Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)

2003-06-15 / 24. (2863.) szám

Szentírás-magyarázat „Menjetek" (Évközi 11. vasárnap — Mt 28,16-20) A szöveg párhuzamait megtaláljuk Lukács és János evangéliumában is (Lk 24,36- 49, illetve Jn 20,19-23). De mindkét párhuzamos történet Jézus megjelenéséről, illetve búcsúzásáról beszél. Itt Máté áttekinti a leírtakat, és össze­foglalja művét. Ott fejezi be az evangéliumot, ahol kezdő­dött, Galileában. Ez a befeje­zés azonban nem vetíti elénk az ősegyház ideális képét. A feltámadás hitében élő egy­házban ott van a kétely is: „néhányan kételkedtek" (17.v.), sőt mint Beda Venerabi­­lis megállapítja: „helyesen mondja, hogy tizenegy tanít­vány ment el őt imádni, mert egy már elveszett". A menny­­bemenetelről szóló szakasz középpontjában a hatalom át­adása áll. A tanítványok a Jé­zussal töltött évek alatt megis­merkedtek Jézus hatalomfel­fogásával és hatalmának mi­benlétével. Látták, hogy Jézus hatalma hogyan ütközik meg a gonosz hatalmával, eseten­ként azt is, hogy amikor ők akarták alkalmazni a Jézustól kapott ördögűző hatalmat, az csődöt mondott. A tanítvá­nyok megtanulták másként nézni a világot, mint meghí­vásuk előtt. Miközben a tanít­­ványi lét bennük egyre tökéle­tesedett, elsajátították azt a képességet is, hogyan kell ez­zel a hatalommal az embere­ket Jézus tanítványává tenni. Severianus megállapítja: „Te­hát minden népet egyetlen és ugyanaz a hatalom teremt új­já." A felnőtt keresztség lesz az újrateremtés első állomása. Sokat vitatkoznak azon, milyen hegyről van szó a szö­vegben, többen úgy vélik, a Nyolc boldogság hegyéhez kell kötni ezt a jelenetet. Amint fölösleges keresnünk pontos kronológiát a feltáma­dás utáni jelenésekben, úgy ellentmondásos ennek a jele­netnek a helymeghatározása is. Lukács ugyanis ezt a jele­netet Jeruzsálembe teszi, ahol a keresztény hagyomány a feltételezett helyet mint za­rándokhelyet kápolnával is megjelölte. János viszont úgy tudja, Jézus Jeruzsálemben valamilyen szobában jelent meg a tanítványoknak. Mind­ezen eltérő evangéliumi tudó­sítások alapján azt gondolhat­juk, hogy a jelenet idejét és helyét az egyes evangélisták­nál irodalmi és teológiai kon­cepciója határozta meg. Jézus hatalmát az Atyától vette, és a Szentlélek segítsé­gével adja tovább tanítványai­nak. Nagy hiba lenne azonban az evangélista által Jézus szá­jába adott „világhatalomról" szóló beszédnek felfogni ezt a búcsúbeszédet. Az evangélium megírásának idején ugyanis szó sem volt még a keresz­ténység világméretű elterjedé­séről. A mindig egyházával maradó Jézus képe sem lehet az evangélista találmánya, mögötte konkrét tapasztalatot és kinyilatkoztatást kell keres­nünk. Ezen lelkesítő kinyilat­koztatás adott erőt régen és most is a misszionálásra. Benyik György Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig. (Mt 28,19-20) Lelkiség 2003. június 15. Homíliavázlat A mi Urunk nem magányos Isten! Isten, mivel szeretet — há­romság, az egyházi év visz­­szatérő ünnepe a mai vasár­nap, e csodálatos titoknak a szemlélésére hívja meg a megkeresztelt embert. A mai nap szentleckéjében megerősítést kapunk, hogy Isten Lelke által vezérelve