Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)

2003-04-20 - 2003-04-27 / 16-17. (2855-2856.) szám

2003. április 20—27. KÖZELKÉP Ujím­e& 11 Újraindultak, de megindulnak-e? Annunciáta nővérek Szombathelyen és Brazíliában A szerzetesi lét — végigtekintve történetét — mélyen gyökerező emberi valóságot hor­doz. Egyetemes lényeget, s ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy szerzetességgel nemcsak a kereszténységben, hanem az azt megelőző időkben, illetve más vallásokban is találkozunk. A szerzetesség nem valamiféle találmány, még kevésbé csalódottságból fakadó elvonulás a világtól, akik ma így gondolják, s életidegenséget tételeznek föl ben­ne, a lényegét nem értik. A szerzetesség túlmutat önmagán, olyan — transzcendensbe ol­tott — szabadság, amire vágyakozunk akkor is, ha nem vagyunk szerzetesek: az élet tel­jességét nem a biológiai lét keretezi. Ennek következtében a szerzetességhez sem lehet görcsösen kapaszkodni, ugyanakkor nem lehet föladni az emberi cselekvésből követke­ző aktivitást, mondván, hogy a szerzetesrend sorsa mintegy „kiszolgáltatott" egy na­gyobb hatalomnak. Az Annunciáta nővérek szombathelyi házfőnöknője, Tóth Rozália Alexandra természe­tes egyszerűséggel, pontosan fogalmazott: „Ha szükség van ránk, akkor majd születnek új hivatások." A magyar papok nemzedékei „nőttek föl a keze alatt". Negyven eszten­deig, 1952-től ugyanis az egri szemináriumban dolgozott, rendtársaival immár „civil­ként" gondoskodott a leendő lelkipásztorok ellátásáról. De ne fussunk előre az időben, a szerzeteseket ért szomorú, a végrehajtó hatalomra nézve szégyenteljes szétszóratásig. Az egykori anyaház Szom­bathelyen, a kórház szom­szédságában mintha semmit nem változott volna megépü­lése óta. Nézem az egykorú fényképet: a facsemeték ha­talmas fákká terebélyesedtek 1928 óta, amikor elkészült a kolostorépület. A nővérek, akik ma a házban élnek, fiatal szerzetesekként itt kezdték pályafutásukat, azután negy­venkét esztendei kényszerű kihagyás következett. Erre a megpróbáltatásra nyilván nem gondolhatott Boda János szombathelyi püspöki titkár, majd kanonok, amikor 1920-ban elfogadta annak a kongregációnak a ve­zetését, amelyet Mikes János püspök hozott létre egyház­megyéjében. A közösség két évvel később Assisi Szent Fe­renc rendjéhez csatlakozott annyiban, hogy a ferences re­gulát fogadta el alapszabálya­ként. 1934-ben a Szentszék hétéves ideiglenes elismerést adott a nővéreknek, majd 1942-ben XII. Piusz pápa vég­legesen jóváhagyta a kongre­gációt. A magyar alapítású szerze­tesrend Gyümölcsoltó Bol­dogasszonyról kapta elneve­zését, azért, hogy a közösség tagjai kövessék és terjesszék a Názáreti Szűz alázatosságát és egyszerűségét, fogalmazza meg Alexandra nővér, majd a kezdeti idők történetével folytatja: „Amikor a nővérek száma növekedett, a szomszédos kórházban betegápolást vál­laltak. Emellett a szegedi, cell­­dömölki kórházban dolgoz­tak, Gyulán szanatóriumban, Gyergyószentmiklóson pedig állami kórházban tevékeny­kedtek. Az ifjúságra is volt fi­gyelmük: feladatuknak tekin­tették az elhagyott, szegény leánygyermekek fölkarolá­sát." Pécsett már tanítást is vál­laltak, de feltűntek az Annunciáta nővérek Kalocsa, Kőszeg, Eger és Sopron utcá­in is. Bécsben, a magyar pa­pokat nevelő intézetben, a Pazmaneumban pedig a ház­tartást vezették. Ez a sokféle foglalatosság jelzi azt, amit — más rendekhez hasonlóan — a nővérek is megfogalmaz­nak: az egyház mindenkori szükséglete alakítja a rend ka­rizmáját. A feloszlatáskor ösz­­szesen kétszázan voltak, s ti­zenkilenc házban éltek szerte az országban. Ezerkilencszázharminchét­ben, majd több hullámban, utoljára ezerkilencszáznegy­­vennyolcban mentek nővérek Brazíliába, hogy ott egy lepra­telepen vállaljanak szolgála­tot. Egy magyar szalézi szer­zetesből lett dél-amerikai püspök hívta őket a nehéz fel­adatra, amelynek a nővérek örömmel tettek eleget. Belém nevezetű város volt az első hely, ahol megtelepedtek a tengerentúlon, majd Ponta Grossa következett, ahol ma az anyaház található. Ezer­kilencszázhatvan­négyben ugyanis a magyaror­szági szétszóratás és üldözés reménytelenségében a szerze­tesi közösség központja — így döntöttek az akkori elöljá­rók — átkerült Latin-Ameri­­kába, ahol egyre többen köte­lezték el magukat a nővérek hivatása mellett. A feloszla­táskor Gyurcsek Teréz Gertrud volt az általános főnöknő. 