Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)
2020-09-27 / 39. szám
U/10m e)Tanítás és lélek 2020. szeptember 27. A BIBLIA ÜZENETE Ami minden áldozatot megér t 21,28-32 Kórházpasztorációs gyakorlaton volt szerencsém részt venni papnövendék koromban. Egy nem túl idős bácsi feküdt az egyik kórteremben, a helyzethez képest látszólag egészen jó állapotban. Amikor hozzáléptem, a tenyerét összecsapva, széles mosollyal örvendezni kezdett: „Atya - mondta, bár még nem voltam pap -, tudja, én nagyon-nagyon katolikus vagyok! Hiszek az Istenben, imádkozom és gyerekkoromban évekig ministráltam is, hű vagyok az Egyházhoz." Bevallom, naivan fel is csillantak a szemeim ezen a „hitvalláson", és mivel láttam, hogy a bácsi egészen mozgásképes állapotú, és egyetlen cső, se infúzió, se katéter sincs rákötve, hát bátran felajánlottam, amit ilyenkor szokás: ha gondolja - mivel vasárnap volt -, a kórház kápolnájában rövidesen szentmise lesz, szeretettel várjuk, és ha segítség kell a lejutáshoz, csak szóljon, megszervezzük. A korábban lelkes és főként „hatalmas katolikus hitű" bácsi válasza így hangzott: „Na, ugyan már!" A mai evangéliumban szereplő második fiú magatartásában valami hasonlót látunk viszont. A kifelé robbanó lelkes készség, amely korábban még tetszetős szappanbuborékként szédíti a körülállókat, egyszer csak hirtelen szétpattanva elillan. Nincs komoly alapja. A jóra való restség főbűn, és mint ilyen, alapot képez újabb és újabb vétkek, mulasztások számára. Van azonban egy másik emberünk is. Vele először látszólag nehezebb, hiszen nógatni kell. Passzivitása alapján az apja úgy gondolja: vele se megyek semmire. De a szövegben azt olvassuk: „később megbánta, és mégis kiment". Ebben a fiúban felismerhetjük a hezitáló, önmagával birkózó és kedvetlen, a nyomasztó teendőnek a tudatát is messze kergető, halogató önmagunkat. Azokat az élethelyzeteket, amikor nem vagyunk készségesek, nyitottak a mennyei Atya hívására, hogy jót tegyünk, de még a kötelességeinket sem látjuk el rendesen. A belső tusakodásban azonban előbb-utóbb felhangzik az igazzá nevelt lelkiismeret szava. A lustaságával, gyengeségeivel küzdő, de belül igaz ember felismeri: az atyai hívás fontosabb, mint a saját kényelme. Erre is vannak lelkesítő példáink. Szentjeink sem üvegbúra alatt nevelkedtek. Egyikmásik közülük igencsak kanyargós életutat járt be. Szent Ágoston vagy Charles de Foucauld nagytermészetű emberekként indultak. Eleinte Szent Ferenc is úgy gondolta, hogy a keresztes lovag szerepében tetszeleg majd, és így követni fogja az egész világ. A korábban sátánista Bartolo Longo a rózsafüzér apostolává vált. Ők mind rádöbbentek: az Atya hívása mélyre hatol, és egészen átformál. Isten országa a legnagyobb kincs, amiért önmagukról is érdemes lemondanunk. Ezért kimondták: megbántam a múltamat, és útnak indulok az atyai hívásra. Megbánták, mert volt mit, és olcsó mentegetőzés nélkül szembenéztek a bűneikkel. Isten országában már nincs „exvámos", sem „exutcanő", ezekkel a címekkel gyakran mi bélyegezzük meg a társainkat, pedig sokuktól megtanulhatnánk, hogyan vegyünk fordulatot abban, amiben kell. Ők már a mennyei Atya szeretett fiai és leányai, akik egész szívükkel hallgattak a hívására. Isten országáért élni minden áldozatot megér. Kovács Zoltán SZENTMISE-KOMMENTÁR Kezdőének (introitus) Az otthonaikból fölkerekedett és a templomban egybegyűlt keresztények ünneplése énekkel kezdődik. Erről így