Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)
1996-10-20 / 42. (2517.) szám
iti i •H £ i SiI h 1a '0 CO i m iu iiiD IIL. ! »r ‡l i a ia •M X i3 ■KÍÖ i cíS 0 xs 3 01 1 13 I a ii i :'0 i C A 4-« M ifi •rt O X i a i « iII. Mindszenti József üzenete a mának kompromisszumnál is több az elvhűség A bíborosra emlékeztek Lakitelken Mindszenty Józsefre, a mártírsorsú esztergomi érsekre emlékeztek 1996. október 2-án a Lakitelki Népfőiskola és a Mindszenty Alapítvány szervezésében. Az előadók felidézték a bíboros alakját, életútját, tanúságtevését méltatták. Török József professzor a Vatikán keleti politikájának, a kor nemzetközi viszonyainak elemzésével világította meg a bíboros helyzetét 1956 után. (Érdekes tanulmányát A Szabadság tértől a Pazmaneumig címmel következő számunktól kezdődően folytatásokban közöljük.) Szántó Konrád ferences egyháztörténész Mindszenty József társadalmi és politikai szerepvállalásáról beszélt, eloszlatva az ezzel kapcsolatban napjainkig élő félreértéseket. Kahler Frigyes bíró, az Antall-kormány által életre hívott Tényfeltáró Bizottság elnöke jogi szempontból mutatta ki a Mindszenty-per koncepciós jellegét, általánosabban pedig a koncepciós perek belső logikáját. Tempfli József nagyváradi püspök az evangéliumi eszményeket követő lelkipásztor alakját idézte hallgatói elé. Perjés Ottó, Németországban élő főorvos az élete végén hazáját elhagyni kényszerült főpásztor emigrációs éveiről beszélt. Az emlékülést Szőke János, Mindszenty József szentté avatásának posztulátora vezette. Ezen alkalommal is megerősödött: bár Mindszenty József életútját, vállalásait sokan kritizálják, mégis századunk olyan magyar személyiségét kell látnunk benne, akinek útja a kor bűnein és ellentmondásain át egyenesen vezetett. S ez a század — általában a történelem — az ilyen jellemeket viseli el legnehezebben, hiszen életükben és halálukban egyaránt a hangos lelkiismeret szavát zengik. (Folytatás a 7. oldalon.) KIÉIÍÉSsé • • Ünnepi keretek között nyitották meg október 8-án, a Magyarok Nagyasszonya napján a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán a 362. tanévet. A nappali tagozaton 270-en tanulnak, közülük ötvenen papnövendékek. Teológusi, illetve középiskolai hittanári szakon szerezhetnek képesítést a hallgatók, a levelező tagozatos képzés pedig általános iskolai hittanári végzettséget ad. Bolberitz Pál professzor, a négy esztendő után leköszönő dékán beszámolt a kar előző esztendei tevékenységéről, majd bemutatta a két új tanárt. Kránitz Mihály professzor az alapvető hittan, a fundamentálteológiai tanszék élére kapott kinevezést, Benkő Antal S.J. professzor a pszichológia tanára lett. Ezt követően Bolberitz Pál átadta a dékáni láncot a kar újonnan megválasztott vezetőjének, Erdő Péter egyházjogász professzornak. Az új dékán előadásában arról értekezett, az egyház milyen követelményeket támaszt a teológiai kar hallgatóival szemben. Az utóbbi években Magyarországon megnőtt az érdeklődés a teológia tudománya iránt, ám a kar kívánatosnak tartja, hogy hallgatói katolikus meggyőződésűek legyenek. (A vele készített interjút következő számunkban közöljük.) 