Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)
2020-01-05 / 1. szám
2 Egyház 2020. január 5. I A jóslás, a varázslás nem keresztény December 4-én a Szentatya folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekézissorozatát. Ebben a 17. elmélkedésben Pál apostol efezusi szolgálatáról és a vénektől való elbúcsúzásáról beszélt. Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közreadjuk, magyar fordításban. Kedves testvérek, jó napot kívánok! Az Apostolok cselekedeteinek könyvében azt olvassuk, hogy az evangélium útja megállás nélkül folytatódik a világban, és áthalad Efezus városán, megmutatva teljes üdvözítő jelentőségét. Pálnak köszönhetően mintegy tizenkét ember megkeresztelkedik Jézus nevében, megtapasztalják a Szentlélek kiáradását, aki újjászületést hoz nekik (vö. ApCsel 19,1-7). Az apostolon keresztül pedig sokféle csoda történik: a betegek meggyógyulnak és megszállottak megszabadulnak (vö. ApCsel 19,11-12). Ez azért történik, mert a tanítvány hasonlít Mesterére (vö. Lk 6,40), és jelenvalóvá teszi őt azáltal, hogy közli testvéreivel ugyanazt az új életet, amelyet tőle kapott. Istennek az Efezusba betörő hatalma leleplezi azokat, akik Jézus nevét akarják felhasználni ördögűzésekhez anélkül, hogy lelki felhatalmazással rendelkeznének (vö. ApCsel 19,13-17), és felfedi a varázsmesterségek gyengeségét, amelyekkel sokan felhagytak azok közül, akik Krisztust választották. Felhagytak a varázsmesterségekkel (vö. ApCsel 19,18-19). Valódi fordulat ez egy olyan város életében, mint Efezus, mely a varázslótevékenység híres központja volt! Lukács így hangsúlyozza a Krisztusban való hit és a varázslás összeegyeztethetetlenségét. Ha Krisztust választod, akkor nem fordulhatsz varázslóhoz: a hit azt jelenti, hogy bizalommal egy megbízható Isten kezébe helyezzük magunkat, aki nem okkult praktikákon keresztül, hanem kinyilatkoztatásban és ingyenes szeretettel ismerteti meg magát. Talán valamelyiketek azt mondja nekem: „Ó, igen, de ez a varázslás dolog már idejétmúlt: ma, a keresztény civilizációban ilyen már nem történik." De legyetek csak óvatosak! Kérdem tőletek: hányan mentek jósoltatni magatoknak tarot kártyával, hányan mentek tenyérjóslásra vagy kártyavetésre a jósnőkhöz? Ma is élnek nagyvárosokban olyan gyakorló keresztények, akik ilyesmiket csinálnak. Arra a kérdésre pedig, hogy „ha hiszel Jézus Krisztusban, miért megy a varázslóhoz, a jósnőhöz és a hozzájuk hasonlókhoz?", azt válaszolják: „Hiszek Jézus Krisztusban, de babonaságból elmegyek hozzájuk is." De könyörgök: a varázslás nem keresztény! Ezek a dolgok, amelyek arra szolgálnak, hogy kitalálják a jövőt vagy kitaláljanak sok mindent vagy megváltoztassanak élethelyzeteket, nem keresztények! Krisztus kegyelme mindent elhoz neked: imádkozz, és bízd rá magad az Úrra! Efezusban az evangélium terjesztése kárt okoz az ezüstművesek kereskedelmének - egy újabb probléma, akik Artemisz istennő-szobrokat készítettek, egy vallásgyakorlatból igazi üzletet csináltak. Kérlek benneteket, gondolkodjatok el ezen. Az ezüstművesek, mivel azt tapasztalják, hogy ez a sok pénzt hozó tevékenység csökken, zavargást szerveznek Pál ellen, és a keresztényeket azzal vádolják, hogy válságba sodorják a kézművesek csoportját, Artemisz szentélyét és ennek az istennőnek a kultuszát (vö. ApCsel 19,23-28). Pál ezután Efezusból Jeruzsálem felé veszi az irányt, és elérkezik Milétoszba (vö. ApCsel 20,1-16). Ott elhivatja az efezusi egyház véneit - a presbitereket; ma papokat mondanánk -, hogy „lelkipásztori" utasításokat adjon nekik (vö. ApCsel 20,17-35). Pál apostoli szolgálatának végénél járunk, és Lukács ismerteti velünk búcsúbeszédét, egyfajta lelki végrendeletet, amelyet az apostol azokra hagy, akiknek az ő távozása után vezetniük kell az efezusi közösséget. Ez az Apostolok cselekedetei könyvének az egyik legszebb része: javaslom, hogy vegyétek elő ma az Újszövetséget, a Bibliát, és olvassátok el a 20. fejezetből Pálnak ezt a búcsúzását az efezusi presbiterektől; Milétoszban búcsúzik. Jó látni, ahogyan az apostol elbúcsúzik, és azt is megérthetjük, hogy a mai papoknak hogyan kellene elbúcsúzniuk, sőt, hogy az összes kereszténynek hogyan kellene elbúcsúznia. Gyönyörű ez a szakasz! A buzdító részben Pál a közösség vezetőit bátorítja, akikről tudja, hogy utoljára látja őket. És mit mond nekik? „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra!" Ez a pásztor munkája: vigyázni, vigyázni magára és a nyájra. A pásztornak vigyáznia kell, a plébánosnak vigyáznia kell, virrasztania kell, a papoknak vigyázniuk kell, a püspököknek, a pápának vigyázniuk kell. Virrasztani, hogy őrizzük a nyájat, és vigyáznunk kell magunkra is. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy lássuk, miként teljesítjük ezt a vigyázási kötelességünket. „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amelynek őrzőivé tett titeket a Szentlélek, hogy pásztorként gondoskodjatok Isten Egyházáról, amelyet tulajdon vérével szerzett magának!" (ApCsel 20,28) - ezt mondja Szent Pál. A püspököktől a Krisztus drága vére által megváltott nyájhoz való a legnagyobb közelség követeltetik meg, és készen kell állniuk arra, hogy megvédjék a „farkasoktól" (ApCsel 20,29). A püspököknek nagyon közel kell lenniük az emberekhez, hogy őrizzék és megvédjék őket, nem szabad elszakadniuk az emberektől. Pál, miután rábízta ezt a feladatot Efezus vezetőire, Isten kezébe helyezi és „kegyelmének szavára" bízza őket (ApCsel 20,32), mely minden növekedésnek a kovásza és az életszentség útja az Egyházban, és felszólítja őket, hogy hozzá hasonlóan saját kezükkel dolgozzanak, hogy ne jelentsenek terhet másoknak, támogassák a gyengéket és tapasztalják meg, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni" (ApCsel 20,35). Kedves testvérek, kérjük az Urat, hogy újítsa meg bennünk az Egyház és az általa őrzött hitletétemény iránti szeretetet, és tegyen minket is felelőssé a nyáj őrzéséért, támogatva a pásztorokat imádsággal, hogy az isteni Pásztor szilárdságával és gyengédségével forduljanak mások felé. Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: Vatican News Őszintén szeretni és új emberekké válni Gyerekként mindig rácsodálkoztam édesanyám erszényére. Volt benne egy hely, amely csak nekünk, gyerekeknek volt fenntartva. Amikor fizetett, gyakran kikandikált a fényképünk. Sosem kérdeztem, miért tartja magánál a fényképünket és édesapánkét, hiszen egyértelmű volt, miért. Az idő változik, a lényeg nem. Ma már legtöbbször a telefonunkban vagy a közösségi oldalak kiemelt helyein őrizzük a családi fotókat. Magam is jólesően nézegetem és mutatom meg másoknak a legféltettebb kincseimet, a családomat - feleségemet és gyermekeimet - ábrázoló fotókat. Jó tudni, hogy bár a nap folyamán az idő és a tér elválaszt bennünket, ez a kapocs mindig összeköt. Krisztus fényképe is itt van velünk. Nem hagyott magunkra bennünket, mindennap számíthatunk rá. Nem csak imáinkban, egyéni és közösségi liturgikus ünnepléseink alkalmával találkozhatunk vele. Valóságosan velünk maradt