Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)
1992-11-22 / 47. (2313.) szám
--------------------------------------------------------------------------- KALÁSZ MÁRTON: Költészet ma is röpültél a kerek dobozban körbe-körbe — kertben mátyásmadár kísértete bent hangtalanul, a mindig szokott rikoltozással szorongva-pihegve súrolni a kemény falat, kívül csőrrel ütik, ott bent te ki vagy, te ki vagy „ennyi volt újra ma reggeli álmom”, mondod: „ennyi töredék hasonlatom” mondod, lapulsz, végül a födelet nyithatják egy pillanat múlva rólad — már fényt ért a titok itt egy kupac ült szegetten, esetten éveken át röpülni hallott madár —madár-alakkal, így szárnytalanul FAZEKAS KATALIN: Ne félj! Te csontkalodába szorított üstökös csillag, kinek húsa és vére még lüktet itt a vasbeton rengeteg szélén, lélegzeted felszakítja a sűrűre forrt némaságot és mint forrás szivárog a kövek repedésén, ne félj, ez már Dávid könnye szemedben. NÉMETH ISTVÁN PÉTER: Szent Alajos a pápai várkertben — ezerkilencszázhetvenes évek — Az őszi pad is magányos hát még ő a kölyök ki alkonyaiig e parkban ücsörög AZ ÉJ LEHULLÓ--------egészen beledöbbent platánok vetkőzik a mennyei lányok megunt kék iskolaköpenyt Csak ül a tűlevelűek alatt gyerekfélelmét kinőtte pulcsiját vállba feje hanyatló Nap fele rándul akárha fegyenc szive fölé volna tetoválva .___________________________________________ KRITIKA Czigány György: Három gyertya (Babits Kiadó) A többszólamú lét sokszínűsége, az ember helykeresése és a művészetek primér fontossága csendül meg Czigány György új verseskötetében. A Három gyertya újabb horizontális kitágulást jelent az ismert művészember lírai életművében. Ez a finom áttételekből szőtt, s az asszociációk követhető nyomvonalát jól érzékeltető poézis sok mindenre ráébreszti az embert, ami „rejtve van" mindennapi életünkben. Lator László találóan mutatott rá e kötet irodalmi bemutatója során arra, hogy Czigány elindít egy belső élményre utaló, lapidáris sort és „egészen másutt” folytatja és zárja le a verset. Valóban, ami a különböző fázisok között munkálkodik és „dobog”, az a költő szuverén, érzésekből és gondolatokból táplálkozó, sajátos világa. Rendkívül érdekes, hogy a társművészetek nagy értője, Czigány György mennyire nem él a puszta „zenei hatásokkal”, a vers melódiájának és ritmusának öncélú alkalmazásával. És az összhatás mégis zenei „elemek” jelenlétére is utal, ám mindezt egy tudatos komponista foglalja szigorú „összhangzattani” rendszerbe. A címadó vers megkapó családi idilljétől a tágas Európa egy-egy élményt adó helyének, tájának, hiteles fölvillantásán át a meditatív (gyakran immanensen keresztény eredetű) versekig széles hidat ácsol a költő a világban ezzel az értékes, új kötetével. Vékey Tamás: Én Uram és én Istenem . (Bp. Déli Református Egyház kiadása) A Tamás apostoltól kölcsönzött köteteim már pontosan orientálja az olvasót a kötet kifejezetten vallásos élményt és világnézetet tükröző világáról. Vékey Tamás versei az Új Ember hasábjain hosszú évek óta jól ismertek. Az elmélyült lelkész-költő spirituális költeményei hathatós segítséget jelentenek az evangelizálás nagy munkájában, s ezáltal közelebb viszik az olvasót ahhoz a felfogáshoz, mely az istenszeretet belső élményét és a kegyelem csodáját