Új Ember, 2021 (77. évfolyam, 1-52. szám)

2021-05-23 / 21. szám

2021. május 23. ÉVFORDULÓ ti/ímfe*­ Az embereket Jézushoz akarta vezetni Vízi Elemér SJ Loyolai Szent Ignác 500 éve történt megtéréséről (Folytatás az 1. oldalról)­ ­ Loyolai Szent Ignác sorsá­ban világosan megmutatko­zik az isteni gondviselés. Baszk nemesi család sarja volt, aki spanyol királyi ud­vari apródként, később pedig fiatal tisztként Isten létével nem sokat törődve dicső jö­vőről álmodott. Amikor azonban 1521-ben, harminc­éves korában, pünkösd va­sárnapján - nyilván ez sem véletlen - súlyosan megsebe­sült Pamplonában, gyökere­sen megváltozott az élete. Mintha a „szél ott fú, ahol akar" alapigazsága jutott vol­na érvényre ebben.­ ­ Valóban. Ki gondolta vol­na, hogy a fegyverek zajában e megsebesült fiatalember ál­tal Isten az Egyház életének megújítását készíti elő? A tör­ténet profán. Inigo - akkor még így hívták - többedma­­gával védte Pamplona várát a franciákkal szemben, amikor egy ágyúgolyótól súlyosan megsebesült, és ágynak esett. A sérülése katasztrófát jelen­tett számára, keresztülhúzta a számításait. Visszaemlékezé­seiből tudjuk, hogy Ignác ak­koriban sokat adott a külsejé­re, és határozott elképzelései voltak a jövőjéről. Amikor job­ban lett, hazavitték Loyolába, a családi házukba. Mivel a lá­ba rosszul forrt össze, és egy csontja kiállt, rávette az or­vost, hogy vágja le azt a cson­tot, még ha a műtét szörnyű fájdalmakkal jár is, mert nem akarja, hogy ez elcsúfítsa. Ez az életrajzi adalék talán segít megértenünk a jellemét és a jövőjére vonatkozó ambició­zus terveit. Ekkor még ragasz­kodott ahhoz a világhoz, amelyben a sebesülése előtt élt. De az az ágyúgolyó végül mégis elhozta számára pün­kösd Lelkének szabadságát. A tehetetlensége elvitte őt oda, ahová sok ember eljut, amikor balesetet szenved vagy meg­betegszik. - Másként kezdte látni ön­magát és az életét... - Amikor kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, más perspektívából szemléljük a világot, másként figyeljük, és erőteljesen érintenek bennün­ket a történések. A betegágy a kiszolgáltatottság szinonimá­ja lehetne. Szép látni Ignác atyánk fejlődését, azt, hogy életének e meghatározó ese­ménye nyomán hogyan jutott el az önmaga körül forgó, vi­lágias gondolkodástól odáig, hogy egészen Istennek szen­telte magát. - Hosszú időbe telt ez? - Kezdetben még vissza­hívja, vonzza az a világ, ahon­nan Isten kimozdította őt. Az életrajzában felidézi, hogy lá­badozása idején mennyire unatkozott, szeretett volna ol­vasni. De mit? Lovagregénye­ket. Ez mutatja, hogy a gyó­gyulása után vissza akart tér­ni a régi életéhez. Az isteni gondviselés nyilvánult meg abban is, hogy Ignác loyolai otthonában nem voltak lovag­regények, így csak a karthauzi szerzetes, Szász Rudolf mű­vét, a Krisztus életét olvashatta és a Szentek életét. Ezzel a két könyvvel kellett beérnie. Az ágyúgolyó okozta sérülés és a tehetetlenség megélése után ez a két olvasmány vezette őt lépésről lépésre egyre köze­lebb Istenhez. Mintákat, pél­daképeket ismert meg az ol­vasmányain keresztül, és en­nek hatására felébredt benne a vágy, hogy ő is valami hozzá­juk mérhetőt tegyen. A megté­rése tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy ideálokat ta­lál, akiket utánozni akar. Úgy szeretne élni, mint Szent Do­monkos vagy Assisi Szent Fe­renc. - Szent Ignác története némi­leg hasonlít Szent Ferencé­­hez, aki szintén lovagi dicső­ségről álmodott, ám végül Is­ten Szegénykéje lett. Ignác miként viszonyult hozzá? - Példakép volt a számára. Elhatározta, hogy amint Szent Ferenc tette, ő is elmegy a Szentföldre, zsákvászonruhá­­ban és szegényen. Ki