Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-01-06 / 1. (2788.) szám
2002. január 6Katolikus szemmel Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Mutass a csillagra! Új ember az Új Ember élén A napkeleti bölcsek megértették a fényes csillag üzenetét, követték hívását, és tévelygés nélkül járták meg útjukat, eljutottak a Messiáshoz. Jézus Krisztus föltámadása óta tudjuk, hogy a csillag maga Krisztus, az apostoli igehirdetés már beteljesülve látta a Mózes negyedik könyvében olvasható próféciát: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből" (27,14). Jézus nyilvános működése alatt egyértelművé tette, hogy ő az, akit követni kell, mert ő az Út, az Igazság és az Élet. Ezért a keresztényeknek első feladata, amikor az embereket Jézus tanítványává szeretnék tenni, hogy rámutatnak Jézusra, a csillagra. A katolikus sajtónak kiemelten ez a hivatása, egy olyan korban, amikor téveszmék és szkepticizmus fertőzi az emberi lelkeket. Az első világháború szomorú tapasztalatából és a közelgő második félelméből született Julien Benda Az írástudók árulása című könyve, melyhez Babits Mihály egy elemző tanulmányában ezt írta: „Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra." Ezt a válságot éljük meg napjainkban, amikor elveszett az egyetlen igazság, nyíltan hirdetik a legalapvetőbb erkölcsi princípiummal az élet szentségével, védelmével ellentétes nézeteket. Jobb esetben a posztmodern szemlélet a nagy eszmék kimúlását hirdetve az embereket szellemi helybenjárásra ösztönzi, ahogyan jelképesen egy mai író tette, amikor kiállt az útszélre, mintha stoppolna, kezében táblával: „sehová". Ebből következik a céltalanság és a pillanatnak éles hedonista szemlélete. Nekünk keresztényeknek fölragyogott a csillag, és megadatott a cél felé futás öröme. Ahogy Szent Pál írta: „Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban." (Fi 3,14) A keresztény ember sem tökéletes, de igyekszik célegyenest futván, hogy megragadja, elérje Krisztust. Ezen az úton a Szentírás, az egyház tanítása, az idők jeleire való figyelés, a katolikus sajtó erősíti hitében, szeretetében. Az Új Ember katolikus hetilap életében mindig jelentős esemény a főszerkesztői őrségváltás. Amikor egyházunk nevében megköszönöm Tarjányi Zoltán professzor úrnak eddigi fáradságos munkáját, és az egész embert kívánó erkölcsteológiai tanszék vezetéséhez sok-sok hasznos meglátást, kitartást és az Úr kegyelmét kívánom, akkor szeretettel üdvözlöm Papp Tamás atyát, akit a katolikus rádióból ismerünk. Kívánom az új főszerkesztőnek, járjon a napkeleti bölcsek útjain, égre emelt tekintettel, a világ eseményeit a legmagasabb szempontból tudja megítélni, és ajándékozó szívvel ossza továbbra is szellemi, lelki kincseit. SODORVONAL ~~~—« Mennyi vágy, mennyi akarás, mennyi elhatározás, mostantól fogva, holnaptól kezdve, a jövő héttől, az új esztendőben... és azután mennyi fogadkozás-bukás. Lehet-e újrakezdeni, az ember számára adott-e a lehetőség, vagy pedig csupán a mítoszbeli hegy megmászásához használatos ideológia az újrakezdés, amikor az ember már a kapaszkodás kezdetén tudja, hogy nem érheti el a csúcsot, s mégis nekilendül? Az ilyen újrakezdés korunk reménytelenségének filozófiája. Annak a kornak divatos, önfelmagasztaló, ugyanakkor önsajnáltató eszméje a Sziszüphosz-mítosz, amely gondolkodása, a világ középpontjába az embert önmagát, pontosabban az ember idealizált változatát helyezte: a nagyszerű, a győztes, a szép, a sikeres, a felsőbbrendű, tehát az abszolút embert. Újrakezdés Legalább kétszázötven esztendeje kezdte meg a fehér (európai) kultúra a nagy kísérletet: a tökéletes embert (vágyai materializált, abszolút idealizmusba fojtott változatát) Isten helyébe állítani. Ügyes szellemi praktikákat talált ki erre. Azt mondta például: nem Isten teremtette az embert, hanem az ember teremtette Istent. (Eme antropológiai és logikai bukfencnek társadalmi