1964 táján — már útlevéllel utazhatott — fél évet Brazíliá­ban töltött, s akkor adta át a rend vezetését a brazíliai kö­zösségnek. A szerzetesek a leprások ápolása mellett munkát vál­laltak a bencések Sao Paulói kolostorában, később pedig iskolákat alapítottak, tanítot­tak. Ma Belémben, amely Pará állam területén fekszik és Paraná államban tartanak fönn iskolát. Az előbbiben több mint kétezer gyermek tanul. A tanítás mellett lelki­pásztorkodással is foglalkoz­nak. Brazíliában ma három házuk van Paraná államban, egy Mato Grosso államban, négy Pará államban, egy pe­dig Sao Paulóban. A magyar nővérek száma egyre csökkent az évtizedek során, közben helyi hivatások születtek, s ma már csak egyetlen magyar Annunciáta szerzetesnő él Brazíliában: a Szombathely melletti Vépről származó Jeronima nővér. A mintegy negyven brazil nővér többsége fiatal. Spohr Maria Márta nővér nevetve mondja: nála jóval fiatalab­bak. Igaz, ő sem sorolhatja magát az idősebb nemzedék­beliek közé. 1973-ban, tizenöt éves korában, még diákként lépett be a rendbe, 1978-ban tette le első fogadalmát, majd 1984-ben örökfogadalmas lett. Négy esztendeje tartóz­kodik Magyarországon, meg­lepően jól beszéli a nyelvet, s egy másik szerzetestársával együtt az a feladatuk, hogy a jelentkező fiatalok szerzetesi életre vezető nevelését vállal­ják. Egyelőre azonban még alig vagy egyáltalán nincs munkájuk... Közben arról beszél, ő ma­ga hogyan jutott el a szerze­tességig. „Ez az Isten csodája. Gyermekkoromban éreztem valamiféle indíttatást, de még nem tudtam megfogalmazni. Két fiútestvérem szeminári­umba vonult, én is Isten szol­gálatára kívántam szegődni. S elindultam otthonról, ötszáz kilométer távolságra, abból a faluból, ahová csak földút ve­zetett." Mennyire eleven a keresz­tény hit Brazíliában, tudako­lom tőle, mert úgy tűnik, a ke­reszténység súlypontja oda helyeződik át, Európa pedig egyre inkább evangelizációs területté válik. „Régebben valóban erősen élt az emberekben a vallásos­ság, azután visszaesés jelent­kezett az 1960-as, 70-es, 80-as esztendőkben, s 1990-től mintha újra erősödne a vallá­sos lelkűlét." Azt hiszem, te­szi hozzá, és Alexandra nővér is megerősíti ezt, Európában hasonló folyamat játszódott le. Nincs különbség a hasonló korú brazil és magyar leá­nyok között. Ugyanaz a men­talitás jellemzi őket — mond­ja Márta nővér - egyre inkább a világias fölfogás és életmód. „Amikor belémi iskolánkban dolgoztam, a kétezer diákból csupán hat-tíz fiatalból álló olyan csoportot sikerült létre­hoznunk, amelynek tagjai ön­kéntes segítőknek szegődtek el tanulás mellett a plébániák­ra." Mint nálunk, bólint Ale­xandra nővér, hasonló a hely­zet. Az annunciáták 1989-ben újraindították a rendet, az or­szág különböző részein élő nővérek Szombathelyre siet­tek, ahol kezdetben egy kis házat kaptak, majd 1992-ben költözhettek vissza anyahá­zukba. Abban ugyanis tizen­nyolc lakó élt, s a szépen hely­reállított kápolnát megtekint­ve mondja Alexandra nővér: ez a hely is három lakásra volt szétválasztva. Tizenketten kezdték, idő­sebb szerzetesnővérek. Meg­hatottsággal tértek vissza ab­ba az épületbe, ahonnét 1950- ben az Államvédelmi Ható­ság hat leponyvázott teherau­tóval szállította el ötvennyol­cukat Kecskemétre, az angol­­kisasszonyok addigra már ki­ürített zárdájába. Három