Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)
1990-01-07 / 1. (2269.) szám
f vonatk valóraA loma” W?' BW FPál ap note BÉKÉS GELLÉRT A gyermek Jézus •• •• az örömhíre Van, aki gyermekmesének tartja, mások, éppen esikezőleg, pontos életrajzi adatokat olvasnak ki be“ Lukács evangéliumának első két fejezete, a Jézus amekkoráról elmondottak történeti hitelessége manta tárgya. Pedig ennek a két fejezetnek, amit igelium infantiae néven emlegetnek — azzal it, amit a Máté evangélium első két fejezete elit — sajátos szerepe van a karácsonyi misztérium megértésében. Éppen ezért a gondolkodó keresztudni szeretné, hogy mi is ezeknek a történetekaz isteni üzenet. AZ ELSŐ, amit meg kell gondolnunk az, hogy magknak az evangélistáknak nem az volt a szándékuk, úgy a mai értelemben megírják Jézus életrajzát, az evangéliumok egészen sajátos irodalmi műfajt aratnak, mert arról az örömhírről (eu-aggelion) szólnak, hogy Isten Jézus által végbevitte üdvözítésünk művét. Nem szándékuk, hogy részletesen tájékoztassanak Jézus életének eseményeiről. Csak azokat választják ki, amelyek céljuknak megfelelnek, amelyek alkalmasak arra, hogy közvetítsék az isteni üdvösség örömhírét. Ezért nem úgy kell olvasnunk azokat, mint mai értelemben vett történeti életrajzokat, hanem mint a Jézusban beteljesült üdvösség vallási iratait. A MÁSODIK meggondolandó magára a „gyermekség evangéliumára” vonatkozik. Mivel Márk és János evangéliumában erről nincsen szó, úgy tűnhet, hogy üdvösségünk dolgában nincs is jelentősége. Pedig, a húsvéti eseményekről szóló elbeszéléseknek, ezeknek a történeteknek is sajátos üdvösségtörténeti jelentőségük van. Hívő és gondolkodó ember ezekben is felismeri az isteni üzenetet. MIÉRT BESZÉL MÁTÉ Jézus születéséről és gyermekkorának bizonyos eseményeiről? Szakemberek közt általános vélemény, hogy Máté zsidókhoz intézte az üdvösség örömhírét. Valószínűleg a római birodalom keleti tartományainak városaiban, főleg az Antiochiában élő zsidóknak írta evangéliumát. Mi érdekelhette leginkább a zsidó olvasót Jézussal kapcsolatban? Nyilvánvalóan az, hogy a Bibliában, főleg a prófétai iratokban olvasható messiási ígéretek beteljesültek-e Jézusban, és hogyan. Ezért Máté a hangsúlyt a messiási jövendölések beteljesülésére teszi és pontosan azt emeli ki, ami újdonság ebben az örömhírben: a Messiás kettős eredetét. Egyfelől ugyanis Jézus nemzetségtáblája közlésével azt bizonyítja, hogy a jövendöléseknek megfelelően Dávid király családjából származik (1,1—17), másfelől József zavarba jöttével kapcsolatban azt mondja el, hogy Jézusnak, a Messiásnak nincsen földi atyja, mert Istentől jön és emberi mivoltában, Mária méhében a Szentlélek alkotása (1,18—25). Ebben az értelemben írja, hogy beteljesedett, amit Izajás próféta jövendölt: „íme a Szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmanuel (Isten velünk) lesz a neve." Különben az a két esemény — a napkeleti bölcsek látogatása, valamint a Szentcsalád menekülése. Egyiptomba és a betlehemi gyermekgyilkosság — amiről még Máténál olvashatunk, szintén a prófétai jövendölések beteljesülésére vonatkozik. Isten üdvözítő ígérete Jézus születésével valóra vált. Ennek örömhíre a „gyermekség evangéa”: az újszülött Messiással velünk az Isten, z örömhír még teljesebb mértékben bontakozik akács evangéliumában. A harmadik evangélista, ál apostol tanítványa, már a hellénista világ népeinek, s nem a zsidó hagyományokban élőknek ír. Evangéliumának első két fejezete azonban stílusában mégis hűségesebben követi az ószövetségi kifejezésmódot, mint a további fejezetek. Valószínűleg azért, mert anyagát zsidó forrásból, feltehetően a jeruzsálemi első keresztény közösség elbeszéléseiből merítette. Maguk az elbeszélések is erősen kapcsolódnak Jeruzsálemhez és lényegükben azt mutatják be, hogyan jelent meg Krisztus népe körében és Isten szent templomában, hogy valóra váltsa