Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)
2003-06-15 / 24. (2863.) szám
Szentírás-magyarázat „Menjetek" (Évközi 11. vasárnap — Mt 28,16-20) A szöveg párhuzamait megtaláljuk Lukács és János evangéliumában is (Lk 24,36- 49, illetve Jn 20,19-23). De mindkét párhuzamos történet Jézus megjelenéséről, illetve búcsúzásáról beszél. Itt Máté áttekinti a leírtakat, és összefoglalja művét. Ott fejezi be az evangéliumot, ahol kezdődött, Galileában. Ez a befejezés azonban nem vetíti elénk az ősegyház ideális képét. A feltámadás hitében élő egyházban ott van a kétely is: „néhányan kételkedtek" (17.v.), sőt mint Beda Venerabilis megállapítja: „helyesen mondja, hogy tizenegy tanítvány ment el őt imádni, mert egy már elveszett". A mennybemenetelről szóló szakasz középpontjában a hatalom átadása áll. A tanítványok a Jézussal töltött évek alatt megismerkedtek Jézus hatalomfelfogásával és hatalmának mibenlétével. Látták, hogy Jézus hatalma hogyan ütközik meg a gonosz hatalmával, esetenként azt is, hogy amikor ők akarták alkalmazni a Jézustól kapott ördögűző hatalmat, az csődöt mondott. A tanítványok megtanulták másként nézni a világot, mint meghívásuk előtt. Miközben a tanítványi lét bennük egyre tökéletesedett, elsajátították azt a képességet is, hogyan kell ezzel a hatalommal az embereket Jézus tanítványává tenni. Severianus megállapítja: „Tehát minden népet egyetlen és ugyanaz a hatalom teremt újjá." A felnőtt keresztség lesz az újrateremtés első állomása. Sokat vitatkoznak azon, milyen hegyről van szó a szövegben, többen úgy vélik, a Nyolc boldogság hegyéhez kell kötni ezt a jelenetet. Amint fölösleges keresnünk pontos kronológiát a feltámadás utáni jelenésekben, úgy ellentmondásos ennek a jelenetnek a helymeghatározása is. Lukács ugyanis ezt a jelenetet Jeruzsálembe teszi, ahol a keresztény hagyomány a feltételezett helyet mint zarándokhelyet kápolnával is megjelölte. János viszont úgy tudja, Jézus Jeruzsálemben valamilyen szobában jelent meg a tanítványoknak. Mindezen eltérő evangéliumi tudósítások alapján azt gondolhatjuk, hogy a jelenet idejét és helyét az egyes evangélistáknál irodalmi és teológiai koncepciója határozta meg. Jézus hatalmát az Atyától vette, és a Szentlélek segítségével adja tovább tanítványainak. Nagy hiba lenne azonban az evangélista által Jézus szájába adott „világhatalomról" szóló beszédnek felfogni ezt a búcsúbeszédet. Az evangélium megírásának idején ugyanis szó sem volt még a kereszténység világméretű elterjedéséről. A mindig egyházával maradó Jézus képe sem lehet az evangélista találmánya, mögötte konkrét tapasztalatot és kinyilatkoztatást kell keresnünk. Ezen lelkesítő kinyilatkoztatás adott erőt régen és most is a misszionálásra. Benyik György Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig. (Mt 28,19-20) Lelkiség 2003. június 15. Homíliavázlat A mi Urunk nem magányos Isten! Isten, mivel szeretet — háromság, az egyházi év viszszatérő ünnepe a mai vasárnap, e csodálatos titoknak a szemlélésére hívja meg a megkeresztelt embert. A mai nap szentleckéjében megerősítést kapunk, hogy Isten Lelke által vezérelve Isten gyermekeiként élhetünk. Számos megkeresztelt ember nem veszi észre, hogy még mindig ószövetségi hitben él, ahol a vallásosság a parancsok teljesítésében merült ki. De mi nem a szolgaság, hanem a fiúság Lelkét nyertük el! Az evangéliumok gazdag ifjúja nem tud átlépni az Ószövetségből az Újba, megreked a törvényteljesítés szintjén. Az Újszövetség újdonsága és örömhíre, hogy többé már nem kell félelemben élnem, mert meghívásom van a Szentháromság szeretetközösségébe, és már itt a földön megtapasztalhatom annak boldogságát, hiszen maga a Szentháromság van jelen azok között, akik Krisztus nevében egyesülnek. A társadalmunkban — és sajnos családi kapcsolatokban is hódító — valamit valamiért szemlélet eltűnik, feloldódik abban a szeretetben, amelyet Jézus hozott közénk: amit az Atyánál látott, azt élte, és a mennyország előízét hozta közénk. Az ő szeretetének mértéke a mértéktelenség. Meghívásunk van arra, a búcsúbeszéd alapján, hogy szeretetünk mértéke az legyen, ahogyan az Atya szereti Jézust: „Amint engem szeret az Atya, én úgy szeretlek