Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)

2020-05-31 / 22. szám

2020. május 31.Nézőpont _________(ifiméi 5 A fogságba esett pápa - Ideje a fordulatnak? A Szentatya csíksomlyói látogatásáról (Folytatás az 1. oldalról.) A pápalátogatások szimbolikus ereje A Rio de Janeiróban 2013- ban megrendezett Ifjúsági Vi­lágtalálkozó a gondviselés művévé vált. XVI. Benedek le­mondása és a konklávé után a pápai repülőgép egy „szom­szédot" röpített a katolikusok csaknem felének otthont adó szubkontinensre. Jorge Mario Bergoglio, azaz ekkor már Fe­renc pápa áldásként élte meg, hogy „a világ végéről jött­­ként" újra közel kerülhet a szülőföldjéhez, ráadásul en­­­nyire gyorsan. A fiatalokkal való együtt­­lét, a konvojból Rio utcáin ki­szakadó kis pápamobil, a köz­vetlen (és a biztonságiakat alaposan megizzasztó) talál­kozás az egybegyűltek töme­geivel nyilvánvalóvá tette, hogy itt többről van szó, mint egy egyházi világeseményen való reprezentatív „fellépés­ről". Eltolódtak a hangsúlyok a világegyházon belül, nem csupán földrajzi, de sok más értelemben is. Róma most már ténylegesen nem csak az európaiak, de mindenki hazá­ja lett, és ettől egyre határo­zottabban változni kezd a ka­­tolicitás profilja is. Ilyen „hangsúlyeltoló" utakra még sor került párszor. 2015-ös bolíviai látogatásakor például Evo Morales elnök egy sarló-kalapácsból megformált keresztet adott át Ferencnek. A képek persze hamar bejár­ták a világsajtót, ilyen-olyan reakciókat váltva ki. Ez azon­ban jó alkalmat teremtett arra, hogy a pápa kifejtse a vélemé­nyét a marxizmus és a katoli­cizmus viszonyáról, és átve­zesse ezt a problematikát abba a tágabb, antropológiai-szoci­ális keretbe, amely mindan­­­nyiszor visszaköszön megnyi­latkozásaiban. Még ugyanebben az évben újfent a média figyelmének középpontjába került egy apostoli út: a pápa egy kis Fiat 500L-ben haladt végig Wa­shington DC-n. Ahogy az egyik kommentátor megje­gyezte: már-már vicces ez a „Mickey egér-autó" a hatal­mas fekete páncélozott jármű­vek menetoszlopában. Ám Fe­renc nem pusztán az alázatot és a szerénységet hirdette meg így a világ egyik leggő­gösebb, nagyzoló hatalmi centrumában, hanem rávilágí­tott a világért viselt felelőssé­günk súlyára is. A benzinza­­báló monstrumok között tény­leg nevetséges volt a kis topo­­lino (egérke). De pont ez a ne­vetségesség lenne képes meg­menteni minket. Amikor a pápa 2016-ban Mexikóba utazott, és a havan­nai reptér tranzitvárójában „összefutott" Kirill orosz pát­riárkával, a helyszín, a körül­mények prófétai színezetet öl­töttek. A hatalom, a politika, a történelem csapdájába esett moszkvai-római kapcsolatok, a zarándokló és a szakadások­ban vétkes kereszténység ott­­hontalansága megannyi olva­sati lehetőség, ami szimbó­lumszerűvé emeli a pillanatot. De ugyanígy spirituális-teoló­giai mélységet ölthet magára például az a kép is, amint 2015-ben Ferenc a Közép-afri­kai Köztársaságban egy bör­tönben nyitja meg az irgal­masság rendkívüli szentévé­nek szent kapuját. Emiatt érthető, hogy hatal­mas várakozás szökkent szár­ba sokunk lelkében, amikor kiderült: 2019 májusában Ro­mániába látogat, és útja során felkeresi majd a csíksomlyói kegyhelyet is. Úton Románia felé Papnövendékként éltem meg