akarta szolgáltatni magát az isteni gondviselésnek. Életének ve­zérmotívuma lett „a lelkek se­gítése", vagyis az, hogy támo­gassa az embereket a szemé­lyes istentapasztalat átélésé­ben és az üdvösség elnyerésé­ben. Ignác a betegágyán is­merte fel, hogy amit átél, az nem független Istentől, az Úr munkálkodik érte. A megté­résre fokozatosan jutott el: azt írja, Isten úgy nevelte őt, mint egy tanítómester. Az Istennel való tudatos együttműködés akkor kezdődik az életében, amikor a kezébe került köny­veket olvassa, és észreveszi, hogy azok hatással vannak rá. Úgy fogalmaz, hogy egy alka­lommal megnyílt a szeme. - Ez mit jelent? - Felismerte, hogy a gondo­latai más-más módon hatnak rá. Egyrészt azt tervezte, hogy felgyógyulása után visszatér a világba, és dicsőséges lovagi tetteket hajt végre. Másrészt viszont azt fontolgatta, hogy a szentek életének példáját kö­veti majd. Ez a két gondolatvi­lág foglalkoztatta, és egyszer csak felismerte a kettő közötti különbséget. Amikor ugyanis világias gondolatok jártak a fe­jében, és lovagi életének foly­tatásáról szőtt terveket, kedvét lelte ezekben, de amint abba­hagyta a velük való foglalko­zást, lelki szárazság és elége­detlenség lett úrrá rajta. Ami­kor viszont azokat a tetteket idézte fel magában, amelyek­ről a Szentek életében olvasott, és elképzelte, hogy ő is hason­lóan cselekedne, nem csak arra az időre vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolko­dott, hanem később is megma­radt a lelkében az elégedettség és az öröm. Megértette, hogy­­ ezek az érzések Istentől szár­maznak. Ez lett a kiinduló­pontja a szellemek megkülönböz­tetésének, amit később tovább­fejlesztett, és egész szabály­­rendszert alkotott hozzá a lelkigyakorlatos könyvében. Alapvető maradt számára a felismerés, hogy azok a hatá­sok, amelyek tartós békét és örömöt adnak a megpróbálta­tások közepette is, Istentől va­lók, az ő hívása jut kifejezésre általuk. Ezekre a hatásokra fi­gyelve indult el a megtérés út­ján. Természetesen még sokat kellett tanulnia. Felgyógyulása után például elindult Jeruzsá­lembe, és amikor a montser­­rati Mária-kegyhely felé tartott az öszvérén, találkozott egy muzulmán mórral. Beszélgeté­sükben szóba került Mária, akit Ignác Miasszonyunknak nevez. Komoly dogmatikai kérdésről társalogtak: a mór elfogadta, hogy Mária szűzen fogant és szűzen szült, de azt, hogy a szülés után is szűz ma­radt volna, ahogyan az Egy­ház tanítja, nem ismerte el. Ig­nác lovagiasságát ez annyira bántotta, hogy azon kezdett gondolkodni: megöli a mórt. Úgy érezte, meg kell védenie a Szűzanya becsületét. Ekkor még nem hagyta maga mögött a kardját, vele volt a fegyvere. Azon töprengett magában, hogy mit tegyen. Közben a mór haladt tovább, már előtte járt, a falu felé vette az útját. Ignác azonban nem tudott döntésre jutni, így végül az öszvérre bízta a történet kifu­tását. Elengedte a kantárt az­zal, hogy ha az öszvér a falu felé vezető útra lép, akkor megkeresi a mórt és leszúrja, ám ha nem a falu felé megy, hanem az országutat választja, akkor békén hagyja. Mivel az öszvér végül is az országúton ment tovább, Ignác mentes maradt egy súlyos bűntől. Eb­ből is láthatjuk, hogy kezdet­ben még nehezen tudta össze­egyeztetni a lovagi világszem­léletét az Isten szerinti élettel. - Ezek szerint Ignác hite ek­kor még gyerekcipőben jár. Sokat kell még küzdenie ah­hoz, hogy a régi énjét leves­se, és engedje, hogy Isten át­alakítsa? - Ignác nagyon komolyan vette a betegsége idején meg­élt tapasztalatait. Igaz, hogy a régi embert még sokáig hor­dozta magában, de haladt to­vább, és hűséges maradt ah­hoz, amit megértett. A megté­rés, vagyis