szól a misekönyvet bevezető rendelkezés: „Midőn a nép együtt van, a pap bevonul a diakónussal és a szolgálattevőkkel, felhangzik a kezdőének. Ez az ének van hivatva megnyitni a szertartást, egységre hangolni az összegyűlteket, bevezetni őket a liturgikus időszak vagy ünnep misztériumába, továbbá kísérni a pap és a szolgálattevők bevonulását." (A Római misekönyv általános rendelkezései 47.) Az éneknek eszerint valóban elidegeníthetetlen liturgikus funkciója van, nem pusztán az ünnep fényét emeli. Éppen ezért az introitus nem egy bármire lecserélhető ének. A szövege is a lényeghez tartozik. Vegyük sorra, mit is tesz velünk a kezdőének közös éneklése. Egységre hangol: A közös hangot megtaláló, egymásra figyelve éneklő keresztények számára ez már a közösség egyik lényeges megnyilvánulása. Fontos, hogy tehetségéhez mérten mindenki részt vehessen az éneklésében, de senki ne tűnjön ki a hangerejével. így lesz a sok helyről érkezett, különféle emberekből liturgikus közösség. Bevezet a liturgikus időszak vagy ünnep misztériumába. A közös ének összhangja a közös hit összhangját is megteremti. Az introitus szövege egyúttal értelmezi az ige liturgiájában aznap elhangzó szentírási szakaszokat. A kezdőénekek döntő többsége a zsoltárok könyvéből való, bár más ó- és újszövetségi könyvekből is származhatnak. Például advent 3. vasárnapján, az úgynevezett Gaudete-vasárnapon Pálnak a Filippiekhez írt leveléből hangzanak el az örömre felhívó szavak. Jézus is imádkozta a zsoltárokat, idézi őket mint messiási küldetésének értelmezési kulcsát. A próféták és a Tóra mellett a zsoltárok jelentették az apostoli igehirdetés alapját: Jézust mint Messiást a zsoltárokon keresztül ismerik fel, és ismertetik meg kortársaikkal. Már a kezdőének megmutatja, hogy Jézus alakját és üzenetét nem érthetjük meg az Ószövetség nélkül, és a két szövetség szétszakíthatatlan egységet alkot. Képzett karvezetővel és összeszokott kórussal bíró egyházközségek, kellő felkészítéssel, énekelhetik a kezdőéneket a Graduate románumban kiadott módon, latinul, gyönyörű gregorián dallamokon. Nem egy szerzetesközösség is ezt teszi. Jó gyakorlat, ha ilyenkor az énekelt szöveg magyar fordítása ott van a hívek kezében. A Graduate simplex egyszerűbb, gregorián által ihletett dallamait talán nagyobb eséllyel tanulja meg egy plébániai közösség. Az egyes vasárnapokra és ünnepekre az introitusok ma már magyarul is rendelkezésre állnak és többféle dallammal forognak közkézen. A püspöki kar által jóváhagyott, a liturgikus időszak jellegének megfelelő más ének is énekelhető ilyenkor. Mégis, a legjobb, ha ezek megmaradnak gyülekezőéneknek, és nem tekintünk el könnyen a kezdőének szövegétől, amely tartalmában és működésében is valóban összegyűjti a Krisztus-hívőket, és egységet teremt közöttük. Fehérváry Jákó OSB GÖRÖGKATOLIKUS LELKISÉG A kegyelmi segítség Amikor Isten segítő szeretetét - kegyelmének áradását - az ember jó szándékkal befogadja, akkor gyógyulás történik. A pünkösd utáni 17. vasárnapon ennek lehetünk tanúi az evangélium tanításában (Mt 15,21-28), és ennek értelmezését találjuk az apostoli szakaszban (2 Kor 6,16b-7,1). Jézus meggyógyította a kánaáni asszony lányát. Az anya annyira akarta Jézus segítségét, hogy előbb utánakiabált, majd még vitába is szállt vele. Végül teljesült a kérése: a lány részesült a Jézusból áradó kegyelmi segítségben, és „abban az órában meggyógyult". Szent Pál apostol tanításából az