titeket, ... ti úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket." — Tehát az Atya szeretetével forduljunk egymás felé. Az Atya szeretetével kell a másik emberre tekintenem. Oly könnyű háborúság okozójává válni a világban — a Jézustól tanulható és élhető szeretet viszont elhozza közénk a mennyországot: munkahelyen, családban egyaránt. A szeretet csodákra képes, és nem sokáig lehet ellenállni neki. Ha át tudok lépni egy határvonalat, és megteszem szeretetből azt, amit már nem várnának el tőlem, amire már nem vagyok köteles, abban a pillanatban ráléptem annak a szeretettapasztalatnak az útjára, mely a Szentháromság szeretetáramába kapcsol. Nem felejthetjük el továbbá, hogy a mi Urunk szegény. Szegény azért, mert folyamatos adás, ajándékozás az élete és én, aki rá hasonlítok, identitásomat önmagam ajándékozásában találom meg. Az ősbűn óta bujkálunk a kert fái között, félünk az Istentől, és ő utánunk jön, hogy hazavigyen az atyai házba, a boldogság házába, mert ő mindig előbb lép. Egy gyöngédség nélküli Atya érzéketlen atya volna. Jézus minden tanításában róla szól: olyan szabadságra hív, hogy egyedül az Atyától függjünk. Ha vágyunk erre a szabadságra, az segít kilépni önmagunkból. A kígyó szüntelenül elő akarja venni ezt a szabadságot a javak birtoklásával, hogy lerombolja meghívásunkat, mely a Szentháromság szeretetközösségébe szól. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek örömében való részesedésre lettünk teremtve, s erre csak egyféleképpen, egész életével válaszolhat az ember, úgy, ahogy Mária tette, aki mindent odaadott. Isten tehát, aki szentháromságos szeretet, egyre inkább, évről évre meghív, hogy elmélyedjünk az ő titkában, és megtapasztaljuk, hogy miként lakozik ő mint Háromság az emberek között, s bennünk, emberekben. Gáspár István LITURGIA Belső életének csodálatos titka Az egyháztörténelem tapasztalata szerint az isteni misztériumról való gondolkodás és beszéd újra és újra fogalmi rendszerünk és gondolkodási kategóriáink elégtelenségének felismerésébe torkollik. Ennek ellenére Krisztus követői soha nem mondtak le arról, hogy ezen keretek között is szavakba öntsék az életük Istenéről szerzett tapasztalataikat. Bár a korábbi teológiai gondolatrendszerek krízisét nyilvánvalóvá tevő ariánus vitában a IV. századi nikaiai (niceai) zsinat határozottan leszögezi, hogy a Fiú az Atyával egylényegű, következésképpen nem a teremtmények, hanem a Teremtő oldalán áll, a kérdés a különböző felfogások állandó ütközése következtében még évszázadokig nem jutott nyugvópontra. Hasonló módon szenvedélyes viták övezték később a Szentlélek személyéről való keresztény felfogás kifejtését is. Ezek a tények nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az arianizmustól fenyegetett Hispániában és Galliában a VI. és VII. századtól a Szentháromság hittitka különösen is az igehirdetés és a liturgikus jámborság témájává vált. Mai ünnepi misénk prefációját megtalálhatjuk a VIII. századi Sacramentarium Gelasianumban, és már a nyolcszázas évekből ismerünk vasárnapokon imádkozható Szentháromság-votívmisét. A frank gall bencés kolostorokban valószínűleg már az ezredforduló előtt külön ünnepet szenteltek a Szentháromságnak a pünkösd utáni vasárnapon. Az új szokás először jó ideig nem talált tetszésre a római egyháznál, II. Sándor és később III. Sándor pápa is határozottan elzárkózott az ünnep átvételétől, mondván: „A római egyház nem fogadja el ezt a szokást, mert minden vasárnapon, sőt naponként ünnepeljük az Egységnek és a Háromságnak az ünnepét." A Szentháromság vasárnapja azonban ennek ellenére egyre népszerűbb lett, és végül az avignoni fogságban lévő XXII. János pápa jónak látta, hogy ünneplését 1334-ben az egész egyház számára előírja. Az üdvtörténetet teljessé tevő pünkösd megünneplését követő vasárnapon az egyház ma mintegy hálát ad az emberi történelem keretei között megnyilvánult háromságos isteni élet csodálatos titkáért. Az ünnepi kollekta együtt szemléli az igaz hit megváltását, a Szentháromság dicsőségének megismerését és a fölséges hatalmú egy Isten imádását. Évszázadok hosszú során hívők milliói nem tartották túl nagy árnak, ha életükkel kellett fizetniük hitük