Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)

1992-11-22 / 47. (2313.) szám

---------------------------------------------------------------------------­ KALÁSZ MÁRTON: Költészet ma is röpültél a kerek dobozban körbe-körbe — kertben mátyásmadár kísérte­te bent hangtalanul,­­ a mindig szokott rikoltozással szorongva-pihegve súrolni a kemény falat, kívül csőrrel ütik, ott bent te ki vagy, te ki vagy „ennyi volt újra ma reggeli álmom”, mondod: „ennyi töredék hasonlatom” mondod, lapulsz, végül a födelet nyithatják egy pillanat múlva rólad — már fényt ért a titok itt egy kupac ült szegetten, esetten éveken át röpülni hallott madár —­madár-alakkal, így szárnytalanul FAZEKAS KATALIN: Ne félj! Te csontkalodába szorított üstökös csillag, kinek húsa és vére még lüktet itt a vasbeton­ rengeteg szélén, lélegzeted felszakítja a sűrűre forrt némaságot és mint forrás szivárog a kövek repedésén, ne félj, ez már Dávid könnye szemedben. NÉMETH ISTVÁN PÉTER: Szent Alajos a pápai várkertben — ezerkilencszázhetvenes évek — Az őszi pad is magányos hát még ő a kölyök ki alkonyaiig e parkban ücsörög AZ ÉJ LEHULLÓ--------­egészen beledöbbent platánok vetkőzik a mennyei lányok megunt kék iskolaköpenyt Csak ül a tűlevelűek alatt gyerekfélelmét kinőtte pulcsiját vállba feje hanyatló Nap fele rándul akárha fegyenc szive fölé volna tetoválva .___________________________________________ KRITIKA Czigány György: Három gyertya (Babits Kiadó) A többszólamú lét sokszínűsége, az ember helyke­resése és a művészetek primér fontossága csendül meg Czigány György új verseskötetében. A Három gyertya újabb horizontális kitágulást jelent az ismert művészember lírai életművében. Ez a finom áttételek­ből szőtt, s az asszociációk követhető nyomvonalát jól érzékeltető poézis sok mindenre ráébreszti az embert, ami „rejtve van" mindennapi életünkben. Lator Lász­ló találóan mutatott rá e kötet irodalmi bemutatója so­rán arra, hogy Czigány elindít egy belső élményre utaló, lapidáris sort és „egészen másutt” folytatja és zárja le a verset. Valóban, ami a különböző fázisok kö­zött munkálkodik és „dobog”, az a költő szuverén, ér­zésekből és gondolatokból táplálkozó, sajátos világa. Rendkívül érdekes, hogy a társművészetek nagy ér­tője, Czigány György mennyire nem él a puszta „ze­nei hatásokkal”, a vers melódiájának és ritmusának öncélú alkalmazásával. És az összhatás mégis zenei „elemek” jelenlétére is utal, ám mindezt egy tudatos komponista foglalja szigorú „összhangzattani” rend­szerbe. A címadó vers megkapó családi idilljétől a tágas Eu­rópa egy-egy élményt adó helyének, tájának, hiteles fölvillantásán át a meditatív (gyakran immanensen keresztény eredetű) versekig széles hidat ácsol a költő a világban ezzel az értékes, új kötetével. Vékey Tamás: Én Uram és én Istenem . (Bp. Déli Református Egyház kiadása) A Tamás apostoltól kölcsönzött köteteim már ponto­san orientálja az olvasót a kötet kifejezetten vallásos élményt és világnézetet tükröző világáról. Vékey Ta­más versei az Új Ember hasábjain hosszú évek óta jól ismertek. Az elmélyült lelkész-költő spirituális költe­ményei hathatós segítséget jelentenek az evangelizá­­lás nagy munkájában, s ezáltal közelebb viszik az ol­vasót ahhoz a felfogáshoz, mely az istenszeretet belső élményét és a kegyelem csodáját kívánja primér mó­don