Is­ten gyermekeiként élhetünk. Számos megkeresztelt ember nem veszi észre, hogy még mindig ószövetségi hitben él, ahol a vallásosság a paran­csok teljesítésében merült ki. De mi nem a szolgaság, ha­nem a fiúság Lelkét nyertük el! Az evangéliumok gazdag ifjúja nem tud átlépni az Ószövetségből az Újba, meg­reked a törvényteljesítés szintjén. Az Újszövetség új­donsága és örömhíre, hogy többé már nem kell félelem­ben élnem, mert meghívásom van a Szentháromság szere­­tetközösségébe, és már itt a földön megtapasztalhatom annak boldogságát, hiszen maga a Szentháromság van jelen azok között, akik Krisz­tus nevében egyesülnek. A társadalmunkban — és sajnos családi kapcsolatokban is hódító — valamit valamiért szemlélet eltűnik, feloldódik abban a szeretetben, amelyet Jézus hozott közénk: amit az Atyánál látott, azt élte, és a mennyország előízét hozta közénk. Az ő szeretetének mértéke a mértéktelenség. Meghívásunk van arra, a bú­csúbeszéd alapján, hogy sze­retetünk mértéke az legyen, ahogyan az Atya szereti Jé­zust: „Amint engem szeret az Atya, én úgy szeretlek titeket, ... ti úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket." — Tehát az Atya szeretetével forduljunk egymás felé. Az Atya szeretetével kell a másik emberre tekintenem. Oly könnyű háborúság okozójává válni a világban — a Jézustól tanulható és élhető szeretet viszont elhozza közénk a mennyországot: munkahe­lyen, családban egyaránt. A szeretet csodákra képes, és nem sokáig lehet ellenállni neki. Ha át tudok lépni egy határvonalat, és megteszem szeretetből azt, amit már nem várnának el tőlem, amire már nem vagyok köteles, abban a pillanatban ráléptem annak a szeretettapasztalatnak az út­jára, mely a Szentháromság szeretetáramába kapcsol. Nem felejthetjük el továb­bá, hogy a mi Urunk szegény. Szegény azért, mert folyama­tos adás, ajándékozás az élete é­s én, aki rá hasonlítok, identitásomat önmagam aján­dékozásában találom meg. Az ősbűn óta bujkálunk a kert fái között, félünk az Is­tentől, és ő utánunk jön, hogy hazavigyen az atyai házba, a boldogság házába, mert ő mindig előbb lép. Egy gyön­gédség nélküli Atya érzéket­len atya volna. Jézus minden tanításában róla szól: olyan szabadságra hív, hogy egye­dül az Atyától függjünk. Ha vágyunk erre a szabadságra, az segít kilépni önmagunk­ból. A kígyó szüntelenül el­ő akarja venni ezt a szabadsá­got a­ javak birtoklásával, hogy lerombolja meghívásun­kat, mely a Szentháromság szeretetközösségébe szól. Az Atya, a Fiú és a Szentlé­lek örömében való részese­désre lettünk teremtve, s erre csak egyféleképpen, egész életével válaszolhat az ember, úgy, ahogy Mária tette, aki mindent odaadott. Isten tehát, aki szenthá­­romságos szeretet, egyre in­kább, évről évre meghív, hogy elmélyedjünk az ő titkában, és megtapasztaljuk, hogy mi­ként lakozik ő mint Három­ság az emberek között, s ben­nünk, emberekben. Gáspár István LITURGIA Belső életének csodálatos titka Az egyháztörténelem ta­pasztalata szerint az isteni misztériumról való gondol­kodás és beszéd újra és újra fogalmi rendszerünk és gon­dolkodási kategóriáink elég­telenségének felismerésébe torkollik. Ennek ellenére Krisztus követői