kívánja primér módon elmélyíteni az emberekben. Az „irgalom ragyogtatását” kérő poéta a lét legfontosabb kérdéseit veti föl tömör, feszes soraiban. A líra egyáltalában nem öncélú megnyilatkozás nála, hanem teljes azonosulás a keresztény szemlélettel. Örvendetes, hogy a kötet második felében néhány olyan verset találunk, mely a haza sorsáért aggódó lírikus spontán érzelmeiről vall. A „nemzet” fogalma s a munkálkodás érte korántsem káros mellékzöngékkel jelentkező program, hanem a reformkori költőkre emlékeztető, életet formáló igény. szeghalmi KULTÚRA Jegyzet a hétről A „hős szeretet" szentje Meglehetősen gyakran énekeljük a Szent Vagy Uramból az „Isten hazánkért” kezdetű éneket. Nem tudom, ki hogy van vele, én meglehetősen ritkán gondolkodom énekeink szövegéről, talán azért sem, mert belém vésődött a régi figyelmeztetés: aki szépen énekel, imádkozik. Igyekszem hát szépen énekelni, bár ahogy az ember öregszik, ez nem mindig sikerül. De a „hős szeretet” jelzős szerkezet, amelyet Szent Erzsébet jellemzéséül mond az ének szerzője, mindig megállásra késztet. Milyen is az a „hős szeretet”? Nem Szent Erzsébeté, hiszen azt ismerjük, bárki végigolvassa életrajzait, azonnal megérzi, hogy akkor és ott valóban hősies fokon gyakorolta a szeretetet. Nyilván ezért is emelik ki épp e készségét oly jól ismert kedves legendái, s ennekkülönféle feldolgozásait szemlélhetjük az őt ábrázoló oltárképeken, freskókon, festményeken. Néhány évtizeddel ezelőtt valóságos profanizálási hullám söpört végig Európán: még azokban a szentekben is kételkedni kezdtek, akiknek történeti hiteléhez, tetteihez kétség sem férhetett. Haszna semmi sem volt e törekvéseknek, kára annál több, hiszen ismét sikerült csökkenteni általa a példaképek, az ösztönző, példaadó személyiségek számát és kisugárzását. Szerencsére Szent Erzsébet kultusza annyira élő, annyira beleivódott a nemzeti tudatba, s egyházunk vezetői is annyiszor idézték, mint a „szent magyarság” egyik legszebb jelképét, hogy emlékezetét nem kezdhették ki, része maradt történelmi tudatunknak is, imádságos életünknek is. Persze akkor sáfárkodnánk igazán jól és hitelesen örökségével, ha a magunk szerényebbre szabott lehetőségei között, az övénél lényegesen szerényebb és csak pislákoló hittel ugyan, de mi is ápolnánk, netán fejlesztenénk magunkban ezt a „hős szeretetet”. Már csak azért is, mert nekünk és környezetünknek ugyancsak nagy szüksége volna rá. Gondoljuk csak el: egy mai Szent Erzsébetnek mennyi feladata lenne! Hány és hány elesettel, szegénnyel, számkivetettel gyakorolhatná csodálatra méltó jótékonyságát! Hányan vannak, akiknek arcáról letörölhetné a nyomorúság megalázó könnyeit! Mily sokan volnának, akik csak azért fognák körül ruhája szegélyét simogatva, hogy meghallgassa őket, hogy szelíd mosolya sugárkörében kibeszélhessék magukat, és így találjanak megnyugvást. Talán profanizáló a megfogalmazásom, de Szent Erzsébet számomra azért is példamutató szent, mert mindig volt türelme, hogy idejét másokkal megossza. Már-már közhely olyasmit mondogatni, hogy rohanó korban élünk. Érdemes azonban megfigyelnünk, hogy e rohanó kor szentjei is okosan gazdálkodnak idejükkel, sosem loholnak el a rászorulók mellett, sosem mondják: nem érek rá, nincs időm meghallgatni a panaszodat! Segíthetünk