Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)

2020-11-08 / 45. szám

2 Ufímíe^ __ Egyház Isten név szerint ismer bennünket A Szentatya október 14-én folytatta az imádságról szóló katekézisét a VI. Pál csarnok­ban tartott általános kihallga­tás keretében. Úgy mutatta be a Zsoltárok könyvét, mint amelyben hús-vér imádkozó emberek imáit találjuk, és amely megtanít bennünket is imádkozni. Ferenc pápa teljes ka­tekézisének fordításá­t adjuk közre. Kedves testvérek, jó napot kívánok! A Bibliát olvasva állandóan kü­lönféle imákkal találkozunk. De a Szentírásban találunk egy egész könyvet is, amely csak imából áll, és ez a könyv számtalan imádkozó em­ber hazájává, edzőtermévé és ottho­nává lett. Ez a Zsoltárok könyve. Százötven zsoltár, melyek arra szol­gálnak, hogy imádkozzuk őket. A bölcsességi könyvekhez tarto­zik, mert az Istennel folytatott párbe­széd tapasztalata alapján az „imád­kozni tudást" adja tovább. A zsoltá­rokban megtalálhatjuk az összes em­beri érzést: az életünket átszövő örö­möket, fájdalmakat, kétségeket, re­ményeket és keserűségeket. A kate­kizmus azt írja, hogy mindegyik zsoltár „annyira józan, hogy őszin­tén imádkozhatja bármilyen körül­mények között és bármely korban élő ember" (A Katolikus Egyház ka­tekizmusa 2588.). A zsoltárok olvasá­sával és újraolvasásával megtanuljuk az imádság nyelvét. Az Atyaisten ugyanis Lelkével ihlette őket Dávid király és más imádkozó emberek szívében, hogy megtanítsanak min­den férfit és nőt arra, hogyan dicsér­jék őt, hogyan mondjanak köszöne­tet neki, hogyan kérleljék, hogyan szólítgassák örömben és fájdalom­ban, és hogyan beszéljék el tetteinek és törvényének csodáit. Összefoglal­va: a zsoltárok Isten szavának részét képezik, melyeket mi, emberek arra használunk, hogy beszéljünk vele. Ebben a könyvben nem találunk fellegekben járó embereket, nem ta­lálunk felhőkanalazókat, olyanokat, akik esztétikai vagy elidegení­tő tapasztalattal tévesztik ös­­­sze az imát. A zsoltárok nem íróasztal­nál született szövegek, hanem szólongatások, gyakran drá­maiak, melyek eleven létezé­sünkből fakadnak fel. Ahhoz, hogy imádkozni tudjuk őket, elegendő annak lennünk, amik vagyunk. Nem szabad elfelejtenünk: ahhoz, hogy jól imádkozzunk, úgy kell imádkoznunk, ami­lyenek vagyunk, nem sminkel­ve! Az imádkozáshoz nem kell előtte tetszetősre kenegetnünk a lelkünket! „Uram, én ilyen vagyok", lépjünk az Úr elé úgy, ahogy vagyunk, együtt a szép dolgokkal, de a csúnya dolgokkal is, melyeket senki sem ismer, de mi, lelkünk mé­lyén, ismerünk. A zsoltárok­ban hús-vér imádkozó emberek hangját halljuk, akiknek élete, mint mindenkié, nehézségekkel, gyötrel­mekkel, bizonytalansággal van tele. A zsoltáros egyáltalán nem tagadja ezt a szenvedést: tudja, hogy az élet­hez tartozik. A zsoltárokban azon­ban a szenvedés kérdéssé alakul. A szenvedésből eljutunk a kérdésig. A sok kérdés között van egy, amely megválaszolatlan marad, mint egy szüntelen kiáltás, mely az egész könyvön át visszhangzik, itt is, ott is felhangzik. Ezt a kérdést sokszor ismételjük: „Meddig, Uram? Meddig?" Minden fájdalom szaba­dulásért könyörög, minden könny vigasztalásért esedezik, minden seb gyógyulásra vár, minden rágalom felmentő határozatra. „Meddig