Új Ember, 2019 (75. évfolyam, 1/3672-52/3723. szám)

2019-06-30 / 26. (3697.) szám

4 Tanítás és lélek A BIBLIA ÜZENETE Ilyen az én hűségem­ ek 9,51-62 Lukács evangéliuma 9. fejezetének vé­gén három történetet olvasunk arról, mit jelent követni a kereszt felé tartó Urat. Sem a találkozások helyét, sem a Jézussal párbe­szédbe lépők nevét nem tudjuk meg. Nem értesülünk az illető emberek egyéni voná­sairól, sem azokról az élethelyzetekről, amelyekben Jézus követésére vállalkoztak volna, vagy a követésre szóló meghívást meghallották. A három modellszerű elbe­szélésben inkább azon a személyes kihívá­son van a hangsúly, amelyről kinek-kinek magának kell döntenie, ha Jézussal találko­zik. Van, akinek az otthon biztonságáról kell lemondania: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Em­berfiának nincs hová lehajtania a fejét" (Lk 9,58). Másnak a személyes családtörténetét kell maga mögött hagynia, mindazt, amit apja személye vagy akár a szülei iránti kö­teles tisztelet jelent: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj, és hir­desd Isten országát!" (Lk 9,60) És van, aki­nek társadalmi kapcsolataiból, anyagi meg­élhetéséből kell kivonulnia, ha Jézus szólít­ja: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, az nem alkalmas Isten országá­ra" (Lk 9,62). Az elhívás három példája mögött felsej­lik a meghívás elutasításának három lehet­séges egyéni története is. Nem tudjuk meg, hogy a Jézus követésére felajánlkozó vagy a Jézus által megszólított ember végül fel­adta-e az otthonát, temetetlenül hagyta-e az apját, családfő nélkül hagyta-e háza né­pét. A meghívásnak e sorozatában így sem volna meglepő, hiszen első ránézésre kö­vethetetlen elvárásoknak érezhetjük Jézus kéréseit, amelyek éppen az ember elevené­be találnak. Anyagi és fizikai biztonságot, szociális beágyazottságot, identitás- és csa­ládtörténetet feladni akkor sem könnyű, ha maga az Úr az, aki szólít. így lehet, hogy a meghívástörténetek végén nem marad más, mint az ember képtelensége és Jézus függőben maradó szava. Ám a lukácsi meghívássorozat nem el­kedvetlenítő példa, lelkiismeret-furdalást keltő kudarckrónika. Nem is olyan ostor, amellyel bárkit megbüntethetnénk a hűt­lensége miatt. Inkább annak számbavétele, hogy mindenkinek egyéni kihívást jelent Krisztus követése. Példa arra, hogy Jézus megszólítása az ember elevenébe talál, füg­getlenül attól, hogy milyen helyzetben él, vagy éppen hol tart a Jeruzsálembe vezető szimbolikus úton. Lehet, hogy ma valaki­nek a saját akaratáról, az önmegvalósítás iránti igényéről, a függetlenségéről kellene lemondania. Vagy éppen cinkosságáról, esetleg jól jövedelmező hallgatásáról, netán önelégültségéről. Vagy a biztonság iránti igényéről, az otthonosságról szőtt álmairól. És mai történeteinkben is nyitva marad a kérdés, hogy képesek vagyunk-e ekkora ál­dozatra Isten országáért. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy már csak a vágyunk marad, az álmunk, hogy kövessük Jézust. „Egy bűnös szerzetes így szólt a bölcs András abbához:­­ Atyám, mi lesz velem az Úr dicsőséges és félelmetes napján? Nem engedelmeskedtem apátom paran­csainak, nem tartottam meg a regula szabá­lyait, és a monostorból is gyakran elcsatan­goltam. Hát ilyen az én hűségem. - Azon a dicsőséges és félelmetes napon - válaszolta az abba -, az Úr majd így szól hozzád: - Nem engedelmeskedtél apátod parancsai­nak, nem tartottad meg a regula szabályait, és a monostorból is gyakran elcsatangoltál. Ámde a vágyad! Az mindig nálam maradt. Menj be Urad örömébe." (Az atyák mon­dásai, 579) Dejcsics Konrád OSB GÖRÖGKATOLIKUS LELKISÉG Világosság - világos tanítás Görögkatolikus Egyházunkban a pünkösd utáni harmadik vasárnap evangéliuma (Mt 6,22-33) három részből áll. Három témáról szól, melyeknek közös a mondanivaló­juk. Talán úgy lehet gondolatfüzért alkotni belőlük, hogy ha világosságban élünk - igazi lelki világosságban -, akkor csak egy Úrnak, a mi Istenünknek szolgálunk, s ha ezt tes­­­szük, nyugodtan rábízhatjuk magunkat a gondviselésére, és nem kell aggódnunk a megélhetés, az élet gondjai miatt. De azért a három témát önmagában is szemlélhetjük. Az első: a világosság. A szem a lélek tükre - tartja a közmondás. És igaza van, mert az ember szeméből mindent, vagy csaknem mindent ki lehet olvasni- Jézus viszont azt mondja, hogy a test világossága a szem (Mt 6,22). Valójában a kettő egyet jelent, hiszen mindkettő az erkölcsi tisztaságra vagy - ne adj' Isten - az erkölcsi tisztátalanságra hívja fel a figyelmet. Az evangélium egy más részében pedig egészen gyakorlati szemponttal egészíti ki ezt Jézus: „Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lás­sák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék az Atyát, aki a mennyekben van" (Mt 5,16). Ne fél­jünk világítani, ne adjuk fel, mert a legkisebb fényforrást is meg lehet látni, különösen ott és akkor, ahol és amikor a legnagyobb a sötétség. Vállaljuk, hogy az evangélium vi­lágosságát visszük az emberek közé, mert tiszta a szemünk, a testünk, az életünk. Vagy legalábbis azt akarjuk, hogy ilyen legyen. A második: a szolgálat. Vagy Istennek, vagy a mammonnak. Az első ezen a téren is a lelki, az emelkedett szempont. Tudjuk, mit jelent az Istennek való szolgálatunk: a vallá­sosságunkat és mindazt, ami abból fakad. De hozzátehetjük Jézus tanítását is: „aki ne­kem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám" (Jn 12,26). A mammonnak való szolgálat pedig a pénzimádatot jelenti, ami - sajnos - mára nagyon elharapózott a világban. Persze jó, ha az embernek van pénze, nem üres a zsebe, de az már nem jó, ha minden gon­dolatát ez köti le. Mert „mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?" (Mk 8,36) Erről szól az evangélium harmadik része: a gondviselés­ről. A kulcsfogalom itt az, hogy „ne aggódjatok" (Mt 6,25), nem pedig az, hogy ne tegyetek semmit a megélhetésetek érdekében. Jézus nem azt akarja, hogy lusták és semmitte­vők legyünk. Meg is mondja: a mennyei Atya tudja, mire van szükségünk (Mt 6,32), és nem kell aggodalmaskod­nunk, mert segítségünkre van abban, hogy ne szenvedjünk túlságos szükséget. De csak akkor járunk jó úton, ha együttműködünk a kegyelmével. Csodás módon fogja össze ezeket a gondolatokat a ve­­csernyében énekelt egyik legősibb himnuszunk, az Enyhe világossága kezdetű. Megénekeljük benne, hogy Jézus a mennyei Atya isteni dicsőségét tükrözi számunkra, kifejez­zük a Szentháromság iránti imádásunkat, és megváltjuk, hogy az Isten Fia ad életet nekünk, mivel segíti fennmara­dásunkat. Jó, ha mindez világos számunkra. Ivancsó István 2019. június 30. AZ EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUSRA KÉSZÜLVE Az Eucharisztia misztériuma 62. Az angyali kenyér emberek