megváltásáért. Laikusok, pásztorok, teológusok rengeteget küzdöttek egymással, mert fontosnak érezték, hogy egyre bensőbb ismerettel, az igazsághoz hűen ismerhessék meg az isteni élet feltárult misztériumát. Krisztus-hívők milliói leborulva imádták a hitben megismert Szentháromság egy Istent, mert a róla szóló ismeret számukra nem hideg, közömbös tudás volt csupán, hanem őket egész valójukban megrendítő boldogító felismerés. Hitvallás, egyre mélyebb megismerés és imádás: a keresztény hit életjelei. Káposztássy Béla A Szentháromság arcai „Istent nem látta soha senki, az egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van." (Jn 1,18) Az egyház története során időről időre felmerül a Láthatatlan ábrázolásának kérdése, problémája. Időről időre — mert korántsem mindig állt előtérben e kérdés. A kereszténység első ezer évében tulajdonképpen igény sem igen volt a Szentháromság képi „láthatására", ebben az időszakban a teológusok a háromságos egy Isten misztériumának minél pontosabb fogalmi meghatározására törekedtek, és Isten képi ábrázolását többnyire tiltották. A századok során — a képrombolás időszaka után — a Szentháromság megannyi szimbóluma lett általánossá: emberként, angyalként egyaránt „láthatjuk őt". Az egészen elvonatkoztatott, ma is élő ábrázolások némelyike eredetileg pogány eredetű, mágikus szimbólumok „megkeresztelt" változata, ilyen például az eredetileg manicheista jelképként használt háromszög, vagy a kör, illetve a szem. Míg az első századok keresztényei tudatosan zárkóztak el ezen képek elől, később teológiailag is igazolt ábrázolások lettek az egyházban. Ha a világot járva régi korok templomainak Szentháromság-ábrázolásait látjuk, legtöbbször nem is gondolunk arra, hogy az ott látható képek némelyikét — például a Szentlélek ember alakban történő ábrázolását — pápai rendelet tiltotta. Ugyanígy jeles egyházi vezetők tiltakoztak például az egy fejen három egyforma arcot rajzoló Szentháromság-kép ellen, melyet Bellarmin Szent Róbert egyenesen „monstrumnak" nevezett. A „változó szemű" századokat túlélt legtöbb ábrázolásnak van szentírási alapja, többek között a Atyát idős emberként mutató képeknek is, amelyek sokszor tapasztalt veszélye, hogy Istent sok keresztény — a lelke mélyén — férfiként képzeli el. De akár a legősibb, akár a legmodernebb, egészen leegyszerűsödött szimbolikus ábrázolást szemléljük, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek a képek egy végtelen misztérium szilánknyi töredékét, egy-egy „tulajdonságát" igyekeznek megragadni. szilás Fotó: Keöndh László _____ A hét liturgiája (B év) JÚNIUS 15., ÉVKÖZI 11. VASÁRNAP - SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE (Jolán, Vid, Kreszcencia) - Mterv 4,32-34, 39-40 (Csak egy Isten van, az ég és a föld Ura.) - Róm 8,14-17 (A fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa így szólítjuk Istent: „Abba, Atya!") - Mt 28,16-20 (Jézus tanítani és keresztelni küldi apostolait az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.) - Zsolozsma: III. zsoltárhét - Énekrend: Ho 105 - ÉE 572, Ho 105 - ÉE 131, Ho 270 - ÉE 574, Ho 274 - ÉE 361. JÚNIUS 16., HÉTFŐ (Jusztina, Ajtony) - 2Kor 6,1-10 - Mt 5,38-42. JÚNIUS 17., KEDD (Laura, Adolf, Marcián) - 2Kor 8,1-9 - Mt 5,43-48. JÚNIUS 18., SZERDA (Arnold, Levente) - 2Kor 9,6-11 - Mt 6,1-6. 16-18................ JÚNIUS 19., CSÜTÖRTÖK - Szent Rommid apát emléknapja (Gyárfás, Julianna) - 2Kor 11,1-11 - Mt 6,7-15. JÚNIUS 20., PÉNTEK (Rafael, Florencia) - 2Kor 11,18,21- 30 - Mt 6,19-23. JÚNIUS 21., SZOMBAT - Gonzaga Szent Alajos szerzetes emléknapja (Lujza, Leila) - 2Kor 12,1-10 - Mt 6,24-34. JÚNIUS 22., VASÁRNAP - KRISZTUS SZENT TESTE ÉS VÉRE: ÚRNAPJA - FŐÜNNEP (Nolai Paulinusz, Fisher János, Morus Tamás) - Kiv 24,3-8 (Mózes az áldozati állatok vérével meghintette a népet az Úrral kötött szövetség jeléül.) - Zsid 9,11-15 (Krisztus vére megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől.) - Mk 14,12-16,22-26 (Jézus az utolsó vacsorán saját testét és vérét adja apostolainak.) - Zsolozsma: IV. zsoltárhét - Énekrend: Ho 106 - ÉE 575, Ho 107 - ÉE 577, Ho 106 - ÉE 167, Ho 134 - ÉE 540. Körmenetre: Ho 110,112,114,136,142, 275 - ÉE 168,170,171,369.