egyáltalán bárkin, ha azt sem tudjuk, mi bántja? Szent Erzsébet azt bizonyítja itt és most is, hogy az idő nem a változások üres egymásutánja, hanem sok egyéb mellett emberi tényező. Emberséggel kell megtöltenünk, ez megszentelésének egyik nagyszerű lehetősége. Lehet, hogy ma már ehhez is hősiesség kell? Ha igen, hát gyakoroljuk a hősiességnek ezt a formáját. Alighanem keresztényibb a szeretet hősének lenni, mint a háborúénak. „Szent Erzsébetből hős szeretet árad.” De jó, de szép volna, ha ez az áradás bennünket is magával ragadna, s átlényegítené gyarló emberi valónkat! (v. 1.) SIMONE MARTINI: MAGYARORSZÁGI SZENT ERZSÉBET (RÉSZLET) ASSZISZI SZENT FERENC BAZILIKA Montreal a francia Kanada (Québec) legnagyobb városa. Az Európából érkező utas szinte otthonosan érezheti magát benne. Európai jellegű városkép, helyenként valósággal párizsias utcák fogadják: franciás kisvendéglők, a MacGill egyetem angol collegeokra emlékeztető vörös téglás épületei. És persze magyarok, az észak-amerikai kontinens egyik legnagyobb és legmozgalmasabb magyar központja a francia—angol nagyvárosban. Régi barátaim is élnek itt. Az egyik legrégebbi és leghűségesebb: Tarczay Géza. Vele még 1950 őszén kerültünk össze a régi piarista gimnáziumban, együtt vettünk részt a nem egészen hivatalos, mondhatnám így is: „földalatti” piarista cserkészmozgalomban, nagy csónaktúrákon és biciklikirándulásokon. Géza az ötvenhatos forradalom leverése után Kanadába menekült, s most jó hírű mérnöki irodája van. Bejárta a világot, s ha szerét ejtheti, mindig megáll Budapesten — Montreal és Dacca vagy Johannesburg között. Együtt látogattunk el a montreali Magyarok Nagyasszonya plébániára, ahová — miután előző este a református egyházközség gyülekezeti termében tartottam előadást — ebédre voltam hivatalos. A római katolikus magyar missziót, később egyházközséget még 1928-ban alapította meg Hédhi Jeromos ferences atya. A templomépítés műve egy francia lelkész, Henri Gaboury nevéhez fűződik, 1934-ben épült fel az első magyar istenháza, majd 1962-ben a nagyobb, modern, harangtornyos második. Építését az ötvenhatos emigránsok kezdeményezték, s a kanadai francia egyházkormányzattá Amerikában IV. Montreali magyar jezsuiták mogatta. Ebben az időben Horváth Miklós OFM volt a montreali magyarok népszerű lelki vezetője, majd szerviták következtek a sorban: Hajdusik Tarzicius és Dely Bruno. A hetvenes évek közepén az ő küldetésüket vitték tovább a magyar jezsuiták, kezdetben Chilla Raymund, majd három Chiléből Kanadába telepedett jezsuita páter: Deák Ferenc, Csókay Károly és Bóday Jenő. Mindhármójuk élete sorsa valóságos „papi kaland”. Csókay atya Magyaróváron nőtt fel, a budapesti természettudományi karon szerzett vegyészi képesítést. 1949-ben elhagyta Magyarországot, egy évvel később lépett a Jézus Társaság soraiba. Belgiumban és Spanyolországban végezte tanulmányait, Loyolában szentelték fel, Chilében missziós lelkészként dolgozott, a többi között bányászok és a santiagói bádogváros szegényei között. A katonai diktatúra hatalomra jutásával kellett távoznia: kiállt híveinek emberi jogai mellett. Most ő a montreali magyar egyházközség plébánosa. Deák Ferenc Sopron vidékén nőtt fel, 1944-ben lépett a rendbe, 1949-ben menekült el az egyházüldözés