kell még szenvednem, Uram? Hallgass meg, Uram!" Hányszor imádkoz­tunk így? Hányszor mondtuk, hogy: „Meddig még? Elég már, Uram!" Azáltal, hogy a zsoltárok állandóan ilyen kérdéseket tesznek fel, megta­nítanak minket arra, hogy ne törőd­jünk bele a fájdalomba, és emlékez­tetnek, hogy az élet nem nyert üd­vösséget, ha nem nyert gyógyulást. Az ember léte csak egy lehelet, élete röpke pillanat, de az imádkozó tudja, hogy értékes Isten szemében, s ezért van értelme kiáltani. Ez fontos! Amikor imádkozunk, azért tesszük, mert tudjuk, hogy ér­tékesek vagyunk Isten szemében. Ez a Szentlélek kegyelme, aki belülről felébreszti bennünk annak tudatát, hogy értékesek vagyunk Isten sze­mében. Ezáltal kapunk indíttatást arra, hogy imádkozzunk. A zsoltárimák erről a kiáltásról ta­núskodnak: többszörös kiáltás ez, mert az életben a fájdalom ezernyi formát ölt, a betegségnek, a gyűlölet­nek, a háborúnak, az üldöztetésnek, a bizalmatlanságnak... a nevét viseli. A legnagyobb „botrányig", a halál botrányáig. A halál az ember legkép­telenebb ellenségeként jelenik meg a Zsoltárok könyvében: melyik bűn­­cselekmény érdemel ilyen kegyetlen büntetést, mely megsemmisüléssel és véget éréssel jár? A zsoltárokat imádkozó arra kéri Istent, hogy lép­jen közbe ott, ahol minden emberi erőfeszítés hiábavalónak bizonyul. Ez a magyarázata annak, hogy az ima már önmagában is út a megme­neküléshez, az üdvösséghez, és a kezdete annak. Mindenki szenved ezen a világon, akár hisz Istenben, akár elutasítja őt. A Zsoltárok könyvében azonban a fájda­lom kapcsolattá, viszonnyá vá­lik: segélykiáltás, mely halló fülekre vár. Nem maradhat ér­telmetlen, cél nélküli. Az álta­lunk elszenvedett fájdalmak sem lehetnek csak egy egyete­mes törvény konkrét esetei: azok mindig „az én" könnye­im. Gondoljatok erre: a kön­­­nyek nem egyetemesek, ha­nem „az én" könnyeim. Mindenkinek megvannak a maga könnyei. „Az én" kön­­­nyeim és „az én" fájdalmaim arra késztetnek, hogy folytas­sam az imát. „Az én" könnyeimről van szó, melyeket még soha senki nem ontott ki előttem. Igen, sokan sírtak, sokan. De „az én" könnyeim az enyémek, „az én" fájdalmam az enyém, „az én" szenvedésem az enyém. Mielőtt beléptem a terembe, talál­koztam annak a comói egyházme­gyés papnak a szüleivel, akit meg­gyilkoltak; akkor ölték meg, amikor épp másokat szolgált, másokon segí­tett. Azoknak a szülőknek a könnyei „az ő" könnyeik, és mindketten tud­ják, mennyit szenvedtek, amikor megtudták, hogy fiuk életét adta a szegények szolgálatában. Amikor meg akarunk vigasztalni valakit, nem találunk szavakat. Miért? Mert nem érünk el az ő fájdalmáig, mert „az ő" fájdalma az övé, „az ő" kön­­­nyei az övéi. Ugyanez érvényes ránk is: „az én" fájdalmam az enyém, „az én" könnyeim az enyémek, és ezek­kel a könnyekkel, ezzel a fájdalom­mal fordulok az Úrhoz. Az emberek minden fájdalma szent Isten számára. Az 56. zsoltár­ban így imádkozik az ember: „Te számontartod kóborló lépteimet. Gyújtsd könnyeimet tömlődbe! Ta­lán nincsenek feljegyezve könyved­ben?" (Zsolt 56,9) Isten előtt nem va­gyunk idegenek vagy puszta szá­mok. Arcok és szívek vagyunk, ő egyenként, név szerint ismer ben­nünket! A zsoltárokban a hívő választ ta­lál. Tudja, hogy