Új Ember, 2019 (75. évfolyam, 1/3672-52/3723. szám)

2019-05-19 / 20. (3691.) szám

4 Tanítás és lélek A BIBLIA ÜZENETE A dicsőség paradoxona Jn 13,31-35 Az Emberfia megdicsőülése! A jó hívek mennyi mindent megtettek a történelem során, és megtesznek ma is azért, hogy megdicsőítsék Istenüket: hatalmas templomokat emelnek, nem spórolnak a díszítéssel, az aranyozással. Persze mindehhez vallásos magyarázat járul: Jézus nem utasította vissza a drága kenetet, amikor a bűnbánó asszony megkente vele a lábát. „Szegények mindig lesznek veletek..." - mondta. Ugyanígy szeretjük az Urat dicsőíteni önreprezentációink, külsőségeink, ilyen-olyan rendezvényeink és eseményeik számának végtelenségig történő szaporításával is. Ám ha kilépünk az elfogultság és a pozitív előítéletek köréből, és kívülről vesszük szemügyre mindazt, amivel állítólag az Emberfiát akarjuk dicsőíteni, könnyen kiderülhet: mindezzel semmit sem üzenünk a másképp gondolkodóknak, a nem hívőknek. Esetleg még az a gyanú is felmerülhet bennük, hogy Isten örve alatt magunknak szerzünk örömet az építkezéssel, az ünnepléssel, a reprezentációval és a látványosságokra fordított őrült pénzköltéssel. Magunkat ünnepeljük, és önnön fontosságunkat üzenjük meg mindezzel a külvilágnak. Persze aki kicsit kritikusabb gondolkodású, abban felvetődhet a kérdés: attól, hogy egykori arisztokrata családokat és fejedelmeket megszégyenítő pénzösszeget költünk el a magunk ünneplésére, jut-e előrébb az evangélium ügye a világban? Mindez azonban csak a dolgok felszíne. Az igazi, nagy, tulajdonképpeni kérdés sokkal mélyebben rejlik. Mire utal Jézus, amikor az Emberfiának, Istennek az Emberfiában megvalósuló megdicsőüléséről beszél? A saját fiúi engedelmessége, engedelmességből vállalt szenvedése, halála, a szeretet végső áldozata az Atya megdicsőülése. Paradoxon, mégis így van. Egy hívő ember reménnyel viselt szenvedése jobban megdicsőíti Istent, mint bármilyen rongyrázó projekt. Egy vértanúság Istennek összehasonlíthatatlanul nagyobb dicsőségét hirdeti a világban, mint az összes hatalmas építkezésünk egybevéve. Igen, a gyöngeség, a kiszolgáltatottság, a szegénység, a kirekesztettség élethelyzeteiben sokkal közelebb van hozzánk a Mindenható dicsősége, mint a pénz és a hatalom magamutogató ünnepein. Nehéz ez a lecke, mégis meg kell értenünk. Enélkül ugyanis a kereszt könnyen értéktárggyá változik, így azonban már nem lesz spesunka, az ember „egyetlen reménye". De ami a legfontosabb: ennek a szenvedő, keresztre feszített dicsőségnek a felmutatásakor hirdeti meg Jézus az új parancsot. „Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást!" Jézus nem egyszerűen tanítja a dicsőség paradoxonénak útját, hanem a legvégsőket is vállaló szeretetével végigmegy rajta. A kérdés csak ennyi: mi követjük-e őt? Török Csaba GÖRÖGKATOLIKUS LELKISÉG Párbeszéd az Úrral A legkisebb hittanos gyermek is tudja a választ arra a kérdésre, hogy mit csinálunk, amikor imádkozunk: „Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk." Már a keresztény ókorban így fogalmazott Nílus apát: „Az imádság párbeszéd Istennel." Természetesen sok más meghatározása is létezik az imádságnak, de talán mégiscsak ez a legfontosabb, mert azt igazolja, hogy az imádság révén élő kapcsolatban lehetünk Istenünkkel. A Görögkatolikus Egyházban erről szól az evangélium (Jn 4,5—42) a húsvét utáni negyedik vasárnapon. Jézus szóba áll, sőt, hosszas párbeszédet folytat a szamariai asszonnyal. És ezt támasztja alá liturgikus szövegünk is: „Hallgassuk meg a drága titkokat, melyekre Szent János tanít a szamariai asszony történetében, mint állott szóba az Úr egy asszonnyal (...), mert azért jött el, hogy fölkeresse képmását mint örökké dicsőséges." A történet elején azt látjuk, hogy Jézus szólal meg először. Ő szólította meg a szamariai asszonyt (Jn 4,7). Atyáink tanítása szerint mindig Isten az, aki megszólít bennünket, mi csak válaszolunk neki az imádságunkban. Igen, „mert ő előbb szeretett minket" (lmn 4,19). Mindent tud rólunk, ismeri a szükségeinket is. De ha nem válaszolunk neki, ha nem akarunk vele érintkezni, ahogy a zsidók nem akartak a szamariaiakkal, akkor magunkat károsítjuk, és mérhetetlenül szegények maradunk. A párbeszédben