gyakorlatát ismerjük Marx nyomán, amikor a kommunista mozgalom „a fejéről a talpára állította" a világot.) Majd nem sokkal később: „Isten halott". Azután pedig: „az embernek nincs szüksége Istenre, mert akadályozza a szabadságában". Isten helyett napjaink tökéletes - ezzel együtt sikeres - isteni embere: a vietnami veteránkatona, a szárnyas batman, az afganisztáni kommandós, a banknyalka ficsúr, az izomagyúra gyúrt vállalkozó, a női tökéletesség pedig a plasztikai sebészet és a divatpraktikák barby babája. Az ember önmaga tökéletességére kíván tekinteni mint abszolútumra. De minél inkább ez a vágya, minél inkább vad és elkeseredett kísérletet tesz ennek elérésére, annál inkább válik önmaga karikatúrájává. Ne nevessük ki azonban eme szerencsétlenségében az embert, hiszen ő is újra akar kezdeni. Az ember-isten folytonos újrakezdés-vágya azonban arra a kísérletre emlékeztet, amikor valaki saját grabancánál fogva akarja önmagát fölemelni - vagy a hajó orrán kidugott mágnes segítségével kívánja biztos kikötőbe irányítani a járművet. Az ilyen kísérletező nem ismeri föl, vagy nem hajlandó tudomásul venni, hogy ugyanazon vonatkozási rendszeren belül ugyanazok a fizikai törvények érvényesek. Az ember-isten - a felvilágosodás, a racionalizmus, az empirizmus, a modernség és a posztmodern embere, amerikai film-hősiességbe és erotika-örökifjúságba öltöztetve - önmaga vonatkozási rendszerén belül marad. Lassan fölismeri ezt, s annál inkább, rettegve, hangosan kiáltva-üvöltve hirdeti: nem félek, tökéletes vagyok! És a szilveszteri ricsaj-süketülésből józanodva-ébredve szeretne újrakezdeni - valami másképpen. Az ember esendőségében is szép: kínjában, szenvedő keresésében, imára kulcsolt hitetlen kézzel. Isten nem kincstári optimizmus. Az esendő ember arcára rajzolódó szépség: az újrakezdés lélekmarkoló melegsége. Korunk embere akkor alázatos, akkor újrakezdő - akkor válik valóban totális emberré -, ha az önmaga által önmaga fölé emelt bálványt képes és hajlandó ledönteni, ha elfogadja, ha hagyja - ha akarja! - arcára rajzolódni Isten krisztusi vonásait. Elmer István „Megbízom benned!" Ezt mondta az asszony a férjének, majd hozzátette: „Az ilyen dolgokat Te jobban szoktad tudni." Kezét a kezébe csúsztatta, s rámosolygott. Ez a mosoly több volt, mint egyszerű jelzés élete párja felé, hogy a „C" válasz immár mindkettőjük közös akaratából születik, s az esetleges rossz válasszal - annak ellenére, hogy 500 000 Ft elnyerése vagy 400 000 Ft elvesztése volt a tét - tulajdonképpen egyáltalán nem kockáztatnak semmit. Hiszen házasságuk alatt eddig is többnyire együtt döntöttek, s még ha ügyeik a közösen eltöltött 16 év során nem is mindig úgy alakultak, ahogy szerették volna, látszott rajtuk, hogy ők ott ketten, abban a különleges kiképzésű magasított vallatószékben is oly rendkívüli erőt képviselnek, amelyet csak a szeretetben eltöltött párkapcsolat adhat. Magabiztosak voltak, könnyedén vették a játék akadályait, majd megelégedve a szerény, de tisztes nyereménnyel, átadták helyüket a következő házaspárnak, hogy a Vágó István-féle „Legyen Ön is milliomos" - próbának szánt rendkívüli karácsonyi adásában ország-világ előtt a többi házaspár is bizonyíthassa tudását. S ez a tudás az őket követő többi házaspár esetében is magával ragadó volt. Ha nem is lexikális ismereteik, hanem inkább az a mód, ahogy önmagukat adva a dolgokat (itt e „játékban" a négy lehetséges választ) együtt megbeszélték, kikövetkeztették, szerényen, udvariasan egymásra figyelve érveiket, gondolataikat előadták - végső soron ahogy a másikat véleményével, erényeivel s talán tévedéseivel együtt elfogadták, együtt vállalva akár az esetleges kudarcot is. Kedves Vágó István! Ez a próbának szánt műsor igen jól sikerült, várjuk tehát a folytatást! Kevés olyan hasznos és azonnal megtérülő „beruházást eszközöltek" az utóbbi években a tévéstúdiókban, mint ez a másodikként