népének egyetemes prófétai küldetését: azt, hogy az egész emberiség Üdvözítője legyen. Mária angyali üdvözlésétől kezdve Keresztelő Szent Jánosnak és magának Jézusnak születésén keresztül egészen a Gyermek bemutatásáig a jeruzsálemi templomban, és az ifjú korba lépő tizenkét éves Jézus templomban történt fellépéséig ez az epifánia, az Üdvözítő fokozatos megnyilvánulása népe körében és az ószövetségi vallás központjában — ez az elbeszélések lényegbeli tartalma. ÁM ÚGY TŰNIK, hogy mindez Lukács evangélista szemében prófétai jelentőségűvé növekszik, mert képszerű kifejezése annak, hogy Isten üdvözítő szeretete Jézus születése által személyesen megjelent az emberiség életében. Az akkori zsidó nép hívő maradékának képviselői: Mária és Erzsébet, a Keresztelő és a pásztorok, Simeon és Anna hittel fogadják, mert felismerik benne Azt, akire a népek várnak, akit az Isten üdvösségünkre rendelt, „világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népének, Izraelnek.” Így áll előttünk a „gyermekség evangéliuma” teljes üdvösségtörténeti jelentőségében, mert hídként vezet az Ószövetség Messiást váró üdvösségi rendjéből a Jézusban kibontakozó újszövetségi üdvösség felé. Az isteni üzenet végül is Lukácsnál még ha egyetemesebb értelemben is, de ugyanaz, mint Máténál: az újszülött Messiással Isten valóra váltja az ember üdvözítését. Életünk KRISZTUS LELKISÉG Végy minket gondjaidba • Látod Uram, hová vezet az a „szabadságharc”, amelyet ellened vívnak az emberek? Szürkeséghez, kiüresedéshez, gyűlölethez, gyilkossághoz, öngyilkossághoz. Látod, mire használják az emberek értelmüket, látod az akaraterő hiányát, a megroppant nádat és a már füstölgő, kialvóban lévő mécsbelet. Látod, Uram, mi mindenre visszaemlékeznek az emberek, de elfelejtenek Téged. Elfelejtenek hálát adni. Odaadom a szabadságot, írásod mindig figyelmeztessen: „Testvérek, a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak.” Adj erőt, hogy teljesen és tökéletesen megvalósítsuk a Te akaratodat. Bűneinkre és törvényszegésünkre Te többé nem emlékezel, segíts, hogy minden jót megjegyezzünk, de felejtsünk el minden sérelmet. „Mindazt, amim van és ami vagyok, Te adtad, ingyen, Visszaadok, Uram, visszaadok Egyszerre, mindent.” Görcsösen ökölbe szorulnak a kezek, nem adok senkinek semmit. Istennek sem vagyok adósa. Én szerettem, kezem munkája, verítékem tapad hozzá... Én szenvedtem meg érte... S felépülnek a házak, amelyekben egyetlen zug sem a Tied. Felnőnek emberek, és szívükben nem jut hely számodra. S ezek a házak nem omlanak össze, de a szívek kiüresednek, „a tudomány elenyészik”. „Legyen fölöttük korláttalan úr Rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékodul: Szeretnem Téged.” A világ már elfelejtette, hogy Te vagy „az ég és a föld Ura”. Szavad nem sokat számít. Törvénytábláidat összetörték, Veled dacolva építettek fel egy társadalmat, égig érő tornyot, „édes”igádat lerázták magukról. Most újból érvényesüljön szavad, uralkodjék irgalmad, szereteted. Add, hogy mindig szeresselek, mindent szeretetből tegyek, ahogyan Szent Pál biztat: „Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Űr ügyéért való fáradozástok nem hiábavaló.” „Csak a szeretet maradjon enyém, A kegyelemmel, S minden, de minden gazdagság enyém. Más semmi nem kell” A gazdagságra felkapják az emberek a fejüket. Hol bálványimádó módon, hol irigykedve, hol törtetve, hol pazarolva. Mégis szegények. „Kegyelemmel teljes” Mária, add, hogy tudjunk örülni a kegyelemnek, hogy akegyelem irányítsa életünket, szívünk ujjongjon a megváltó Istenben. Irgalmad kísérje nemzedékről nemzedékre az istenfélőket. Törd össze gőgünket, és ha alázatosak tudtunk lenni, emelj föl. Adj ennünk, ha éhezünk. A gazdagokat figyelmeztesd, hogy kiüresedik a lelkük, ha nem adnak gazdagságukból. Végy minket gondjaidba! Gyűrű Géza „Hogy egyek legyenek” A pápa januári imaszándéka