elmélyíteni az emberekben. Az „irgalom ragyogtatását” kérő poéta a lét legfon­tosabb kérdéseit veti föl tömör, feszes soraiban. A líra egyáltalában nem öncélú megnyilatkozás nála, hanem teljes azonosulás a keresztény szemlélettel. Örvendetes, hogy a kötet második felében néhány olyan verset találunk, mely a haza sorsáért aggódó lí­rikus spontán érzelmeiről vall. A „nemzet” fogalma s a munkálkodás érte korántsem káros mellékzöngék­­kel jelentkező program, hanem a reformkori költőkre emlékeztető, életet formáló igény. szeghalmi KULTÚRA Jegyzet a hétről A „hős szeretet" szentje Meglehetősen gyakran énekeljük a Szent Vagy Uram­ból az „Isten hazán­kért” kezdetű éneket. Nem tudom, ki hogy van vele, én meglehetősen ritkán gondolkodom énekeink szövegéről, talán azért sem, mert belém vésődött a régi fi­gyelmeztetés: aki szépen énekel, imádko­zik. Igyekszem hát szépen énekelni, bár ahogy az ember öregszik, ez nem mindig sikerül. De a „hős szeretet” jelzős szerkezet, amelyet Szent Erzsébet jellemzéséül mond az ének szerzője, mindig megállás­ra késztet. Milyen is az a „hős szeretet”? Nem Szent Erzsébeté, hiszen azt ismer­jük, bárki végigolvassa életrajzait, azon­nal megérzi, hogy akkor és ott valóban hősies fokon gyakorolta a szeretetet. Nyil­ván ezért is emelik ki épp e készségét oly jól ismert kedves legendái, s ennek­­külön­féle feldolgozásait szemlélhetjük az őt áb­rázoló oltárképeken, freskókon, festmé­nyeken. Néhány évtizeddel ezelőtt valóságos profanizálási hullám söpört végig Euró­pán: még azokban a szentekben is kétel­kedni kezdtek, akiknek történeti hitelé­hez, tetteihez kétség sem férhetett. Hasz­na semmi sem volt e törekvéseknek, kára annál több, hiszen ismét sikerült csökken­teni általa a példaképek, az ösztönző, pél­daadó személyiségek számát és kisugár­zását. Szerencsére Szent Erzsébet kultu­sza annyira élő, annyira beleivódott a nemzeti tudatba, s egyházunk vezetői is annyiszor idézték, mint a „szent magyar­ság” egyik legszebb jelképét, hogy emlé­kezetét nem kezdhették ki, része maradt történelmi tudatunknak is, imádságos éle­tünknek is. Persze akkor sáfárkodnánk igazán jól és hitelesen örökségével, ha a magunk szerényebbre szabott lehetőségei között, az övénél lényegesen szerényebb és csak pislákoló hittel ugyan, de mi is ápolnánk, netán fejlesztenénk magunkban ezt a „hős szeretetet”. Már csak azért is, mert nekünk és környezetünknek ugyancsak nagy szüksége volna rá. Gondoljuk csak el: egy mai Szent Er­zsébetnek mennyi feladata lenne! Hány és hány elesettel, szegénnyel, számkive­tettel gyakorolhatná csodálatra méltó jóté­konyságát! Hányan vannak, akiknek ar­cáról letörölhetné a nyomorúság megalá­zó könnyeit! Mily sokan volnának, akik csak azért fognák körül ruhája szegélyét simogatva, hogy meghallgassa őket, hogy szelíd mosolya sugárkörében kibeszélhes­sék magukat, és így találjanak megnyug­vást. Talán profanizáló a megfogalmazásom, de Szent Erzsébet számomra azért is pél­damutató szent, mert mindig volt türelme, hogy idejét másokkal megossza. Már-már közhely olyasmit mondogatni, hogy roha­nó korban élünk. Érdemes azonban meg­figyelnünk, hogy e rohanó kor szentjei is okosan gazdálkodnak idejükkel, sosem lo­holnak el a rászorulók mellett, sosem mondják: nem érek rá, nincs időm meg­hallgatni a panaszodat! Segíthetünk egyáltalán