Istenünkkel való kapcsolatunk mélységét tanulhatjuk meg. Három lépcsőben bontakozik ki ez előttünk. Először a kapcsolat bensőségességéről van szó. Akik szeretik és követik Istent, elfordulva a pogányoktól és életformájuktól, azokról apostolán keresztül ezt üzeni az Úr: „Istenük leszek, ők meg az én népem" (2Kor 6,16). Sőt, ennél még hangsúlyosabban és személyesebben is mondja: „én atyátok leszek, ti meg a fiaim és a lányaim lesztek" (2Kor 6,18). Milyen jó, hogy ilyen szerető kapcsolatban élhetünk Istenünkkel! Bátorkodhatunk „Atyánknak nevezni és mondani", ahogy a pap imádságában halljuk ezt mindennap a szent liturgiában, és ahogyan minden alkalommal az Úr imádságával válaszolunk erre: „Mi Atyánk". Úgy, ahogyan Jézus tanította imádkozni az apostolait (Lk 11,1) és rajtuk keresztül bennünket is, hogy ebből a bensőséges kapcsolatból kegyelmet nyerjünk. Másodszor ennek feltételéről tanít az apostol. Hogy a kegyelem valóban hatékony lehessen bennünk, „őrizkedjünk a test és a lélek minden szennyétől" (2 Kor 7,1). Nagyon egyszerű a képlet, bár a teológiai értelme sokkal mélyebb. Ápolatlan külsővel, koszosan, szennyesen nem lehet bensőséges emberi kapcsolatot kialakítani. Ugyanez érvényes a belsőre, a lélek tisztátalanságára is: rossz viselkedésmóddal, szándékos durvasággal nem lehetünk kedvesek mások előtt. Hát még mennyire igaz ez az Istenünkkel való kapcsolatunkra! Valóban őrizkednünk kell a test és a lélek minden szennyétől, hogy a kegyelem működni tudjon bennünk. Végül ennek eredményéről is tanít az apostol: „így tesszük teljessé megszentelődésünket Isten félelmében" (2 Kor 7,1). Igaz, hogy a megszentelődést - ami egész keresztény életünk célja - Isten ajándékozza nekünk, de az előbbiek értelmében tennünk is kell érte: törekednünk kell az életszentségre. Szent Péter apostol is figyelmeztet erre: „a titeket meghívó Szenthez méltóan magatok is váljatok szentté egész életmódotokban" (lPt 1,15). Ha ezt az utat járjuk, akkor valóban „teljessé tehetjük megszentelődésünket". Akkor érvényes lehet ránk, illetve örök sorsunkra a keleti lelkiségi teológia érdekes és fontos kifejezése, az átistenülés. Ez az üdvösségbe érkező ember állapotát jelzi, ami a földi élet után várja azokat, akik e világi életüket megfelelően alakították Isten ingyenes és szeretetteljes kegyelmének felhasználásával. Nyitva áll előttünk az út. Bensőséges kapcsolatunk lehet Istenünkkel, ha mi is akarjuk. Ivancsó István SZEPTEMBER 27., ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP (Páli Szent Vince áldozópap, Adalbert, Karola) - Ez 18,25-28 (Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, megmenti életét.) - Fii 2,1-11 (Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt!) vagy Fii 2,1-5 (Ne keresse senki csak a maga javát!) - Mt 21,28-32 (Ne szavakkal, hanem tettekkel szeressük az Istent!) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 227 - ÉE 593, Ho 227 - ÉE 326, Ho 144 - ÉE 598, Ho 150 - ÉE 200. SZEPTEMBER 28., HÉTFŐ - Szent Vencel vértanú vagy Ruiz Szent Lőrinc és társai, vértanúk emléknapja (Salamon) - Jób 1,6-22 - Lk 9,46-50. SZEPTEMBER 29., KEDD - SZENT MIHÁLY, SZENT GÁBOR ÉS SZENT RAFAEL FŐANGYALOK ÜNNEPE - Dán 7,9-10,13-14 vagy Jel 12,7-12a - Jn 1,47-51. SZEPTEMBER 30., SZERDA - Szent Jeromos áldozópap és egyháztanító emléknapja (Örs, Honória) - Jób 9,1-12.14-16 - Lk 9,57-62. A OKTÓBER 1., CSÜTÖRTÖK - Gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz emléknapja (Rémig) - Jób 19,21-27 - Lk 10,1-12. OKTÓBER 2., PÉNTEK - Szent Őrzőangyalok emléknapja (Petra, Örs) - Jób 38,1.12-21; 40,3-5 - Lk 10,13-16 vagy Kiv 23,20-23. - Mt 18,1-5.10. OKTÓBER 3., SZOMBAT - Boldog Bogdánffy Szilárd püspök vértanú emléknapja (Helga, Ewald) - Jób 42,1-3.5-6.12-16 - Lk 10,17-24. OKTÓBER 4., ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP (Assisi Szent Ferenc, Aranka, Hajnalka) - 1z 5,1-7 (A Seregek Urának szőlője Izrael háza.) - Fit 4,6-9 (Amit tanultatok, váltsátok tettekre, és veletek lesz a béke Istene!) - Mt 21,33-43 (Más munkásoknak adja bérbe szőlőskertjét.) - Zsolozsma: III. zsoltárhét - Énekrend: Ho 229 - ÉE 587, Ho 229 - ÉE 142, Ho 126 - ÉE 540, Ho 287 - ÉE 242. A hét liturgiája A év A HÉT SZENTJE Szent Vencel Szeptember 28. Vencel a cseh Premysluralkodóház gyermekeként született. Apja, Vratiszláv volt a csehek második keresztény uralkodója. Anyja, Drahomira hercegnő keresztény volt ugyan, de még erősen élt benne a pogányság szelleme. Vencel fejlődésére nagy hatással volt Vratiszláv édesanyja, Ludmilla, akit szentként tisztel az Egyház. Vratiszláv 921-ben, harminchárom éves korában meghalt. Az uralkodást felesége, Drahomira vette át, mert Vencelt még túl fiatalnak tartotta. Úgy vélte, anyósa, Ludmilla összeesküvést sző ellene, hogy Vencel számára szerezze meg a trónt, ezért orgyilkosokat küldött, akik megölték Ludmillát. Drahomira uralkodása erőszakos volt, ezért általános elégedetlenség és zavargás támadt. Ekkor I. Henrik német király tudtával Bajor Arnulf közbelépett, és arra kényszerítette Drahomirát, hogy adja át a trónt Vencelnek. 922-ben Vencel átvette az ország vezetését. Tizenhét vagy legföljebb tizenkilenc éves volt, és mindössze hét évig uralkodhatott, hogy aztán vértanúként adja életét Krisztusért. Papokat és szerzeteseket hívott udvarába Nyugatról, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait. Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, és szerette volna elérni, hogy az országában még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Sokat fáradozott a nyomor és műveletlenség enyhítésén. Saját életével igyekezett példát mutatni népének, jámbor és alázatos életet élt, ugyanakkor a maga korában művelt uralkodónak számított. Valószínűleg nem nősült meg. A pogányságot még mindig ápoló és féltő ellenfelei egyre növekvő haraggal nézték, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít, és megerősödik. A fanatikus gondolkodású urak pedig azt rótták föl neki, hogy a német királyság felé húzó politikájával elárulja a cseh nemzetet. Mindkét párt Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg az utódot, aki örömmel kapott a lázadók által kínált hatalom után. Vencel 929. vagy 935. szeptember 27-én, Boleszláv meghívására Altbunzlauban ünnepelte Szent Kozma és Damján ünnepét. Utána vissza akart térni Prágába, de öccse tartóztatta, és nagy vacsorát adott a tiszteletére. Másnap reggel misén akart részt venni, ám a templom kapuja előtt ott várta Boleszláv és néhány embere. Fivére hirtelen kardot rántott, és Vencel fejére sújtott. Vencel kivédte a csapást és a földre taszította öccsét, miközben ezt mondta: „Bocsássa meg neked az Úr, öcsém!" Ám a Boleszláv kíséretében lévők rárontottak, és megölték. Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. A csehek nemzeti patrónusukként tartják számon, sőt, Szent Vencel családjának tekintik magukat, koronája a nemzet szimbóluma. L. K.