előrehaladva azonban az idegen (mert szamariai) asszony akarja a kapcsolatot. Talán még nem is látja át az igazi jelentőségét, talán még csak a kényelem sugallja neki a gondolatot, hogy kérje Jézustól az „élő vizet" (Jn 4,15), de igenis megteszi. Még akkor is, ha kiderült a számára kényelmetlen (és minden bizonnyal szégyenletes) helyzet, a valós állapota, hogy vadházasságban él. Még akkor is, ha kiderült, hogy nem „igazi" az imádkozásának módja és gyakorlata, mert még nem tudja és nem gyakorolja, hogy „az igazi imádóknak lélekben és igazságban kell imádniuk" Istent (Jn 4,24). A történet csúcspontján Jézus bemutatkozik az asszonynak, aki tudja, hogy a Messiásnak majd valamikor el kell jönnie: „Én vagyok az, aki veled beszélek" (Jn 4,24). Milyen hatásos szavak! Az evangélium összességét tekintve Jézus - különböző formákban - meglepően sokszor mondja magáról, hogy „én vagyok". Ő a szőlőtő, az élet kenyere, az élő kenyér, a világ világossága, az ajtó, a kapu, a jó pásztor, a feltámadás és az élet, az út, az igazság és az élet. Az evangélium hirdetése közben bátorításként többször elmondja apostolainak, hogy ő van, és feltámadása után is így tesz. Kritikus helyzetben, a kihallgatásakor is megvallja ezt, bár olyan formában, hogy ne tudjanak belekötni. A legfontosabb mégis az, amit itt és ekkor mond: O a Messiás, a világ Megváltója! A párbeszéd eredménye - s ez milyen nagyszerű - az apostolkodás. „Sokan hittek benne (Jézusban) a szamariaiak közül, az asszony szavára" (Jn 4,39). Milyen jó volna, ha a mi imádságunk - Istennel való párbeszédünk - is továbbgyűrűzne, és hatására mások is megtalálnák az élő kapcsolatot Istennel! Ivancsó István 2019. május 19. AZ EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUSRA KÉSZÜLVE Az Eucharisztia misztériuma 59. A végső vacsora estéjét ünnepeljük, melyen hitünk szerint Krisztus bárány, és kovásztalan kenyérként adta önmagát testvéreinek az ősi atyáknak szóló törvényes engedély szerint. Miként a Laudation Salvatorem szekvencia negyedik versszakában, valamint a Pange lingua himnusz harmadik és ötödik versszakában, úgy a Sacris solemniis himnusz második versszakában is Actainói Szent Tamás az utolsó vacsora termébe kalauzol bennünket. Úrnapja ünnepén, akár az olvasmányos imaóra, akár az eucharisztikus körmenet során énekeljük a himnuszt. Szent Tamás felhívja a figyelmünket az ünneplés okára, az utolsó vacsora estéjének új értelmére. A második versszak összekapcsolja az Egyiptomból kivonuló választott nép tagjainak adott parancsot az apostolok kérdésével, amelyet az Úrnak tettek föl: „a hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. (...) Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. (...) A húsát - tűzön megsütve - még akkor éjszaka egyék meg. Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el. (...) így fogyasszátok: a derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása." (Kiv 12,3-11.) Valamint „A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát (pászkát)? (...) A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti vacsorát (pászkát). Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal." (Mt 26,17-20; Mk 14,12, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák!) A húsvéti bárány és a kovásztalan kenyér szertartása közül az egyik eredendően pásztorünnep, a másik földművesünnep volt. A bárány levágása és elfogyasztása összekapcsolódott a kivonulás eseményeivel és az Úr erre vonatkozó parancsával. A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint ahogyan az Úr Mózesen keresztül adott parancsot a vacsora elkészítésével kapcsolatban, úgy Jézus megadja a vacsora elkészítésének helyszínét, ahol a tanítványok az ősi szabályok szerint elkészítették a vacsorát. Ez a versszak ugyanakkor már előre jelzi a harmadik versszak tartalmát: a szédervacsora során Jézus a kovásztalan kenyérben önmagát mint ártatlan áldozati bárányt áldozza fel. Jézus szertartása már a hit kérdéskörébe tartozik (qua Christus creditur agnum et azuma - hol az Úr Krisztus ad bárányt és kenyeret), minthogy ez már az eucharisztikus misztérium vacsorája (ST INIq73a6). Sztankó Attila MÁJUS 19., HUSVÉT 5. VASÁRNAPJA (Ivó, Milán, Celesztina) - ApCsel 14,21b-27 (Pál és Barnabás