beállított szék. Higgye el, különleges missziót vállal azzal, hogy játék ürügyén olyan házaspárokat szerepeltet, akik nem kioktató stílusban, hanem a maga természetességében, mintegy suttyomban mutatják fel a szeretetben megérlelődött és megedződött párkapcsolat minden értékét és szépségét. -szende- A múlt üzenete Ha emlékezetem nem csal, mi voltunk az utolsók, akik a budai Rákócziánumba iratkoztunk be, mint első gimnazisták. Az osztálytermeket hatvan diák befogadására tervezték, de sokkal többen voltunk, a kisebb óraszámú tantárgyakból félévente egy-egy feleletre ha jutott idő. Hektikus idők jártak, a szerzetesi iskolák államosítása volt napirenden, a nyugtalan várakozás a gimnáziumban is érezhető volt, csak a Krisztus Király-templomban uralkodott béke és nyugalom, és a kollégium melletti hatalmas térségen délutánonként olyan csatakiáltások hallatszottak, mint az intézmény legderűsebb korszakában. Aztán eltűntek a pap tanárok, s helyettük civilek jöttek, elképesztő volt a zűrzavar, szelíd lelkű rajztanárunk oktatta a matematikát (a törtekkel azóta is hadilábon állok), emlékszem egy borzalmas délelőttre, amikor a kertben kihantolták a sebtében eltemetetteket, anyák siratták katona fiaikat, leírhatatlan szag úszott a levegőben. Aztán a diákságot átvezényelték a Toldy Gimnáziumba: a Vár romos utcáin, rejtelmes alagutak fölött húzódó lépcsőkön araszoltunk. A Rákócziánumból II. Rákóczi Ferencre „átnevesített" intézmény épületét renoválni kezdték, s én diákként soha nem jártam oda többé, s szertartásokra sem a Krisztus Király-templomba mentem. Pedig nevezetes templom: az egész világon ez volt az első, amelyet Krisztus Király tiszteletére szenteltek föl, a főoltár hatalmas mozaikjának felirata is ezt hirdeti. Ezt a mozaikot a gödöllői iskola egyik kitűnősége, Nagy Sándor készítette, s a templom mai hívő közössége Szöllősy Enikő keresztjében is gyönyörűségét találja. Mindezt a Rákócziánum hajdani diákja, Székely Imre szép kivitelezésű füzetéből tudtam meg, amely a Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára sorozatban tárgyalja a A Rákócziánum és a Krisztus Királytemplom történetét. A szerző nemcsak e mértéktartó, alapos összefoglalása miatt érdemel tiszteletet, jelentős részt vállalt, a templom bal oldali karzatán lévő, a hajdani érseki gimnáziumot bemutató múzeum megteremtéséből is. A kollégium, gimnázium és a templom megszületése annak is bizonyítéka, hogy a katolikus hívek, akárcsak napjainkban, értelmes célokért mindig mozgósíthatók. Csernoch János érsek 1914-ben - amikor a templomépítő bizottság már lelkesen munkálkodott, s a jótékony célú ünnepségekre olyan előadókat nyert meg, mint Prohászka Ottokár, Tóth Tihamér és mások, olyan művészeket, tudósokat, mozgósított az ügy érdekében, mint Dohnányi Ernő és Pauler Ákos - ezt írta levelében: a kápolna építését nem véli „felette sürgősnek". Tizenkét évvel később ő szentelte föl a templomot, s áldotta meg harangjait... A régebbi diákok büszkén emlegetik, hogy őket még Schwarz-Eggenhofer Arthúr esztergomi apostoli kormányzó tanította, de tanított itt jó néhány más kiválóság is: Huszti József, Szenes Miklós, Országh László, Pokorny Emmanuel és Radványi Kálmán, jeles tudósok, írók. Üzenete van e kis füzetnek, a múltnak, s ennek az üzenetnek mélyebb tartalmát alighanem fölösleges hosszan taglalni. Cselekedni kell, ahogy eleink tették. Rónay László Az ember életének vannak fontos dátumai: karácsony, húsvét, születésnap, házassági évforduló. Számomra ilyen a szilveszter is. Nem a „nagy bulizás" miatt: most már legszívesebben egyedül maradnék ilyenkor. Születésnapomon inkább anyám és apám jut eszembe, mit remélhettek annak idején, és mennyi teljesedett be várakozásukból bennem. A szilveszter viszont az én napom. Először is számba veszem életem napjait. Az idei év szilvesztere életem 18 269-dik napja. Benne sok minden: megtanultam beszélni és járni, olvasni és