üdvösségünk dolgában nincs is jelentősége. Pedig, a húsvéti eseményekről szóló elbeszéléseknek, ezeknek a történeteknek is sajátos üdvösségtörténeti jelentő­ségük van. Hívő és gondolkodó ember ezekben is fel­ismeri az isteni üzenetet. MIÉRT BESZÉL MÁTÉ Jézus­ születéséről és gyer­mekkorának bizonyos eseményeiről? Szakemberek közt általános vélemény, hogy Máté zsidókhoz intézte az üdvösség örömhírét. Valószínűleg a római birodalom keleti tartományainak városaiban, főleg az Antiochiá­­ban élő zsidóknak írta evangéliumát. Mi érdekelhette leginkább a zsidó olvasót Jézussal kapcsolatban? Nyil­vánvalóan az, hogy a Bibliában, főleg a prófétai ira­tokban olvasható messiási ígéretek beteljesültek-e Jézusban, és hogyan. Ezért Máté a hangsúlyt a mes­siási jövendölések beteljesülésére teszi és pontosan azt emeli ki, ami újdonság ebben az örömhírben: a Messiás kettős eredetét. Egyfelől ugyanis Jézus nem­zetségtáblája közlésével azt bizonyítja, hogy a jöven­döléseknek megfelelően Dávid király családjából szár­mazik (1,1—17), másfelől József zavarba jöttével kap­csolatban azt mondja el, hogy Jézusnak, a Messiás­nak nincsen földi atyja, mert Istentől jön és emberi mivoltában, Mária méhében a Szentlélek alkotása (1,18—25). Ebben az értelemben írja, hogy beteljese­dett, amit Izajás próféta jövendölt: „íme a Szűz méhében fogan és fiút szül, és Emma­nuel (Isten velünk) lesz a neve." Különben az a két esemény — a napkeleti bölcsek látogatása, valamint a Szentcsalád menekülése. Egyiptomba és a betlehemi gyermekgyilkosság — amiről még Máténál olvasha­tunk, szintén a prófétai jövendölések beteljesülésére vonatkozik. Isten üdvözítő ígérete Jézus születésével valóra vált. Ennek örömhíre a „gyermekség evangé­­a”: az újszülött Messiással velünk az Isten, z örömhír még teljesebb mértékben bontakozik akács evangéliumában. A harmadik evangélista, ál apostol tanítványa, már a hellénista világ népei­nek, s nem a zsidó hagyományokban élőknek ír. Evan­géliumának első két fejezete azonban stílusában mégis hűségesebben követi az ószövetségi kifejezésmódot, mint a további fejezetek. Valószínűleg azért, mert anyagát zsidó forrásból, feltehetően a jeruzsálemi el­ső keresztény közösség elbeszéléseiből merítette. Ma­guk az elbeszélések is erősen kapcsolódnak Jeruzsá­lemhez és lényegükben azt mutatják be, hogyan je­lent meg Krisztus népe körében és Isten szent temp­lomában, hogy valóra váltsa népének egyetemes prófé­tai küldetését: azt, hogy az egész emberiség Üdvözí­tője legyen. Mária angyali üdvözlésétől kezdve Ke­resztelő Szent Jánosnak és magának Jézusnak szü­letésén keresztül egészen a Gyermek bemutatásáig a jeruzsálemi templomban, és az ifjú korba lépő ti­zenkét éves Jézus templomban történt fellépéséig ez az epifánia, az Üdvözítő fokozatos megnyilvánulása népe körében és az ószövetségi vallás központjában — ez az elbeszélések lényegbeli tartalma. ÁM ÚGY TŰNIK, hogy mindez Lukács evangélista szemében prófétai jelentőségűvé növekszik, mert kép­szerű kifejezése annak, hogy Isten üdvözítő szeretete Jézus születése által személyesen megjelent az em­beriség életében. Az akkori zsidó nép hívő maradé­kának képviselői: Mária és Erzsébet, a Keresztelő és a pásztorok, Simeon és Anna hittel fogadják, mert felismerik benne Azt, akire a népek várnak, akit az Isten üdvösségünkre rendelt, „világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népének, Izraelnek.” Így áll előttünk a „gyermekség evangéliuma” teljes üdvösségtörténeti jelentőségében, mert hídként vezet az Ószövetség Messiást váró üdvösségi rendjéből a Jézusban kibontakozó újszövetségi