bárkin, ha azt sem tudjuk, mi bántja? Szent Erzsébet azt bizonyítja itt és most is, hogy az idő nem a változások üres egy­másutánja, hanem sok egyéb mellett em­beri tényező. Emberséggel kell megtölte­nünk, ez megszentelésének egyik nagy­szerű lehetősége. Lehet, hogy ma már eh­hez is hősiesség kell? Ha igen, hát gyako­roljuk a hősiességnek ezt a formáját. Alig­hanem keresztényibb a szeretet hősének lenni, mint a háborúénak. „Szent Erzsébetből hős szeretet árad.” De jó, de szép volna, ha ez az áradás ben­nünket is magával ragadna, s átlényegíte­­né gyarló emberi valónkat! (v. 1.) SIMONE MARTINI: MAGYARORSZÁGI SZENT ERZSÉBET (RÉSZLET) ASSZISZI SZENT FERENC BAZILIKA M­ontreal a francia Kanada (Qué­bec) legnagyobb városa. Az Eu­rópából érkező utas szinte ottho­nosan érezheti magát benne. Európai jel­legű városkép, helyenként valósággal pá­­rizsias utcák fogadják: franciás kisven­déglők, a MacGill egyetem angol college­­okra emlékeztető vörös téglás épületei. És persze magyarok, az észak-amerikai kon­tinens egyik legnagyobb és legmozgalma­sabb magyar központja a francia—angol nagyvárosban. Régi barátaim is élnek itt. Az egyik legrégebbi és leghűségesebb: Tarczay Géza. Vele még 1950 őszén kerül­tünk össze a régi piarista gimnáziumban, együtt vettünk részt a nem egészen hiva­talos, mondhatnám így is: „földalatti” pia­rista cserkészmozgalomban, nagy csónak­­túrákon és biciklikirándulásokon. Géza az ötvenhatos forradalom leverése után Ka­nadába menekült, s most jó hírű mérnöki irodája van. Bejárta a világot, s ha szerét ejtheti, mindig megáll Budapesten — Montreal és Dacca vagy Johannesburg között. Együtt látogattunk el a montreali Ma­gyarok Nagyasszonya plébániára, ahová — miután előző este a református egyház­­község gyülekezeti termében tartottam előadást — ebédre voltam hivatalos. A ró­mai katolikus magyar missziót, később egyházközséget még 1928-ban alapította meg Hédhi Jeromos ferences atya. A templomépítés műve egy francia lel­kész, Henri Gaboury nevéhez fűződik, 1934-ben épült fel az első magyar istenhá­za, majd 1962-ben a nagyobb, modern, harangtornyos második. Építését az öt­venhatos emigránsok kezdeményezték, s a kanadai francia egyházkormányzat­tá­ Amerikában IV. Montreali magyar jezsuiták mogatta. Ebben az időben Horváth Mik­lós OFM volt a montreali magyarok nép­szerű lelki vezetője, majd szerviták követ­keztek a sorban: Hajdusik Tarzicius és Dely Bruno. A hetvenes évek közepén az ő küldeté­süket vitték tovább a magyar jezsuiták, kezdetben Chilla Raymund, majd három Chiléből Kanadába telepedett jezsuita pá­ter: Deák Ferenc, Csókay Károly és Bó­­day Jenő. Mindhármójuk élete­ sorsa való­ságos „papi kaland”. Csókay atya Magyaróváron nőtt fel, a budapesti termé­szettudományi karon szerzett vegyészi ké­pesítést. 1949-ben elhagyta Magyarorszá­got, egy évvel később lépett a Jézus Tár­saság soraiba. Belgiumban és Spanyolor­szágban végezte tanulmányait, Loyolában szentelték fel, Chilében missziós lelkész­ként dolgozott, a többi között bányászok és a santiagói bádogváros szegényei kö­zött. A katonai diktatúra hatalomra jutá­sával kellett távoznia: kiállt híveinek em­beri jogai mellett. Most ő a montreali ma­gyar egyházközség plébánosa. Deák Ferenc Sopron vidékén nőtt fel, 1944-ben lépett a rendbe, 1949-ben mene­kült el az egyházüldözés