II. János Pál 1999-es romá­niai látogatását. Péter utóda ekkorra már elképesztő hatá­rozottsággal kereste az alkal­mat, „a rést a falon", a lehető­séget arra, hogy Bizánc után a többi autokefál egyház vezető­jével is találkozzon. Végül Bu­karest mutatkozott készséges­nek - tekinthetjük ezt ügyes diplomáciának, mégsem ta­gadható: pár év leforgása alatt (a moszkvai kivételével) min­degyik pátriárka, illetve vezető metropolita fogadta a pápát. Számunkra fájdalmas volt, hogy a katolicizmus és az or­todoxia közötti hidak felépíté­­­se akkor és ott fontosabb volt a mi magyar „sebzettségünk­­nél". Ebből született egy elég negatív alaphang: ha a római pápa Romániába jön, akkor jöjjön Erdélybe, a hűséges ka­tolikus magyarokhoz, ne csak a románokhoz! Ha nem ezt te­szi, akkor hibát vét! Azóta eltelt kereken húsz év, de sajnos nem sok minden változott. Román testvéreink tisztában voltak és vannak az­zal, hogy egy ilyen „pápai ügy" érzékenyen érinti a magyaro­kat. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy az eredeti tervek szerint a gyulafehérvári unió centenáriumára, 2018 decem­berére akarták meghívni Fe­rencet. Szerencsére jól mű­ködtek az Egyházon belüli in­formációs csatornák, és sike­rült elkerülni, hogy politikai manipuláció eszközévé te­gyék a Katolikus Egyházat, amely egyébként küzd azért, hogy megtalálja a maga legi­tim helyét a román nemzet testében. Kontextus A kezdetektől fogva sejteni lehetett, hogy a román katoli­cizmus számára mennyire fontos a látogatás: a megerősí­tés, a társadalmi elfogadtatás komoly szerephez jutott itt. A felkészülési időszak inter­netes tartalmai egy kisebbség­ben lévő, mégis eleven, lendü­letes román katolicizmust mu­tattak meg sokak számára. A magyar közösséget ter­mészetesen a saját sebei, (jo­gos) félelmei kötötték le. Hi­szen valóban sor került nem egy kicsinyes húzásra, ami úgymond paraván mögé sze­rette volna állítani a romániai katolikusok jelentős részének magyar identitását. Ez nem volt stílusos, nem volt ele­gáns, és inkább válaszfalat épített, semmint krisztusian ledöntötte volna azt. Mi pedig nemegyszer megelőlegezett kritikával, a részletekben is rosszindulattal kukacoskodó ellenvetések sorával, lefojtott (és néha felszínre törő) fe­szültséggel reagáltunk. Mind­annyian, románok és magya­rok, regáti és erdélyi katoliku­sok esélyt kaptunk valami nagyra, de hogy ennek lett-e, lesz-e gyümölcse, az már nem pusztán Rómán múlott és mú­lik. Nem volt ideális a kontex­tus, ez igaz. De ez még nem kell, hogy lehetetlenné tegye a kegyelem működését. „A fogságba esett pápa" Ez a furcsa képes gondolat fogalmazódott meg bennem a látogatás kapcsán. Amikor megpróbáltam tárgyilagosab­­ban átolvasni a pápa beszéde­it, az a benyomásom támadt, hogy patikamérlegen kimért, diplomáciailag a végsőkig ki­egyensúlyozott megszólalá­sokról volt szó. Mindent ki­számítottak: a megállókat, az utazást, a találkozásokat, a megszólalásokat. Mindent ap­rólékosan mérlegeltek, talán még túl is gondoltak. A folya­matosan felhangzó ellenhan­gok és negatív vélemények mintha tudat alatt is visszaha­tottak volna a Szentszékre, azt váltva ki, hogy a máskor olyannyira spontán pápa most kissé fáradtnak, kevésbé lendületesnek tűnt, mintha nagyon is érezné: minden nemzeti érzékenységet maxi­málisan tiszteletben kell tarta­nia. Az a Ferenc, aki a világ legnagyobb vezetőivel is féle­lem nélkül szembe tud menni, aki a legrettenetesebb konflik­tuszónákba is ellátogat, hogy ott a legmeredekebb kijelenté­seket tegye, Romániában an­­­nyira szordínóval beszélt, hogy olykor már alig lehetett kihallani a saját, személyes tó­nusát a felolvasásokból. El­mondott sok semleges mon­datot, nem robbantott át gáta­kat, egyszerűen csak jött, jelen volt, visszafogottan szólt, majd elment. Felmerült ben­nem a kérdés: Lehetséges, hogy amikor Péter közénk ér­kezett, nem igazán találta a ta­lajt a lába alatt? A mi sokszo­rosan megterhelt katolicizmu­sunkban nem érezné annyira otthon, befogadva magát? So­kan már az út előtt annyi el­lenérzést árasztottak felé, hogy ezen talán nem is sza­bad csodálkoznunk. Ezért éreztem úgy, hogy a pápa fogságba esett. Hogy börtönének mik a rácsai (fel­dolgozatlan múlt, történelmi sérelmek, megkeseredett ke­reszténység, politika stb.), azt most, egy évvel később érde­mes volna higgadtan elemez­nünk, mert ezen a ponton már nem pusztán a romániai láto­gatásról, de a Kárpát-meden­cei katolicizmus aktuális álla­potáról van szó. Szeretjük ugyan azt hinni, hogy nálunk a vallásosság mély, hagyomá­nyos és erős, de aki kicsit is fi­gyel, az tudja, hogy ez nem fe­di a valóságot. A visszaemlé­kezés ezért módot adhat a mérlegelő számvetésre, egy­fajta „közösségi önismeret" nehéz feltáró munkájára. Csíksomlyó üzenete A látogatás szombatjának délelőttjén az egész világegy­ház Csíksomlyóra figyelt: a Pé­­ter-utóddal együtt sajátosan ott dobogott ekkor a katolikus közösség szíve. Volt egy olyan része a szentbeszédnek, amely különösen hatott rám. Hadd idézzem ezt hosszabban: „Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a ke­gyelmet, hogy a régi és a mos­tani sérelmeinket és bizalmat­lanságainkat változtassa új le­hetőségekké a közösség érde­kében. Azt jelenti: elszakadni a bizonyosságainktól és a ké­nyelmünktől egy új földi élet­nek a keresésében, amelyet az Úr nekünk akar ajándékozni. A zarándoklat kihívás, hogy felfedezzük és továbbadjuk az együttélés lelkületét, és ne fél­jünk a kölcsönös érintkezés­től, találkozástól és segítség­­nyújtástól. Zarándokolni azt jelenti, hogy belekerülünk ab­ba a kissé kaotikus tengerár­ba, amely a testvériség igazi megtapasztalásává válhat, így egy minden helyzetben szoli­dáris karavánná válunk a jövő építésének érdekében (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 87). Zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár, és nem odázhatjuk el." 2020-ban ezek a szavak új jelentőségre tesznek szert. Hi­szen az egyéves évforduló egyszersmind centenárium is: az első világháború tragédiáját követte „a béke drámája". Egy olyan szerződés megkötése, amelyről mindenki sejtette: legfeljebb fegyvernyugvást hozhat egy időre, de nem tud­ja megalapozni a tartós és megbékélt együtt­létezést. Eb­ben a megközelítésben Erdély elvesztése nem csak földrajzi tény volt, de egyszersmind an­nak a „Tündérkertnek" a szer­­tefoszlása is, amely évszázad­okon át képes volt a nyelvek, kultúrák, hagyományok sok­féleségéből szőtt igen színes vászonként elénk varázsolni nemcsak Kolozsvárnak, de