üdvösség felé. Az isteni üzenet végül is Lukácsnál még ha egyetemesebb értelemben is, de ugyanaz, mint Máténál: az újszülött Messiással Isten valóra váltja az ember üdvözítését. Életünk KRISZTUS LELKISÉG Végy minket gondjaidba • Látod Uram, hová vezet az a „szabadságharc”, ame­lyet ellened vívnak az emberek? Szürkeséghez, ki­üresedéshez, gyűlölethez, gyilkossághoz, öngyilkosság­hoz. Látod, mire használják az emberek értelmüket, lá­tod az akaraterő hiányát, a megroppant nádat és a már füstölgő, kialvóban lévő mécsbelet. Látod, Uram, mi mindenre visszaemlékeznek az em­berek, de elfelejtenek Téged. Elfelejtenek hálát adni. Odaadom a szabadságot, írásod mindig figyelmeztes­sen: „Testvérek, a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak.” Adj erőt, hogy teljesen és tökéletesen megvalósítsuk a Te akaratodat. Bűneinkre és törvényszegésünkre Te többé nem em­lékezel, segíts, hogy minden jót megjegyezzünk, de felejtsünk el minden sérelmet. „Mindazt, amim van és ami vagyok, Te adtad, ingyen, Visszaadok, Uram, visszaadok Egyszerre, mindent.” Görcsösen ökölbe szorulnak a kezek, nem adok sen­kinek semmit. Istennek sem vagyok adósa. Én szeret­tem, kezem munkája, verítékem tapad hozzá... Én szenvedtem meg érte... S felépülnek a házak, ame­lyekben egyetlen zug sem a Tied. Felnőnek emberek, és szívükben nem jut hely számodra. S ezek a házak nem omlanak össze, de a szívek kiüresednek, „a tu­domány elenyészik”. „Legyen fölöttük korláttalan úr Rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékodul: Szeretnem Téged.” A világ már elfelejtette, hogy Te vagy „az ég és a föld Ura”. Szavad nem sokat számít. Törvénytáb­láidat összetörték, Veled dacolva építettek fel egy tár­sadalmat, égig érő tornyot, „édes”­­igádat lerázták magukról. Most újból érvényesüljön szavad, uralkodjék irgal­mad, szereteted. Add, hogy mindig szeresselek, min­dent szeretetből tegyek, ahogyan Szent Pál biztat: „Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Űr ügyéért való fáradozástok nem hiábavaló.” „Csak a szeretet maradjon enyém, A kegyelemmel, S minden, de minden gazdagság enyém. Más semmi nem kell” A gazdagságra felkapják az emberek a fejüket. Hol bálványimádó módon, hol irigykedve, hol törtetve, hol pazarolva. Mégis szegények. „Kegyelemmel teljes” Mária, add, hogy tudjunk örülni a kegyelemnek, hogy a­­kegyelem irányítsa éle­tünket, szívünk ujjongjon a megváltó Istenben. Irgal­mad kísérje nemzedékről nemzedékre az istenfélőket. Törd össze gőgünket, és ha alázatosak tudtunk lenni, emelj föl. Adj ennünk, ha éhezünk. A gazdagokat figyelmeztesd, hogy kiüresedik a lelkük, ha nem ad­nak gazdagságukból. Végy minket gondjaidba! Gyűrű Géza „Hogy egyek legyenek” A pápa januári imaszándéka Imádkozzunk, hogy a katolikus egyház és az anglikán közösség párbeszéde előmozdítsa a keresz­tények egységét. A Szentatya gyakran felhívja a figyelmünket, hogy a keresztény egység ügye nem csupán egy a sok kö­zül. Valamennyi keresztény kötelessége, hogy imád­kozzék és munkálkodjék érte. Nem az emberi szem­pontok miatt, vagy mert egyházszervezetileg ez jó len­ne, hanem mert Urunk Jézus Krisztus is utolsó es­téjén könyörgött tanítványai egységéért. Ez adott gyújtó­erőt a katolikus—anglikán párbe­szédnek, amikor VI. Pál és Ramsey, Canterbury-i érsek 1966-ban beszélgetést folytattak a két közösség nevében. Maga Krisztus akarja egyházának látható egységét. Amikor a jelenlegi pápa történelmi zarán­doklatán betért az anglikán főtemplomba 1982-ben, majd 1989 szeptemberének végén. S amikor a Can­terbury-i érsek Rómában visszaadta a látogatást, mindkét esetben