elől, Feldkirch­­ben a jezsuita kollégium magistere lett. Később ő is Chilébe került, kollégiumi ta­nár, 1967 és 1975 között az antofagastai egyetemen francia irodalmat és valláskul­túrát tanított, egy időben börtönlelkész­ként is dolgozott. Montrealba kerülve ma­gyar iskolát szervezett, a menekültek tá­mogatásával foglalkozik. Bóday Jenő bu­dapesti, 1932-ben lett teológus, 1934-ben jezsuita. Később a KIOE (Keresztény Ipa­rosok Országos Egyesülete) lelkésze volt. 1950-ben távozott Belgiumba, majd Kana­dába. Torontóban, Reginában végzett missziós munkát, utóbb tíz esztendőn át Angliában lelkészkedett. A hetvenes évek elején a Bácskában (Jugoszláviában) nép­misszióval foglalkozott, 1979 óta hirdeti az igét Montrealban. Kaszap István (aki no­­víciustársa volt) szentté avatásának elő­mozdításán dolgozik, az eljárás vice-pos­­tujárata. Magyarországon is ismert, az Új Emberben jelentek meg írásai. A montreali magyar templom körül mozgalmas magyar élet zajlik. Az egyház­­községnek több száz tagja van, a két ma­gyar cserkészcsapat is — a Szent László és a Szent Margit — közel száz magyar fi­atalt tömörít. Megnéztem a magyar vasár­napi iskolát, a cserkészotthont, mindenütt példás rend, sok magyar könyv, magyar szentek és történelmi személyiségek arc­képei. A magyar jezsuiták — híven a rend hagyományaihoz — áldozatosan és ered­ményesen tesznek eleget nem könnyű küldetésüknek ebben a távoli magyar szellemi „végvárban”. Pomogáts Béla : Találkozás a holtakkal Tülkölés. Motorzúgás. Ajtócsapkodás. Dühödt ordítozás. A téren egyre többen. A forgalom las­sacskán reménytelenül leáll. Autósok ke­resnek elszántan parkolóhelyet, járókelők próbálkoznak átjutni a másik oldalra. Ha elég elszántak és erőszakosak, sikerül. Akad, aki lemondóan, megszégyenült arc­cal fordul vissza. Talán pár perc múlva. És egyre csak jönnek. Kavarog a tö­meg. Zsúfolt a tér. Lábakon tapadnak. Könyökök fúródnak oldalakba és gyom­rokba. Esernyők taszigálnak esernyőket a szomorúan szitáló esőben. Mindenütt sár. Lángosszag. Ez ma az árusok napja! A tér egyik ol­dalán a régiek. Körülöttük és előttük virá­gok, koszorúk. Ők mindig itt állnak. Talán csak az ártábláik lettek valamivel büsz­kébbek. Mellettük feltűntek a hívatlanok. Akik csak olykor-olykor ... Csak most... Távolabb pogácsák vigyorognak. Szem­telenül figyelik a gyűrűző forgatagot. Ők kerültek a középpontba ... Hátrébb a lángos követel helyet magá­nak ellentmondást nem tűrő szagával. Ember ember hátán a fokhagymaszag­ban. A tömeg a falakon belül sem oszlik. De kissé elcsöndesedett. Most halkan, méltó­sággal hullámzik. A szomorúság csöndje? Az emlékezésé? Vagy csak a kíváncsiságé? Megállunk egy sírnál. Letesszük a virá­got. Hallgatunk. Hang a hátunk mögül. „Segítsenek már rajtam, menekült va­gyok, adjanak pár forintot, az Isten fizesse meg...” Kétkedő arccal nyúlunk a zsebünkbe. A szégyen csendje borul ránk. Vajon ők mit gondolnak? Ők, odalent. Vagy inkább: odafent. Haragszanak? Szomorúak? „Most egy­szer kijönnek, aztán egy évig semmi.. Emlékeznek? Visszagondolnak az éle­tükre? Amikor még ők is ott gyűrődtek a forgatagban? Vagy csak mosolyognak? Elnézően és kissé szánakozva?. Lehet, hogy figyelmeztetnek? Mint Kas­sák sírfelirata: „Meghaltam, mi mást tehettem volna? Bocsássátok meg minden jóságomat.” m. m. 1992. november 22.

Next