ha minden emberi ajtó bezárul, Isten ajtaja akkor is nyitva van. Ha az egész világ elma­rasztaló ítéletet hoz, Istennél akkor is van menekvés. „Az Úr hall": nemritkán elég ezt tudni az imában. A problémák nem mindig oldódnak meg. Aki imádko­zik, nem kerget illúziókat: tudja, hogy e földi élet számos kérdése megoldatlan marad, kiút nélkül; a szenvedés továbbra is kísér bennün­ket, és ha túl vagyunk is egy csatán, újabbak várnak ránk. Ha azonban tudjuk, hogy az Úr meghallgatta, amit mondtunk, akkor minden elvi­selhetőbbé válik. A legrosszabb dolog, ami történ­het, az, ha elhagyatottságtól szenve­dünk, ha azt érezzük, hogy megfe­ledkeztek rólunk. Ettől ment meg az ima bennünket. Mert előfordulhat, sőt gyakran előfordulhat, hogy nem értjük Isten terveit, de kiáltásaink nem ragadnak idelenn: felszállnak őhozzá, akinek atyai szíve van, és aki maga is sír minden fiáért és lányáért, aki szen­ved és aki meghal. Hadd mondjak valamit: a nehéz pillanatokban jót tesz nekem, ha Jézus könnyeire gon­dolok, amikor Jeruzsálemre nézve sírt, amikor Lázár sírja előtt sírt. Is­ten értem sírt, Isten sír, sír fájdalma­ink miatt. Mert Isten azért akart em­berré válni - mondta egy spirituális író­­, hogy sírni tudjon. Ha arra gon­dolok, hogy Jézus sír velem a fájda­lomban, az vigasztalás számomra: segít előrelépni. Ha kapcsolatban maradunk vele, az élet nem kímél meg minket a szenvedéstől, de éle­tünk megnyílik a jó nagy horizontjá­ra, és beteljesedése felé halad to­vább! Bátorság, folytassuk az imát! Jézus mindig mellettünk áll! Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: Vatican News Az értelem és a hit párbeszédének embere Búcsú Bolberitz Pál filozófiaprofesszortól (Folytatás az 1. oldalról.) Ő is ezt tette, példát mutatva tanítványainak a ke­resztény filozófia, az értelem és a hit közötti párbe­széd, a Katolikus Egyház és a magyar nemzet elkö­telezett szolgálatában. Előadásain kiválóan ötvözte a spekulatív gondolkodást és a lelkipásztori tapasz­talatokat, a mélyreható elemzéseket és az átfogó szintézisalkotást, a komoly fejtegetéseket és a kön­­­nyed humort. Egykori tanítványai mindmáig hálá­sak éles meglátásaiért, bölcs mondásaiért és az élet megértését szolgáló feledhetetlen példáiért. Ám nemcsak a katedrán, hanem az igehirdetésben és a lelkipásztorkodásban is kiemelkedő szolgálatot vég­zett. A Szent Imre-, az Egyetemi vagy a városmajori templomban tartott szentmiséi, prédikációi, konfe­­renciabeszéd-sorozatai évtizedeken keresztül sokak­nak, különösen a keresztény értelmiségieknek jelen­tettek folyamatos lelki táplálékot és kínáltak az érte­lem számára szilárd tájékozódási pontokat. Hallga­tói megtapasztalhatták átfogó filozófiai és teológiai tudását az emberről, a világról, a létezés alapvető kérdéseiről, amit az evangélium segítségével, Jézus Krisztus tanítása fényében lenyűgöző és meggyőző erővel tudott átadni és kifejteni. Ugyanakkor remek beszélgetőtárs és kivételesen jó megfigyelő volt. Ta­lán kevesen tudják, hogy művészi tehetséggel is bírt, kiválóan tudott rajzolni. Mint ismeretes, a gimnáziumban a legendás hírű Antall József volt az osztályfőnöke, aki a rendszer­­változás után Magyarország első miniszterelnöke lett. A tanár-tanítvány