talán valamennyire írni is. Ugyanakkor sok mindent elmulasztottam megtanulni - ezt-azt végérvényesen. Sokat dolgoztam és nem sokat kerestem, de nem keveset el is herdáltam. Gyerekeimnek példát adtam erről-arról, köztük olyasmiről is, hogy mit ne csináljanak úgy, ahogy én. A magányos számvetésben konkrét szerény örömök és kínos emlékek törnek rá az emberre. Az előzőekhez hasonló volt az idei esztendő is. Egy újabb év morzsolódott le az életemből. Ezen töprengek most a templom csendjében az év végi közös hálaadás után - a magam személyes köszönetét fogalmazgatva. Ami jó volt, azért nem kunszt hálát adni. De tudok-e köszönetet mondani az esztendő olyan hozadékaiért, mint megjelent - ráadásul jónak hitt - regényem visszhang nélkül maradása? Olyanokért, mint egy közeli barát hirtelen halála és édesanyám egyre gyöngülő egészsége? És az én kimagasló vérnyomásom? Tudom-e ezeket úgy látni, hogy „teher alatt nő a pálma", hogy a korlátok nemcsak korlátoznak, hanem a haladás irányát is jelzik? Ha igen, akkor - az őszinte bánat és az erős fogadás után - még a bűneimért is hálát adhatok, mert ahogy hajdani kedves ferences szerzetestanárom, Teodór atya mondogatta: bűneinkkel aszal minket alázatosságra az Isten. Hát akkor, hála legyen. Kipke Tamás (ezerötszáz gyors) Év végi hálaadás Lapszél Show vagy sértegetés ? Fábry Sándor múlt év végi televíziós „zavargásában" (RTL Klub) már az első percekben a katolikus vallás és személyek kigrányolását, nevetségessé tételét tűzte ki céljául. Rendkívül érdekelne, hogy más vallási motívumok és személyek (mondjuk a dalai láma, a rabbi vagy maga a menóra, a frigyláda és a tóra) komikus beállításban való tálalása milyen érzelmeket (és büntető szankciók követelését) váltana ki az ország egy bizonyos rétegében, kiváltképp a politikai téren módfelett érzékeny csoportosulásban? Holott nem tennénk mást, mint más előjellel ugyanazt produkálnánk, mint Fábry műsornyitó szavai. Mérhetetlenül unjuk már ezt számosan, akik a katolikus hit és vallás hívei vagyunk, és akiknek sohasem jut eszükbe más vallás rituális szokásainak a miénktől eltérő vonásainak kipécézése, gunyoros lefitymálása. Most már tényleg gátat kellene vetni az efféle nyegle, bárdolatlan és vallási érzületet merőben sértő szórakoztató műsoroknak. Fábry Sándor ettől függetlenül is szinte minden műsorában beleveti magát az ízléstelenségek, a gusztustalan fizikai ténykedések csatornájába - ezt a világ jelenlegi ízléséhez híven igazodó stílust és magatartást egyesek természetesnek vélik és ítélik meg, ám egyelőre még többen vagyunk, akik inkább jogos undorunkat fejezzük ki nevezett show-mester produktumai iránt. A színvonal sülylyedése nem vele kezdődött el „szabad világunkban" a televíziós hálózaton, de hogy jelentősen hozzájárul a további morális, etikai és esztétikai zülléshez - az még a naprakész, „jó sváda" ellenére sem lehet vitás. Elhamarkodott vagy tudatosan negatív intézkedés volt az ilyen műsorokat felkaroló kereskedelmi adók engedélyezése, beindítása évekkel ezelőtt. De lehet, hogy határozott cél vezette a kezdeményezőket. Talán sikerül utolérnünk az amerikai show-műsorok arcpirító primitívségét, lehangoló silányságát. Nevezett humorista karácsony előtti műsorában még tetézte a kereszténységet alantas módon sértő megnyilatkozásait. Bőségesen kimeríti ez a vallásgyalázás kritériumát. (Erre miért nem figyel föl a szeizmográf érzékenységű sajtó jelentős része?) Fábry többször gúnyosan szólt a „szentestéről”, a Világ Megváltójáról, és pimaszul „Názáreti csaj"-nak nevezte azt, akit a katolikus világ, vagyis országunk lakosságának túlnyomó többsége mindig megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel övez. Ez az alpári, közönséges „orvtámadás" nemcsak a humoristát, az illető televíziós csatorna emberi és morális szintjét is híven jellemzi. Aligha lehet már ennél mélyebbre süllyedni. Szeghalmi Elemér \________________|