életünk odaigazítá­­sa az evangéliumi értékekhez, nem megy rögtön, újra és újra neki kell lendülnünk. Nagyon sokszor kell szembesülnünk azzal, hogy bizony még ma­gunkkal cipeljük a világias lét­módunk gondolkodását, szo­kásait. Mi segíthet abban, hogy átalakuljunk? E tekintet­ben példakép lehet számunk­ra Szent Ignác: hűségesnek kell maradni ahhoz, amit Is­ten hívásaként ismertünk fel. Lehet, hogy úgy érezzük, nem haladunk megfelelően előre, de akkor is érdemes kitartó­an megmaradni a választott úton, mert az előbb-utóbb el­vezet odáig, amikor már éle­tünk minden dimenziója a legfőbb célunkra, Istenre irá­nyul. Ő pedig nem nézi tétle­nül a keresésünket, minden szálat megmozgat az érde­künkben, még az ágyúgolyót is képes jó célra felhasználni, mert találkozni akar velünk, keresi a figyelmünket. - Ignác a mórral történt ta­lálkozása után Manresába ment? - Montserrat volt az úti cél­ja, ahol egész éjszaka imádko­zott. Elvégezte a bencéseknél az életgyónást, és letette a kardját, végleg maga mögött hagyva a régi életét. Jeruzsále­­mi útja előtt azután elment a Manresa nevű kisvárosba, ahol végül tizenegy hónapot töltött. A város szélén van egy barlang, időről időre oda vo­nult vissza imádkozni, elcsen­desedni. Nagy mélységeket és magasságokat élt meg ebben az időben. Itt születtek meg a lelkigyakorlatok, amelyek megalapozták egész további lelki útját és a jezsuiták életét is. Valójában itt még csak fel­jegyzéseket készített, a lelki­gyakorlatos könyvet később állította össze. Nem valami merőben újat fedezett fel. So­kat merített az Egyház hagyo­mányából, többek között a bencés és a ferences források­ból. A lelkigyakorlatok ima­ginatív imamódja nagyon is erősen kapcsolódik a ference­sekhez - elég, ha arra gondo­lunk, hogy Szent Ferenc rend­jéhez kötődik a keresztút vagy a betlehemi jászol-állítás ha­gyománya, vagyis a szemlél­tetés. Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy ha az emberek látják ezeket a törté­neteket, akkor hozzáférhetőb­bé válnak számukra, jobban bele tudják élni magukat az evangéliumi történésekbe. Ig­nác a belső képeket használja arra, hogy az imádkozó kap­csolatba lépjen Jézussal, és ki­tegye magát a hatásának. Úgy gondolom, Ignác valami egye­temeset tapasztalt meg, amit igyekezett mindenki számára hozzáférhetővé tenni, hogy növekedhessünk az Istennel való kapcsolatunkban. - Erre gondol, amikor azt mondja: segíteni akart a tel­keknek? - Igen, segíteni a haladás­ban Isten felé. Azt szerette volna, hogy mások is eljussa­nak az istentapasztalatnak ar­ra a mélységére, amit ő meg­élt. Egyetemes igazságra talált rá, ami bárki számára elérhe­tő, és ami szintén az Egyház hagyományának része. - Mi ez az egyetemes igaz­ság? - A lelkiségi hagyomány három útról beszél, helyeseb­ben három szakaszról a lelki úton. Ez a tisztulás, a megvilá­gosodás és az egység útja. Ig­nác hetekről beszél, amelyek valójában az említett szaka­szoknak felelnek meg. A tisz­tulás során rendeződik az éle­tünk, szabaddá válunk, szem­be tudunk nézni a bűneink­kel, és befogadjuk Isten irgal­mát. Aztán jön Krisztus köve­tése, amikor az evangélium fé­nye megvilágosít, mélyebb is­meretre és­­ szeretetre vezet bennünket, hogy úgy éljünk, mint Jézus. (Innen a jezsuita megnevezés.) Erre épül rá a szenvedésben való együtt­­lét Jézussal, és a feltámadás szemlélése, mindkettő az egy­ség megtapasztalásának aján­dékaként. És végül mindez ki­áramlik az ad amorem szemlé­lődésbe. Ez nagyon szép kife­jezés,­ magyarra nem igazán tudjuk lefordítani. Valójában azt jelenti, hogy a szeretet felé tartok mindenben, minden belső és külső mozgásom, rez­dülésem a szeretet felé