kapcsolat később személyes jó barátsággá alakult, amit mi sem bizonyított éke­sebben, mint hogy a haldokló miniszterelnököt ké­résére lelkivezetője, Bolberitz atya készítette föl a hosszú útra, és mondotta el temetésén a gyászbe­szédet, idézve Antall József utolsó szavait: „Keresz­tény Magyarországot akartam". A történelem iránti különös érdeklődését és az Egyház küldetésében való sokszínű szerepvállalását egyszerre tanúsítja, hogy Bolberitz professzor tagja volt a Máltai lovag­rendnek, de a rendszerváltozás után tevékenyen részt vett a Kolping szövetség magyarországi újjá­szervezésében és szellemiségének, lelkiségének for­málásában is. Bolberitz Pál professzor úr személyében olyan idősebb kolléga távozott most közülünk az örökké­valóságba, kinek személyisége és életműve a keresz­tény filozófia hiteles művelőjének alakját állítja elénk. Minket tanított, akik most a Hittudományi Karon tanítunk. Hálásak vagyunk neki szellemi-lel­ki tartásáért, oktatói tevékenységéért, derűs és élve­zetes óráiért, az életből vett példákért, humoráért, bölcsességéért, a filozófiai tudás következetes szá­monkéréséért, mindazért, amit az elmúlt évtizedek­ben átadott nekünk. Életművének gyümölcsei nem­csak tanítványai emlékezetében, de Bolberitz pro­fesszor úr írásaiban is velünk maradnak. Kitörölhe­tetlenül beírta nevét a magyar Egyház történetébe. Az Úr Isten adjon neki most már megnyugvást, találkozzon az örök Igével, akit mindig hirdetett, nemcsak a katedrán, hanem a budapesti Szent Im­­re-templomban; a városmajori templomban; a fel­sőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János-templom­­ban; nagyon sok helyen az országban, ahova lelki­­gyakorlatra vagy előadásra hívták. Jusson el az örök Bölcsességhez, akit mindig vallott, szakadat­lan hirdetett, és töltse el az a belső öröm, ami való­jában a célba érkezett hit öröme az örök mennyei hazában. 2020. november 8. Szőjük együtt Szent Márton köpenyét! (Folytatás az 1. oldalról.) Arra buzdítunk min­denkit, hogy november 11-én imádságunkkal és adományunkkal szőjük együtt Szent Márton köpenyét. Adománya­inkat az Afrika Nemzet­közi Flumanitárius Ala­pítványnak juttatva köz­vetlenül segítsünk Ni­gériában. A Csókay And­rás idegsebész és Fodor Réka orvos misszionári­us által létrehozott ala­pítvány célja, hogy a nehéz helyzetű orszá­gokba, térségekbe és katasztrófa sújtotta te­rületekre egészségügyi missziókat szervezzen, támogasson, ott egészségügyi is­meretterjesztést végezzen. Az alapítvány munkája a pandémia idején a humani­tárius katasztrófahelyzet enyhítése céljából megváltozott: a lakosok élelemmel való ellátása, melyet az alábbi számlaszámon segíthetünk: Afrika Alapítvány 10101346-27099400-01004002 (IBAN: HU66 SWIFT kód: BUDAHUHB) Kérjük Olvasóinkat és minden jószándékú embert, hogy nagylelkű adománya­ikkal segítsék keresztény testvéreinket, és imáinkban emlékezzünk meg az éhező emberekről és családokról. A felhívás fővédnökei: Erdő Péter bíboros, prímás esztergom-budapesti érsek Veres András győri megyéspüspök a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke A felhívás támogatója: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Titkársága Kuzmányi István főszerkesztő

Next