soha nem mondtak le arról, hogy ezen keretek között is szavakba öntsék az életük Istenéről szerzett tapasztalataikat. Bár a korábbi teológiai gondolatrendszerek krízisét nyilvánvalóvá tevő ariánus vitában a IV. századi nikaiai (niceai) zsinat határozottan leszögezi, hogy a Fiú az Atyá­val egylényegű, következés­képpen nem a teremtmények, hanem a Teremtő oldalán áll, a kérdés a különböző felfogá­sok állandó ütközése követ­keztében még évszázadokig nem jutott nyugvópontra. Hasonló módon szenvedé­lyes viták övezték később a Szentlélek személyéről való keresztény felfogás kifejtését is. Ezek a tények nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az arianizmustól fenyegetett Hispániában és Galliában a VI. és VII. századtól a Szent­­háromság hittitka különösen is az igehirdetés és a liturgi­kus jámborság témájává vált. Mai ünnepi misénk prefá­­cióját megtalálhatjuk a VIII. századi Sacramentarium Gela­­sianumban, és már a nyolc­százas évekből ismerünk va­sárnapokon imádkozható Szentháromság-votívmisét. A frank­ gall bencés ko­lostorokban valószínűleg már az ezredforduló előtt külön ünnepet szenteltek a Szenthá­romságnak a pünkösd utáni vasárnapon. Az új szokás először jó ideig nem talált tetszésre a római egyháznál, II. Sándor és később III. Sándor pápa is határozottan elzárkózott az ünnep átvételétől, mondván: „A római egyház nem fogad­ja el ezt a szokást, mert min­den vasárnapon, sőt napon­ként ünnepeljük az Egység­nek és a Háromságnak az ünnepét." A Szentháromság vasár­napja azonban ennek ellenére egyre népszerűbb lett, és vé­gül az avignoni fogságban lé­vő XXII. János pápa jónak lát­ta, hogy ünneplését 1334-ben az egész egyház számára elő­írja. Az üdvtörténetet teljessé tevő pünkösd megünneplését követő vasárnapon az egyház ma mintegy hálát ad az embe­ri történelem keretei között megnyilvánult háromságos isteni élet csodálatos titkáért. Az ünnepi kollekta együtt szemléli az igaz hit megváltá­sát, a Szentháromság dicsősé­gének megismerését és a föl­­séges hatalmú egy Isten imá­­dását. Évszázadok hosszú során hívők milliói nem tartották túl nagy árnak, ha életükkel kellett fizetniük hitük meg­váltásáért. Laikusok, pászto­rok, teológusok rengeteget küzdöttek egymással, mert fontosnak érezték, hogy egyre bensőbb ismerettel, az igaz­sághoz hűen ismerhessék meg az isteni élet feltárult misztériumát. Krisztus-hívők milliói leborulva imádták a hitben megismert Szenthá­romság egy Istent, mert a róla szóló ismeret számukra nem hideg, közömbös tudás volt csupán, hanem őket egész valójukban megrendítő bol­dogító felismerés. Hitvallás, egyre mélyebb megismerés és imádás: a ke­resztény hit életjelei. Káposztássy Béla A Szentháromság arcai „Istent nem látta soha senki, az egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van." (Jn 1,18) Az egyház története során időről időre felmerül a Láthatat­lan ábrázolásának kérdése, problémája. Időről időre — mert korántsem mindig állt előtérben e kérdés. A kereszténység el­ső ezer évében tulajdonképpen igény sem igen volt a Szenthá­romság képi „láthatására", ebben az időszakban a teológusok a háromságos egy Isten misztériumának minél pontosabb fo­galmi