kenyerévé lészen, az égi kenyér véget vet az előképeknek. Ó csodálatos dolog: az Urat eszi a szolga, a szegény és az elesett. A Sacris solemniis kezdetű himnusz ötödik versszaka összekapcsolja a második versszak elő­képeire történő utalást, a harmadik versszak taní­tását az utolsó vacsora és a szentmise misztériu­ma közötti kapcsolatról és a negyedik versszak ta­nítását a szentáldozásról. Amennyiben figyelme­sen imádkozzuk a himnuszt, úgy soraiban fölfe­dezzük a Lauda­tion Salvatorem kezdetű szekven­cia 21-23. versszakainak tanítását. A szekvencia Ecce panis angelorum versszaka, valamint a him­nusz Panis angelicus kezdetű versszaka azonos te­matikát hordoz. Az előkép egyenes utalás a 78. zsoltár szövegére: „De ott fenn parancsot adott a felhőknek, s megnyitotta az egek kapuit. Mannát hullatott az égből eledelül, égi kenyeret adott ne­kik. Az erősek kenyerét ette az ember, ételt kül­dött nekik bőségesen." Ám nem csupán a 78. zsol­tár, hanem a 105., valamint a 111. is imádságos költeményben idézi a Kivonulás könyvében fel­jegyzett eseményeket (Kiv 16,4 skk). „Áhítozásuk­­ra fürjeket küldött, és égi kenyérrel rakatta jól őket" (Zsolt 105,40), valamint „Ételt adott az őt fé­­lőknek, szövetségéről mindvégig megemlékezik" (Zsolt 111,5). Noha a manna Istentől származó, az égből adott táplálék volt a vándorló nép számára, mégis előképe csupán a mennyből alászállott élő kenyérnek, Jézus Krisztusnak: „Jézus ezt vála­szolta: »Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek mennyből való kenyeret, ha­nem az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.«" (Jn 6,32—33) Jézus személyében és szentségi jelenlé­tében nyeri el értelmét a kovásztalan kenyér és a pászka-bárány. De Szent Tamást, az imádság mesterét, sokkal inkább megérinti annak misztériuma, amit az Eucharisztia mint áldozati eledel hordoz magá­ban: az eucharisztikus kenyér és a bor mintegy folytatólagos megjelenítése Jézus egész földi mű­ködésének, kereszthalálának és feltámadásának. Az Angyali Kenyér az ember igaz életének elede­le, amely felüdíti, táplálja és gyarapítja a szívet, a lelket és az elmét. Szent Tamást olyannyira meg­érintette ez a misztérium, hogy az O sacrum convivium kezdetű imádságában, pane suavissimo de caelo praestito (mennyből nyújtasz édességes ke­nyeret) és az Adoro te devote kezdetű himnuszában is újból elmélkedés tárgyává teszi: O memóriák mortis Domini! Panis vivus, vitám praestans hom­ini. (Ó, az Úr halálának emlékezete, élő Kenyér, az ember életadója.) A himnuszban csodált isteni alázatra válaszol a híres Omnipotens sempiterne Deus kezdetű imád­ságában: accedo tanquam infirmus ad medicum vitae, immundus ad fontem misericordiae, caecus ad lumen claritatis aeternae, pauper et egenus ad Dominum caeli et terrae (eléd járulok, mint beteg az élet orvosá­hoz, tisztátalan az irgalom forrásához, vak az örök világosság fényéhez, szegény és szűkölködő az ég és föld Urához). Sztankó Attila A HÉT SZENTJE Szent Tamás Július 3. Mint az első idők sok szentjéről, Tamás apostolról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen ki­tartottak Mesterük mellett, amikor a nagy többség már kezdett tőle elpártolni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált. János evangéliumában van a legna­gyobb szerepe. Itt azokkal a szavaival, melyekkel felszólítja a többi