Jézus Krisztusnak ezt a személyes kívánságát idézték fel. Az eddig elért eredmények biztatóak: a pápa ang­liai látogatásának évében az első anglikán—katolikus bizottság nyilvánosságra hozta tárgyalásainak ered­ményét. Eszerint egyetértés jött létre az Eucharisztia, az egyházban meglevő szolgálatok, a papszentelés és a tekintély kérdésére vonatkozóan. A pápa és a Can­terbury-i érsek által létrehozott második közös bizott­ság szintén kiadott egy nyilatkozatot az üdvösség és az egyház kérdéséről, s előkészületben van egy újabb, az egyházról és a közösségről. A Lambeth-konferencia 1988-ban az első bizottsági dokumentumra kedvezően válaszolt. Kijelentették, hogy az Eucharisztiában és a szolgálatokban megegyeznek a katolikus és az anglikán teológusok. Elfogadták, hogy az egyházi tekintélyről szóló nyilatkozatok ala­pot képeznek a párbeszéd folytatására Róma püspö­kének egyetemes elsőbbsége kérdéséről. A hivatalos katolikus válasz még nem jelent meg, legalábbis 1989 áprilisáig nem. Ám a Hittani Kongre­gáció tett már néhány észrevételt, és a Keresztények Egységének Titkársága az első dokumentummal kap­csolatban kérte a püspöki konferenciák véleményét. Felelőtlenség lenne abbahagyni a további útkere­sést a megegyezésre. Nincs jogunk behunyni a sze­münket az egység sürgetésének isteni követelménye előtt. Bár nem látjuk az út végét, folytatnunk kell az imát és munkát a Krisztus akarta egységért. Az imádság AZ IMÁDSÁG — legtágabb értelmében — olyan kel­lene, hogy legyen bennünk, mint az én-érzet, olyan sze­mélyes, mint a lélegzés. Oly spontán, hogy „ne tehessünk” róla. Amikor azt mondja Jézus, szüntelenül imádkozzunk nem arra bíztat: találjatok ki célravezető módszereket (pláne praktikákat!), amelyekkel kordában tartjátok elka­landozásra mindig hajlamos szíveteket s ajkatokat. Jézus életszerű hitet, a hitnek mintegy a testi jelenléthez hason­lítható természetességét, bensőnkben az örökös istenje­­gyességet kívánja. Vagyis egységet, eltávolodást a testi­lelki, anyagi-szellemi, evilági-túli, profán-szakrális kettős­ségtől; olyan Apa gyermeke az ember, aki mindeneknek, nemcsak ennek­ annak ura. Ha ezt megvalósíthatatlannak tartjuk, akkor azt is, hogy legyünk tökéletesek. Boldog emlékű Belon Gellért szerint a szüntelen imád­ság „­valami olyasmi”, mondta, „mint mikor alászáll az emberben az a fajta békesség, melyet isteniesnek kell mondanunk, és ott mindent betakar, beföd”. Ilyenkor már nem is kell keresgélni a szavakat. Olyanokká válnak, mint a sóhajtások. A lélek gondol az emberben, ő szól, sóhajt, imád és soha nem mellőzi az embert, akivel egy, nem rendeli alá őt önmagában. Az ember az, aki meg-megfe­­ledkezik önmagáról. Az imádkozó imádság ,az emberben örökké megváltoztathatatlan módon Istenre szegeződik. Ó, Isten, aki szüntelenül teremti az ember létét, tudja, hogy az emberségéből következnek a gondolatai, a kérdései, a kételyei, az aggodalmai és örömei, a tettei, életének üres­ségei és sűrűségei; nincs ezeken mit szégyellni. Ezek csak az övéi. De belső világossága Istentől való. Vele válik érthetővé, hogy amit az ember csak a magáé­nak gondol, mégis az Atyáé is. Az emberrel egységbe lé­pi; Isten (annak ellenére, hogy őt illeti minden) még ma­gasabb fokra hevíti, még határozottabb vonalakkal írja körül az ember szuverenitását, így imádkozik az ember, s minél mélyebbre merül Istenében, annál önállóbb. Ezért az imádság a belső ,ember csöndes és győzelemmel kecseg­tető szabadságharca — önmaga fölött. Minden az emberé, de az ember és mindene Istené. Ezért az a puszta tény, hogy él az ember, a legszebb imádság lehet. ------­ Epifánia, az Úr megjelenése ünnepe hosszú időn át húsvét után egyik legnagyobb ünnepe volt a kereszténységnek, főleg a keleti egyházaknak. Jézus Krisz­tus test szerinti születésénél (ka­rácsonynál) előbb kezdték ünne­pelni az ősegyházban a Megváltó eljövetelének, vagyis Isten Fia megjelenésének ünnepét. Minde­nek előtt Izajás próféta könyvé­nek ígérete lebegett szemük előtt: „Mondjátok a csüggedt szí­­vűeknek: Bátorság! Ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizes­sen. Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Ak­kor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ug­rándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve uj­jongva ujjong. Mert vizek fakad­nak a pusztában, folyóvizek a si­vatagban. A száraz vidék tóvá változik, a szomjas föld vizek forrásává. A sakálok egykori la­kóhelyén zöldelő fű és nád te­rem. És egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fogják hívni: a szentek útja” (Jz 35,4—8). Csodá­latos jövendölés ez, mely a vá­lasztott népet életben tartotta, s melynek megvalósulásáért év­századok imádkoztak. S maga Jé­zus, az Isten Fia, amikor a ná­záreti zsinagógából útnak indul hivatása szerint hirdetni Isten könyörülő jóságá­t, erre a jöven­dölésre hivatkozik, íme, itt van az idő, a prófécia beteljesedése az ő személyében. Az ünnep­ tartalmának az igazi „születésnapja” tehát ez a kije­lentés, amely hitelesíti Izajás sza­vainak beteljesedését: „Maga az Isten jön el”. Vége az előképek­ben és szimbólumokban való üze­neteknek, vége a jövendölések­nek és ígéreteknek, vezérek uta­lásainak és előfutárok hirdetései­nek, mert beteljesedett a legfőbb megváltás-ígéret. Maga az Isten jött el Jézus Krisztusban, hogy megszabadítsa a benne hívőket a haláltól és kimentse őket a bűn rabságából. Az Isten hűségének az ünnepe is ez az ünnep: bízni lehet az Istenben, az ő ígéretei­ben. A többi tartalmi motívum, amely a későbbi századokban kapcsolódott epifánia ünnepének jelentéséhez, mind a lényeg ki­emelését, a megjelenés valóságát és igazságát szolgálta. A napke­leti bölcsek hitének és eljövete­lének a története is azt bizonyí­totta: Íme, akik hittek az isteni jelekben és jövendölésekben, el­jutottak a Megváltó Istenhez minden világi, heródesi agyafúrt ravaszság ellenére. Érdemes hin­ni, érdemes remélni Istenben! Később az ünnephez tartozott Jé­zus megkeresztelkedésének a tör­ténete is (amelynek emlékére ke­resztvíz szentelés is volt!), ez is a megjelenés-motívumot húzta alá: ahogyan Jézus hitelesítette Izajás szavait, úgy hitelesítette az Atya és a Szentlélek Jézus isteni mivoltát,­­ azaz istenfiúságát a megkeresztelkedés alkalmával. Ebből a tényből aztán a követ­keztetések végtelen sora keletke­zett: Jézus istenfiúsága igazolta a mi fogadott fiúságunkat. A mi keresztségünk pedig beteljesíti Izajás jövendölésének azt a sza­kaszát, amelyet kevésszer szoktak emlegetni, pedig a krisztusi lelki élet alapszabályainak egyik leg­fontosabb mondata: „Egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fog­ják hívni: a szentek útja.” Az emberi szentség forrását tehát Krisztus emberségében kell ke­resnünk, aki emberi testben és természetben jelent meg, hogy felemelje gyarló emberi termé­szetünket az életszentség magas­latára. Az epifánia ünnepének jelentése szerint mindnyájan er­re az életszentségre vagyunk hi­vatottak. Csanád Béla Maga az Isten jön el VASADI PÉTER !-----------------------------------------------------------------------------------------------------------­_______________________________________________________________________/ Ojfmfa 3

Next