meghatározására törekedtek, és Isten képi ábrázolását többnyire tiltották. A századok során — a képrombolás időszaka után — a Szentháromság megannyi szimbóluma lett általánossá: em­berként, angyalként egyaránt „láthatjuk őt". Az egészen elvo­natkoztatott, ma is élő ábrázolások némelyike eredetileg po­gány eredetű, mágikus szimbólumok „megkeresztelt" válto­zata, ilyen például az eredetileg manicheista jelképként hasz­nált háromszög, vagy a kör, illetve a szem. Míg az első száza­dok keresztényei tudatosan zárkóztak el ezen képek elől, ké­sőbb teológiailag is igazolt ábrázolások lettek az egyházban. Ha a világot járva régi korok templomainak Szenthárom­ság-ábrázolásait látjuk, legtöbbször nem is gondolunk arra, hogy az ott látható képek némelyikét — például a Szentlélek ember alakban történő ábrázolását — pápai rendelet tiltotta. Ugyanígy jeles egyházi vezetők tiltakoztak például az egy fe­jen három egyforma arcot rajzoló Szentháromság-kép ellen, melyet Bellarmin Szent Róbert egyenesen „monstrumnak" ne­vezett. A „változó szemű" századokat túlélt legtöbb ábrázolásnak van szentírási alapja, többek között a Atyát idős emberként mutató képeknek is, amelyek sokszor tapasztalt veszélye, hogy Istent sok keresztény — a lelke mélyén — férfiként kép­zeli el. De akár a legősibb, akár a legmodernebb, egészen le­egyszerűsödött szimbolikus ábrázolást szemléljük, nem sza­bad szem elől tévesztenünk, hogy ezek a képek egy végtelen misztérium szilánknyi töredékét, egy-egy „tulajdonságát" igyekeznek megragadni. szilás Fotó: Keöndh László _____ A hét liturgiája (B év) JÚNIUS 15., ÉVKÖZI 11. VASÁRNAP - SZENTHÁ­ROMSÁG ÜNNEPE­­ (Jolán, Vid, Kreszcencia) - Mterv 4,32-34, 39-40 (Csak egy Isten van, az ég és a föld Ura.) - Róm 8,14-17 (A fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa így szólítjuk Istent: „Abba, Atya!") - Mt 28,16-20 (Jézus tanítani és keresz­telni küldi apostolait az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.) - Zsolozsma: III. zsoltárhét - Énekrend: Ho 105 - ÉE 572, Ho 105 - ÉE 131, Ho 270 - ÉE 574, Ho 274 - ÉE 361. JÚNIUS 16., HÉTFŐ (Jusztina, Ajtony) - 2Kor 6,1-10 - Mt 5,38-42. JÚNIUS 17., KEDD (Laura, Adolf, Marcián) - 2Kor 8,1-9 - Mt 5,43-48. JÚNIUS 18., SZERDA (Arnold, Levente) - 2Kor 9,6-11 - Mt 6,1-6. 16-18................ JÚNIUS 19., CSÜTÖRTÖK - Szent Rommid apát emléknap­ja (Gyárfás, Julianna) - 2Kor 11,1-11 - Mt 6,7-15. JÚNIUS 20., PÉNTEK (Rafael, Florencia) - 2Kor 11,18,21- 30 - Mt 6,19-23. JÚNIUS 21., SZOMBAT - Gonzaga Szent Alajos szerze­tes emléknapja (Lujza, Leila) - 2Kor 12,1-10 - Mt 6,24-34. JÚNIUS 22., VASÁRNAP - KRISZTUS SZENT TESTE ÉS VÉRE: ÚRNAPJA - FŐÜNNEP (Nolai Paulinusz, Fisher Já­nos, Morus Tamás) - Kiv 24,3-8 (Mózes az áldozati állatok vé­rével meghintette a népet az Úrral kötött szövetség jeléül.) - Zsid 9,11-15 (Krisztus vére megtisztítja lelkiismeretünket a holt csele­kedetektől.) - Mk 14,12-16,22-26 (Jézus az utolsó vacsorán saját testét és vérét adja apostolainak.) - Zsolozsma: IV. zsoltárhét - Énekrend: Ho 106 - ÉE 575, Ho 107 - ÉE 577, Ho 106 - ÉE 167, Ho 134 - ÉE 540. Körmenetre: Ho 110,112,114,136,142, 275 - ÉE 168,170,171,369.

Next