apostolt: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt", kijelölte a tanítványok útját, a ke­resztre feszített Krisztus követését. Ebből érthető, hogy a II. századból származó apokrif irat, a Tamás-akták - amely arról tudósít, hogyan hirdette az evangéliumot egészen Indiáig - Jézus rokonának mondja, aki külsőre is, sorsában is a leginkább hasonlított hozzá. A legfontosabb jelenet, ami miatt Tamást emle­getni szokták, János evangéliumának végén olvas­ható (20,24-29). Ez az eredetileg húsz fejezetből álló evangélium csúcspontja, ahol nem is annyira az apostol kételkedése, mint inkább hitvallása és Jézus válasza a lényeges: „Tamás felkiáltott: »Én Uram, én Istenem!« Jézus csak annyit mondott: »Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek!«" Tamás India északi részén is hirdette az evan­géliumot. Főleg az istenfélő asszonyok hallgatták szívesen. Nagy hatással volt rájuk képekben gaz­dag beszéde, mert érzékletes hasonlatokban szólt Isten igéjéről. A férfiak megharagudtak az asszo­nyok - köztük egy királynő - „megzavarójára". A király elé hurcolták az apostolt, és megkínozták. Tamásnak azonban csodálatos módon nem lett semmi baja. Végül arra akarták kényszeríteni, hogy mutasson be áldozatot egy ércbálvány előtt. Letérdelt, és ezt mondta: „Imádlak, Jézus Krisz­tus!" A bálvány erre elolvadt, mintha viaszból lett volna. A szentély papja azt gondolta, bosszút kell állnia istene nevében, ezért kardjával átszúrva megölte az apostolt. Indiában ma is élnek úgynevezett Tamás-ke­resztények (a Szír-malabár Katolikus Egyház tag­jai), akik úgy tartják, őseiket maga az apostol térí­tette meg. K. L. JUNIUS 30., ÉVKÖZI 13. VA­SÁRNAP (A római egyház első szent vértanúi, Pál) - IKir 19,lb.19- 21 (Illés próféta a tanítványául választ­ja Elizeust.) - Gál 5,1.13-18 (Isten gy­ermekeinek szabadságát Krisztus sz­erezte meg nekünk.) - Lk 9,51-62 (Az Emberfiának nincs hová fejét lehajta­nia: Jézus követése áldozatot kíván.) -Zsolozsma: I. zsoltárhét - Énekrend: Ho 257 - ÉE 587, Ho 257 - ÉE 154, Ho 109 - ÉE 595, Ho 152 - ÉE 190. JÚLIUS 1., HÉTFŐ (Tihamér, Áron, Annamária) - Tér 18,16-33 - Mt 8,18-22. JÚLIUS 2., KEDD - SZŰZ MÁRIA LÁTOGATÁSA ERZSÉ­BETNÉL (SARLÓS BOLDOGASSZONY) ÜNNEPE (Ottó) - Szof 3,14-18 vagy Róm 12,9-16b - Lk 1,39-56. JÚLIUS 3., SZERDA - SZENT TAMÁS APOSTOL ÜN­NEPE (Kornél) - Ef 2,19-22 - Jn 20,24-29. JÚLIUS 4., CSÜTÖRTÖK - Portugáliai Szent Erzsébet emlék­napja (Izabella) - Tér 22,1-19 - Mt 9,1-8. JÚLIUS 5., PÉNTEK - Zaccaria Szent Antal Mária áldozópap emlék­napja (Emese, Sarolta, Filoména) - Tér 23,1-4.19, 24,1-8.62-67 - Mt 9,9-13. JÚLIUS 6., SZOMBAT - Goret­ti Szent Mária szűz és vértanú em­léknapja (Csaba, Tilda, Izajás) - Tér 27,1-5.15-29 - Mt 9,14-17. JÚLIUS 7., ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP (Apollónia, Willibald) - 1z 66,10-14. (A próféta jövendölésében Jeruzsálem a Messiás országát jelképezi. Magát Jeruzsálemet megszemélyesíti, és édes­anyaként ábrázolja. A megjövendölt messiási országban béke uralkodik.)­­ Gál 6,14-18 (Szenvedéseit Pál apostol Krisztusért viseli.) - Lk 10,1-12.17-20 (Jézus munkásokat hív aratásába, és hatalmat ad nekik az evangélium hirdetésére. Aki befogadja őket, Is­ten békéjét kapja jutalmul.) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 220 - ÉE 677, Ho 220 - ÉE 149, Ho 126 - ÉE 598, Ho 270-ÉE 191. A hét liturgiája C év

Next