beszámol arról, hogy milyen nagy dolgokat cselekedett velük az Úr.) - Jel 21,1-5a (Isten letöröl szemükről minden könnyet.) - Jn 13,31-33a,34-35 (Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást!) - Zsolozsma: I. zsoltárhét - Énekrend: Ho 89 - ÉE 550, 416, Ho 89 - ÉE 111, Ho 134 - ÉE 651, Ho 88 - ÉE 106. MÁJUS 20., HÉTFŐ - Sienai Szent Bernardin áldozópap emléknapja (Bernet, Felicia) - ApCsel 14,5-18 - Jn 14,21-26. MÁJUS 21., KEDD - Magallán Szent Kristóf áldozópap és társai, mexikói vértanúk emléknapja (Konstantin, Szilárd, Tibád) - ApCsel 14,19-28 - Jn 14,27-31. MÁJUS 22., SZERDA - Szent Rita özvegy emléknapja (Júlia, Emil) - ApCsel 15,1-6 -Jn 15,1-8. MÁJUS 23., CSÜTÖRTÖK -Boldog Apor Vilmos püspök és vértanú emléknapja (Dezső, Dézi, Mikes) - ApCsel 15,7- 21-Jn 15,9-11. MÁJUS 24., PÉNTEK - Szűz Mária, a keresztények segítsége emléknapja (Eszter) - ApCsel 15,22-31 - Jn 15,12-17. MÁJUS 25., SZOMBAT - Tiszteletreméltó Szent Béda áldozópap és egyháztanító vagy Szent VII. Gergely pápa vagy Pazzi Szent Mária Magdolna szűz emléknapja (Orbán) - ApCsel 16,1—10 - Jn 15,18-21. MÁJUS 26., HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA (Néri Szent Fülöp áldozópap, Evelin) - ApCsel 15,1-2.22-29 (Isten nem akarja, hogy a szükségesnél több teher nehezedjék a hívek vállára.) - Jel 21,10-14.22-23 (Egy angyal megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost.) - Jn 14,23-29 (A Szentlélek megtanít titeket mindenre, amit mondtam nektek.) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 90 - ÉE 552,416, Ho 90 - ÉE 106, Ho 123 - ÉE 555, Ho 206 - ÉE 105. A hét liturgiája C év A HÉT SZENTJE Boldog Apor Vilmos Május 23. tesek is veszélybe kerültek. Az esztergomi érsek azonban a titkos és bizalmas tárgyalásokra helyezte a hangsúlyt. Apor Vilmos püspök a hozzáfordulók egy részét bújtatta, a többieket továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, Apor Gizellához, aki vöröskeresztes ápoló volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védelmét nyújtották. Amikor 1945 nagypéntekén részeg orosz katonák a győri Püspökvár pincéjében tartózkodó asszonyok és lányok közül százat el akartak vinni, Apor Vilmos ellenállt. Az egyik katona előbb a mennyezetbe lőtt, majd a püspököt sebesítette meg a fején, a kezén és a gyomrán. A katonák elmenekültek, és egyiküket sem vonták felelősségre. Apor Vilmost kórházba szállították az ostromlott városon keresztül, és petróleumlámpa fényénél műtötték meg. Halála közeledtét érezve papjaiért, híveiért, a szerencsétlen sorsú hazáért imádkozott, és azokért is, akik meglőtték. Évtizedekig a karmelita templom kriptájában nyugodott, és csak 1986. május 23-án lehetett végső nyughelyére temetni, így lett ez az emléknapja. V. E. Székely főnemesi család fia volt. Édesapját korán elveszítette, édesanyja egyedül nevelte hét gyermekét. Vilmos a kalocsai jezsuita kollégiumban volt gimnazista, teológiát az innsbrucki egyetemen tanult, és ott is doktorált. A Nagyváradi Egyházmegye papjaként előbb Gyulán volt segédlelkész, majd a háború alatt egy kórházvonat katonalelkésze lett. A szegények szolgálatát, segítését különösen fontosnak tartotta. Fölkarolta a munkásifjúságot, és sokat tett a művelődésért is. Püspöki székét 1941-ben, a harmadik zsidótörvény érvénybe lépése után foglalta el. Mélyen átérezte az Egyház felelősségét, a Magyar Szent Kereszt Egyesület egyházi elnökeként is aktívan dolgozott. A mentés egyik formája a zsidók megkeresztelése volt. A püspöki kar hat hónapos oktatást írt elő a felnőttkeresztség előtt, ezt az időt Apor püspök lerövidítette. A rendkívüli körülményekre való tekintettel a hittani kurzus elvégzése után ötven-száz személyenként adott felmentést és keresztelési engedélyt a munkaszolgálatosoknak. Kérvényét, hogy a győri barakkokban összezsúfolt zsidók közül a megkeresztelteket lelkigondozásban részesíthesse, a helyi parancsnokság hatszor utasította vissza. Mivel a zsidók elszállítása küszöbön állt, személyesen ment el a német parancsnokságra, de ott is elutasították. 1944 áprilisában háromszor is levelet írt Esztergomba, hangsúlyozva a közös tiltakozás szükségességét. Utolsó levelének fő érve az volt, hogy már a zsidó származású klerikusok, papok és szerző-