hó­nap múlva pedig fölszólítot­ták őket, írják alá a nyilatko­zatot, amelyben elfogadják szétszóratásukat. „Ezt nem ír­tuk alá, de el kellett men­nünk, akinek éltek a szülei vagy rokonai, akik be tudták fogadni, az odaköltözött, má­sok a szemináriumokban kaptak menedéket. Így kerül­tem a pécsi szemináriumba, annak megszüntetése után, 1952-ben pedig az egri szemi­náriumba, ahol 1992-ig dol­goztam." Alexandra nővér nem pa­naszkodik. A szeminárium­ban társnőivel jól érezték ma­gukat, a konyhán szolgáltak, takarítottak, ellátták a mosást, gondozták a kertet, tették a ház körül, amit kellett. „Nem mondhatom, hogy — sok más szerzetessel szemben — rossz sors jutott volna nekem. Ti­­zennégyen-tizenöten voltunk nővérek együtt a szeminári­umban, a kápolnában napon­ta folytathattuk közös imáin­kat, éltük a szerzetesi életün­ket tovább, csak éppen közös­ségi ruhánkat nem viselhet­tük." Újraindulásról valójában akkor beszélnek majd, ha fia­talok érkeznek közéjük. Ám azon szerzetesközösséghez tartoznak, amely ma még hi­vatások híján néz a jövőbe. Volt ugyan huszonhét-hu­szonnyolc jelentkező, mondja Alexandra nővér tárgyilago­san, de legtöbbjük nem felelt meg a szerzetesi követelmé­nyeknek. „Aki ugyanis ezt az életet választja, annak fizikai, lelki, szellemi szempontból egészségesnek kell lennie." A nővérek idős koruk mi­att nemigen tudnak már dol­gozni. Olykor maguk is ellá­tásra szorulnak. A ház azon­ban mégis fiatal hangokkal te­le. Az egyik emelet ad otthont negyven főiskolás lánynak, s ezzel az egyházmegyei kollé­gium részévé váltak. „Várunk, a Jóisten hátha küld hivatásokat. Bízunk ab­ban, hogy megindulhat a rend. Egyetlen fogadalmas nővérünk van az újraindulás óta, de ő is késői hivatás. Ko­rábban harminc év volt a kor­határ. Ma, ha jelentkeznek, és megfelelnek a követelmé­nyeknek, a rendkívüli hely­zetre való tekintettel időseb­beket is fölveszünk." A főis­kolás lányok érdeklődnek a nővérek élete iránt, s talán egyszer akad köztük, aki itt találja meg küldetését. Márta nővér kijár az egy­házmegye plébániáira, s az ottani közösségek tagjainak beszél a kongregációról. „A fi­atalok nem ismerik a szerze­tesrendet, a szerzetesi életet. Sokan azt gondolják, mi kizá­rólag betegápolással foglalko­zunk. Úgy kell alkalmazkod­nunk a változó világhoz, hogy közben a szerzetesség alapvető lényegét ne veszítse el." De hogyan lehet ezt elérni, fordulok Alexandra nővérhez, aki határozottan állítja: „Egy­házi oldalról is meg kell újul­ni, nem elég a környező világ változására várni. A megúju­lás igénye az egész egyházra érvényes. Rendünknek egyre inkább a tanítással kellene foglalkoznia, mint teszik ezt testvéreink Brazíliában. Az if­júság ugyanis elhagyatott, s ha a fiatalok nem rendelkez­nek legalább valamilyen szin­tű vallási alapokkal, aligha lesz közülük szerzetes valaki. Hogyan vállalkozhatna arra, amit nem ismer?" Márta nővér hozzáteszi: a szerzetbe lépéskor pedig mér­legelni kell, hogy kinek mi­lyen munkához van legin­kább adottsága, s a szerzet­nek is alkalmazkodnia kell ehhez. Ugyanakkor a rend­nek mindig az egyház szük­ségleteit kell figyelembe ven­nie. Az anyaház területének egy részén régebb óta a men­tőállomás működik. Mosta­nában új, korszerűbb épületet emelnek ott. Jól van ez így, bólint Alexandra nővér, aki hivatalosan házfőnök, de mi­vel a brazil tartományfőnök nem intézkedhet magyaror­szági banki és egyéb ügyek­ben, minden jogot átruházott rá. Az építkezésre mutat: a te­rület átengedésével is az em­bereken segítünk. S ha meg kell újulnunk, mert szükség van ránk, meg fogunk újulni, mosolyog búcsúzáskor. Elmer István A szétszóratás előtt Spohr Mária Márta nővér Brazíliából érkezett Tóth Rozália Alexandra nővér A kápolnában 1990 előtt három család lakott Az egri szemináriumban És újra az anyaházban A szombathelyi kolostor újra az otthonuk

Next