en­nek az egész országnyi terü­letnek a „kincses" mivoltát. Volt itt már módja annak, mi­ként kell „együtt járni az úton", ahogyan persze annak a receptjeit is megismerhettük, hogy miként tudunk bezár­kózni „a testvériség igazi meg­tapasztalása" elől. Ma még erőteljesebbnek érzem az in­tést: „ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), ha­nem inkább azt, ami ránk vár, és nem odázhatjuk el". Na­gyon sok, éppen ez idő tájt el­hangzó megszólalás fájdalom­mal, dühvel vagy éppen eluta­sítással merül alá a „mi lehe­tett volna (és nem lett)" fene­ketlen kútjába, egyre zavaro­sabbá (s ezáltal ihatatlanabbá) téve a vizet. És túl kevesen be­szélnek arról, „amit nem odázhatunk el". Amit ránk hagyott a pápa Ferenc pápát kiváló törté­­netmesélőnek ismertem meg. Teljesen mindegy, hogy egy latin-amerikai nyomortelepen beszél a vendégszeretet fon­tosságáról („Ha hirtelen jön egy vendég, lehet még vizet löttyinteni a levesbe, nem?"), vagy éppen papoknak számol be a saját gyóntatószéki élmé­nyeiről, esetleg a Szent Péter téren sok ezer emberrel osztja meg életének egyik-másik személyes, „kicsi" eseményét. Ilyenkor meghívja a hallgatóit a szabadság próbájára: elénk jed egy képet, egy érzést, egy gondolatot, amin rágódha­tunk. Nem fogja helyettünk megadni a válaszokat. Ugyan­akkor senki sem tud közöm­bös maradni iránta. A romániai pápalátogatás igen elgondolkodtató, sok ne­héz elemmel terhes, mégsem szomorú történetként marad meg az emlékezetemben. Meg­vannak a maga szép és erőt adó, vidám pillanatai: a pápa jelenléte a bukaresti, felhősza­kadásban ázó emberek köré­ben, vagy a jászvásári találko­zás fiatalokkal, családosokkal. Úgy gondolom, ilyen lehetett a csíksomlyói találkozás is a Caritas-háznál a beteg, fogya­tékossággal élő emberekkel. Az ezekről a pillanatokról szóló beszámolók eleven, ben­sőséges, rövidsége ellenére is mély együttlétet írnak le, amely erőforrássá vált me­gannyi jelenlévő életében. Igen, ez is a pápalátogatás, még ha félig-meddig a kulis­­­szák mögött zajlott is. Törté­net, amit érdemes továbbme­sélni. Ez pedig adott esetben segíthet „a nagy események" jobb befogadásában. Olyasmi­re ösztönözhet, aminek már régen itt van az ideje, amit nem lenne jó tovább halogat­nunk. Mit adott nekünk a pápalá­togatás? Furcsamód van, aki­nek az volt a baja II. János Pál­lal, hogy nem ment el Csík­somlyóra, Ferenccel meg az a baja, hogy elment. Itt legyen bárki okos! De ha higgadtan és csöndben végiggondoljuk nemcsak azt, ami történt, ha­nem azt is, amit a történés ki­váltott, akkor bizony rádöbbe­nünk: nincs egyetlen érvényes olvasata Ferenc pápa útjának. Elénk áll a személyes szabad­ságunk játéktere. Úgy vélem, a­z önreflexió lényegi, hívő és emberi öntudatunkat érintő igazságokra világíthat rá. Próbálom újraolvasni ezt a történetet, és előremutatót, „történelmet építőt" találni benne. Hiszen Péter, a „test­véreit hitükben megerősítő" (vö. Lk 22,32) jött el közénk, hogy felrázzon minket, és ebből egyesekhez sajnos csu­pán a zaklatottság jutott el. Kell, hogy megtaláljuk eb­ben az üzenetet, amely ma­gától Istentől érkezik, és el­gondolkodjunk. A pápaláto­gatás bebizonyította: van miről... Török Csaba Fotó: MTI/Veres Nándor Koszticsák Szilárd

Next