elől, Feldkirchben a jezsuita kollégium magistere lett. Később ő is Chilébe került, kollégiumi tanár, 1967 és 1975 között az antofagastai egyetemen francia irodalmat és valláskultúrát tanított, egy időben börtönlelkészként is dolgozott. Montrealba kerülve magyar iskolát szervezett, a menekültek támogatásával foglalkozik. Bóday Jenő budapesti, 1932-ben lett teológus, 1934-ben jezsuita. Később a KIOE (Keresztény Iparosok Országos Egyesülete) lelkésze volt. 1950-ben távozott Belgiumba, majd Kanadába. Torontóban, Reginában végzett missziós munkát, utóbb tíz esztendőn át Angliában lelkészkedett. A hetvenes évek elején a Bácskában (Jugoszláviában) népmisszióval foglalkozott, 1979 óta hirdeti az igét Montrealban. Kaszap István (aki novíciustársa volt) szentté avatásának előmozdításán dolgozik, az eljárás vice-postujárata. Magyarországon is ismert, az Új Emberben jelentek meg írásai. A montreali magyar templom körül mozgalmas magyar élet zajlik. Az egyházközségnek több száz tagja van, a két magyar cserkészcsapat is — a Szent László és a Szent Margit — közel száz magyar fiatalt tömörít. Megnéztem a magyar vasárnapi iskolát, a cserkészotthont, mindenütt példás rend, sok magyar könyv, magyar szentek és történelmi személyiségek arcképei. A magyar jezsuiták — híven a rend hagyományaihoz — áldozatosan és eredményesen tesznek eleget nem könnyű küldetésüknek ebben a távoli magyar szellemi „végvárban”. Pomogáts Béla : Találkozás a holtakkal Tülkölés. Motorzúgás. Ajtócsapkodás. Dühödt ordítozás. A téren egyre többen. A forgalom lassacskán reménytelenül leáll. Autósok keresnek elszántan parkolóhelyet, járókelők próbálkoznak átjutni a másik oldalra. Ha elég elszántak és erőszakosak, sikerül. Akad, aki lemondóan, megszégyenült arccal fordul vissza. Talán pár perc múlva. És egyre csak jönnek. Kavarog a tömeg. Zsúfolt a tér. Lábakon tapadnak. Könyökök fúródnak oldalakba és gyomrokba. Esernyők taszigálnak esernyőket a szomorúan szitáló esőben. Mindenütt sár. Lángosszag. Ez ma az árusok napja! A tér egyik oldalán a régiek. Körülöttük és előttük virágok, koszorúk. Ők mindig itt állnak. Talán csak az ártábláik lettek valamivel büszkébbek. Mellettük feltűntek a hívatlanok. Akik csak olykor-olykor ... Csak most... Távolabb pogácsák vigyorognak. Szemtelenül figyelik a gyűrűző forgatagot. Ők kerültek a középpontba ... Hátrébb a lángos követel helyet magának ellentmondást nem tűrő szagával. Ember ember hátán a fokhagymaszagban. A tömeg a falakon belül sem oszlik. De kissé elcsöndesedett. Most halkan, méltósággal hullámzik. A szomorúság csöndje? Az emlékezésé? Vagy csak a kíváncsiságé? Megállunk egy sírnál. Letesszük a virágot. Hallgatunk. Hang a hátunk mögül. „Segítsenek már rajtam, menekült vagyok, adjanak pár forintot, az Isten fizesse meg...” Kétkedő arccal nyúlunk a zsebünkbe. A szégyen csendje borul ránk. Vajon ők mit gondolnak? Ők, odalent. Vagy inkább: odafent. Haragszanak? Szomorúak? „Most egyszer kijönnek, aztán egy évig semmi.. Emlékeznek? Visszagondolnak az életükre? Amikor még ők is ott gyűrődtek a forgatagban? Vagy csak mosolyognak? Elnézően és kissé szánakozva?. Lehet, hogy figyelmeztetnek? Mint Kassák sírfelirata: „Meghaltam, mi mást tehettem volna? Bocsássátok meg minden jóságomat.” m. m. 1992. november 22.