irá­nyul. Meglátom, hogy milyen szép a teremtett világ, milyen gyönyörűek az emberek. Rá­csodálkozom a valóságra, és ez még inkább Isten felé moz­dít. - Ignácnak gyakran volt megélt isten tapasztalata? - Amikor a manresai tar­tózkodása alatt egy alkalom­mal a templom felé haladt, le­ült egy pillanatra a mélyben hömpölygő folyó felé fordul­va, és ekkor egy nagyon meg­határozó tapasztalatot élt át. Azt mondta róla, hogy ez nem látomás volt, hanem hirtelen egészen új módon látott min­dent - mintha újra megnyílt volna a szeme, mint annak idején a betegágyon, csak most más összefüggésben. Más módon értette meg a te­remtett világot, az élet értel­mét. Valószínűleg az Istennel való egység tapasztalatát élte át, amitől sokkal mélyebben, tágabban érzékelte a valósá­got, mint ahogyan a szűk vilá­gunkban általában. Ez a ke­gyelem annyira fontos volt számára, hogy élete végén azt mondta: az életében kapott összes kegyelmi segítség együttvéve sem érne fel azzal, amit akkor, abban az egyetlen kegyelemben átélt. Ez nagyon megerősítő tapasztalat volt számára: Istenben szemlélni mindazt, ami van. Nekünk, je­zsuitáknak fontos, hogy mer­jük az Istent keresni, megtalál­ni és láttatni mindenben. Sok ember azt hiszi, hogy Isten tá­vol van. Pedig nem: Istent ott kell keresni, ahol éppen va­gyok, mert ő ott van. Ahogyan az ószövetségi Jákob álmából felébredve azt mondja: „Való­ban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam." Ignácnak a szívügye volt, hogy az em­bereket elvezesse idáig.­­ Szent Ignác tehát fokozato­san jutott el a Szent Pál-i ál­lapotig: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él ben­nem." Ehhez arra van szük­ség, hogy teljesen alávessük magunkat Isten akaratának? - Valószínű, hogy Ignác ná­lam hitelesebben tudná meg­válaszolni ezt a kérdést. An­­­nyi biztos, hogy élete során egyre inkább elmozdult az önös embertől a másokat és Istent szolgáló ember felé. Szintén Manresában élt át egy nagyon sajátos tapasztalatot. Egy különös jelenséget látott, ami olyan volt, mint egy, a le­vegőben mozgó, sokszínű kí­gyó telis-tele csillogó-villogó szemekkel. Bár nem tudta ér­telmezni, hogy mi lehet ez, tetszett neki. A pszichológu­sok ezt úgy magyarázzák, hogy miután visszavonult, és lemondott a világi dicsőség­ről, ebben a sok szemben az ego igénye fejeződött ki, az a vágya, hogy lássák, elismerjék és tiszteljék őt. Nos, miután átélte a Cardoner folyó mellett azt az életre szóló kegyelmi élményt, elment a közelben lé­vő kereszthez, hogy hálát ad­jon Istennek. És ekkor ismét megjelent előtte az a csillogó, vonzó valami, de a kereszt kö­zelében valahogy fakónak lát­szott, elvesztette a vonzását. Ekkor Ignác ráébredt arra, hogy ez a látomás nem Isten­től való. Felismerése pedig cselekvéssel párosult: fogta a botját, és elkergette a kígyó­szerű jelenséget. Talán egy­­ügyűnek tűnik a történet, de mély értelme van: a kereszt a megkülönböztetés eszközévé válik. A keresztnél leleplező­dik, elveszíti a vonzerejét az, ami a csillogásával rabságban tart, vagy visszahúz a régi vi­lágunkba. Ignác találóan írja le a lelki út egyik veszélyét: a jó látszata mentén könnyen el­tévedhetünk. - Mit várnak a jubileumi Szent Ignác-évtől? - Ignác különleges szemé­lyiség volt, de nem szerette előtérbe helyezni magát. Most bizonyára csóválja a fejét, hogy jubileumot tartunk a megtéré­se évfordulóján. Ő ugyanis nem magához akarta elvezetni az embereket, hanem Jézus­hoz. Úgy gondolom, hogy en­nek fényében Szent Ignác ak­kor lenne elégedett, ha minél több ember találna rá a szemé­lyes és mély kapcsolatra Isten­nel. Én is ennek örülnék. Bodnár Dániel­Fotó: Pásztor Péter

Next