itt, a földön, az Oltáriszentségben. Olyan titok ez, amely előtt leborulunk, s amelyet teljes valójában fel nem foghatunk. Jézus jelenléte figyelmes és gyengéd. Ha egyedül vagyunk, vagy ha öröm ér bennünket, a templomba betérve valóságosan ott találhatjuk őt a tabernákulum örökmécsessel megvilágított csendjében. A szentmise ünneplésében, a bűnbánat szentségében megtisztulva magunkhoz vehetjük. Amikor az áldoztató a kezünkbe helyezi az Oltáriszentséget, meg is érinthetjük s egy pillanatra a kezünkben tarthatjuk őt, aki mindent fenntart, aki mindannyiunkra gondot visel. Az Oltáriszentségben jelen lévő titok különösen meghatározza az idei esztendőt, hiszen szeptember 13. és 20. között, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején is őt ünnepeljük majd, a köztünk lévő Krisztust. Három éve készülünk erre az ünnepre, s a készület meghatározta egész magyar egyházunkat és életünket. A felkészülés éveiben szívünkbe ivódtak az imádság igazságai. Hogy nem vagyunk egyedül, mert van mennyei Atyánk, aki minden élet forrása. Ő elküldte hozzánk Szentlelkét, és segítségével felismerhetjük, s egyre jobban szerethetjük az Oltáriszentségben valóságosan jelen lévő Krisztust. A felkészülő imádság szívét számomra a Krisztust megszólító szavak jelentik, melyeket ízlelgetve egyre közelebb kerülhetünk a titokhoz: „O Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk, orvosunk és békességünk." Ferenc pápa szívesen és gyakran él a hasonlattal, hogy az Egyház olyan, mint egy tábori kórház: benne mindenki sebeket hordoz, és mindenki kötözésre, megváltásra vár. Erre a sérült mivoltra világít rá életével és munkásságával a tavalyi esztendőben az atyai házba költözött Jean Vanier. Hiszen a sérültek világában, közöttük élve döbbenünk rá, hogy mi, „egészségesek" vagyunk az igazán sérültek. Mert szeretetünket, cselekedeteinket annyiszor szövi át az érdek, a számítás. Holott csupán egyvalami fontos: hogy az önérdekűséget magunkról lehántva, őszintén szeressünk. Istenképiségünkben az Urat tükrözzük. Mennyei orvosunk, ő, aki szeretetével, kegyelmével mindig megelőz, képes arra, hogy meggyógyítson bennünket. Rajtunk múlik, hogy engedjük-e gyógyítani. Az eucharisztikus kongresszus mellett egy másik, számunkra fontos ünnepre is hívjuk a tisztelt Olvasót. Az Új Ember hetvenötödik születésnapját ünnepeljük idén. A laphoz kötődő első emlékeim iskolás éveimre nyúlnak vissza. Nagyváradi szülőhelyemen a rendszerváltás után az Új Ember valódi kincsnek számított. Hesz Márta nővér, az Úristen váradi könyvtárosa adta kézről kézre, családról családra a mindig késve érkező, ám jelenlétében mégis mindig aktuális lapszámot. Ha nincs az Új Ember Kalendárium, amelynek lapjain rátaláltam későbbi gimnáziumom címére, ahová el is küldtem a jelentkezésemet, az egész életem másképpen alakult volna. Az Új Ember mindannyiunk életét valóságosabbá, ünnepibbé, közösségibbé tette. A régiek úgy tartották, a név kötelez. Pál apostolnak az efezusiakhoz intézett sorai egybecsengenek az Eucharisztikus Kongresszus céljával: a megújulással, az új emberré válással, azzal, hogy Isten képmásaiként igaz és szent emberekké érjünk. Hivatásunk és feladatunk megélésében az Oltáriszentségben velünk lévő Jézus segít bennünket. Erre a közös ünneplésre hívunk mindenkit. S egyúttal kérjük olvasóink imáit, hogy legyen erőnk naponta elköteleződni Krisztus és egymás mellett, és soha ne lankadjunk a megtérés útján, így vihetjük el az ő erejét és örömét minden emberhez. Kuzmányi István Fotó: Pixabay