Imádkozzunk, hogy a katolikus egyház és az anglikán közösség párbeszéde előmozdítsa a keresztények egységét. A Szentatya gyakran felhívja a figyelmünket, hogy a keresztény egység ügye nem csupán egy a sok közül. Valamennyi keresztény kötelessége, hogy imádkozzék és munkálkodjék érte. Nem az emberi szempontok miatt, vagy mert egyházszervezetileg ez jó lenne, hanem mert Urunk Jézus Krisztus is utolsó estéjén könyörgött tanítványai egységéért. Ez adott gyújtóerőt a katolikus—anglikán párbeszédnek, amikor VI. Pál és Ramsey, Canterbury-i érsek 1966-ban beszélgetést folytattak a két közösség nevében. Maga Krisztus akarja egyházának látható egységét. Amikor a jelenlegi pápa történelmi zarándoklatán betért az anglikán főtemplomba 1982-ben, majd 1989 szeptemberének végén. S amikor a Canterbury-i érsek Rómában visszaadta a látogatást, mindkét esetben Jézus Krisztusnak ezt a személyes kívánságát idézték fel. Az eddig elért eredmények biztatóak: a pápa angliai látogatásának évében az első anglikán—katolikus bizottság nyilvánosságra hozta tárgyalásainak eredményét. Eszerint egyetértés jött létre az Eucharisztia, az egyházban meglevő szolgálatok, a papszentelés és a tekintély kérdésére vonatkozóan. A pápa és a Canterbury-i érsek által létrehozott második közös bizottság szintén kiadott egy nyilatkozatot az üdvösség és az egyház kérdéséről, s előkészületben van egy újabb, az egyházról és a közösségről. A Lambeth-konferencia 1988-ban az első bizottsági dokumentumra kedvezően válaszolt. Kijelentették, hogy az Eucharisztiában és a szolgálatokban megegyeznek a katolikus és az anglikán teológusok. Elfogadták, hogy az egyházi tekintélyről szóló nyilatkozatok alapot képeznek a párbeszéd folytatására Róma püspökének egyetemes elsőbbsége kérdéséről. A hivatalos katolikus válasz még nem jelent meg, legalábbis 1989 áprilisáig nem. Ám a Hittani Kongregáció tett már néhány észrevételt, és a Keresztények Egységének Titkársága az első dokumentummal kapcsolatban kérte a püspöki konferenciák véleményét. Felelőtlenség lenne abbahagyni a további útkeresést a megegyezésre. Nincs jogunk behunyni a szemünket az egység sürgetésének isteni követelménye előtt. Bár nem látjuk az út végét, folytatnunk kell az imát és munkát a Krisztus akarta egységért. Az imádság AZ IMÁDSÁG — legtágabb értelmében — olyan kellene, hogy legyen bennünk, mint az én-érzet, olyan személyes, mint a lélegzés. Oly spontán, hogy „ne tehessünk” róla. Amikor azt mondja Jézus, szüntelenül imádkozzunk nem arra bíztat: találjatok ki célravezető módszereket (pláne praktikákat!), amelyekkel kordában tartjátok elkalandozásra mindig hajlamos szíveteket s ajkatokat. Jézus életszerű hitet, a hitnek mintegy a testi jelenléthez hasonlítható természetességét, bensőnkben az örökös istenjegyességet kívánja. Vagyis egységet, eltávolodást a testilelki, anyagi-szellemi, evilági-túli, profán-szakrális kettősségtől; olyan Apa gyermeke az ember, aki mindeneknek, nemcsak ennek annak ura. Ha ezt megvalósíthatatlannak tartjuk, akkor azt is, hogy legyünk tökéletesek. Boldog emlékű Belon Gellért szerint a szüntelen imádság „valami olyasmi”, mondta, „mint mikor alászáll az emberben az a fajta békesség, melyet isteniesnek kell mondanunk, és ott mindent betakar, beföd”. Ilyenkor már nem is kell keresgélni a szavakat. Olyanokká válnak, mint a sóhajtások. A lélek gondol az emberben, ő szól, sóhajt, imád és soha nem mellőzi az embert, akivel egy, nem rendeli alá őt önmagában. Az ember az, aki meg-megfeledkezik önmagáról. Az imádkozó imádság ,az emberben örökké megváltoztathatatlan módon Istenre szegeződik. Ó, Isten, aki szüntelenül teremti az ember létét, tudja, hogy az emberségéből következnek a gondolatai, a kérdései, a kételyei, az aggodalmai és örömei, a tettei, életének ürességei és sűrűségei; nincs ezeken mit szégyellni. Ezek csak az övéi. De belső világossága Istentől