362. tanévnyitó A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán 1996. október 20 KATOLIKUS HETILAP Lll. évf. 42. (2517.) (if Még egyszer az adóról bennünk a hazaszeretet, vagy azt is adóba fizettük a császárnak?lvasóink talán emlékeznek: egyszer már eltűnődtem, hogy is állunk valójában az adózással, az adózás kötelességével. Érdekes módon ezt az evangéliumi részletet épp akkor olvassuk, amikor negyven év előtti októberi eseményekre emlékezünk. Akkor és ott a magyarság megunta, hogy idegen elnyomás igájában senyvedjen, idegenek oltárán áldozza föl nemzettudatát, hitét, tehetségét. Hatalmas véráldozatokkal, fiatalok elveszítésével, tehetségek és nagyra hivatottak elveszítésével fizetett, s a nyílt majd ravaszabb elnyomás esztendei következtek, amikor az ország tovább adózott, fizette a sarcot. Amikor október-november hőseire emlékezünk, pironkodva tehetjük fel a kérdést: vajon méltók vagyunk-e hozzájuk, s a mai Magyarország ugyanolyan fénylő, tiszta példája-e Európának, mint azokban a hetekben, hónapokban volt. Vagy tétova „adózók" nemzete lettünké? Mert néha olyan érzése támad az embernek, hogy itt már minden megtörténhet. Égbekiáltó, társadalom-ellenes bűnöket követnek, követhetnek el egyesek minden különösebb következmény nélkül, a köznép pedig fizeti adóját, s észrevétlenül már olyan értékeit is feláldozza, amelyeket elei mindig féltve óvtak. 1956. októberére emlékezve akarva-akaratlanul szembe kell néznünk azzal a kérdéssel: él-e még ha délelőtt a rádiót hallgattam. Sinkovits Imre olvasott föl részleteket a száműzetésben élő Kossuth Lajos leveleiből. S újra meg újra elhangzott a figyelmeztetés: nem elég önmagunk boldogulását keresnünk, a haza javán is töretlenül munkálkodnunk kell, hisz ez a haza forraszt egybe bennünket. Kossuth azt írja egy alkalommal: aki Ferenc Józsefnél vállal hivatalt, azzal ő nem levelezhet. Aki azért adózik, hogy a nemzet eszméit cserben hagyva saját javát keresse, az hazafiként megbukott. Nem tudhatom, hányan gondolnak a haza javára — az igazi javára! — azok közül, akik lépten-nyomon országunk boldog jövőjét emlegetik. Vajon hányan lehetnek, akik tényleg a hazáért hoznak áldozatot, s nem saját karrierjüket építgetik, saját hasznukat keresik a nagy szavak árnyékában? Kik tevékenykednek azoknak az értékeknek megőrzéséért, amelyeket őseink teremtettek? 1956 igazi hősei talán nem is azok voltak, akiket kitüntettek. Azok a valóban tiszta szándékú fiatalok voltak az igaziak, akik nem kérkedtek, hanem tettek a magyar nemzet szabadságáért és függetlenségéért. Azok, akiket már nem lehet kitüntetni, mert a béke álmát alusszák. Vajon hasonló ideálok vezérlik-e azokat, akik sírjukon és emlékműveiken — ha van — elhelyezik koszorúikat? Él-e bennük az az érzület, amely akkor és ott egybeforrasztott milliókat, akiknek elegük volt a különféle kis és nagy császároknak fizetett adókból, s akik tényleg lemosták a nemzetről a gyalázatot? Tollas Tibor Túlélők című, a forradalom és szabadságharc 30. évfordulójára írt versének befejező sorai kívánkoznak válaszul: „Múltunkat elrabolták, — a sivár jelen hallgat. — Ők élik túl, — a holtak, a győztes forradalmat." Márai Sándor írja le naplójában, hogy amikor a forradalom leverése után Firenzében járt, a templomban is elhangzott: „Ungheria" s az emberek sírtak. Szomorú volna, ha mi úgy siratnánk el a hősöket, hogy közben semmit sem teszünk azoknak az elveknek valóra váltásáért, amelyekért ők életüket adták, vérüket ontották. Szomorú volna, ha nem tudatosodnának bennünk Márai 1956-os versének gondolatai: „Mindig új élet lesz a vérből." Szomorú volna, ha nem ezen a régi értékeken nyugvó, annyi áldozat által megszentelt új életen munkálkodnánk, hanem fejünket a császárok igájába hajtva elprédálnánk mindent, amit eleink hagytak ránk, adóba fizetve azt, amit hazaszeretetnek és nemzeti öntudatnak neveznek. Rónay László