való. Vele válik érthetővé, hogy amit az ember csak a magáénak gondol, mégis az Atyáé is. Az emberrel egységbe lépi; Isten (annak ellenére, hogy őt illeti minden) még magasabb fokra hevíti, még határozottabb vonalakkal írja körül az ember szuverenitását, így imádkozik az ember, s minél mélyebbre merül Istenében, annál önállóbb. Ezért az imádság a belső ,ember csöndes és győzelemmel kecsegtető szabadságharca — önmaga fölött. Minden az emberé, de az ember és mindene Istené. Ezért az a puszta tény, hogy él az ember, a legszebb imádság lehet. ------ Epifánia, az Úr megjelenése ünnepe hosszú időn át húsvét után egyik legnagyobb ünnepe volt a kereszténységnek, főleg a keleti egyházaknak. Jézus Krisztus test szerinti születésénél (karácsonynál) előbb kezdték ünnepelni az ősegyházban a Megváltó eljövetelének, vagyis Isten Fia megjelenésének ünnepét. Mindenek előtt Izajás próféta könyvének ígérete lebegett szemük előtt: „Mondjátok a csüggedt szívűeknek: Bátorság! Ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. Mert vizek fakadnak a pusztában, folyóvizek a sivatagban. A száraz vidék tóvá változik, a szomjas föld vizek forrásává. A sakálok egykori lakóhelyén zöldelő fű és nád terem. És egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fogják hívni: a szentek útja” (Jz 35,4—8). Csodálatos jövendölés ez, mely a választott népet életben tartotta, s melynek megvalósulásáért évszázadok imádkoztak. S maga Jézus, az Isten Fia, amikor a názáreti zsinagógából útnak indul hivatása szerint hirdetni Isten könyörülő jóságát, erre a jövendölésre hivatkozik, íme, itt van az idő, a prófécia beteljesedése az ő személyében. Az ünnep tartalmának az igazi „születésnapja” tehát ez a kijelentés, amely hitelesíti Izajás szavainak beteljesedését: „Maga az Isten jön el”. Vége az előképekben és szimbólumokban való üzeneteknek, vége a jövendöléseknek és ígéreteknek, vezérek utalásainak és előfutárok hirdetéseinek, mert beteljesedett a legfőbb megváltás-ígéret. Maga az Isten jött el Jézus Krisztusban, hogy megszabadítsa a benne hívőket a haláltól és kimentse őket a bűn rabságából. Az Isten hűségének az ünnepe is ez az ünnep: bízni lehet az Istenben, az ő ígéreteiben. A többi tartalmi motívum, amely a későbbi századokban kapcsolódott epifánia ünnepének jelentéséhez, mind a lényeg kiemelését, a megjelenés valóságát és igazságát szolgálta. A napkeleti bölcsek hitének és eljövetelének a története is azt bizonyította: Íme, akik hittek az isteni jelekben és jövendölésekben, eljutottak a Megváltó Istenhez minden világi, heródesi agyafúrt ravaszság ellenére. Érdemes hinni, érdemes remélni Istenben! Később az ünnephez tartozott Jézus megkeresztelkedésének a története is (amelynek emlékére keresztvíz szentelés is volt!), ez is a megjelenés-motívumot húzta alá: ahogyan Jézus hitelesítette Izajás szavait, úgy hitelesítette az Atya és a Szentlélek Jézus isteni mivoltát, azaz istenfiúságát a megkeresztelkedés alkalmával. Ebből a tényből aztán a következtetések végtelen sora keletkezett: Jézus istenfiúsága igazolta a mi fogadott fiúságunkat. A mi keresztségünk pedig beteljesíti Izajás jövendölésének azt a szakaszát, amelyet kevésszer szoktak emlegetni, pedig a krisztusi lelki élet alapszabályainak egyik legfontosabb mondata: „Egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fogják hívni: a szentek útja.” Az emberi szentség forrását tehát Krisztus emberségében kell keresnünk, aki emberi testben és természetben jelent meg, hogy felemelje gyarló emberi természetünket az életszentség magaslatára. Az epifánia ünnepének jelentése szerint mindnyájan erre az életszentségre vagyunk hivatottak. Csanád Béla Maga az Isten jön el VASADI PÉTER !-----------------------------------------------------------------------------------------------------------_______________________________________________________________________/ Ojfmfa 3